Breaking

Mara érintése a karomon olyan, mintha hirtelen valami stabilizálná az ingatag talajt a lábam alatt. A szavai lágyak, mégis határozottak, és bármennyire is próbálnék ellenállni, egyszerűen nem tudok. Tudja, hogy valahol mélyen hibáztatom magam, de nem dorgál, nem kér számon. Csak ott van, és ez valahogy elég. Az ölelésére visszaölelek, gyengén ugyan, de annyira szükségem volt rá, hogy még a büszkeségemet is félre tudtam tenni. Nem támaszkodok rá, bár tudom, hogy megengedné, ha szükségem lenne rá.
Amikor rákérdez a gyógyszerekre, és hogy mennyi idő telt el a hányás előtt, újra élesen hasít belém a bűntudat. Igen, ez az a rész, amit szívesen kihagynék. Nem akarok erről beszélni, de muszáj valami választ adnom.
- Nem sok, talán tíz perc vagy húsz, de nem igazán figyeltem az időt. - mondom halkan, miközben elkerülöm a tekintetét. A farkasom a felszín alatt tovább mocorog, ahogy Mara szavai nyugalmat hoznak. A testem is gyorsabban reagál, de most leginkább a fejemben kellene rendet tennem, mielőtt újra elborítana ez a köd.
Ahogy Mara a fürdőszobából kilép, egy pillanatra egyedül maradok. Próbálom összeszedni magam, hogy ne úgy érezze, tovább kell babusgatnia, de amint a tükörbe nézek, látom, hogy mennyire nyúzott vagyok. Fogat mosok, öblítek, de a keserű íz még mindig ott van a számban, ahogy a torkom is karcosan emlékeztet a korábbi hányásra. De tudom, ez már inkább csak az érzés, hiszen a mentol kellemesen zsibbasztani kezd.
Mire visszajön, már jobban érzem magam, legalábbis fizikailag. A kezében egy pohár vízzel lép hozzám, és én hálásan elfogadom. Az egyszerű gesztus olyan természetesnek tűnik, mintha évek óta ezt tenné. Bár, ha jobban belegondolok, talán így is van.
- Köszi. - motyogom, és egy korty után leülök a kanapéra. Ahogy lerogyok, a vállaim végre ellazulnak. Még mindig feszül a gyomrom, de legalább nem az a mindent elsöprő pánik uralkodik bennem.
Mara kérdésére, hogy ettem-e, csak a fejem rázom. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy rendesen ettem volna.
- Nem ettem. De nem kell főznöd, Mara. -  szólok, de érzem, hogy úgysem hagyja annyiban. A következő pillanatban leveszi a pulcsiját, és észreveszem, hogy a póló, ami alatta van, az egyik régi atlantaim. Egy pillanatra megáll a kezem a pohár fölött, és valami melegség szökik a mellkasomba, amit nehezen tudok hova tenni. A feszültség egy része elillan, amikor látom ezt az apró, de jelentőségteljes részletet. A póló, amit már el is felejtettem, most hirtelen újra valósággá válik.
- Szóval... még megvan az a póló. - Nem tudom, miért mondom ki, de valahogy szükségét érzem, hogy említsem. Talán csak azért, mert jó érzés látni valami olyat, ami emlékeztet arra az időre, amikor minden kicsit egyszerűbb volt.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy hallottam az ajtót nyílni, csak félig voltam tudatomnál. Az egész testem elnehezült, a lábaim remegtek a mosdókagylónak támaszkodva. A fejemben még mindig ott zsongtak a gondolatok, a kudarc érzése, az önvád. A hányás keserű íze égett a számban, de valahogy most minden más tompának tűnt. Hallottam, ahogy Mara belép, de nem voltam biztos benne, hogy fel akarok nézni. Nem akartam, hogy így lásson, nem akartam, hogy így emlékezzen rám. Mégis, ahogy közelebb lépett, éreztem, hogy a gyomrom egyre szorosabb görcsbe rándul – a szégyentől, a bűntudattól, attól, hogy bevontam őt ebbe a káoszba.
Aztán ott volt, közvetlen mellettem, és megölelt. A teste melegsége átjárta a lehűlt bőrömet, a karjai szorítása pedig annyira ismerős volt, jól esett. Először meg sem mozdultam. Ott álltam, mintha gyökereim nőttek volna a padlóba. Az ölelése átszakította egy falat. Éreztem, ahogy az ő kezei is remegtek kicsit, de a mozdulatokban ott volt a megkönnyebbülés, a szeretet – és talán egy cseppnyi düh is. A mellkasomba motyogott, a szavai tompán csapódtak a fülemhez, de mégis átfutott rajtam valami, amitől feszengeni kezdtem. Tudtam, hogy aggódott, hogy megijesztettem. És igaza volt.
Lassan, tétován emeltem a karomat, hogy viszonozzam az ölelést, de nem tudtam teljesen megtenni. A saját gyengeségem súlya annyira nehéz volt, hogy csak egy suta ölelésre futotta. Aztán elengedett, és finoman a vállamba bokszolt. A gesztus egyszerre volt figyelmeztetés és könnyed megrovás, de én még mindig úgy éreztem, mintha egy mély kút aljáról figyelném az egész jelenetet. "Megijesztettél!” – hallottam, de a szavak valahogy lassan értek el hozzám. Tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy nem kellett volna idáig fajulnia a dolgoknak. Mégis, egy részem még mindig azt kívánta, hogy egyszerűen eltűnhessek innen. Talán így nem kellene végiggondolni, hogy mi is történt.
Lassan néztem fel rá, ahogy a mosdókagyló széléről elengedtem a kezem. A tükörben láttam az arcomat, sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák. Ki vagyok én most? Mi lett belőlem?
– Sajnálom, Mara – suttogtam, és a hangom alig volt több, mint egy halk remegés. – Tényleg nem akartam, hogy ez így legyen. Megígértem, hogy nem veszek be többet, de...
Mély levegőt vettem, de a szavak nem jöttek könnyen. Minden egyes kimondott szó mintha súlyt adott volna a vállamra. A pillantásom a padlóra esett, nem mertem rá nézni.
– Csak... – próbáltam magyarázatot találni, de közben rájöttem, hogy magam sem értem teljesen, miért tettem, amit tettem. – Túl sok minden volt. Az alfa, a rendőrség, a farkas... Az egész egyszerre nehezedett rám. Nem tudtam, mit tegyek, és... hát, tudod... rossz döntést hoztam.
Az utolsó mondatnál keserűen elmosolyodtam, de az arcomon inkább a szégyen tükröződött. Mennyire ostoba tudok lenni néha. Mara itt áll mellettem, miközben én megint a saját problémáimba süllyedek, mintha csak magam léteznék ebben a világban.
– Nem kellett volna ide jutnom – mondtam halkan. – De köszönöm, hogy itt vagy.  Amikor bevettem, bűntudatom lett. Eszembe jutott az ígéretem és csak meg akartam szabadulni tőle.
Lassan felemeltem a fejem, és most már megpróbáltam a szemébe nézni. A tekintetében ott volt az aggódás, a fájdalom – és valami mélyebb, valami erősebb. Éreztem, hogy valami változik bennem, talán ez az első lépés ahhoz, hogy újra kontrollt nyerjek az életem felett Végül én szakítottam meg a szemkontaktust és fordultam a mosdókagylóhoz, hogy a csap alá bukva kiöblítsem a szám. Következő mozdulatra a fogkeféért nyúltam.

Mara & Archie

Breaking

A délelőtt szinte eseménytelenül telt, de valami mégis folyamatosan nyomta a mellkasomat. Otthon voltam, pihenőnap, semmi sürgős teendő, mégis úgy éreztem, mintha minden percben egyre szorosabbra húznák a láncot a mellkasomon. Az alfával való találkozás és a rendőrörsön történtek jobban megviseltek, mint elismerném. Túl sok volt a rejtett fenyegetés, a kimondatlan elvárás. A farkasom ott mocorgott a bőröm alatt, egyfolytában jelezte, hogy ez a helyzet nem lesz sima ügy. De miért kellene egyáltalán foglalkoznom vele?
A gondolatok szinte szétfeszítették a koponyámat. Az ajtóhoz sétáltam, aztán vissza a kanapéra. Üresnek tűnt a lakás, mintha még a falak is élettelenebbek lennének. Lehúztam a függönyt, elzártam magam a külvilágtól. Talán túl sok időm volt most, és az üresség csak teret adott annak, hogy a nyugtalanságom felerősödjön. Már megint ott tartok, ahol nem akarok lenni.
A konyhapulthoz léptem, kinyitottam a fiókot, és elővettem a gyógyszeres dobozt. A pirulák ott feküdtek a tenyeremben, hideg kis tabletták, amik valami különös békességet ígértek. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam érezni. Csak nyugalmat akartam, egy kis szünetet, amit soha nem kapok meg. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán egy mozdulattal bevettem a tablettákat. Úgy nyeltem le őket, mintha ezzel elfelejthetném az egész rohadt napot.
Leültem a kanapéra, a kezem még mindig enyhén remegett. A gondolatok elkezdtek lassulni, mintha valami köd ereszkedett volna az elmémre, de közben valami belül sikoltozott, hogy ez rossz ötlet volt. Ránéztem a telefonomra. Mara. Talán neki kéne írnom. Ő megértene, talán még segítene is, hogy kijussak ebből az örvényből.
Rápillantottam a kijelzőre, és remegő ujjakkal írtam meg az üzenetet:

„Sajnálom, megszegtem a szavam és gyenge voltam. Kicsit talántúltoltam...”

Elküldtem. Egy hosszú pillanatra csak néztem a telefont, mintha várnám, hogy azonnal megoldást kínáljon a problémára. De semmi nem változott. Az üresség még mindig ott volt, a keserűség pedig kezdett valósággá válni. A gyomrom hirtelen kavargani kezdett, mintha az ösztöneim rájöttek volna, hogy mit tettem. Túl messzire mentem.
Felálltam, és a fürdőszoba felé botorkáltam. Minden lépésnél egyre jobban nőtt a hányinger, de nem csak a tabletták miatt. Valami mélyen bennem tiltakozott az ellen, amit éppen most tettem. Hogy miért gondoltam egyáltalán, hogy ez lenne a megoldás?
A vécéhez rogytam, és a torkomban éreztem a keserűséget. Nem tudom, hogy fizikailag vagy érzelmileg éreztem magam rosszabbul, de egy dolgot tudtam biztosan: nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Két ujjam a torkomhoz emeltem, és amint megtettem, mindent visszaadtam, amit lenyeltem.
A gyomrom görcsösen rándult össze, és a könnyeim a szemembe szöktek, ahogy a testem tiltakozott a gyors megoldás ellen. Fojtogató volt az érzés, mintha magamra kényszerítettem volna egy döntést, amit sosem akartam meghozni. De ahogy a vécécsészébe roskadtam, a testem elkezdett megnyugodni. Mintha valami súlytól szabadultam volna meg, de a bűntudat és a szégyen még mindig ott kavargott bennem.
Felnéztem a mosdókagylóra, és megmostam az arcom. A tükörben álló alak alig volt ismerős. Ki lettem én? Miért érzem magam ennyire elveszettnek, ennyire kétségbeesettnek? A gondolatok továbbra is ott kavarogtak, de a pirulák okozta zsibbadás még nem oszlott, a gyomrom pedig újabb körre invitált.
Mara nem válaszolt még. Talán jobb is így.Talán ez a falkádnak sem lenne rossz.

Mara & Archie