Breaking

A szavai égetnek, mintha forró vasat nyomtak volna a bőröm alá. "Ne haragudj, amiért összekuszáltam a dolgokat." Ahogy hallom ezt a mondatot, a gyomrom összerándul. Nem akarom, hogy ő legyen az, aki bocsánatot kér – nekem kellene ezt tennem. A felismerés, hogy az én félelmeim és bizonytalanságaim miatt ő érzi magát így, szinte elviselhetetlen. És mégis, valahogy képtelen vagyok könnyíteni rajta, mert a falka és a múltunk olyan akadályok, amiket talán sosem fogunk tudni megugrani. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzak neki, de azt sem akarom, hogy reményt tápláljunk olyasmiben, ami sosem lehet a miénk.
Megfeszülnek az izmaim, miközben a fejemben dúló ellentétes érzések hullámzanak. Egy részem azt akarja, hogy minden másodperccel közelebb legyek hozzá, hogy vigasztaljam, hogy együtt találjuk meg a kiutat ebből a káoszból. A másik részem viszont visszahúz, és arra késztet, hogy újra és újra elismételjem magamnak, miért nem engedhetem meg, hogy ez az egész mélyebbre menjen. Ő a falkájához tartozik, én pedig... én magam sem tudom, hova tartozom már.
- Mara, én… - kezdenék bele, de ahogy megérzem a tekintetét, egy pillanatra megszakad a mondat. Túl sok minden van a pillantásában, túl sok kimondatlan vágy, fájdalom, bizonytalanság. És én is mindezt látom, de nincs erőm szembenézni vele.
Végül az, hogy elengedi a kontaktust, mintha egy apró szünetet adna nekem. Ahogy az asztalra nyúl a pohár vízért, egy mély lélegzetet veszek, és újra összeszedem magam. A távolság most egy kicsit könnyebbé teszi a helyzetet, de a fájdalom még mindig ott lüktet a háttérben.
Amikor Zane-t említi, azonnal visszatérek a jelenbe. Erre legalább képes vagyok koncentrálni, legalább itt van valami, amit kontrollálhatok.
- Igen, jól ment, azt hiszem – mondom, bár a szavaim kissé erőtlenek. Próbálok visszazökkenni, de a lelkem még mindig a beszélgetésünk súlya alatt nyög. – Zane… ő nehéz eset. Nem bízik bennem teljesen, de hát ki hibáztatná érte? Idegen vagyok itt, ideiglenes, mint mondtad.
Megvonom a vállam, és egy rövid mosoly villan az arcomon, amiben több a keserűség, mint a valódi derű. – De elmondtam neki itt tartózkodásom okát és célját. Nem akarom áltatni azzal, hogy valamiféle összezörrenést szeretnék a falkával. Épp elég bajom volt már a hasonló helyzetekkel.
Mara kérdése a másik fférfiról újra előhívja a képeket a fejemben. Az a találkozás nem volt könnyű, és még mindig tisztán látom azt a farkast. Lehet, hogy ezt Mara is megérzi rajtam, mert a testem újra feszülni kezd, mintha újra ott lennék a helyszínen.
- Az egy… nehéz helyzet volt – kezdem lassan, próbálva megtalálni a szavakat. –Peppert azt hiszem nem kell bemutatnom. Extrém módon le tudja csapolni az összes energiám.
Nem akarom tovább részletezni a dolgot. Mara már így is túl sok terhet visel a falkájával és a saját érzéseivel kapcsolatban. Inkább terelni próbálom a beszélgetést vissza arra, amiért eredetileg itt van, ami talán kevésbé fájdalmas mindkettőnknek.
- Ne haragudj, hogy ide rángattalak. Nagyon rád hoztam a frászt? – kérdezem végül, bár tudom, hogy talán én vagyok az, aki most jobban menekülne a saját problémái elől.
Mégis, ez az egyetlen dolog, amit most tehetek. Hagyni, hogy Mara beszéljen, hogy legalább egy rövid időre elterelje a figyelmét a köztünk lévő káoszról.

Mara & Archie

Breaking

A pillanat súlya nyomasztóan nehezedik rám, ahogy Mara arca eltorzul a fájdalomtól, amit a vallomása kimondása után látszólag próbál rejtegetni. Ahogy felém fordul, a könnyei lassan végiggördülnek, és minden egyes csepp belém hasít, mintha a szívemet tépnék ki a mellkasomból. Az őszintesége mellbe vág. Tudom, hogy ez a pillanat régóta lóg a levegőben, de most, hogy itt van, nem tudom, mit kezdjek vele. Már az érintése is elég volt ahhoz, hogy kikezdje a falakat, amiket gondosan építettem magam köré, de most az érzések kavargása teljesen magával ragad.
Egy részem azt akarja, hogy közelebb húzzam őt magamhoz, és soha ne engedjem el. Hónapok óta először érzem, hogy valami mélyebb kötődés alakulhatna ki, ha engedném magam beleesni, de a realitás hideg, vasmarokkal ránt vissza.
- Mara… – a nevét kimondani most szinte fájdalmas, és ahogy megérzem a torkomban a rekedtséget, mégis folytatom. Lassan, mintha félő lenne, hogy minden kimondott szó csak még jobban összekuszálja a dolgokat. Az ujjaim végül ismét az arcára találnak, gyengéden simítva végig a könnyektől nedves bőrén, és ebben az egyszerű mozdulatban benne van minden kimondatlan érzés, amit egy szavakkal nem tudnék megfogalmazni.
De ahogy közelebb hajolnék, egy éles belső hang visszaránt. A város… a munka. Én csak ideiglenesen vagyok itt, a parancsnokság akármelyik pillanatban újra mozgósíthat. És mi van a falkájával? Nem akarom, hogy választania kelljen köztem és közöttük. Egy részem talán reméli, hogy nem tenné meg. Tudom, hogy neki a családja, a falkája fontosabb lenne. Nem vádolhatnám érte.
- Nem akarom, hogy őrlődj... - szólalok meg végül, a szavak akaratlanul is kiszakadnak belőlem, mintha valami mélyen elnyomott igazság törne felszínre. De itt nem állhatok meg. Egy rövid, szaggatott sóhajjal folytatom. - Én csak átutazó vagyok itt, Mara. Egy küldetés, egy ideiglenes feladat… a parancsok bármikor megváltozhatnak.
Látom, hogy ezek a szavak nem enyhítik a fájdalmát. Sőt, mintha egy újabb adag súlyt raknék a vállára. A fejem zúg, a farkasom pedig szinte már őrjöng odabent, hogy miért nem húzom őt csak magamhoz, miért nem egyszerűsítem le a dolgot. De az életünk nem ilyen egyszerű.
- És azt sem akarom, hogy választanod kelljen, hogy szembe menj azokkal, akik fontosak neked. A falka, ők a családod, és nem kérhetem tőled, hogy miattam fordulj szembe velük. Tudom, hogy most minden olyan zavaros, és talán nekem sem lenne szabad bonyolítanom a dolgot.
A kezem még mindig az arcán van, érzem a rezdüléseit az ujjaim alatt, és minden egyes szóval egyre inkább azt érzem, hogy elárulom őt – és magamat is. Mert talán épp arra lenne szükségem, hogy ő itt legyen, és velem maradjon. De tudom, hogy nem akarom őt összetörni. Nem akarom, hogy a döntés terhe nyomja a lelkét, hogy aztán a végén mégis kettészakadjunk.
- A napokban megkerestem Zane Wardot és beszéltem vele az ittlétemről.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy hátradőlök, megpróbálom figyelmen kívül hagyni a fejemben kavargó gondolatokat, de nem megy. A csend egyre nehezebbé válik, és mintha a szoba is egyre kisebb lenne körülöttünk. A szavak, amiket Mara mondott, ott keringenek a levegőben, keverednek az én kimondatlan érzéseimmel. Most, hogy ennyire őszinte volt, valamit tennem kell. Tudom, hogy nem hagyhatom ennyiben, de nem akarok még mélyebbre ásni. Próbálom kordában tartani magam, de a gyógyszerek tompítják a határozottságom, és az érzelmeim élesebbé válnak, mint szeretném.
Mara is látja rajtam, hogy küzdök valamivel. Egy apró, zavart mozdulat – az ujjai egy kósza cérnaszálat birizgálnak a nadrágján – és még mélyebben húzom be a levegőt, hogy összeszedjem magam. Csak akkor veszem észre, mennyire száraz a torkom. A fejem egy kicsit nehéz, mintha egy távoli helyről nézném a jelenetet, mintha nem én lennék az, aki itt ül, hanem valaki más. Talán a gyógyszer az oka, vagy talán a múlt emlékei, amik most újra előkerültek, mindegy is. Az ujjaim megmozdulnak, és valami belülről szinte irányítja a testem.
- Tudod... - kezdem, de a hangom elhal. Nem tudom, mit akarok mondani. Talán azt, hogy igazat adok neki, talán azt, hogy nem kellett volna felhoznunk a múltat. Vagy talán azt, hogy... talán valami még mindig van köztünk, amit nem tudunk nevén nevezni.
Felé fordulok, és mielőtt bármit is átgondolhatnék, a kezem már mozdul is. Az arcomon egy furcsa, keserédes mosoly játszik, mintha egyszerre akarnék közel kerülni hozzá, és közben megakadályozni magam ebben. Ujjbegyeim könnyedén megérintik az arcát, végigsimítanak az állán, majd a hajába futnak. A hajszálai selymesek, éppúgy, mint ahogyan emlékeztem rájuk, talán még ennél is inkább.
Az érintésem rövid, mégis mindent megváltoztat. Nem is tudom, hogy akartam-e ezt, vagy csak a pillanat hozta ki belőlem. Talán a gyógyszer miatt történt, talán csak a feszültség tört felszínre. Mindenesetre, ahogy ujjaim visszahúzódnak, a levegő is nehezebbé válik, szinte tapinthatóvá. Egy részem megbánta, amit tettem, de egy másik nem tudja elengedni azt a pillanatot. Most már tudom, hogy nem kellett volna.
- Bocsánat. - mondom halkan, de nem tudom, hogy miért is kérek bocsánatot. Az érintésért? Az érzésekért, amiket felszínre hoztam? Vagy azért, mert valami olyat ébresztettem fel benne, amit talán jobb lett volna békén hagyni?
Mara vonásait figyelem, mintha megdermedt volna az érintésemtől, de az arcán ott a zavartság és a bizonytalanság. Én pedig csak nézem őt, némán, mint aki nem tudja, mi lesz a következő lépés. Egy részem azt akarja, hogy ne történjen semmi – hogy ez maradjon egy egyszeri hiba, amit gyorsan elfelejthetünk. De van egy másik részem, ami valami többre vágyik. Egy pillanatnyi törékeny kapcsolat, ami már így is túl sokat jelent.
- Amikor a fronton voltam, sokszor voltak nehéz pillanatok. Ilyenkor gyakran eszembe jutott valami különleges, valami reményt adó, valami jó, amivel sikerült megnyugodnom és tovább gördülnöm a nehéz pillanatokon. Ez az ölelésed volt. - szólalok meg végül, alig hallhatóan, mintha a szavak a torkomban ragadtak volna. - Az ölelésed, a támogatásod, a közös emlékek… ezek segítettek átvészelni a legrosszabb pillanatokat.

Mara & Archie

Breaking

Egy halk sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a csend néhány másodpercre körülölel minket. Figyelem, ahogy Mara szinte zavartan lesüti a szemét, és látom, hogy ő is küzd valami kimondatlan dologgal, ugyanúgy, ahogy én. A szavai ott lebegnek a levegőben, és érzem, hogy muszáj reagálnom, valahogy oldanom ezt a feszültséget.
- Tudod,– szólalok meg végül halkan, lassan megfontolva a szavaimat – néha úgy tűnik, mintha bizonyos emberek mindig a megfelelő pillanatban bukkannának fel az életünkben. Talán sorsszerű, ahogy mondod. Vagy talán csak mi magunk akarjuk ezt hinni.
Egy kis mosoly játszik az ajkamon, de a pillantásom komoly marad.
- Akárhogy is, az tény, hogy amikor szükségem volt valakire, te ott voltál. Most pedig te vagy itt megint, amikor… valahogy minden széthullani látszik.
Egy pillanatra elhallgatok, megpróbálom elrejteni az érzéseim mélységét, de nehéz megálljt parancsolni a gondolataimnak.
- És az igaz, hogy most nincs köztünk semmi... ami régen volt.- Az utolsó mondatot kicsit megnyomom, érezhetően célozva arra, hogy valami változatlanul ott van még mindig. - De attól, hogy nincs úgy valami, nem jelenti azt, hogy nem maradt volna valami más, ami fontos. Valami, amit talán még mindig nem tudok pontosan szavakba önteni.
Ahogy figyelem őt, látom, hogy a zavara valós, és ezt a fekete cérnaszálat birizgálja a nadrágján. Egy pillanatig csak ülök ott, aztán hirtelen úgy érzem, hogy nem hagyhatom ezt így. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert kimondott valamit, amit nem is kellett volna.
Szinte ösztönösen nyúlok a keze felé, és finoman megérintem az ujjait. Nem tartom ott a kezem sokáig, de éppen elég időre, hogy a csendben mindketten megértsük: ez most nem csak egy egyszerű gesztus. Nem csak a szavaihoz, hanem hozzá is kapcsolódni akarok, ha csak egy rövid pillanatra is.
Aztán lassan visszahúzom a kezem, mielőtt túl nyilvánvaló lenne.
- Bármi is volt akkor, most is számít. És te is számítasz.
A szavaim halkak, szinte már csak egy suttogás, de ahogy hátradőlök, tudom, hogy elmondtam mindent, amit akartam – anélkül, hogy mindent kimondtam volna.

Mara & Archie

Breaking

Egy pillanatra csendben maradok, csak figyelem őt, és próbálom feldolgozni, amit mondott. Az a múltbéli fél év sok mindent felidéz bennem is, de nem akarom most teljesen megnyitni a régi sebeket. A poharat a kezembe veszem, egy kortyot iszom, majd könnyedebben szólalok meg.
- Azok az idők... érdekesek voltak, nem igaz? - Elmosolyodom, mintha csak egy régi kalandon járna az eszem. - Kicsit olyan volt, mintha egy másik életben lett volna. De... örülök, hogy ott voltál. Tényleg.
Aztán megvonom a vállam, és próbálok visszatérni a jelenbe, eltérítve a beszélgetést a nehezebb érzelmi vizekről.
- A póló meg… hát, Murphy tényleg dolgozik keményen.- Nevetek egy kicsit, hogy oldjam a helyzetet. - De tudod mit? Jól áll.
Próbálok nem túl komolyan venni mindent, mert még nem vagyok kész beszélni arról, hogy mit is érzek valójában. Helyette inkább a könnyedebb úton maradok.
- A kajával meg… igazad van, muszáj lesz ennem valamit. Tudod, hogy sosem mondok nemet egy jó húslevesre.
Megiszom a vizet, és visszadőlök a kanapén, próbálva ellazulni. Nem kérdezek vissza az érzéseiről, de a hangomban ott van a régi közös időkre való visszautalás, csak épp nem akarom túlságosan komollyá tenni a pillanatot.
A mosoly az arcomon lassan elhalványul, ahogy kicsit hátradőlök a kanapén. Egy pillanatig csak nézem Marát, ahogy a haját a füle mögé tűri, és látom rajta, hogy ő is emlékezik, ugyanúgy, ahogy én. A gondolataim között a múlt és a jelen keveredik, és van valami ebben az egészben, ami egyszerre ismerős és mégis más.
- Az a fél év tényleg... különleges volt.– mondom, kicsit elgondolkodva. -Nem hiszem, hogy azelőtt bárki másnak hagytam volna, hogy ennyire közel kerüljön. Tudod, én nem vagyok az a típus, aki könnyen megnyílik, de valahogy veled... mindig könnyebb volt. Talán azért, mert te sosem erőltetted. Csak ott voltál.
Egy pillanatra megállok, és az ujjaim a pohár szélét simítják. - Azóta is... vannak emberek, akikkel próbálok kapcsolódni, de... senki sem igazán ugyanaz.- Nem nézek rá közvetlenül, de a hangomból érezni lehet, hogy több van a szavaim mögött, mint amit mondok.
- Sosem voltam az a fajta, aki könnyen felejtene.
Egy halvány mosoly fut át az arcomon, mintha próbálnám enyhíteni a pillanat súlyát.
- És ne érts félre, most sem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni. Csak... örülök, hogy itt vagy. Hogy ennyi év után is itt vagy.
Egy kis csend következik, ahogy hagyom, hogy leülepedjenek a szavaim.
- Tudod, azt hiszem, az emberek hajlamosak alábecsülni, mennyit jelenthet valaki, ha egy időben a megfelelő helyen van. Én nem felejtettem el, amit akkor tettél értem.

Mara & Archie

Breaking

Mara reakciója közben próbálok összeszedni magam. Ahogy átveszem tőle a pohár vizet, leülök a kanapéra, a fejem még kicsit tompa, de érzem, hogy a szervezetem már dolgozik azon, hogy kitisztuljak. A farkas génjeim valahogy mindig gyorsabban segítenek, mint amire az emberi oldalam képes lenne. Bár a regenerálódásom üteme most megnyugtató, a gondolat, hogy idáig jutottam, mélyen zavar. Képtelen vagyok teljesen kiverni a fejemből az önvád nyomasztó érzését, de amikor Mara azt mondja, hogy minden rendben lesz, valahogy könnyebb elhinni. Talán tényleg jobban leszek pár óra múlva.
Ahogy beszélni kezd arról, hogy mit egyek, tudom, hogy semmi esélyem nem lesz ellene. Az a makacsság a hangjában és a tekintetében… ezt nem fogom megúszni. Megadom magam egy halvány mosollyal.
- Rendelj bármit, csak ne legyen túl nehéz. Valami könnyű...- mondom halkan, még mindig a pohár vizet tartva. Az éhség egyelőre elkerül, de tudom, hogy meg kell ennem valamit, különben nem fogok helyreállni.
Ahogy Mara leveti a pulcsiját, és meglátom a pólót, megáll egy pillanatra a mozdulatom. Az emlékek olyan gyorsan rohannak meg, hogy képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni őket. Azok a napok Atlantában, amikor minden kicsit egyszerűbb volt, még ha a világ ott sem volt mindig tökéletes. Az idő, amit együtt töltöttünk, az érzések, amiket próbáltam háttérbe szorítani. Látni azt a pólót most rajta, mintha egy régi kaput nyitna meg bennem.
Az arcára kiülő zavar talán még inkább meglep, mint maga a póló. Hallom a hadarását, ahogy próbál magyarázkodni, és bár látom, mennyire zavarban van, nem tehetek róla, elmosolyodom. Nem gúnyosan, hanem inkább egyfajta kedvességgel. Az a póló régen is olyan volt, ami gyakran volt rajta, ha éppen kéznél volt, és most, látva rajta, furcsán megnyugtató, hogy még mindig megvan.
- Ciki? Ugyan, nem az. Csak meglepő, hogy még megvan.- Megpróbálom megnyugtatni, bár közben érzem, hogy valami kicsit feszesebb lett a levegő köztünk. A szemem követi, ahogy kimegy vizet tölteni, én pedig a kezembe temetem az arcomat egy pillanatra, próbálva összeszedni magam. Az a furcsa melegség, amit a póló látványa okozott, nem tűnik el. Talán inkább fokozódik.
Ahogy visszatér, már látszik rajta, hogy próbálja rendezni a gondolatait, talán éppúgy, ahogy én. Elhelyezkedik mellettem a kanapén, és a kérdés, amit feltett, visszahúz a valóságba. Mit is ennék? Mostanra már egy kicsit több erő tért vissza belém, így a válaszom is könnyedebbre sikerül.
- Rendelj valami levest, vagy egy salátát, az talán elég lesz. De csak akkor, ha te is eszel velem.- Próbálok lazán válaszolni, mégis érzem, hogy ott lappang valami a szavak mögött. Mara jelenléte nyugalmat hoz, de most valami más is van itt, ami mindig is közöttünk volt, csak talán eddig egyikünk sem akart vele szembenézni.
Egy pillanatra a szemébe nézek, és bár megpróbálok semleges maradni, az az érzés, amit a póló kiváltott belőlem, visszakúszik. Valami közös van benne...
- Volt valami, amit megbántál... Abból az időből?

Mara & Archie