Breaking

Mara kérdése visszhangzik bennem, ahogy a zuhanyzó melegében állunk egymással szemben, és én finoman összekulcsolom az ujjainkat. Érzem, hogy minden apró mozdulata, a tekintete, még a hangjában lévő játékosság is, valami mélyebb nyugalmat hoz a szívembe. Az a fajta csendes biztonságérzet, amit már nagyon régóta nem tapasztaltam.
Mégis, a gondolat, hogy találkozom a családjával – a saját családomból, a testvéremből és abból a dinamóból kiindulva, amit ő hoz a világomba –, kicsit aggaszt. Rickről mesél, és én tisztán látom, hogy számára ez a „tesószerep” nem csupán egy címke, hanem egy életfeladat. Mara is védelmező típus, ezt tudom, hiszen láttam, hogyan kezeli a dolgokat, ha rólam van szó, vagy ha valaki másról, akit fontosnak tart. Azok az apró gesztusok, ahogy Atlantában is gondoskodott rólam, ahogy ott volt, amikor már senki másra nem számíthattam – ezek mind elmondják, hogy mennyire fontos neki, hogy mindent a saját kezében tartson, hogy a szerettei ne szenvedjenek hiányt semmiben. Most, itt a forró víz alatt, ahogy mindezt őszinte könnyedséggel osztja meg velem, valami különös melegség tölt el. Rájövök, hogy ez az egész gondoskodás nem teher, sőt, része annak, ami őt élettel tölti meg. Egyik ujjam lassan végigsimít a kézfején, ahogy válaszolok.
– Sejtem, hogy Ricknek nagyobb a falka iránti kötődése, mint amennyi elfogadást egyelőre talán felém táplál majd. De megoldjuk, akármennyi türelem kell is hozzá – mosolygok, miközben a szemébe nézek, ő pedig bátorítóan viszonozza a tekintetem. – És igen, talán tényleg kicsit elkényezteted őket. – A szavak tréfásan hangzanak, de a mögöttük lévő igazság olyan melegséget és elismerést rejt, amit nem kell kimondani. Mara egy pillanatra rám mosolyog, kicsit megvonva a vállát, mintha azt mondaná, hogy „igen, ez én vagyok.”
A gondolataim tovább kalandoznak, miközben hagyom, hogy a víz ránk hulljon. Ez a pillanat most kettőnkről szól, minden múltbeli és jövőbeli nehézség nélkül. Egyszerűen csak egymásra hangolódunk, még akkor is, ha közben az agyam mélyén ott lappang az összes lehetséges konfliktus, amit Rickkel és Maráék másik családtagjaival kell majd megélnem. Tudom, hogy ott lesznek az akadályok, de már nem látom őket megmászhatatlannak. Mintha csak ennyi elég lenne – az ő jelenléte, az a tudat, hogy nem kell egyedül megküzdenem ezekkel.
Ahogy átölelem őt a víz alatt, újra belém hasít a felismerés, hogy mindezért érdemes harcolnom. Szavakkal talán nem tudnám elmondani, milyen mély hálát érzek most, hogy itt van, de a szorításom erőteljesebb lesz, mint szavak lehetnének. A tenyerem végigsimít a hátán, a tarkóján, mintha így próbálnám belé önteni az összes érzelmet, amit eddig próbáltam elrejten.
- Pár hete odajött hozzám, hogy nézzem meg a motort. Valmit magyarázott a városról, meg faggatott a hibáról. Nem szóltam, hogy tudom átvert vele. És honnan tudom? Láttam rajta a vonásaidat.

Mara & Archie

Breaking

- Pedig úgy tűnt nélküled egy lépést sem tesznek. - jegyeztem meg szórakozottan. Ha otthon laknék, akkor bizonyára én ia élvezném anyám gondviselését, de nem érezném tőle önálló férfinak. Mara válaszára nevetek, és a mellkasom mélyéből felszabaduló sóhaj minden korábbi feszültséget kienged belőlem. A közös viccelődés, az az érzés, hogy ezúttal tényleg minden a helyére került, annyira felszabadító, hogy képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Ahogy Mara a fürdő felé indul, és látom az arcán azt az eltökéltséget, hogy ő fogja beállítani a hőfokot, cinkosan összehúzom a szemöldököm, mintha készülnék valami megjegyzést tenni, de hagyom, hadd vegye át a vezetést. Ha ez neki fontos, csak őszintén örülök, hogy itt lehetek vele, ebben a pillanatban.
Az ujjaim még mindig a csípőjén pihennek, miközben követem a fürdőbe. Figyelem, ahogy beállítja a zuhanyt, és a gőz lassan körülölel minket. Ahogy újra elém lép, és megérzem a csókja ízét, mintha valami mély, már-már régóta elfeledett helyre talált volna haza minden érzékem. A kezei lassan simítják feljebb a pólómat, és engedem neki, hagyom, hogy élvezze minden pillanatát, ahogy az érintése a bőrömön halad végig. Minden mozdulatában ott van az a nyugalom, az a megfontoltság, ami miatt ő az, aki mellett végre igazán elengedhetem magam.
Megfogom az egyik kezét, lassan ujjaimat az övéi köré fonva, és egy pillanatra csak nézem, ahogy a vízcsöppek lassan lecsordulnak az ujjaink közé. Ez a pillanat több, mint a közelség, amire valaha is számítottam. Tudom, hogy az életünk nem fog könnyű lenni – már az eddigi is bizonyította ezt –, de itt, most, a zuhany alatt, csak az van, hogy „mi”. És ez elég.
A szemeibe nézek, és bár nem szólalok meg, remélem, látja, hogy értem, mire gondolt azzal, hogy nem adjuk fel, bármilyen harc is jön majd. Együtt vagyunk benne, és bármi történik, ez a biztos pont, amit eddig is kerestünk.
- Akkor most már készülhetek arra, hogy a bátyád is megkörnyékez? Mert apádhoz már volt szerencsém, odajött hozzám eligazítást kérni mikor dolgoztam. Vagyis csak hogy nézzek rá a kocsijára, mintha bármi baja lenne. Furcsa is volt, hogy nem találtam semmit, aztán rájöttem, hogy mi célból tehette. Sok vonásod az övé.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy Mara hozzám simul, érzem a testéből áradó melegséget, a szívének ritmusát, ami szinte összeolvad az enyémmel. A levegőben ott vibrál minden kimondott szó mögött a köztünk lévő kötelék – erős, mélyebb, mint valaha. Szavai azonban még mindig meglepnek. Határozottsága, amivel elutasítja a kételyeimet, egyenesen a lelkemig hatol.
Mikor ujjai az enyémek köré fonódnak, érzem a finom, de biztos érintést. Azt mondja, nem ért egyet velem, de a szavaiban nem az ellenkezés harsog. Inkább a hit, a bátorság, hogy küzd a kapcsolatunkért, hogy bízik bennünk akkor is, amikor én magam kételkedtem. És ettől valami megváltozik bennem. Éreztem a nehézségeket, tudtam, hogy amit eddig megéltünk, nem volt könnyű, és valószínűleg a jövő sem lesz az. De ahogy Mara rám néz, ahogy szelíden végigsimít a kezem hátán, eltökéltség sugárzik belőle. Valahol mélyen, a farkasomban is érzem, hogy ez a harc már nem az, amit egyedül vívok meg. Most már ketten vagyunk ebben.
Ahogy elengedi a kezemet, és a karjait körém fonja, érzem, hogy valóban itt van. Nem csak fizikailag, de teljes egészében. Belefúrom az arcomat a hajába, mélyen beszívom az illatát. Ez az a pillanat, amit hónapok óta próbáltam elnyomni, még ha nem is voltam biztos abban, hogy lehetséges. Most viszont itt van, valóságosabb, mint valaha. Hallom a halk, szinte rekedt kérdését. És ebben nincs semmi bonyolult. Nincs mögötte más, csak a vágy, hogy ne váljunk el újra, hogy ne szakítsuk szét azt a köteléket, amit épp most forrasztottunk össze.
Lepillantok rá, tekintetem az övébe fúrom, és lassan bólintok. Egy pillanatig nem tudok megszólalni, mert a torkomat szorítja az érzés, amit a kérdése váltott ki belőlem. Ez most több, mint egy egyszerű kérés. Ez az őszinte vágy arra, hogy mellettem legyen, hogy ne legyen távol tőlem, és én is ezt akarom. Nem akarom, hogy újra elmenjen, hogy egyedül maradjak azokkal a gondolatokkal, amik az elmúlt időszakban folyton csak a felszínre törtek.
Maradj – suttogom, és érzem, hogy a szavaim mögött ott van az összes érzelem, amit az elmúlt hónapokban próbáltam elrejteni. - De nem várnak haza téged ilyenkor? Nem halnak éhen?
Nem tudom, hogy ezek a szavak mennyire hangzanak drámainak vagy túlzónak esetleg viccesnek, de ez most nem érdekel. Mert így érzem. Talán már régóta nem mondtam ki őszintén, de most itt van, és elég erős vagyok ahhoz, hogy elismerjem: nekem ő kell. Hosszú ideig próbáltam távol tartani magamtól, mert féltem, hogy mi lesz, ha közel engedem. De most rájöttem, hogy nem az a veszélyes, ha közel engedem őt. Az a veszélyes, ha elengedem.
Mara karjaimban marad, és újra lehajtom a fejem a vállára, egy pillanatra még szorosabban ölelem magamhoz. A világ megváltozott körülöttünk, de most, ebben a pillanatban nem számít semmi más. Az illata, az érintése, a lélegzetvételei összhangban vannak az enyéimmel. Azt hiszem, talán most először érzem igazán, hogy hazataláltam.
– Tudod... – kezdem, ahogy egy mosoly fut át az arcomon, lágy, de mégis játékos. – Lehet, hogy jól esne egy zuhany. Mármint, nem csak nekem... nekünk. – A szavaim szinte suttogássá halkulnak, ahogy a tekintetemet az övén tartom. Ez nem egy sima meghívás. Sokkal inkább egy közös pillanat ígérete, ami nem feltétlenül az intimitásról szól, hanem a feloldódásról, a tisztaságról, amit a víz adhat.
Lassan elengedem, de kezem még mindig a derekán pihen, nem akarom túlságosan eltávolítani magamtól. Felhúzom a szemöldökömet, mintha várnám a válaszát, de közben szórakozottan meg is mozdulok, hogy egy apró lépést tegyek a fürdőszoba felé.
– A nap hosszú volt. És... talán mindketten ránk férne egy kis frissülés. – A hangom lágy, közel a suttogáshoz, de van benne valami gyengéd játékosság is, amit Mara mindig értett, mindig viszonozni tudott. A tekintetemben nincsenek mögöttes szándékok, csak az a vágy, hogy újabb közös pillanatot teremtsünk. A zuhanyzó zúgása, a forró víz, ami lemossa rólunk a nap minden nehézségét – ez az, amit most ajánlok neki. Valami egyszerű, valami, ami csak kettőnkről szól, távol a külvilág minden zavaró tényezőjétől

Mara & Archie

Breaking

Ahogy Mara belép, egy pillanatra megállok, mintha épp azon gondolkodnék, mit is tegyek. De az ösztöneim gyorsabbak nálam – nem akarom, hogy elmenjen, hogy megint magamra hagyjon azzal a fájdalommal, ami közöttünk vibrál. Az ajtó becsukódik mögöttünk, és magamhoz húzom őt, szinte rántva, mintha csak így bizonyosodhatnék meg arról, hogy tényleg itt van.
Mara szavai, az érintése, a csókja olyan erővel tör rám, hogy minden fájdalom és bizonytalanság egyetlen pillanatban semmivé foszlik. Teste az enyémhez simul, ajkai a sajátjaimon, és a világ egyszerűen eltűnik. Csak ő létezik, az illata, a bőrének melege. Az a nyögés, amit hallok tőle, az ő reakciója, ahogy hozzám simul, felébreszt bennem egy mély, állati ösztönt. A farkas bennem épp úgy reagál, mint én. Egy pillanatra úgy érzem, mintha tényleg egyek lennénk – nem csak mi, hanem az a sötét, ösztönös lény is, amit hónapok óta próbálok kordában tartani.
Amikor hátrálunk, és Mara háta az ajtónak koppan, egy pillanatra elhúzódik, és felnéz rám. A szemeiben valami új csillog, valami, amit korábban talán sosem láttam ilyen tisztán. Boldogság. Szavai rekedten, de határozottan törnek elő. A nevem úgy hangzik az ajkán, mintha mindig is ide tartozott volna. Mielőtt bármit mondhatnék, máris újra megcsókol, ezúttal ő kezdeményez. És ez most nem az a szenvedélyes, kétségbeesett csók, amit az előbb adtam. Ez valami több, valami mélyebb, lassabb. Mintha egyúttal megerősítené, hogy ez most valóságos, nem csak egy álom, amitől félnem kell, hogy elillan.
Visszacsókolom, kezem szorosan a derekán, majd feljebb húzom a lapockáihoz, hogy magamhoz öleljem őt, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Nem is akarom. Minden, amit az elmúlt hónapokban elvesztettünk – a bizalom, a remény, az együtt töltött pillanatok – most egyetlen mozdulatban tér vissza. A szívem úgy kalapál, hogy szinte biztos vagyok benne, Mara is érzi. Egy röpke pillanatra megállok, levegőért kapok, és a szemeibe nézek.
Nem is terveztem.
- Eszem ágában sem volt menekülni...
Az őszinteség nyers, talán túl éles is, de nem érdekel. Most nem számít, mit gondolok, vagy mit kéne tennem. Csak az a lényeg, hogy itt van, és hogy újra közel engedett magához. Az a súly, amit napok óta cipelek, hirtelen eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Ahogy kezem a nyakára csúszik, ujjaim végigsimítanak a haján. Közelebb húzom, ajkaink újra összetalálkoznak, de ez most nyugodtabb, mégis mélyebb. Nem sietek, mert tudom, hogy most már nincs miért.
- Mara... – kezdek bele halkan, de a hangom határozott. Egy pillanatra meg kell állnom, hogy uraljam az érzelmeimet. – Nem akarok neked több fájdalmat okozni. Tudom, hogy ezt mondom folyton, de most... – a tenyerem a kézfejére simítom, mintha ezzel könnyíthetnék a gondolatokon. – Én is érzem, amit te. Nem tudom tagadni. De ugyanakkor... nem tudom, hogyan lehetnénk együtt anélkül, hogy tönkretennénk egymást.

Mara & Archie

Breaking

Én csak felemeltem a szemöldököm.
- Nem szelíden? Őszintén? Az meglep. - Próbálom visszafogni a meglepettséget a hangomban, de nem könnyű. Pepper elhiszem neki, hogy elég problémás volt mindig, talán nála is épp túl messzire ment.
Egy pillanatra elhallgatok, végül mégis megszólalok, kissé nyers hangon:
- Igen, talán könnyebb lenne. De nem te vagy az a típus, aki csak úgy türelmetlenül kezeli a dolgokat, és ezt értékelem benned. - Próbálom a pillantásomat az ételre szegezni, de valahogy nem igazán tudom elterelni a gondolataimat. Milyen egyszerű lenne, ha el tudnám én is engedni... De talán mindketten ugyanebben a csónakban evezünk.
Felnézek rá, majd megpróbálok elnyomni egy mosolyt, de végül fanyar lesz.
- Menj csak el. Nem kell miattam lemondanod semmit. Én... nem fogok belehalni egy kis rosszullétbe. - Megpróbálom lazán mondani, de igazából igyekszem ezt csak elhumorizálni. Nem vagyok törékeny.
Az arcom még komorabbá válik, mikor a tablettákat említi. A keze megáll, és zavartan a tarkóját vakarja.
Egy ideig hallgatok, próbálom feldolgozni a dolgot.
- Szóval kidobtad. - A hangom talán egy kicsit feszesebb lett, mint szerettem volna. Nem dühből mondom, csak... meglepett. Végül vállat vonok, és visszatérek az ételhez. - Jó döntés volt. Csak... megleptél.- Nem akarom, hogy azt higgye, rossz néven veszem, de valami mégis ott motoszkál bennem. Törődés. Ez az, amit mindig olyan nehéz elfogadni.
Miközben lassan eszünk, az étvágyam teljesen eltűnik. Mara a színházról beszél, és valahol, a szavainak mélyén, érzem, hogy próbál kitörni ebből a feszültséggel teli légkörből. De én is érzem, hogy a beszélgetés nehéz.
Próbálom elképzelni őket ott, apa-lánya programon, és halványan elmosolyodom.
- Jól hangzik. Zenés vígjáték, mi? Kell is egy kis lazítás mostanában.
Sóhajtok, és megvakarom a tarkómat a kérdésére.
- Ma? Nem igazán. Valószínűleg csak... pihenek. Talán egy kis séta. De komolyabb tervem nincs.
Ahogy az idő telik, és Mara az órájára néz, látom rajta, hogy mennie kell. Mielőtt elindulna, megáll az ajtóban, és komolyan néz rám.
Egy hosszú pillanatig csak nézem őt. Ez az egyszerű kérés mégis annyira nehéznek tűnik. Végül lassan bólintok.
- Ígérem. Ha bármi baj van, hívlak.
Mara mosolyt erőltet az arcára, és elköszön. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, az üres lakásban maradok. A csend most sokkal súlyosabbnak tűnik, mint valaha.
Ahogy becsukódik Mara mögött az ajtó, a lakás csendje azonnal súlyosabbnak tűnik, mint előtte. A falakon visszhangzik a távozás pillanata, mintha még mindig ott lenne, de most már egyedül vagyok a gondolataimmal. Leülök a kanapéra, a fejem a kezembe temetem, és próbálom összeszedni magam. Az a sok feszültség, ami az utóbbi időben felgyülemlett, most sem tűnt el, csak éppen újra visszatért az üresség érzése. Talán még rosszabb is, hogy Mara itt volt, mert most mindez a csend még elviselhetetlenebbnek tűnik.
Elsőként eszembe jutnak a tabletták. Ahogy Mara kidobta őket, valahol mélyen hálás vagyok neki, még ha először fura is volt. Azonban most, ahogy minden apró zaj felerősödik körülöttem, a gondolatok is megállíthatatlanul kezdenek kavarogni a fejemben.
Nem akarok itt maradni. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet.
Felállok, és a szekrényhez lépek, ahol a kabátom lóg. Talán egy séta tényleg segítene. Kinyitom az ajtót, és elindulok lefelé a lépcsőkön. A nap már lassan ereszkedni kezd az égen, és a város zaja fentről tompán hallatszik, de ahogy kilépek az utcára, a zaj valahogy távolinak tűnik. Az utcák tele vannak emberekkel, akik mind a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, de én csak céltalanul sétálok.
A séta alatt próbálom kiüríteni a fejem, de a gondolatok egyre visszatérnek, mintha nem hagynának nyugodni. Mara szavai visszhangzanak bennem, ahogy felajánlotta, hogy lemondja a színházi programját miattam. Ez egy olyan gesztus volt, amitől egyszerre éreztem törődést és súlyt. Megígértem, hogy szólok neki, ha baj van. De mit jelent egyáltalán "baj" ebben a helyzetben? Még én sem tudom igazán.
Végül egy parkban kötök ki, leülök egy padra, és csak figyelem az embereket. Párok sétálnak kézen fogva, gyerekek futkosnak, és valahogy ez a nyugodt, hétköznapi életkép fájón idegennek tűnik. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha én is normális lennék. Ha nem lenne bennem ez az állandó harc a saját lényemmel, a farkassal. Néha még most is érzem, ahogy belül kapar, türelmetlenül várja, hogy kiengedjem. Egy ideje tudom, hogy fontos lenne őt kordában tartanom. Legalább ennyit elértem, hogy megpróbálkozom vele.
Mikor a nap már a horizontot súrolja, felállok, és visszaindulok a lakásba. Az egész séta céltalan volt, és mégis szükséges. A testemet legalább le tudtam kötni, de a lelkem továbbra is nyugtalan maradt. Az üresség, amit magamban érzek, még mindig ugyanott van, de a fáradtság egyre inkább uralkodik rajtam.
Mire hazaérek, a lakás továbbra is hideg és üres. Felveszem a telefont, és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy írjak-e Marának, de végül leteszem a készüléket. Nem akarom őt zavarni, biztosan jól érzi magát a színházban. Nekem most valahogy nincs hozzá erőm, hogy bárkivel beszéljek.
Előveszem a fiókból egy régi jegyzetfüzetemet. Régóta nem írtam bele, de most valami késztetést érzek, hogy lejegyezzem a gondolataimat, mintha ez valahogy segítene rendet rakni a fejemben. A sorok lassan összeállnak, ahogy próbálom szavakba önteni a káoszt, amit érzek. Az írás nem old meg semmit, de legalább kiszakít valamit abból a belső nyugtalanságból.
Ahogy a nap teljesen eltűnik az égen, és az est leszáll, a lakás egyre sötétebbé válik. Fáradtnak érzem magam, de tudom, hogy a fáradtság nem csak fizikai. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és elengedem magam a kanapén. Talán elalszom egy kicsit, talán csak egy percre szakadok ki a jelenből.
Amikor meghallom a kopogást az ajtón, ösztönösen felszegem a fejem. Elég késő van már, és nem számítok vendégre, de valahol mélyen sejtem, hogy ki az. Lassan állok fel a kanapéról, ahová a vacsora után süllyedtem bele, még mindig emésztve az ételt – vagy inkább azt a feszültséget, ami ott vibrált közöttünk. Az ujjaim végigsiklanak az ajtókilincsen, és mikor kinyitom, ott áll Mara, kicsit kócosan, futás utáni ruhájában. Valahogy egy pillanatra elakad a lélegzetem, nem a látványtól, hanem attól a súlytól, amit érzem, hogy hozott magával.

Mielőtt bármit mondhatnék, elkezd beszélni. Az első szavai máris belém vágnak, mert tudom, hogy ezt a beszélgetést nem tudom elkerülni.
"Tudom, hogy megígértem, hogy nem hozom szóba többet, de gondolkodtam, és ezt nem tudom magamban tartani, kérlek hallgass meg" – mondja, és rögtön felgyorsul a pulzusom. A szavai csak záporoznak, és ahogy próbálom követni, egyszerre érzem a dühöt, a zavart, és a kétségbeesést, hogy megint itt vagyunk, ugyanannál a pontnál.
Azt mondja, mintha bizonyítani akarna, mintha nekem kéne elhinnem, hogy elég erős ahhoz, hogy szembenézzen ezzel az egésszel. De én már tudom, milyen az, amikor minden szétesik, amikor semmi sem oldható meg egyszerűen.
- Nem erről van szó, Mara...– próbálok közbevágni, de esélyem sincs. Tovább beszél, még szenvedélyesebben.
Ekkor veszem észre, hogy a hangjában ott van valami, amit régóta nem hallottam tőle: a kétségbeesés. És akkor ott állok, némán, hallgatva őt, és hirtelen elér engem az, amit eddig próbáltam elkerülni. Minden, amit mond, teljesen összhangban van azzal, amit én is érzek – a fájdalom, a vágy, a kötelék. De pont emiatt zártam el magamat tőle.
- Mara... én csak... – próbálok megszólalni, de a szavak nehezen jönnek. Mindketten tudjuk, hogy nem egyszerű az, ami közöttünk van. Az érzelmek, amiket próbáltam elnyomni, hirtelen mind felszínre törnek. Nem akarom, hogy bántódása essen, nem akarom, hogy az én világom ártson neki.
Ahogy hallom a szavait, a torkomban gombóc nő. Az érvek, amikkel eddig próbáltam védekezni, lassan semmissé válnak. Őt nézem, ahogy egyre szenvedélyesebben beszél, a könnyei már az arcán csorognak, és valami megmozdul bennem. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ez több, mint véletlen.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, mélyet lélegeztem, és amikor kinyitottam, láttam, hogy Mara arca csak pár centire volt az enyémtől. Éreztem a lélegzetét a bőrömön, éreztem azt a törődést és aggodalmat, amit soha nem kértem tőle, de valahogy mindig megkaptam.
Nem gondolkoztam tovább. Nem próbáltam mérlegelni, hogy mi a helyes vagy helytelen. Az elmúlt hetek minden fájdalma, küzdelme és bizonytalansága egyetlen pillanatban tűnt el, amikor előre hajoltam, és megcsókoltam.

Mara & Archie

Breaking

– Ja, Pepper tényleg ilyen. Valahogy… mintha soha nem hagyna egy kis levegőt se, mindig ott van, mindig nyom. De csak provokált. Vagy kóstolgatott, nem is tudom. – Az utolsó szavaim szinte a torkomon akadnak, mert tudom, hogy nem csak Pepper az, ami szorít. Túl sok minden van most, ami levegőt vesz tőlem, ami mindkettőnket elszorít.
Egy pillanatra félrenézek, csak hogy kicsit összeszedjem magam, aztán visszanézek rá. – Te keveredtél vele konfliktusba? Úgy értem... Kezdeményeztél vitát vele? Wow, elismerésem. – A szavaim talán könnyedebbeknek tűnnek, de magam sem tudom, igazán mit akarok. Csak egy pillanatra szeretném, ha minden egyszerűbb lenne, ha nem kellene folyton ezeken az árnyékokon lovagolnunk...
Amint Mara mosolyogva beszélni kezd, hogy megérkezett az étel, elkapok egy halvány pillanatot, amikor a feszült légkör mintha egy kicsit feloldódna. Talán mindketten ugyanarra vágyunk: egy kis időre elfelejteni a köztünk lévő súlyos dolgokat. De bármennyire próbálom elterelni a gondolataimat, a szavaiban ott bujkál a fájdalom és a félelem.
Ránézek, ahogy az asztalra pakolja az ételt, és egy pillanatra magamat is kívülről látom. Itt ülök valakivel, akit talán jobban ismerek, mint bárki mást ebben a városban, de mégis olyan távolinak tűnik most. És bármennyire szeretném, hogy ez a távolság eltűnjön, a saját bizonytalanságom falat épít közénk.
- Nem vagyok igazán éhes – mondom, mintha ez most fontos lenne, pedig valójában csak időt próbálok nyerni. A tekintetem végigsiklik az asztalon, de valójában nem tudok másra gondolni, csak arra, amit Mara mondott az előbb.
A színházjegyek említése furcsa érzéseket kelt bennem. Ez egy lehetőség neki, hogy kiszabaduljon ebből az érzelmi labirintusból, amiben most mindketten vagyunk. De nekem? Én nem tudok elmenekülni. Itt maradok, a gondolataim börtönében, ami folyamatosan arra emlékeztet, hogy mennyire nem illek bele a világába.
– Persze, menned kell, megértem – válaszolom végül, egy kényszeredett mosollyal, amit magam sem hiszek el. A szavaim üresek, nem tudom, hogy valójában mit érzek. Nem akarom, hogy itt hagyjon, de talán jobb, ha elmegy. Legalább egy kis időre mindketten fellélegezhetünk.
Ahogy Mara az ételt rendezi, észreveszem a kezei remegését. Nem mondok semmit, de belül gyötrődöm. Nem akarok több fájdalmat okozni neki, de fogalmam sincs, hogyan tudnánk kijutni ebből az egészből anélkül, hogy még több kárt tennénk egymásban.
– Talán… ha legközelebb találkozunk, jobban össze tudjuk szedni magunkat, mármint nem fogsz így látni. Azt a vackot is ki kellene dobnom. – szólalok meg halkan, mintha egy reményfoszlányt próbálnék elkapni.
Ez talán az utolsó, amit most mondhatok neki. Az a fajta remény, amit csak akkor táplál az ember, ha már tényleg nem maradt más választása.

Ahogy kinyitom a dobozt, az étel illata elér, de nem sok kedvem van enni. Mégis, muszáj valamit kezdeni a helyzettel, szóval felveszek egy falatot, bár az íze alig jut el hozzám. Mara is hasonlóan csendes, csak az ételre koncentrál, de látom rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Talán ugyanúgy próbál menekülni, mint én. Megértem, hisz én is azt csinálom. Az evés most mindkettőnknek csak ürügy, hogy ne kelljen beszélnünk a nehezebb dolgokról.
Felnézek rá, és megpróbálok valami könnyedebbet bedobni.
– Szóval, színház? – kérdezem, miközben újabb falatot veszek a számba, noha igazából nem vagyok éhes. – Milyen darabot néztek meg?
Próbálok visszatérni valami normális beszélgetéshez, de a szavaim még mindig kissé üresek. Nehéz feloldódni, mert tudom, hogy hamarosan indulni fog, és ez az este gyorsan véget ér majd. De legalább próbálom elérni, hogy ez a vacsora ne legyen annyira feszültséggel teli, mint az előző beszélgetésünk. A szomorúság ott lappang bennem, de most mindennél jobban szeretném, ha lenne pár pillanat, ami normális.

Mara & Archie