Mark & Maeve

Talán sosem fogom magam igazán otthon érezni sehol, csak a tenger habjai között. Mióta a Fitzgerald-házat elhagytam, mindig azt éreztem, hogy átutazóban vagyok, hogy valahol lennem kéne már, csak nem érek oda, nem találom az utat. A gyökereim kétségbeesetten keresik a földet, amibe letelepedhetnének, és egy röpke pillanatig Paulba kapaszkodtak. Azóta azonban újra hontalanok lettek - lettem.
Körbenézek a szobán, ami minden egyes sarkából árasztja a szeretetet, és arra gondolok, hogy soha nem lesz ennél igazabb otthonom. Itt szeretnek engem, legalábbis az emberi arcomat, és egyébként is, mikor egy melengető érzésre koncentrálok munka közben, mindig a falaink színe árasztja el a lelkem. A fókámnak pedig ott a tajtékzó óceán, a kegyetlenül jeges víz, amiben szabadnak és teljesnek érezheti magát.
Másrészt az összes felmenőm túlélte az örökös vándorlást. Sosem maradtunk egy helyben, mindenkit messzire sodort az élet, bár a legtöbb esetben nem önszántukból. Nem sokszor gondoltam bele, milyen lehetett édesanyámnak vagy a nagymamámnak megélni, hogy minden támogatás nélkül új életet kezdjenek. Emberek között torzszülöttek, akiknek titkolniuk kellett a másik énjüket. Egy hazugság, melyre sosem derülhetett fény.
Nekem legalább itt ez a város, ahol ha nem is nyíltan létezhetek a teljes valómban,  de érzem, hogy mi, alakváltók, egy faj vagyunk. Az öcsém és anyám pedig nem engedik el a kezemet. Bár egyetlen felmenőm sem maradt a családja közelében, én biztos vagyok benne, hogy mi itt tervezzük leélni az életünket. Van egy üzletem, egy szakmám, amit szenvedélyesen szeretek, és amiből még is tudok élni.
És itt van nekem Mark is. Még egy ilyen férfi szeretetét sosem fogom élvezni, és tudom, hogy muszáj tennem valamit, hogy a szíve ne folyjon ki az ujjam közül, mint az apró szemű fehéres homok. Csiklandozza a finom bőrt az ujjperceim között, és bármit teszek, úgy érzem csak rontok a helyzetemen.

Mark szavai a lelkembe találnak. Mióta vége lett az előző kapcsolatomnak, mindig annyira rettegek,hogy egyszercsak a szakadék két szélén találjuk magunkat, észrevétlenül megváltozunk, és szétnővünk. Mint két kristálytiszta vízű sebes folyó, akik másmerre kanyarognak, és végleg ellentétes irányba Inkább lennék örökké ugyanaz a fiatal, kissé elveszett lány, aki éppen a kerámia tálakat pakolgatta, mikor Mark betoppant az üzletembe.
Nem viselném el, ha az életem elkanyarodna Markétól.
El sem tudom képzelni az életemet pár év távlatából. Nincsenek terveim a jövővel kapcsolatban, csak hagyom, hogy sodorjon az élet. Nem jó stratégia, tudom, de képtelen vagyok akár csak a jelenre is koncentrálni, amíg a múlt kísért.
- Tartok a változástól. - felelem csendesen, a kezemre pillantok, az inakra, amik a fehéres bőröm alatt táncolnak. - Szeretnék boldog lenni. - teszem hozzá, és Mark szemébe nézek, keresek valami kapaszkodót, valami engedélyt.
Amint megfogja a kezem tudom, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond. Neki bármikor, bármit bevallhatnék, és ő akkor is szeret, még ha füstös vörös szavakat növesztenék, és élénk piros villás farkam lenne. Most már csak a bennem lévő gátakat kell eltakarítanom, téglánként akár, de el kell kezdenem rendbe tenni magam. Mark megérdemli. Ő érte nekem is megéri.
A titkaimat sem muszáj előtte felfednem, elég ha a bennem dúló viharokat elcsendesítem. Bajba sodorhatom őt, és azt sem szeretném. Ebben a városban sokszor jobb tudatlannak maradni, mintsem a felszín alá pillantani.
Kérdése meglep, kicsit nehezen töröm át a keserédes fátylat, ami rám nehezedett, és majdnem megfojtott néhány perce. Mikor azonban magamhoz térek ebből a ködös rémálomból, úgy érzem, mintha egy mázsás teher legurult volna a vállamról.
- Köszönöm, jól esne. - szinte suttogom a szavakat, zavartan, hiszen néhány pillanata zártunk le egy igen felfokozott érzelmekkel teli beszélgetést. Mély levegőt veszek, szinte már érzem a levendula átható illatát, és lélekben egy meleg fürdő párás magányába burkolózom.
Lassan felállok, megpróbálok magamhoz térni, a falak legalább már nem akarnak rám dőlni itt.
- Ég áldja Tinát! - mondom kissé felszabadultabban, a mai nap eseményei nehéz emlékek csupán ebben a pillanatban. Talán jól leszek - leszünk.

Mark & Maeve

Túlságosan is egyszerű volt megszokni Mark érett felfogását. Ritkán jut eszembe a köztünk feszülő korkülönbség, mert annyira kortalan és könnyed férfi, minden perc vele ajándék. Rápillantok és nem a korát látom az arcán, hanem a mosolyát, a szeme csintalan csillogását, a művészet iránti szenvedélyes imádatát. Ezek pedig örök dolgok, olyanok, amiket az idő képtelen megtépázni. Esetleg az élet maga, de a szememben Mark ereje és türelme végtelen – annyi mindent megoldott már.
Persze nem azt mondom, hogy hebrencs kisfiú volna. Éppen ellenkezőleg. Nem pörög folyamatosan, hanem pontosan az én lassabb tempómhoz illik, szinte mint a mesékben, nekem teremtették. Pontosan olyan ember, akire szükségem van. Ezért is lehet, hogy sosem éreztem azt, hogy túl idős lenne, hogy esetleg ebből probléma adódhatna, de ezekben a pillanatokban, mikor a bölcsessége csendes felhőként kíséri a vibráló feszültséget közöttünk, nagyon is tisztában vagyok vele. Félreértés ne essék, magam sem vagyok a balhés fajta. Szeretem csendben elsimítani a problémákat, de hangtalanul is lehet támadni, fenyegetően fellépni a másik ellen. Nem kell üvöltözni ahhoz, hogy a dühtől remegve ne tudjunk megálljt parancsolni a legmaróbb szavaknak, amik kitörnek ajkaink közül. Anyám is ilyen személyiség, halk, de éles, mindig eléri, amit szeretne, anélkül, hogy kiabálnia kellene. Én pedig még nem tanultam meg, mikor kell bevonni a kardot, leengedni az íjat, hátralépni. Ügyetlen vagyok ezen a harctéren, mint egy kiskacsa, aki a tojásból kikelve totyog az anyja után. Ezért gyakran meg sem kísérelem felvenni a harcot, elcsendesedem, kerülöm a konfliktust. Nem állok ki magamért, hogy megóvjam a békét. Viszont ezt már nem lehet elkerülni, engem feszítenek szét belülről az érzéseim, a bűntudat, az ellentétek, a titkaim. Muszáj vagyok abba kapaszkodni hát, hogy Mark, mint mindig, most is engedékenyebb és türelmesebb lesz, mint én bármikor.
A szobánk falai nyomasztóan dőlnek rám, legalábbis ezt az illúziót keltik, és nyomorultul érzem magamat most. Ez a szoba valaha annyira meghitt és szerelemmel teli volt, most meg csak a szívemet facsarja a szerelmünk fátyolos emléke, amit minden erőmmel igyekszem újraélesztgetni, de tudom, én vagyok az, aki folyton eltapossa a feltámadni vágyó lángokat.
Az ágy matraca puhán fogadja a testemet, és a szavaim ridegen csendülnek a fülemben. Hiába mondom az igazat, keserű hazugságnak tetszik, már magam sem tudom, mi valós, és mi a rejtély. Meghasonulok lassan a sok titoktól, de ennek hatalmas súlya van. Egy embert beavatni abba a világba, amelyben nekem is élnem kell… Nem tehetem meg ezt Markkal. Aztán édesanyám is megígértette velem, hogy a kilétünk titok marad. Leélte az egész életét úgy, hogy csak mi hárman tudtunk a másik énünkről, és írtózik most is attól, hogy a többi alakváltóval együttműködjünk. Nem is tudom, valaha igazán is támogatta-e a kapcsolatomat Paullal, de azt tudom, hogy ő is nagyon megriadt, mikor eltűnt, és azóta is retteg értem meg Lewisért.
Megfogja a kezemet Mark, és egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a remegő mellkasom mélyéről. Nem akarom elveszteni őt, ezt mantrázom, és egy picit közelebb húzódom hozzá, remélve, hogy teste melege elhessegeti a jégcsapot, ami a szívemen csüng.
A szégyen mellé bűntudat is társul, de ezt inkább lenyelem már. Ránézek, az arcát tanulmányozom, mikor bíztat engem, magamba szívom minden mozdulatát, attól tartva, hogy nem lesz több ilyen lehetőségem. A hangjára koncentrálok, igyekszem megnyugodni, a jelenbe horgonyozni magam a dallama segítségével. A kérdésére elfordulok, nyelek egyet. Egy pszichológusnak sem mondhatom el a teljes igazságot, és akiknek felfedhetném a félelmeimet, azok csak lehuhognának, és lakatot tennének a számra. Rejtőzködnöm kell, különben veszélybe sodornám a családomat.
- Talán felkeresek valakit. – mondom, a hangom reszelős, a könnyek függönyén át nehezen tudom kipréselni őket. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy rideg, műnövényekkel díszített szobában elengedjem magam, és ha egy nyugtatóan zöld kanapén megvallanám, hogy alakváltó vagyok, törtfehér kényszerzubbonyba csomagolva vezetnének el az irodából.
Amíg küzdök az érzelmeimmel Mark közelebb húzódik hozzám, megsimítja a hátamat, és jólesően simulok bele puha tenyerének érintésébe. Még egy sóhaj hagyja el ajkaimat, nyugtató szavainak csónakjában ücsörgök, hagyom, hogy elringassanak a bíztatásai. Gyengéden elmosolyodok, mikor öreg rókának nevezi magát, és a fejemet az övének hajtom, tekintetem a lábfejére siklik. Megint elmerülök a gondolataimban, a félelmeimben, és tudom, hogy most hiába ugrottuk meg ezt az akadályt, muszáj valamit kezdenem magammal. Nem fog örökké kitartani mellettem. Szólásra nyitom a számat.
- Én is szeretlek, Mark. És tudom, hogy nem fogsz minden apró-cseprő dologért elhagyni. Azonban azt is tudom, hogy nem érdemled meg azt, hogy mindig az én lelkemet kelljen ápolnod. Tudom, hogy szívesen teszed, – előzöm meg gyorsan az ellenkezését – de sokkal jobbat érdemelsz. Megérdemled, hogy összeszedjem magam, hogy újra a régi legyek. Teljesértékű partnert érdemelsz. Boldog estéket érdemelsz, pihenést, nem pedig a folyamatos könnyeimet. – Gyorsan letörlöm az arcomat, amin az imént egy sós csepp csurgott végig. Kiegyenesedem, mintegy bizonyosságot adva a szavaimnak, és az alhúzott ígéretemet Mark homlokára lehelt csókkal nyugtázom. – Én köszönöm, hogy elmondhattam. Nehéz ezekről beszélnem, de tudom, hogy nálad biztonságban vannak az érzéseim. – És ez szóról-szóra igaz is. Nem attól félek, hogy összetöri a szívemet, hanem attól, hogy bajba sodrom őt. Hogy egy nőnek álcázott szörnyszülöttnek hisz majd.
Elhessegetem ezeket a félelmeimet, és Markra koncentrálok, az érintésére, a pillantására. Rendben leszek. Rendben leszünk. Ezzel nyugtatom magamat.

Mark & Maeve

Néha elkalandoznak oda a gondolataim, mi lenne, ha fordítva lennénk. Ha Mark sírna a vállamon, ha őt gyötörné ez a gyász és bizonytalanság. Ez a honvágy egy ember iránt, akihez már rég nincs igazából köze. Biztosan megenne a féltékenység, a nyomor, hogy hiába ölelném őt, nem tudnám elvenni a fájdalmát. Ha ki is törném a nyakamat, annyira igyekeznék, képtelen volnék segíteni rajta. Nem volna hatalmam abban a bánatban, amiben ő lenne a helyemben. Át se tudom igazán érezni azt a kínt, amiben őt pácolom, mióta Paul eltűnt.
Ő mégis segíteni akar nekem. Ha nem a szívemen tátongó sebeket próbálja befoltozni, akkor a mondén feladatok terhét veszi le a vállamról. Máskor repesnék az örömtől, és tudom, bármelyik női ismerősömnek mesélném ezt el, bármit megadnának egy ilyen férfiéért – nekem azonban ez fojtogató most. A magány vigasztalóan kényelmes paplanjába akarok belebújni, és nem kikelni ebből a kuckóból egy ideig. A saját sebeimet akarom nyalogatni, úgy, hogy ezzel nem szakítom tovább Mark és a köztem fűződő szerelem szálát. De az idő nem áll meg, és hiába akarok néha inkább az üzletben aludni, körbevéve az életem legszebb és legrosszabb emlékeim agyagba öntött pillanataival, muszáj szembe néznem azzal a fájdalommal, amit Marknak okozok.
Nem akarom őt bántani. Tudom, egy kívülálló nem hinné ezt el, de tényleg, őszintén meg akarom kímélni őt magamtól. Önző mód kiélvezem, mikor szeretget, mikor megnevettet, és cserébe azt az árnyékot kapja csak, ami a régi önmagam lenyomata csupán.
Túl voltam Paulon. Mikor megismerkedtem Markkal boldog voltam, élveztem az életet, faltam a bimbózó szerelemmel járó izgalmat. Mosolyogtam, mikor a pillangók őrült táncot jártak a gyomromban, és még a legapróbb dolgoktól is túlcsordult a szívem. Azonban mióta Paul lehet, hogy halott… Már az is megfordult a fejemben, hogy nem is voltam rajta soha túl. Ezt persze elhessegettem, mert sosem tudtam volna úgy beleszeretni Markba, hogy még titkon övé a szívem. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy nem vágtam át saját magamat, mert ez az egyetlen kősziklám az életemben – szeretem Markot.
Meg kellene könnyebbülnöm attól, hogy egy sima rendbennel abbahagyja az ostromomat. Nyelek egyet, de a megkönnyebbülés csak keserűséget hoz maga után. Más a helyemben ölne Markért. Mindenki összetenné a kezét egy ilyen figyelmes, gondos, gyengéd, életvidám emberért. Én meg tönkreteszem. Szó szerint megölöm a lelkét. Nem bírok a tükörbe se nézni.
- Köszönöm. – válaszolok neki miután lenyeltem az első falatot, és ezt arra is értem, hogy itt hagy. Cseng a hangjából és a mozdulataiból, hogy szomorú, és tudom, én vagyok az oka. Egy szörnyeteg vagyok, de nem tehetek semmit, csak elfogadni, hogy tönkreteszem őt. Amint a konyha magánya rám telepedik még az étvágyam is elmegy. Pontosan erre vágytam még pár másodperce, elrejtőzni előle, a fejemet a homokba dugni, mint egy gyáva strucc, de most, hogy tényleg elment, valami végleg összetörik bennem. Hát ez lesz a sorsom. Ha nem szedem össze magamat, ennyire teljesen elhagyatottan végzem majd. Bús hangja visszhangzik a mellkasomban, és a vacsorámra néhány könnycseppet ejtek fűszer gyanánt. A villámra szúrok néhány tésztát, és nagy nehezen lenyelem, bár a torkomban feszülő gombócot nehezen töri át a szeretettel főzött étel. Tennem kell valamit. Hiába kérlelem őt, hogy ne álljon közénk ez a dolog, érzem, hogy a kettőnk között húzódó szakadék mélye már a nevemet kiáltja.
Mikor összeszedem magam és a fél vacsorámat a szemetesbe lapátolom, majd a tányéromat lassú vízfolyásban elmosom, egy mély levegőt veszek, mielőtt bemennék a hálónkba. Inkább utána zuhanyzok, hogy beszéltem Markkal, hogy el tudjak menekülni egy kis időre a vihar után. Már pedig érzem, hogy nem lesz egy könnyű menet ez. Hiába fogom megkérni megint, hogy várjon rám, lehet a válasza most már nem lesz.
Óvatosan belépek a fájóan ismerős kuckóba és a férfire nézek, akiért dobog a szívem. Az ágyam fekszik, forgatókönyveket olvas, de minden egyes porcikája pattanásig feszült. Látom az izmait, ahogyan görcsösen összetartják őt is, mikor sokadjára vesztesen távozott tőlem. Még szólásra sem nyitom a számat, mikor megelőz, szavai késszúrásként forognak a mellkasomban. Azonnal megijedek a komolyságától, és szinte biztos vagyok benne, hogy be fog következni, amitől tartottam: megunta az örökös bánatomat és menekülésemet előle. A sötét felhő lecsap, és a vihar áldozatává válunk.
Nem tudom, hogyan volt képes ennyire fején találnia a szöget. Ennyire átlátszó volnék? Tudom, hogy az alakváltó mivoltomat tökéletesen elrejtem mindenki elől, de talán az álcám, a túlélésem zálogát képtelen vagyok Mark előtt fenntartani? Vagy csak Paul elvesztésével járó fájdalmam fátyolozta be ennyire az életemet?
Nem bízol bennem? Pattog a kérdés a fejemben, megfájdul minden egyes fordulatnál, és a szívemet porrá zúzzá. Hogyne bíznék benne, emberben még sohasem bíztam így, mint benne. De a bennem élő fókát egyszerűen csak nem bízhatom rá, nem adhatom ezt senkinek sem oda. Kétlem, hogy valóban nem tudnék neki olyasmit mondani, amit nem visel el. Amit nem hisz el. Ami ne tudna közénk állni még inkább.
Leülök az ágy szélére, leteszem a kezemet hozzá közel, de nem érintem meg. Nem érdemlem meg, hogy megérinthessem. Azonban, ha ő megfogja, nem húzom el, mert annyira vágyom arra, hogy megerősítsen abban, hogy még van esélyünk. Még van esélyem. Mély levegőt veszek, gyorsan letörlöm a szemeimet, és belekezdek a mondandómba – nem fedhetem fel előtte magamat teljesen, de körbeírhatom azt a kapcsolatot, ami Paul és köztem volt a szerelmen felül.
- Bízom benned. – Várok pár pillanatot, hogy ne remegjen a hangom. – Egyszerűen csak nem tudom feldolgozni, hogy Paul esetleg már halott. Ha tudnám biztosra… De így nem megy. – Elfordulok tőle, az ágy végét nézem, szégyellem magam. Azért is, amit bevallok neki, és azért is, amit nem fogok. – És utálok róla neked beszélni, hiszen az exem. – Visszatekintek rá, a szemeiben keresem a fájdalom nyomait. – Te is túl vagy a múltadon, és nekem is túl kellene lennem. Nem szeretem már őt, mint férfit. – teszem hozzá gyorsan, hogy letisztázzam ezt a részét. – Azonban ő volt az egyik legjobb barátom. Ő volt nagyon sok mindenben az első nekem. Az első igazi komoly kapcsolatom. Az első ember, akinek annyira megnyíltam, mint neked. – Még egy mély levegő, mert már a hangom remegővé vált. Hagyok egy kis időt, hátha szeretne valamit hozzátenni. – Az ő elvesztésével elvesztettem a fiatalságomat is végleg. Egy olyan szakaszát az életemnek, amit imádtam. Fiatal voltam, boldog, gondtalan. Belekezdtem csak az igazi életembe, és mikor Paullal találkoztam, kicsit megint ilyen vidámnak és könnyűnek éreztem magamat. - Megint elfordultam. Itt marad ki a másik énemről szóló rész. Nyelek egyet, nem nézek felé. – Egyszerűen csak képtelen vagyok ezt elengedni. Nehezen ment mindig is a búcsú. Utálok embereket elveszteni. – Visszanézek rá, a szemébe, aminek minden pillantása keserédes fájdalommal tölt meg. - Téged sem szeretnélek elveszteni, úgyhogy jól kell lennem. Igyekszem, tényleg. – Ez viszont teljes mértékben igaz. Valóban vissza szeretnék térni ahhoz a nőhöz, akit megismert, ahhoz a könnyedséghez, nyugodtsághoz, békéhez. Nem tudom, visszatalálok-e valaha ahhoz az énemhez, de nem fogom sohasem feladni a harcot érte.

Mark & Maeve

Amikor éppen nem eszi a lelkemet valami sötét, szurkos halál, akkor igenis imádok hazajárni. Bár a munkám a szenvedélyem, az életem értelme, az alkotás visz előre, azért vágyom a kikapcsolódásra is, Mark társaságára. Vele minden annyira más – sosem voltam az a tipikus meggondolatlan lány, aki átbulizza a hétvégét, játszik az emberekkel, mert megteheti, minden őrültségbe belemegy, de tény, hogy naiv és csöppet gyerekes vagyok hozzá viszonyítva. Néha úgy érzem, kihasználom ezt azt egészet – a törődését, a kedvességét, a bölcsességét. Ő is művészlélek, együtt fogyasztjuk a szépség és gyötrelem földi megtestesüléseit, és gyakran nézek be én is a színházába. Senki sem fogja ezt már megfejteni ugyan, de mindig eltűnődöm, hogy a színház minden centimétere az, ami Mark lelkét árasztja magából, vagy Mark minden porcikája itta be a színház világát. Az igazság valahol a kettő között lehet. Az ő színháza pedig az őszinteségen, a minden leleplezésén és megvizsgálásan alapul. Nem vagyok műkritikus, így talán ez annyira nem állja meg a helyét, a kapcsolatunk biztosan erre épült. Ezt is imádom benne. Nyílt lapokkal indítottunk, a szíve szinte a mellkasára ragasztva hirdeti az érzéseit és gondolatait, és bevallom, ez is lenyűgözött engem anno. Mikor besétált hozzám, tudtam, hogy egy autentikus emberrel van dolgom.
Valahol én is ilyen akarok lenni, szinte irigykedem, hogy ennyire nyitott. Tudom, hogy neki sem olyan egyszerű ez. Pont ezért még inkább imponálóbbnak találom Mark képességét arra, hogy kiöntse a szívét, és sokat dolgoztam azon, hogy én is megtehessem. Mégis, vannak olyan részei az életemnek, amiket nem tárhatok fel előtte – nem csak a másik énem, de szinte egy másik életben megélt érzelmeim is ebbe a bennem feszülő gátba ütköznek. Nem tehetek róla, akármennyit küzdök ezzel, képtelen vagyok az ajkaimon átpréselni a gondolataimat ezekkel kapcsolatban. Az agyag az, ami beszél helyettem, minden titkomat és gondolatomat hűen őrzi. A kezeimmel tudok kommunikálni, formákkal és színekkel fejezem ki a bennem tomboló viharokat. A boldog, friss tavaszi záporhoz hasonló túlcsorduló szerelmet és boldogságot is, de a feketelyukként beszippantó mély gyászt is. Az elvesztés okozta ürességet, a néma csendet, ami az elmémben honol, mikor a legjobb barátomra gondolok.
Semmi baj, hangzik el azon a szívet melengető hangon, és egy utolsó idiótának érzem magam. Nem tudom elhinni már, hogy tényleg nincs semmi baj, ahogy ő sem hiszi el gondolom, hogy csak hosszú napom volt. Kezdünk kifáradni ebben a kegyes hazugságok táncában, és a repedező álarcom teljesen lemorzsolódott arcomról. Mark mégis gyengéd velem, letörli a könnyeimet, nekem meg összeszorul a torkom. Utálom magamat. Ez a felismerés, mint a maró sósav, szétárad a mellkasomban, és lyukat éget a szívembe. Az egyetlen ember, akinek a szemén keresztül szerethetőnek érzem magam, az Mark. És mégis, ez az édes szeretet most valami mindent megkeserítő gyűlölettel keveredik.
Örülök, hogy a gyomrom kiment, egy lélegzetvételnyi magányra vágyom, de Mark gondoskodása utolér, és megfoszt ettől. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak ne lenne itt velem. Nem is érdemlem meg a szeretetét, de félek, hogy meg is fojt a kedvességével. Emiatt a gondolat miatt is utálom magamat.
Legszívesebben nemet mondanék neki, de még a számat se tudom kinyitni, mikor végigsimít a karomon, kilép a konyhába, és feladom a dolgot. Utána lépek, kerek szemekkel és csendesen figyelem, ahogy gondosan egy tányérra halmozza a tésztát, majd beteszi a mikróba. A mély, monoton zúgás megnyugtat, mert Mark nyugodt jelenléte óriási nyomást helyez rám. Nem tudom, miért hallgatok – képtelen vagyok nyíltan beszélni Paulról. Nem érzem helyesnek, hogy az exem után sírok, bár titkolni nem tudom. És el se tudom neki magyarázni, mennyire mély kapcsolat fűzött hozzá, hiszen nem csak a párom volt, de az első ember, akinek kitárhattam a teljes valómat.
Lehajtom a fejemet, a lábamat vizsgálom, nyom lefelé a gyász és a feszültség. Mark töri meg ezt a követ, szétrobbantja a hangjával, és kissé meg is ijeszt ez a váratlan kérdés. Felkapom a fejemet, őt nézem, mintha sosem láttam volna, a kérdését emésztem, őszintén nem tudom, hogy tisztában vagyok-e ezzel. Tényleg bármit elmondhatok neki? Mély levegőt veszek – Paul neve hallattán egy árva könnycsepp újra kifakad belőlem, és engem elárulóan csorog végig a felpuffadt arcomon.
- Nem igazán hírt. – motyogom, elkapom a tekintetemet, a mikró visszaszámlálását nézem mereven. – Semmi nem változott igazából. Jól leszek. – Magamat megerősítve bólintok egyet, és kicsit határozottabban, erőteljesebben megismétlem: Jól leszek. Azt már nem teszem hozzá, hogy jól leszünk, mert félek, ha kimondom, elpárolog az utolsó csepp reményem is.
Összeszedem magam, Markra nézek, miközben megtörlöm az arcomat. – Nem szeretném, ha ez közénk állna. – Kissé remeg a hangom. – Felejtsük el! Alszom egyet rá, igyekszem lezárni, hogy továbbléphessek.
Megszólal a mikró fülsiketítő csipogása, és kapva az alkalmon azonnal nyúlok érte, hogy kivegyem a vacsorámat. Ha Mark nem előz meg, akkor lerakom a forró tányért a pultra, előveszek egy villát és egy kis falatot bekapok, ott, a konyhában állva. Helytelennek érezném, ha megint elindulnék és egyedül hagynám Pault. Érzem, hogy mennyire vékony jégen táncolunk. Nem akarom elveszteni őt, de vannak dolgok, amikkel egyedül kell megküzdenem.

Mark & Maeve

Amikor Paullal szakítottunk, megegyeztünk, hogy barátok maradunk. Már nem voltunk egymásba szerelmesek, és úgy éreztük, hogy az életünk két külön irányba tart. Az együttélés, közösen tervezés pedig nem volt kivitelezhető már. A szerelmünk lángjai is parázzsá szelídültek, és a békés szobatársi kapcsolat helyett a szingliség mellett döntöttünk. Nem akartunk továbbra is életközösséget alkotni – legalábbis olyat nem, ami mondjuk most köztem és Mark között van. Ettől függetlenül nem szűntem meg szeretni őt. Úgy, mint legjobb barátot, mint támaszt, mint egy embert, aki ismeri a legmélyebb, legféltettebb titkaimat. Nem sok embert ismerek, aki ilyen békével vált volna el az exétől, így nem is tudok hova pillantani tanácsért, nem találok nálam tapasztaltabb embert. Nehezen navigáltuk ezt a megmaradt barátságot, érezhetően feszült maradt, rideg, de még ezzel együtt is ez volt a legjelentőségteljesebb barátságom az egész világkerekségen. Ő mindent tudott rólam. Még azt is, amit Markkal egyszeren nem oszthatok meg.
Egész életemben rejtőzködnöm kellett, már ami az alakváltói mivoltomat illeti. Anyám se mondott el mindent apámnak anno, és a nagyszüleink se tudják, mik vagyunk valójában. Furcsa eltemetni ezt magamban, annyira meghatározó ez a nem mellőzhető tény az életemben rólam, de csak így maradhatunk biztonságban. A város ugyan listáz minket, figyel ránk, mégis megtörténnek az olyan balesetek, mint ami Paullal is történt… Neki azonban kitárhattam magamat teljes egészében. Hányszor volt olyan, hogy az éjszaka közepén meztelenül szaladtam bele az óceánba, hogy az emberi alkatomhoz kicsit sem hasonlító kerek fókaként bukkanjak fel újra a felszínen, Paul pedig nevetve nézte végig mindezt a partról? Hányszor kerestünk egy eldugott, farkasok által nem látogatott helyet a várost körbevevő erdősávban, hogy felvehesse ő is az igazi formáját – egy gyönyörű antilop alakját? Számtalanszor megesett, hogy amíg ő szaladgált, én egy kidőlt törzsön ülve skicceltem le ezt a formáját, a kecses vonalait, az elegáns tartását. Szerencsére nem sokan tudják, miért szeretem ezt az állatot, miért örökítem meg annyiszor az alkotásaimban, a termékeimben.
A nappali most rettenetesen idegennek tűnik. Az otthonos berendezés, amit közösen választottunk Markkal most olybá tűnik, mintha egy másik élet maradéka volna. A párom hangja álmoskásan cseng, a kezében tartott füzet tompa puffanással töri meg a feszültséget közöttünk – mintha bombát robbantottak volna, ezzel megsértve egy tűzszünet ígéretét. Bennem felbugyog az önmarcangolás savas váladéka, miattam van még itt, kimerülten, kiürülten. Ilyenkor már az ágyban szoktunk lenni, én olvasok vagy a telefonom keresek inspirációt, ő pedig a saját rutinját követi. A lényeg, hogy együtt vagyunk, békében. Ahogyan annak lennie kéne. Amibe én oly sokszor belerúgok, őt is összetörve minden alkalommal.
Mark mosolya felszakítja a bennem lapuló bűntudatot, elevenen bombázza minden porcikámat, még inkább arra késztetve, hogy könnyekben törjek ki. Szeretem őt, kétség sem férhet ehhez, és nem érdemli meg azt, hogy magyarázat nélkül ne járjak haza időben. A kanapé kényelme és a csukott szemem által biztosított hamis magány sem elég, küzdök a könnyek ellen. Nem érdemlem meg Mark ölelését, ahogyan gyengéden a mellkasára húz, ami annyiszor hozott már vígaszt a lelkemnek. Biztonságban érzem magam, már amennyire egy ember mellett tudom, és elengedem magam; Hangtalan könnyeim áztatják a felsőjét. Ő nem szól semmit türelmesen vár rám, ahogyan mindig tette, amiért gyakran nevezem csíntalanul őt Buddhának. Vajon mikor szakad el a cérna nála?
Nem tudom mennyi idő telik el, mire képes vagyok felegyenesedni. Az arcom biztosan pirosas, a szemhéjaim felduzzadtak, ezt érzem is. Mark szemébe nézek, keresem benne mit érezhet most. – Bocsánat, én csak… Ne haragudj. – Szinte pontosan ugyanezt mondtam az idegennek, aki ma délelőtt besétált a boltba, és ez a párhuzam tovább mélyítette a fájdalmat a lelkemben. Ennyire eltávolodtam volna Marktól? Mégis, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, fizikailag lehetetlennek érzem elárulni neki az igazat, hiszen tudom, hogy mennyire fájna neki a dolog. Megint Paul miatt bőgök, miatta maradok ki. Megint kiírtam Markot az életemből néhány órára, hogy gyászolhassak valakit, aki már évek óta nem az enyém.
Mély levegőt veszek, terelni próbálok. – Nagyon rossz napom volt. Biztosan te is fáradt vagy, én is teljesen kimerültem. – Ezek mind igazak így, de mindketten érezzük, legalábbis szerintem, hogy csak szimplán nem akarom elmondani a teljes igazságot. A gyomrom persze, mint aki összeesküdött ellennem, ebben a pillanatban hangosan megkordul – ma még semmit nem ettem szinte. Annyira komikus az időzítés, hogy zavartan felnevetek, letörlöm a nedvességet az arcomról. – Lehet előtte eszek valamit. Remélem a vacsorával nem vártál meg. – Bűntudatos arckifejezésem az időben gyakoribb vendég köztünk, mint a mosolyom. Óvatosan feltápászkodom, vágyódóan tekintek Markra, legszívesebben visszabújnék az ölébe, hogy ölelésének melegébe menekülhessek a valóság elől.

Mark & Maeve

A lépcsőn visszhangzik a cipőtalpam kopogása, ahogyan csendesen, a sötét folyosón próbálok hazáig felcaplatni. A járólap nem segít nekem ennek a kivitelezésében, minden zaj annyira erősnek hat, mintha tűvel szurkálnák a dobhártyámat. Az volna a legjobb, ha elnyelne a föld. Rám esteledett, alig szűrődik be fény a lépcsőházba, de a nyári hőség még ebben az órában is szüntelenül tombol, kínozza a testemet, egy izzadtságcsepp csorog le lassan a hátamon, emlékeztetve, hogy nem csak az agyagtól, de a rám tapadó sós nedvességtől is ragadok.
Amennyit bőgtem ma, nem gondoltam volna, hogy maradt bennem bármennyi nedvesség is. Úgy érzem magam, mint egy kifacsart mosogatószivacs.
Akár egy lassított felvétel, pörög le a szemeim előtt újra és újra a mai nap délelőttje. A férfi a temetkezési vállalattól, a komor szürkeség, ami körbelengte, és ami először fel sem tűnt nekem. Amit mondott nekem, Celia döntése, az urna… Sajogva dobog szívem most is. Nem lehet Paul életének vége egyszeriben. Persze, tudom, hogy az esélye arra, hogy épségben van valahol, szinte nulla, de ilyen hamar eltemetni az emlékét… Ráadásul Celia nem is volt hajlandó a szemembe nézni. Mással rendeltette meg az urnát. Ez rettenetesen fájt, elárulva érzem magam miatta. Azt hittem mindkettőnknek ugyanannyira fájt Paul eltűnése, egymást támogatva próbáljuk meg túlélni a dolgot, de ő feladta. Vagy talán éppenhogy végzett a gyásszal, és kész volt elbúcsúzni a fiától. Az én legjobb barátomtól. Mindegy is, tudtam mit kell tennem, megjelent a kisírt szemeim előtt az antiloppal díszített kerámia, és annak érdekében, hogy megőrizzem a józan eszemet bele is kellett vetnem magamat a munkába. Hazugság volna, ha azt mondanám, nem néztem az órát. Pontosan tudtam, hogy lejárt a munkaidőm, és hogy Mark itthon vár majd. Sokadjára döntöttem úgy, hogy inkább a stúdióban maradok valamin dolgozni, ez este az urna prototípusait igyekeztem megcsinálni kicsiben. Mindegyikbe villásszarvú antilopot vájtam, ösztönösen jöttek a vonalak, az izmaimba égtek az ezerszer körülrajzolt állat idomai. Paul emlékére készült minden kis dísz, az ujjlenyomataim akaratlanul is belevésődtek a bögre méretű kerámiába. Hiába korgott a hasam egész végig, marta a gyomromat a bűntudat, kilenc óra negyvenhatkor álltam fel a korong elől, majd takarítás és zárás után indultam haza. Mark arca felsejlett előttem párszor, bűntudattal terhes szívemet összeszorítva.
Paullal már pár éve nem vagyunk együtt, szakítottunk, békében váltunk el. Szerettük egymást, de már nem volt az igazi a dolog, a szerelmünk kihűlt. A jó viszony fennmaradt, egy kicsit rigid, de bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk. Mindketten tovább léptünk, én beleszerettem Markba, akit most is éppen cserben hagyok. Az utóbbi hónapokban sorozatosan ezt teszem vele, pedig egyáltalán nem érdemli meg ezt a bánásmódot.
A kulcscsomóm élesen csörög, ahogyan kinyitom az ajtót, az előtér sötétbe burkolódzik, és hálás vagyok ezért. A saját bűneim elől is elbújtat a feketeség, és néhány pillanatig beszívom magamba a semmiség nyugalmát. Szégyellem magam, nem akarok Mark szeme elé kerülni. Reménykedem, hogy már alszik, de őt ismerve valószínűleg rám vár éppen, és nem fogja direkten szóvá tenni, hogy megint nem jöttem haza időben. Pedig minden oka megvolna rá. Néha azt kívánom bárcsak leüvöltené a fejemet, hozzám vágná, hogy helyette a stúdió magányát választom, hogy egy lelkileg kimerítő dühös katarzisban összpontosuljon minden feszültségünk és bánatunk, előremozduljon a kettőnk között feszülő láthatatlan akadály. Ő azonban egy nyugodt, hidegfejű férfi, ez volt ez egyik tulajdonsága, ami megfogott engem már az első alkalommal is, mikor megláttam őt a boltban. Nem is értem magam, miért akarom, hogy kiforduljon önmagából, de a lelkem mélyén azt kívánom, hogy valami kirángasson ebből a nyomorult bénultságból, amit Paul eltűnése katalizált.
Beszívom az otthonunk ismerős illatát, majd elhagyom a búvóhelyemet. – Szia, Mark! – köszönök halkan, és lehajolok lehúzni magamról a cipőmet. Az orrán friss agyagfolt díszeleg, de nem törlöm le, majd holnap megtisztítom. Felegyenesedem, és belesek a nappaliba. – Ébren vagy? – kérdezem, de a válasz nélkül is tudom, hogy igen. Az arcára pillantva összetörik a szívem, lehunyom a szememet, hosszú pillanatok múlva nézek rá megint. – Sajnálom, hogy késtem. Elkapott a munka. – hazudom folyékonyan, bár feleslegesen hiszen mindketten tudjuk, hogy más van a háttérben. Ledobom a táskámat a dohányzóasztalra, a fakó homokszínű vászontáska tartalma szinte kifolyik a tartás nélküli textilből. Nem így szerettem volna lehajítani, és egy frusztrált sóhaj szakad fel a mellkasomból. Ez az apróság töri át a gátat, majdnem kitör belőlem a sírás, egy hatalmas nyelésre van szükségem, hogy ne zuhanjak össze. Nem nézek rá Markra, ahogy a kanapéra hanyatlok, csukott szemmel dőlök hátra.