Breaking

Ahogy Mara szavai áramlanak felém, elmerülök a nyugodt mosolyában és a tiszta szándékban, amit minden rezdülése sugároz felém. Érzem a megnyugvást a szavaiban, ahogy folyamatosan ismétli nekem, hogy elfogadott, sőt tudatosan választott engem, ezzel együtt minden káoszommal és árnyékommal. Valahogy nem gondoltam, hogy bárki ebbe bele akar majd látni, nemhogy így, ennyire akarna maradni. Talán először érzem azt, hogy egy társ nemcsak elfogad, hanem lát is engem.
Nevetek, amikor Rick és a családi „önkéntes bébiszitterkedés” szóba kerül, a hangomban őszinte jókedv.
– Persze, hogy belecsúszol minden szerepkörbe, mindig is ilyen voltál. Alig hinné el az ember, hogy még szereted is ezt csinálni. – bökök játékosan a vállára, de a szememben van valami mélyebben is, tisztelet talán, amiért ilyen könnyedén viszi mindezt. Tudom, hogy erős, nem aggódom túl emiatt – már csak azért sem, mert látszik rajta, hogy a gondoskodás az ő világában nem teher, hanem éppen hogy önazonosság.
Válaszára, miszerint nem fog sehova menni, az állát lágyan megérintve magamhoz húzom, közel az arcomhoz.
– Tudom, hogy tényleg komolyan gondolod. – mondom, és megérint a gondolat, hogy a távolság, ami el akart szakítani minket, mintha szertefoszlana. Nem akarom elüldözni, de valahol bennem is megvan az a visszafogott bizonytalanság, amely nem akarja, hogy valaki kényszerből maradjon mellettem. Szavaim halkabbá válnak, de nem törik meg a mosolyom.
– Örülök, hogy így döntöttél. És meg kell mondjam, semmi kedvem lenne távol tartani magamtól azt, aki... képes átlátni rajtam.
Aztán a hirtelen támadt békés csendben, ahogy Mara egy nagy ásítással jelzi, hogy ideje volna pihenni, a fáradtság hulláma rám is rám telepszik. Az órámra pillantva látom, hogy hajnalba nyúlunk, az agyam pedig épp csak lassan kapcsol le. Bólintok, egy mosollyal kísérve.
– Igen, igazad van, lassan ideje lenne aludni. Pár óra múlva tényleg mennem kell dolgozni, bár az energiatartalékaimra nézve most nem sok esélye lesz a napnak, hogy felülkerekedjen rajtam. – jegyzem meg játékosan, bár látom rajta, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét.
Mara a pólóm felé bök, én pedig nevetve felállok, és előszedek egy régebbit a szekrényből, amelyik elég kényelmes lehet, és amiről egyáltalán nem zavar, ha nála marad.
– Tessék, ezt majd visszaadod. Vagy nem, ha gondolod, aztán néha én kérem el, hogy visszakaphassam. – kacsintok, majd hátradőlök, miközben eltűnik a fürdőben. Hallom, ahogy kicsit rendezget valamit ott, amitől egy másodperc erejéig felnevetek – úgy tűnik, a rend itt sem ússza meg.
Visszatér, én pedig félig lehunyt szemmel figyelem, ahogy végre nyugovóra tér mellettem. Amikor visszabújik az ágyba, finoman áthúzom a karjaim közé, és egy fáradt sóhajjal átölelem. – Jó éjt, Mara. – suttogom, a csend pedig kellemesen ránk telepszik, ahogy az álom lassan mindkettőnket elér.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy hallgatom Marát, minden egyes szava mélyebbre megy, mint azt bárki valaha is elérte volna. Az elszántság, ami a hangjában és a tekintetében tükröződik, eloszlatja minden kételyemet. Még akkor is, amikor arra céloz, hogy talán egy bögrét is megérdemelnék, ha azt hiszem, ezzel elriaszthatom. Az érintése, ahogy végighúzza az ujját a szemöldökömön, aztán megsimítja az arcom, megnyugtat és felráz egyszerre. Egy pillanatig csak nézem, próbálva értelmezni, hogyan képes ilyen könnyen átlátni rajtam, és a világ minden részletét, ami kettőnk között forog.
- Pedig látom, hogy nem egyszerű. Sokak családja szenved a távolságtól.
Megérint az elszántsága, és érzem, hogy tényleg komolyan gondolja – ahogy szinte a szemeimbe fúródik a tekintete, hogy ezzel is biztosítson arról, mellettem akar maradni. A csókja nyomatékosítja a szavait, de a helyzetből adódó tehetetlenség még ott motoszkál bennem.
- Mit látsz bennem, amit én nem? - egy picit elmosolyodok ezen a kijelentésén. Persze igaza van, talán közel sem vagyok a jelenlegi határaimmal tisztában, hiszen nem is próbáltam igazán ki magam.
Ahogy folytatja, és a hangjából erőt próbál meríteni, mély levegőt veszek. Tudom, hogy számára tényleg létezik egy út, ahol képes lennék összhangba kerülni a farkasommal. Még ha minden nap küzdelmes is a helyzet, az ő hozzáállása egy új lehetőséget mutat meg, egy olyat, amit talán egyedül sosem láttam volna meg. Nem állítom, hogy könnyen fog menni, de ha bárki képes átsegíteni ezen, akkor az ő. Kellenek a szavai, hogy emlékeztessen arra, még mindig képes vagyok új célokat találni, még itt, egy ilyen csendes városban is.
- Van egy sanda gyanúm, hogy a bátyád nem is eresztene el téged olyan messzire. Az elmondottak alapjá neki baromira kényelmes dolog az agglegánylét meg a nem megállapodás.
De nem várom, hogy szanaszét szakadj értünk.
Aztán elmosolyodom a játékos incselkedésén, ahogy a nyelvét rám nyújtja, és eléri, hogy egy kicsit könnyebb szívvel lássam ezt az egészet. A szavaiból áradó magabiztosság egyfajta elengedhetetlen stabilitást ad, olyan érzelmi alapot, amit talán még sosem találtam meg senkiben. És tudom, hogy tényleg mindketten a saját dolgainkat is fontosnak tartjuk – neki ott lesz a családja, a munkája, az élete, és ettől függetlenül, a világ minden pontján keresne is egy ritmust, ami kettőnkre szabott. Én is csak nyelvet nyújtok rá, ahogy azt épp az imént tette. Na ne gondolja azt, hogy nekem kényelmetlen lenne ez a szituáció.  
Elmosolyodom, és amikor újra megcsókol, hagyom, hogy minden eddigi gond és aggodalom elsimuljon. Az a kapcsolat, amit megteremtettünk, túlmutat mindenen, amin eddig keresztülmentem. Nem várok azonnali megoldásokat, de tudom, hogy velem akar maradni, és az én döntésem is ott van ebben a pillanatban – megteszek mindent, hogy működjön.
- Nekem már ezek a szavak is sokat jelentenek. Kijelenthetjük, hogy nálad jobban senki nem ragaszkodik hozzám.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy hallgatom Marát, érzem, hogy valami régen elveszett dolog éled újra bennem. Egy olyan kötelék, amit már azt hittem, nincs többé helye az életemben. A szavai mélyen megérintenek; őszintén beszél, nincs benne semmi túlgondolt, csak tiszta, rendíthetetlen bizalom. Tényleg meg akarja várni, bármi történjék is. Én pedig éreztem, hogy valahol pont erre vágytam: egy ember, aki képes hinni bennem, akkor is, ha nem tudom, mi lesz holnap.
A gondolataim próbálnak formát ölteni, ahogy figyelem őt. Minden egyes szava azzal a különleges magabiztossággal hangzik el, amit egy olyan ember adhat, aki pontosan tudja, mit akar. De közben érzem azt a súlyt is, ami ezzel jár. Nem akarom, hogy ezt csak nekem köszönje, nem akarom, hogy minden döntése az én jelenlétem körül forogjon.
– Nézd, Mara – kezdem, és próbálok olyan egyszerűen fogalmazni, amennyire csak lehet. – Tényleg bármikor úgy alakulhat, hogy új parancsot kapok, vagy el kell mennem innen. Nem ígérhetek olyat, hogy minden mindig így marad. Azért meg végképp nem akarom, hogy te bármiről is lemondj.
Látom, ahogy rám néz, és ahogy ott fekszünk egymás mellett, tisztán érzem, hogy neki nem kérdés az elköteleződés. Mégis fontosnak tartom kimondani, hogy ne gondolja: a biztonsága vagy a jövője csupán tőlem függ.
– Az elmúlt hónapokban úgy éreztem, hogy sehol sem találom a helyem. – folytatom, és érzem, hogy a szavak egyre őszintébbé válnak. – Mindig csak arra vártam, hogy végre vége legyen egy-egy küldetésnek, vagy eljussak a következő állomásra. Igazából itt is úgy éreztem, ez a város kivet magából, nem ismernek, bizalmatlanok, én pedig nekik is egy idegen vagyok semmi több. Ráadásul a falkád sem könnyíti meg ezt a helyzetet. De melletted, itt, végre megint úgy érzem, hogy talán lenne miért maradnom.
Figyelem a reakcióát, szeretném ha nem elkeseredne mindezen, de még mindig látom benne a kérdéseket, az aggályokat, és azokat a gondolatokat, amelyeket talán még magának sem mondott ki. Az élet katonaként, különösen most, nem sok biztonságot kínál. Nem akarom, hogy az élete rám korlátozódjon, hogy aztán egyszer csak várakozással teljenek a napjai.
– Azt szeretném, hogy ha egyszer valóban mennem kell, te akkor is éld az életed – mondom, és érzem, hogy a hangom kicsit elcsuklik, de muszáj kimondanom. – Ne érezd kötelességnek, hogy csak rám vársz, ne hagyd, hogy ez valami börtön legyen. Megígérem, hogy bárhova is kerülök, amíg visszatérhetek, tudom, hova fogok jönni.
A szavai még mindig ott visszhangzanak bennem, és tudom, hogy mindketten egy lépést tettünk az ismeretlen felé, de valahol ott vagyunk egymásnak. Óvatosan végigsimítom az arcát, és miközben a tekintetünk találkozik, érzem, hogy ebben a pillanatban egyenlőek vagyunk. Mindketten kockáztatunk, mindketten hiszünk.
Az arcomhoz húzom, és óvatosan megcsókolom, mintha minden szavam pecsétje lenne ez az érintés. Érezni akarom, hogy ő is érti, ez nem egy szimpla ígéret – mert mostantól bármennyire is harcolok magammal vagy a kötelességeimmel, itt van valami, ami más, mint minden eddigi célom vagy kapcsolatom. És tudom, hogy ha jönne az a nap, amikor mennem kell, mindig visszahúz majd ide valami. Mert ebben a pillanatban hinnem kell, hogy ő lehet az otthon, amit magamnak sem mertem elhinni, hogy megtalálok.
- Ha így nem tetszik, nyugodtan vágj hozzám egy törött bögrét. De szeretném, hogy ne csak várakozással teljenek a napjaid, ha úgy alakulna. Fogalmam sincs hogy alakul a jövő. Valahol szeretném is, hogy visszakerüljek, mert lefokozásként éltem meg az áthelyezést. De talán már nem is vagyok alkalmas a bevetésekre. Nem tudom.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy ott fekszünk, érzem, hogy Mara elcsendesedik mellettem, és azt is, ahogy szívem dobbanásaira lassan egy ritmusra lélegzünk. Egy pillanatra egészen megdermed bennem a levegő, amikor kimondja, mennyire merész lépés volt ez a részéről. Mintha újra rám törne a felismerés, hogy végre ideért, hogy végre elhitte, hogy engem választani a jó döntés.
Amikor felnéz rám, és az apjáról kezd mesélni, érdeklődve fürkészem az arcát, hiszen ezt a részt eddig nem osztotta meg velem. Elmosolyodom, ahogy kiderül, ő volt a háttérben.
– Szóval apád keze van ebben? – kérdezem halkan, enyhe kíváncsisággal, mégis mosollyal az arcomon. – Kezdem úgy érezni, hogy egy egész csapat gondoskodik róla, hogy te itt legyél. – folytatom játékosan, majd közelebb húzom őt magamhoz, és csak egy pillanatra megérintem a homlokommal az övét.
– Az a helyzet, hogy csak örülni tudok ennek a bátor céltáblának.– mondom végül őszintén. – Tudod, a merész döntések is bizonyítják, mennyire komolyan veszed a szíved. És nem mindenki mer ennyire nyílt lapokkal játszani, szóval nálam ez valóban sikert jelent.
Amint Mara mesélni kezd az apja és az anyja történetéről, magam elé képzelem a jelenetet: az anyja bátor szavait, ahogy határozottan kiáll az apja előtt, és a súlyos bögre repülését, ami szemöldökre célzott. Próbálom visszafogni a mosolyom, de lehetetlen – olyan elevenen festi le, hogy szinte látom magam előtt.
– Hát, ezek szerint az édesanyád tényleg tudta, hogyan kell az érzelmeket a helyén kezelni, vagy legalábbis nem hagyta, hogy az apád kicsússzon a kezei közül. – nevetek fel. – Kezd derengeni, honnan örökölted ezt a határozott fellépést. Örülök, hogy nálam nem került sor egy bögre áldozatára sem.
Elgondolkodom egy pillanatra. Az apja története még valóságosabbá teszi, amit mi ketten itt és most megélünk. Mert bár eddig is tudtam, hogy mindketten sokat kockáztattunk, egyértelműen látom, hogy a döntése mögött ott van a családja támogatása is, egy láthatatlan, cinkos szövetség. Még közelebb húzom őt magamhoz, egy pillanatra megérintve az arcát, a tekintetemet az övébe fűzve.
– Szóval egy kicsit az apukádra is tartozik, hogy itt vagy. – mondom halkan, komolyan, de aztán a mosoly megint visszatér az arcomra.
A gondolatban még egyszer végigpörgetem a szavait. Ahogyan a szülei történetét hallgatom, tisztábban látom, hogy a közös múltunk és az újra egymásra találásunk mögött nemcsak a véletlen, hanem valódi választás van.
Ahogy Mara a családja határozott kiállásáról és a szülei történetéről mesél, egy gondolat motoszkálni kezd a fejemben, és bár nem akarom megtörni a pillanatot, érzem, hogy ez egy olyan kérdés, amit talán most kellene feltennem. Az ujjam végigcirógatja az arcát, a csendet kihasználva gyengéden kérdezem.
– Mara… tudod, hogy az én itt tartózkodásom is ideiglenes. Kihelyezett katonai rendőrként nem lehetünk biztosak abban, hogy ez örökre szól. – Mélyen a szemeibe nézek, próbálva felmérni, mit vált ki belőle a gondolat. – Mit gondolsz erről? Mi lenne akkor, ha… újra el kellene mennem? Azzal is vállalod mindezt a bizonytalanságot újra és újra?
Ahogy megfogalmazom, egy részem szeretné hinni, hogy nem számít a bizonytalan helyzetem, de a másik felem érzi, hogy neki is szüksége lehet arra, hogy tisztában legyen a lehetőségekkel. Az elhatározottságát látva tudom, hogy bármilyen válasza is lesz, őszinte lesz velem – akárcsak akkor, amikor az apja tanácsát követve idejött hozzám.

Mara & Archie

Breaking

Mara teste az enyémhez simulva lassan szinte eggyé válik ahogy mindketten próbáljuk felfogni az elmúlt percek súlyát. A szoba melegébe belevegyül a pillanat fülledt feszültsége, és ahogy újra és újra végignézek rajta, magam is csak nehezen hiszem el, hogy ennyire kitárult előttem – hogy most igazán, teljes egészében az enyém lehet. A szavai, ahogy az arcára néz, egyszerre csiklandozzák meg a bennem rejlő ragadozót és azt a valakit, aki még mindig próbál hozzászokni, hogy a helye itt, mellette van.
Mikor megérinti az arcomat és magához húz, egyszerre érzem a gyengédséget és a remegést, amivel belém kapaszkodik, mintha félne, hogy ez az egész álomkép szertefoszlik. Aztán eláraszt a vágyon és szenvedélyen túl valami mélyebb, belső béke. Igen, az ő része is vagyok, és pontosan ezért érzem ennyire közel őt.
– Nos, a merészségednek megvolt az eredménye – suttogom vissza, kissé elmosolyodva. Ujjaim a vállán pihennek, finoman végigfuttatva a bőrén, épp elég gyengéden ahhoz, hogy a pillanat megmaradjon. – Én is gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha most nem lenne így... vagy ha nem lennél itt. De most, hogy itt vagy... – a mondatot a csókba fullasztom, érezve, hogy nem kell többé semmit sem bizonyítanunk.
Egy ideig szótlanul fekszünk egymás mellett, a csend puha biztonságában. De a fejemben újra felötlik, hogy ezek a titkos pillanatok Marával ugyan gyönyörűek, mégis veszélyesek. Ő oda tartozik a családja védelmező falai közé, engem viszont még mindig az a világ köt le, amit próbálok megérteni és uralni a magam módján.
- Gyanítom elmentél a színházba, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy az hozta a megvilágosodást, hogy ide gyere. Őszintén szólva nem tudom mi vett rá, hogy meglépd. De örülök, hogy így tettél. Nekem kellett volna.

Mara & Archie

Breaking

Ahogy Mara egyre közelebb húzódik, a víz alatt összefonódik a tekintetünk, és én önkéntelenül is visszamosolygok rá. Megérint a játékos kihívása, mégis van benne valami mélyebb – az elköteleződés halkan kimondott, mégis határozott ígérete. Mintha minden szava az elmúlt napok összes aggodalmát próbálná feloldani, és most, ebben a pillanatban, itt a forró víz alatt, meg is találja az utat a nyugalmamhoz.
– Mint Atlantában. – mondom neki, miközben ujjaim finoman végigszántanak a karján, aztán az arcára simítom a tenyerem. A vágyakozó pillantása és a szelíd szavak, amikkel megnyugtat, azt sugallják, hogy mindketten ugyanarra vágyunk: egy olyan kapcsolatra, ahol nem kell többé taktikázni, nem kell mindig készenlétben állni. Halkan felnevetek a „rád is ez a sors vár” megjegyzésére.
– Azt hiszem az apák ilyenek, féltik a lányaikat és inkább tesztelik a delikvenst. – válaszolom szórakozott mosollyal, de a szavak mögött van egyfajta komolyság is. Az életemben először érzem, hogy tényleg kötődöm valakihez, úgy igazán. Úgy, hogy már nem akarok visszalépni.
Ahogy beszélni kezd az apjáról, kicsit összefonom a karom a mellkasomon, hátrébb lépek, hogy figyelhessem őt. Hallom a nevetését, és látom az arcán a családja iránti szeretet cinkos, mégis büszke mosolyát. Elég volt egy találkozás, és már most világos, hogy az apja sokban hasonlít rá – ő is határozott, őszinte, valahogy ösztönösen tiszteletet parancsoló ember. Mara mosolya pedig mindent elárul arról, mennyit jelent neki ez a kapocs. Talán nem is csodálkozik azon, hogy az apja felismerte a hozzám fűződő érzelmeit – épp csak el sem titkolhatná, még ha akarná sem. És ez valami, amit én is tiszteletben fogok tartani. Tudom, hogy ezek az érzések mélyről fakadnak, és mindketten másképp értékeljük azt, ami köztünk van.
- Már minden vonásod ismerem, hogy legyen alapom.
Ahogy elzárja a vizet, kilép a zuhany alól, és egy pillanatra eltávolodik, de a kérdése visszaránt a valóságba. Szándékosan játékos, mégis áthatja az az enyhe vágyakozás, ami mintha bennem is ébredezne, amikor a szemeibe nézek.
– Talán hozzám dörgölőzés lenne a legpraktikusabb – vigyorodom el, és közelebb lépek hozzá, még mielőtt a gőz eloszlana köztünk.
Kezem óvatosan végigsimít a vállán, aztán le a karjára, mintha csak ez is a szavak nélküli válasz lenne mindarra, amiről az előbb beszéltünk. A törölköző lehetőségéről nem is ejtek több szót; csak állunk egymással szemben, és megadom magam annak a pillanatnak, ami most kettőnknek adatott. Egyfajta békesség árad szét bennem, ahogy közelebb húzódik, és érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nem számít semmi más.
Felemelem a kezem, ujjaim finoman végigkövetik a víz útját a nyakánál, végigsiklanak a vállán, majd gyengéden visszahúzom közelebb magamhoz, a másik kezemet pedig a derekára csúsztatom. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem róla, a szívverésem felgyorsul, és az a fajta sóvárgás tölt el, amely szinte lüktetővé válik a csendben.
– Fogalmad sincs, milyen őrülten vonzó vagy most – szólalok meg halk, rekedtes hangon, arcom közelebb hajol hozzá, alig néhány centire az övétől. Érzem a lélegzetét, forrón és egyenletesen, ahogy átível köztünk. Az ujjaink összefonódnak, mintha ez is az összetartozás egyik apró jele lenne, de a bőrünk érintkezése most minden másnál erőteljesebben vonz.
A kezem végigsimít a derekán, aztán a hátán, közelebb vonva őt, ahogy a pillanat heve lassan átveszi az irányítást fölöttem. Visszatartott vágyakozás feszül közénk, ahogy közelebb hajolok, és finoman az ajkaira találok, hogy egyre mélyebb csókot váltsunk, ami mögött ott bujkál az a fajta sóvárgás, amit már régóta próbáltam visszafogni.
– Azt hiszem, minden porcikám veled akar lenni, Mara. – suttogom, ahogy a homlokomat az övének támasztom, és kezem ismét végigsiklik a vállán, majd egy lassú mozdulattal az ajkaim újra megtalálják az övét.

Mara & Archie