Viszonylag magasnak számít a maga 170 centiméterével a családban, hófehér bőrét a Fitzgerald oldalról örökölte, édesanyja kellemes színéből nem sok jutott neki. A sötétbarna, vállig érő haját általában felfogva hordja, ha sokáig égeti a nap tüze, egészen világosra ki tudja szívni. Gyerekkora óta frufruja van, tiniként örült, hogy eltakarhatta vele a nagy homlokát, amit viszont anyai oldalról kapott a gének mindentbele leveséből. Egyedül a mélybarna szemeit imádja, ami az édesanyja lelkébe látó tükör is lehetne. A tükörbe nézve csupa szigorú vonalat vél felfedezni magán – vékony ajkak, amik ritkán húzódnak mosolyra, vékony orrnyereg, aki csak a legalján szélesedik ki, négyzetes arckoponya. Könnyű egy gyereknek lerajzolni őt, de a kerámiával már nehezebb megjeleníteni – az agyag kívánja a kanyarokat, a domborulatokat, nehéz ezt a könnyen formálható anyagot derékszögbe kényszeríteni. A fafaragással persze szintén egyszerű megidézni vonásait.
Ritkán van alkalma csinosan öltözködni. Ha dolgozni megy, meztelen arccal teszi, és inkább halásznadrágot meg összemaszatolható pólót visel. Csupa farmer, csupa pamut egyszín, csupa kopottas félcipő. Azon alkalmakra, mikor elegánsan tud felöltözni, mindent belead, órákig készülődik, nem feltűnő, de majdnem negyven percig készülő sminket tesz fel.


Jó tulajdonságok:
- Együttműködő: Vele nem kell viaskodni, nem fog a makacssága vagy az egója az utadba állni. Könnyű vele beszélni, hamar belátja, hogy nem lesz az jó, amit kigondolt, sőt túl könnyen is rábólint olyanokra, amik egyértelműen rosszabbak, szimplán nincs kedve vitázni olyan dolgokon, amik nem számítanak egyáltalán.
- Figyelmes: Az apró részletek sem kerülik el a figyelmét, legyen szó munkáról vagy egy másik emberről. Észreveszi, ha gondod van, és észreveszi, ha gond van a munkádban, nem átáll neki kedvesen szólni is miatta.
- Idealista: Sosem lesz a világból egy utópia, ahol mindig mindenki a helyes döntést hozza meg, és nem fog a valóság a vágyinknak és az akaratunknak meghajlania, tudja ő. Attól még mindig arra törekszik, hogy a saját elveit tükrözzék a tettei. Nem is lenne önmaga, ha nem így cselekedne.
- Kötelességtudó: Lehet az édesapja lelépése, lehet csak genetika vagy nevelés, mindegy is mi okozta, a lényeg, hogy felelősségteljes és mindig megteszi azt, ami a kötelessége. Egy héttel határidő előtt mindig készek a papírmunkák, az adóbevallás, a következő évi költségvetés. Talán túl sokat is képes vállalni néha, és a saját egészséget félretenni, csak hogy mindent megtegyen másokért.
- Megbocsájtó: Nem fog rád egy hétig haragudni, és nem fogja egy vita közepén a fejedhez vágni, mit tettél vele három éve. Inkább elengedi a sértettségeket, csak megszűnjön az elviselhetetlen feszültség.

Rossz tulajdonságok:
- Bizalmatlan: Egy hét nem elég ahhoz, hogy megbízzon valakiben, sőt, az egy év is néha kevés. Őrző-védő ebként figyeli az újoncok munkáit, és ha rajta múlna, a nevét se árulná el idegeneknek. (A Fitzgerald cégtábla a felét lelövi így is.) Sok éves barátság szükséges ahhoz, hogy igazán a szívébe fogadjon, de onnantól teljesen más ember lesz Maeve.
- Kritikus: Sosem lehet semmi sem elég jó neki, mindenben megtalálja a legapróbb hibát is, gyakran túlzásba esik, hiszen kézműves termékeket készít, az apró hibák adják a portékák báját. Művészként épp attól lesz valami tökéletes, ha nem az, de Maeve számára ez elfogadhatatlan elv.
- Munkamániás: A kerámiába temetkezik, ha szomorú, ha túl sok az élet, ha túl boldog, és valaminek meg kell tartani a szíve súlyát, mert a padlón húzza. Ameddig nem szó szerint történik a dolog, talán nem lesz nagy baj.
- Passzív: Vele bonyolult terveket készíteni, mert nem fog előhozakodni az ötleteivel. Nekem mindegy, amit te akarsz, szuper, biztos jó lesz, ezeket ismétli, és az őrületbe kergeti azokat, akik egyszer szeretnék, ha Maeve választana.
- Válogatós: Mindenből a tökéleteset szeretné, legyen szó ételről, ruháról, munkáról, falfestékről. Kevés dolog nyeri el igazán a tetszését, de ha valami megfelel a kritériumainak, azt agyonhasználja. Ezért árul a Fitzgerald kerámia idén három különböző sorozatot is, ami zöldeskék mázzal van bevonva, valaki szeretne venni egy étkészletet, vagy vázát, esetleg egy kerti szobrocskát törpe helyett?



Nehezen nyit mások felé, de ha egyszer felenged, utána elszakíthatatlan barátod lesz. Csendes, jó hallgatóság, szívesen segít másokon, viszont számára leküzdhetetlen akadály segítséget kérni, még azoktól is, akik a legközelebb állnak hozzá. Inkább tettekkel, nem pedig szavakkal fejezi ki a szeretetét, imád ajándékozni, ez a szeretetnyelve. Minden egyes barátjának, szerelmének, családtagjának tele a padlása a kerámia kacatokkal, amit Maeve készített nekik. Már gyerekként is imádott közös bögrét csinálni a legjobb barátnőjének, és a karácsonyi ajándékozás volt a kedvence az egész évben.
Inkább passzív fél egy kapcsolatban, ritkán próbálja meg a saját akaratát érvényesíteni. Fontosabb számára a másik, mintsem oda menjenek, ahova ő szeretne, vagy azt egyenek, amit ő kíván. Ettől persze csak alattomosan növekszik benne a tüske feléd, és nem akarja megérteni, hogy emiatt megy tönkre sok kapcsolata.
Ő az a barát, aki kérés nélkül bekopog hozzád, hogy szakítás után segítsen a depresszió lakta lakásodat kitakarítani, de mindezt halkan teszi, mintha láthatatlan lenne. Nem fog az arcodba mászni, hogy ideje randizni, inkább csak meglep téged is Valentin-napon egy szívecske alakú hamutartóval, hogy érezd, szeretve vagy.
A családjával igen jó a kapcsolata, a nagyszüleit imádja, igaz, már csak a nagyapja él. Édesapját nem látta, mióta az eszét tudja, csak a régi fényképeket bámulva igyekszik elképzelni, milyen lehetett volna vele élni. Mindenük megvolt persze, az üzletet vezető nagypapa mindenben segítette őket anyagilag – ha az apuka nem vállalja a felelősséget, ő bizony nem futamodik meg, szereti a kisunokáit, mondogatta mindig.
Bár összetartó a család, a gondokról nem igazán beszélnek nyíltan. Túl ügyesek lettek a titkolózásban, és ritkán említették meg az elefántot a szobában – apjuk elhagyta őket. Tilos volt erről beszélni, egyedül a nagyapjuk említette meg őt néha, mikor egymaga vigyázott az unokákra a műhelyben. Csalódott és dühös volt a legnagyobb fiára, minden joga megvolt rá.


A Fitzgerald család régóta él Rose Harborban, legtöbbjük kézműves szakmát űzött. Mára már csak a keramikus üzletük maradt fent, amit 1836 óta üzemeltetnek, persze a bolt sokszor váltott helyet fizikailag, és számos felújításon esett át azóta. Ma már meg sem tudnának élni, ha nem lenne már menő a webshop, a vásárfia, stb. Mindettől függetlenül, a Fitzgerald család végtelenül tudatlan, ha a természetfelettit vizsgáljuk. Reménytelenül emberek – Maeve az édesanyja miatt lett alakváltó.
Isabella dédnagyanyja Kanaka Maoli, azaz Hawaii szigetén őslakos. Talán az őt elrabló, házasságba kényszerítő dédnagyapa se tudhatta, de alakváltó volt, mégpedig egy hawaii barátfóka bőrébe bújni képes asszony volt. Azóta az Egyesült Államokban szétszórtan élnek az utódok, nem mindegyikük örökölte az alakváltást. Mondjuk úgy, hogy ritkák, mint a fehérholló. Ez persze nem zavarta a leszármazottakat, igyekeztek parti városban letelepedni és elúszkáltak békésen az óceánban. Ezért is költözött ide az édesanyja, ebbe a kisvárosba, ahol közel a víz kényelmes ringatózása, és valamennyire eltűrik a természetfeletti erővel rendelkezőket. Talán nem horgásszák őket ki itt, bár vigyázniuk kell, hiszen alapjában véve ez a faj itt nem honos.
Nem lett baj abból, hogy a papa ember, mielőtt Maeve öccse megszülethetett volna, ő egészen a nyugati partig menekült. Hogy az apaság felelőssége miatt roskadt össze, vagy csak túl fiatal volt mindenhez, nem tudjuk már meg. A lényeg, hogy csak a nagyszülők előtt kellett titkolni a dolgot. Elég zárkózottan kezelik a saját természetüket, és bár Maeve első igazi szerelme egy alakváltó volt, most is inkább az emberek társaságát keresi, fél, hogy ugyanaz lesz vele, mint Paullal.


Az agyag selymesen vonja be az ujjaim, ahogy formálom azt. A műhely minden egyes centiméterét csukott szemmel is le tudnám rajzolni, az ismerős állandóság melegsége vesz körbe, ahogy a hatalmas előkészített tömbből letépett maréknyi formálható masszából alakot ölt a kezem alatt a tervem. Nem dobom rá most a kerékre, nem tányért vagy vázát akarok csinálni, hanem egy kis szobrocskát. Mindig ezt csináltuk régen Paullal. Ő fából faragott nekem valamit, én meg agyagból készítettem el az agyméneseimből alakot öltő figurákat. Rettentő jókat szórakoztunk rajta, a közös kis lakásunk előterében függő polcon sorakoztak. Gyakorta alkottam villásszarvú antilopot, egy egész csorda üdvözölte a belépőket, mindegyiken furcsa, antropomorfizált arckifejezéssel. Paul meg hawaii barátfókát faragott sokat, kis szigeten napozva, vadászva, úszkálva. Mindig kifestette őket, virágmotívumokkal díszítette, a nevemet pingálta a hasukra. A barátaink többsége nem is sejtette, mennyire nagy jelentősége van ezeknek a kis mütyüröknek.
Három éve már, hogy összepakoltam, és a nyikorgó kerekű bőrönddel meg sem álltam a műhelyig. Meg se tudtam szólalni, mikor anyám megkérdezte, mi történt, magam elől is rejtegettem a szavakat. Ha titok marad mindenki előtt, talán valóságosnak sem kell lennie. Élhetek még egy kicsit úgy, hogy Paul és én összetartozunk. Az igazság azonban az, hogy már nem szeretjük egymást igazán. Szerettük a kapcsolatot, az összetartozást, de egymást már annyira nem. Logikus volt a továbblépés – ettől még nem kevésbé fájdalmas.
Az emlékek nem akkor csaptak le a legfájdalmasabban, mikor az éjszaka közepén, egymagam talált a magány és a szomorúság, hanem akkor, mikor mosolyra húzódott a szám, mikor büszkeség töltött el engem egy-egy munkám miatt, mikor hazamentem vasárnap a családdal ebédelni. A hiánya mindenhol érezhető volt, de úgy tettünk, mintha nem lenne, hátha elfelejtem majd. Ha nem irányítjuk a figyelmet az egyértelműre, eltűnik. Kiejteni se volt szabad a nevét, legalábbis anyám így határozott. A Fitzgeraldok nagyon ügyesek az elmaszkírozásban.
Ennek már sok ideje. Napokon, heteken át gyógyítgattam a szívemet. Felfedeztem önmagam Paul nélkül. Annyira egymáshoz nőttünk, hogy a szakítással egy hatalmas darabot is letéptem magamból, ami tátongó, sajgó sebet hagyott maga után. Nehezen találtam meg azt a nőt, aki vagyok. Hova akarok menni, mit akarok csinálni, mit gondolok, mikor teljesen egyedül vagyok. Hova fogom árasztani a szeretetemet. A szobraim már nem Paul alakját öltötték, hanem én is hawaii barátfókát formáltam, női testeket, fákat, más állatokat. Nem sok vevő akadt a szobraimra, a műhely egyik roskadozó polcának hátulján porosodtak, mégsem hagytam fel a gyártásukkal. Minden egyes kiégetett alkotással egyre közelebb kerültem saját magamhoz.
Egyik nap a műhelyhez tartozó üzlethelyiségbe besétált egy férfi. Néhány évvel idősebb volt nálam, kellemes, meleg mosollyal köszöntött, fekete inge makulátlanul feszült felsőtestén. Udvariasan körbenézett, majd megkérdezte, van-e esetleg valami különleges egyedi darab, amit én alkottam. Hátraszaladtam az elbújtatott szobrocskákért, majd gyorsan fejben beáraztam őket, ahogyan a mázas bödönöket kerülgetve előrehordtam őket. Ő flörtölt velem, és nem tudom, valóban megszerette-e a szobraimat, de hárommal távozott. A következő héten is benézett, és az én kreálmányaim után érdeklődött. Két hónappal később már közös albérletet kerestünk. Nem hittem volna, hogy Paul után leszek valaha szerelmes, pláne nem ennyire hamar, de az érzéseknek nem lehet megálljt parancsolni. A kapcsolat teljesen más volt – pörgősebb, komolyabb. Nem vártam azt, hogy mással is ugyanolyan lesz, de mégis meglepődtem. Gyorsan haladtunk, de mindketten élveztük az odavezető utat.
Egy őszi délután azonban a feje tetejére állt az életem. A nagymamám kötötte bordó kardigán volt rajtam, a hajamat a szellő táncoltatta, a műhelyből sétáltam hazafelé. Estére vacsora terveink voltak, át akartam még öltözni. Paul édesanyja azonban a semmiből elém ugrott, meg is ijesztett. Kialvatlan, nyúzott volt az arca, bedagadtak a szemei. Nem is értettem először mit akart mondani, de nagy nehezen összeraktam: Paul eltűnt.
Azt hittem összetörik a világom. Nem szűntem meg szeretni őt sosem, és bár ritkán beszéltünk, tudtam, nekem ő örökké fontos lesz. Reszketve értem haza, és a párom ki se tudta húzni belőlem, mi a baj. Napokba tellett, hogy elmondjam, mi bánt – először megértő volt velem. Mikor megismerkedtünk őszintén elmeséltem neki, milyen volt az előző kapcsolatom. Ő is mesélt – sosem volt közöttünk féltékenység emiatt. Mindenkinek van múltja, de a jelen az, ami fontos.
Paul nem került elő. Magam is résztvettem a keresésében, hetekig mindennap a város utcáit róttam, az erdőben tekeregtem – még az Atlanti-óceánban úszva is kerestem őt. Sehogy se leltem a nyomára. A tehetetlenség, a düh, a gyász, csak ezek maradtak nekem. Az emlékeink pedig megkeseredtek, mint a túlfőzött kávé.
A párkapcsolatomra is kihatott az egész. Paul eltűnése óta nem tudtam napirendre térni a történtek felett, és egyre több alakváltót keresek fel, hátha tudják mi lett vele. A szörnyű események nem csak minket érintettek, hanem más családokat is utol értek. Rengeteg alakváltónak veszett nyoma.
A hónapokig húzódó ügyből pedig megszállottság lett. A családom és a párom is megsínylette a gyászomat, az elkötelezedettségemet az ügy iránt. Nem tudtam másra gondolni, csak rá, hogy mi történhetett vele, ki bánthatta. Paul mindig is életvidám, elővigyázatos ember volt, magától nem tűnt volna el…
A fémdrótommal elválasztom a kész szobor talpát a munkafelülettől. Félreteszem, az első kiégetésre majd holnap kerül sor, egy tucat másik szobrocskával együtt. A máz is akkor kerül rá, ha meg volt a kiszárítás, és a második kiégetéssel elnyeri a színét majd. Ez a sokadik szobor, amit Paul emlékére csináltam.
Már vagy két órája haza kellett volna érnem. A párom türelmes, de csalódott. Valószínűleg a tegnapi maradékkal vár, megmelegítve, magányosan. Nem megy ki a fejemből Paul, képtelen volnék otthon ülni, kellemesen bájcsevegni, amíg tudom, hogy valaki bántotta őt, és nem kapja meg érte a méltó büntetését. Elvette tőlem őt – a tudatot, hogy boldogan éli az életét ő is. Még egy emlékhely sincs, ahova kimehetnék néha, nincsen megnyugvásom, elégtételem. Elragadták őt tőlem, és ötletem sincs, ki volt és miért tette. Anyám szerint őrült vagyok – szeret engem valaki, várnak rám, én pedig eldobom a boldogságomat egy halottért, akivel már évek óta együtt sem vagyok.
Anyám szájából elég álszentül hangzik ez. Évekig sírt apám után. Már pontosan nem is emlékszem, mikor hagyott ott bennünket, nem is szabadott a nevét kiejteni, mert édesanyám összeomlott a gondolatától is. Apám szülei segítették őt talpra. Sosem raktak ki minket – kitanítottak engem meg sz öcsém, és mióta nyugdíjba vonultak én vezetem a kerámia üzletet. Nagymamám már nincsen velünk, ő volt a Fitzgeraldok igazi matriarchája. Nélküle nem lennénk itt. Nem volt büszke a fiára, hogy az első adandó nehézség után lelépett, de értünk bármit megtett. Szeretnék én is egyszer olyan ember lenni, mint ő.
Félek, hogy az apámra ütöttem.


Roger Fitzgerald: NJK - ember -  apa
Isabella Fitzgerald (Wentz): NJK - alakváltó (hawaii barátfóka) - anya
Eileen Maeve Fitzgerald: NJK - ember-  nagymama
Bill Fitzgerald: NJK - ember -  nagypapa
Lewis Fitzgerald:Keresett -alakváltó (hawaii barátfóka) - öccs