Zsebre tett kézzel sétáltam a két széles hát mögött, már-már késztetést éreztem, hogy rákérdezzek, mégis merre tartunk, és minek örülnek annyira, de aztán elvetettem a dolgot. Egyikük válaszára sem voltam igazán kíváncsi, sőt, az utóbbi időben semmire sem különösebben. Néha még felrémlettek előttem a hetekkel ezelőtt történtek, azonban igyekeztem olyan mélyre temetni mindezt, amennyire csak tudtam, és úgy tenni, mintha az a délután, az a kis jelenet, az a… szóval mindaz meg se történt volna.
Sóhajtottam, ahogy megéreztem magamon a nehéz kezeket, ma valahogy a hülye vigyorát sem tudtam viszonozni Seth-nek. Ő meg észre sem vette, úgy rázott meg, mintha valami különösen nagy reakcióra számítana, én viszont azt se nagyon értettem, hogy mi ez a hajcihő. Mármint a magam részéről szívesen írtam meg előre a beadandókat, a mellettem lévő három fiúról viszont biztosan tudtam, hogy megközelítőleg sem ilyen típusúak.
A tudatomig csupán félszavak jutottak el, mint “nagy meglepetés”, és “biztos örülni fogsz”, én viszont úgy éreztem, annak örültem volna a legjobban, ha ma inkább a teremben maradok. Sőt, talán inkább a következő két hetet inkább nem is a suliban, hanem mondjuk magántanulóként töltöm.
Úgy tűnt, mintha végtelen mennyiségű lépcsőfokot megmásztunk volna már, és még mindig nem jutottunk el a folyosóig. Majdhogynem ott tartottam, hogy sarkon fordulok, hogy köszönöm szépen, nekem itt és most volt elég, mert már nagyon úgy éreztem, a határaimat feszegetem. Mégis mi járt a fejemben, amikor úgy gondoltam, ezek a srácok egészen jó társaság lesznek, és elég sodródnom az árral, majd lesz valahogy, aztán persze igazán sehogyan sem lett soha.
Nos, egyelőre csak afolyosó felé tartottam, nagyjából cél-, és bármiféle ötlet nélkül, miért is pont oda.
Ez pontosan addig tartott, amíg a szekrényemnél valamiért furcsa arckifejezéssel, önzetlenül előre nem engedtek. Csak néztem rájuk, kissé értetlenül, hogy mégis mikor avanzsáltam hercegnővé, aki ilyesféle bánásmódot érdemel, és majdhogynem aggódni kezdtem, miben mesterkednek.
Korábban kellett volna.
Ugyanis amint megtorpantam, és feléjük fordultam, szinte a szekrényemnek taszítottak, majd sarkon fordultak. Már nyitottam volna a számat, hogy számon kérjem őket, mi a fészkes fene folyik itt. Mert a “most megmutathatod”, és “szívesen, máskor is” kicsit sem magyaráztak meg semmit.
Seggfejek!
Egészen addig, amíg Lucas Thorne le nem támadott. Még épp csak felocsúdtam, hogy mekkora paraszt volt az a két hegyomlás és mentem volna a dolgomra, amikor olyan süketelést hallgattam végig, amiről azt gondoltam, ez a gyerek megkattant. Ő is legalább annyira bizonytalan úton járt, mint én, de azért ez a letámadás túlmutatott egy határon. Zavart, amikor más belemászott az aurámba.
- Pont ezért nem beszélünk olyan sokat. Nem tudom mi bajod, de nem így kéne elintézned. - pislogtam rá értetlenül, miközben erősen a kezére szorítottam és megpróbáltam lefejteni a táskámról. De ha már ilyen lelkesen ragaszkodott hozzá, hát akkor hozzá vágtam és két tenyeremmel jó messzire toltam magamtól. A szavaiból levonva vagy tévesen feltételezett valamit vagy teljesen megzakkant.
- Nem most jöttem le a falvédőről. Mégis miről beszélsz? - és nem volt olyan rég a kezemben a mozdulat, hogy Kazinskitől megvédtem magam és ha nagyon provokálni akart, hát nem rajtam múlik, hogy visszavágjak a letámadására.