Kaptam már meg, hogy nem vagyok elég rugalmas, de kérdem én, miért baj, ha valaki a megszokotthoz ragaszkodik és nem a folyamatos megújuláshoz? Épp elég újdonság ütötte fel a fejét az elmúlt években a környezetemben, hogy ne akarjak újból és újból ebbe belecsüppenni. Márpedig mostanában olyan gombamód szaporodtak el ezek az események, hogy ha szándékosan fordítottam volna el a fejem tőlük is az arcomba tolultak volna. Lackwood vonásait már legalább egy ideje szoktam. Teljesen más irányból közelítette meg a tanításom és egészen más hangvételűek voltak az ilyen alkalmak. De nem panaszkodhattam. Legalább nem éreztette velem, hogy voltaképpen mekkora teher vagyok neki, hogy időt KELL szakítson rám. Nora Lackwoodról előbb el tudtam képzelni, hogy minden ilyen órát Tessel púpként a hátán kezelt. Bár aztán a fene tudja, lehet már megint csak az előítéletek beszélnek belőlem, amelyek úgy ivódtak be generációkon át a boszorkánycsaládok közé, mint heg a bőrre. Megrajzolta az új határokat és soha el nem tűnt. - Időnként. Amikor megpróbálom egyedül koncentrálni az erőm. - kár lett volna hátráltatni az előrehaladásunkat azzal, hogy tagadok vagy rossz tévútra vezetem. Egyébként is volt Mr. Lackwooddal szemben egy olyan megérzésem ahányszor szuggerált, mintha a vesémbe látna. Vajon az emberek arcáról is ennyire jól olvas, mint amilyennek gondoltam? Egyszer próbára kellene tennem. Bosszúsan elnyomtam egy grimaszt. Az intelmei egyszerre voltak direktek, dorgálóak, követelőzők, konkrétak. Persze, fogalmazzak pontosan. Hogyan fogalmazzak valamiről, ami amúgy sem olyan hézzelfogható? - Rajta vagyok. - ezt már a reklámszünet mondatta velem, mint a továbbgondolás. Tényleg össze kellett szednem magam, ha nem akartam megint megmakacsolni magam. Néha akadozott a kommunikáció közöttünk, ezt pedig inkább a zsigeri dac okozta bennem, nem a szándékosság. De ki mondta, hogy könnyű lesz velem? - Úgy értem ha valaki energiáit is megérzem, akkor könnyebb. Mintha rajta keresztül vagy általa lenne könnyebb. Nem tudom. Mi befolyásolja ezt? - előbb tudni akartam, hogy mitől változó, hogy kire hangolódok rá. De végül mégis csak a saját türelmetlenségem vitt rá. - A családommal közvetlen a kapcsolatos, kezdettől fogva velük vettem részt a közös gyakorlatokon. De Tessel nem. - hamar a nyelvemre haraptam, hogy többet ne tegyek hozzá. Így is épp eleget árultam el neki. Vajon mennyi mindent beszélnek meg Norával? Jól esett azt hallgatni, hogy Aria tényleg ennyi mindent megtett értem. Ha tényleg miattam is elutazott ennyire messzire, akkor nem is tudtam volna kételkedni a szavaiban. Sajnáltam egyfelől, hogy emiatt végül Alexanderhez kerültem. De annyiből mégsem, hogy így legalább megtudhattam néha egy kis információmorzsát. Mint most. - Neki el is hiszem, hogy komolyan veszi a fenyegetését. - bizony szórakoztatott a tény, hogy Mr. Lackwood valamilyen módon sakkban volt tartva. Nem mintha őt féltenem kellene egy pillanatig is. Az érettségi miatt az utóbbi néhány hétben nem sűrűn jöttem, mert betemetett a tanulás. De már nem halogathattam tovább, mint amennyire szükséges. A megállapodást én sem rúghattam fel még ilyen kifogással sem. Visszagondoltam így aztán a korábbi ilyesmi esetre. Még nem beszéltem senkinek sem arról, hogy Tessel mennyi mindenen mentünk keresztül. - Olyan érzés ez, mintha hirtelen nem lenne nehéz irányítani a saját erőm sem, amikor összekapcsolódik az enyém a másikával. De akkor volt a legerősebb, amikor fizikailag is megtörtént a kapcsolódás. - elgondolkozva, egymás után rakosgattam a szavakat, igazából arra sem figyelve mennyire kétértelmű is lehet a megfogalmazásom. Szóba önteni volt a legnehezebb mindazt, ami ilyenkor történt velem.
Átvenni más tanítványát, és elengedni a sajátomat, nagyobb kihívás volt, mint ahogyan számítottam rá. Mr. Llewellyn és én közel sem hangolódtunk még egymásra. Nincs különösebb surlódás köztünk, de az óvatos tapogatózás időnként még felüti a fejét, hiszen egyikünk sem tudja még, mit várjon el a másiktól. Hosszú út áll előttünk.
A vizsgálat után leülök az íróasztalomhoz, s egymásnak támasztva ujjaimat, hátra dőlök a székemben, miközben érdeklődve hallgatom a fiú válaszát feltett kérdésemre. Ajkam szeglete megrándul, félmosolyt varázsolva az arcomra. Ariának igaza van, nehéz nem kedvelni Kayt.
- Attól függ, hogy milyen fásultságról beszélünk – mondom. - Állandósult, vagy csak időnként tör elő? – billentem oldalra a fejem, összeszűkült ragadozótekintettel figyelve a tanítványomat. Nem kértem tőle sokat, pusztán annyit, hogy válaszoljon a kérdéseimre, amennyire tud, őszintén. A dacoskodás nem olyasmi, amit könnyűszerrel elviselnék.
- Fogalmazzon precízebben, Mr. Llewellyn. Maga okos fiú, ne kelljen mindent harapófogóval kihámozni magából – sóhajtok, és az asztallapra tenyerelve kicsit közelebb hajolok hozzá. Nem annyira, hogy jelenlétem fenyegető legyen számára, de ahhoz eléggé, hogy érezze, ezúttal az én térfelemen játszunk. - Mi ért az alatt, hogy valaki? Konkrét személy, vagy bárki, akivel az adott pillanatban összekapcsolódik? Érzi itt is? – kérdések sora tolult le az számról, és bíztam benne, hogy olyan válaszokat kapok, amikből következtethetek valamire. Ha rébuszokban beszélgetünk, nem haladunk egyről a kettőre.
A visszakérdezés nem ért váratlanul. Átok. Olyan tág fogalom, és olyan sok formája létezik, hogy a szakavatott szakértőket – mint amilyennek én is tartom magam -, könnyedén tévútra viheti. Hazugság lenne azzal álltatnom a fiút, hogy pontosan tudom, hogy mivel állunk szemben. A Llewellyn családot sújtó tragédiák sora túl régre, és túl mélyre nyúlnak vissza, és mindezek gyökere túlságosan erősen kapaszkodik beléjük.
- Azon vagyok, hogy kiderítsem – felelem őszintén. - Azt azonban elárulhatom, hogy a húgom a kénköves poklot ígérte nekem, ha hagyom meghalni önt még azelőtt, hogy ő kutatásai végére érne. Higgye el, Aria rendkívül határozott tud lenni az ilyen kérdésekben – mosolygok cinikusan. Fontosnak érzem, hogy a fiú tudja, régi mentora nem engedte el teljesen a kezét, és továbbra is érdekli a sorsa.
– Kérem – körözök jobb kezemmel könnyedén. - Meséljen arról a bizonyos utolsó alkalomról. Hátha legutóbb elsiklottunk valami felett – emelem pillantásom várakozón vonásaira.
Hosszú útnak érződött ez az egy év, mégsem éreztem a fejlődésemet olyan üteműnek, mint szerettem volna. Amikor Aria apró lépésekkel vezetett bele egy halom újdonságba, akkor felbátorodtam, sőt, egészen izgatottan vágtam bele én is. Tanulni akartam, új szemléletet megismerni, ami a miénktől annyira eltérő. Olyan voltam, mint amikor Ádám és Éva rátalált az almára az Édenkertben. Aztán olyan forrázón fogadott a hír, hogy távoznia kell és Alexanderre testál. Azóta eltelt fél év. A medálomat szorítottam meg minden egyes alkalommal, amikor bekopogtattam a házba. Már egy ideje ugyan kezdtem őt is megismerni, de teljesen másképp oktatott. Nem volt korábban az ismerősöm, nem tanított kémiát a suliban, sokkal távolságtartóbb is volt, ettől pedig én is újból az az óvatosan botladozó diák voltam, mint az elején. Nem volt egyszerű. Minden alkalommal, amikor elindultam hozzá, Bajusz alig akart mellőlem tágítani. Akaratlanul is eszembe juttatva Aria familiárisát és amikor hazaértem, többnyire szótlan voltam, ha faggattak. A fene sem értette, mi ütött a macskába és miért faggattak ennyiszer. Mintha Mr. Lackwood maga lett volna a rossz ómen. Nem ismertem a kapcsolatát a családommal, nem akartam, hogy befolyásoljon. De a magázódás és a távolságtartás sosem vitt rá, hogy esetleg ezt tőle kérdezzem meg. Nem azért, mert anya szavára nem adtam volna, de éreztem, hogy a családom túlságosan elfogult velem. - Nem ficergek. - gondolataimból a megjegyzés rántott vissza. De hát meg se mozdltam. Vagy igen? Ennyire elkalandoztam volna? De hiszen már mióta feküdtem itt így és valahogy azt éreztem, hogy nem jutunk ma sem semmire. Reménytelen esetnek gondoltam azt, amiben nyakig merülve úszkáltam. A szokásos kérdésekre már majdnem csak egy grimaszt nem toltam el. Szóval igazam volt és tényleg nem jutott semmire. Nem egészen értettem, hogy ezzel mit is tudna megragadni, hiszen ami nincs, azt ő sem fogja megtalálni. Pedig én esküszöm koncentráltam. Lehuppantam hát az asztalról és lassan begombolkozni kezdtem. - A fásultság jó szó? - utaltam arra, hogy az előbb éppenséggel majdnek ide dermedtem, az asztal pedig egy idő után kezdett hidegnek tűnni. De csak a kamaszos dac szólt belőlem, semmi több. Inkább megpróbáltam komolyan is válaszolni az újabb kérdésére. - Az utolsó óta? Nem. - megráztam a fejem. Azóta tényleg az égadta világon semmi. Nem állt számra továbbra sem a magázódás, de megerőltettem magam, hogy ne ezen akadjon fent. Talán csak dacból nem említettem neki vagy mert nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek. - Akkor érzem azt, hogy valami különös jár át, ha van velem valaki. Mintha az adna egyfajta támogatást. Nem tudom. Mindegy, szerintem hülyeség. - ez utóbbi szavakat már inkább elharaptam. - Maga szerint tényleg átok ez?
Láthatatlan csápjaim kinyúlnak a fiú felé. Képességem megfoghatatlan, képlékeny fonalai körbe ölelik őt, próbálván megkapaszkodni a benne rejlő energiákban. Bár az átkok az én szakterületem, Aria instrukcióját követve igyekszem meglelni a sötét magvat, mely arra készül, hogy kihajthasson a tanítványa – a tanítványom – testében. Kigondolta volna, hogy egy napon önként nyújtok segítő kezet egy másik kovennek, mindezt csak azért, mert a húgom megkért rá? A szentimentalizmus öl, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy itt állok egy szobában, egy kamasz fölé hajolva, akihez semmiféle vérségi kapcsolat nem fűz.
- Ne ficeregjen, Mr. Llewellyn – mondom bosszúsan a fiúnak, aki könnyen lehet, hogy valójában meg sem mozdult, csak a sikertelenségem haragját vezetem le rajta. Ha furcsán is nézett rám, amikor érkezése után néhány perccel arra kértem, hogy vegye le az ingjét és feküdjön fel a hosszú tölgyfaasztalra, nem törődtem vele. Elég órát töltöttünk már együtt ahhoz, hogy tudja, ha kérek valamit, azt rendszerint komolyan is gondolom.
- Érez bármi különöset mostanában? – kérdem, hátrébb lépve az asztaltól, engedve a képességemet visszaáramolni a testembe. - Fájdalom? Fáradtság? Nyugtalan kedélyállapot? – egy unott doktor hangján beszélek, hiszen rendeszeresen végig megyünk ezeken a kérdéseken, így nem számítok meglepő válaszokra. Intek, hogy felkelhet, én pedig visszatérek az íróasztalom mögé, ahonnét akkor álltam fel, amikor megérkezett az óránkra.
Lidérc az íróasztal előtt fekszik, fejét a mancsán nyugtatva, néha-néha megbillentve a fülét valamiféle neszre, amit csak ő hall.
- Történt bármi változás az utolsó találkozónk óta? – folytatom a faggatózást, nyilvánvalóan a varázserejére gondolva, nem pedig a magánéletére. Az asztalommal szembeni székre mutatok, jelezve, hogy üljön le.
Amióta Aria elment, én foglalkozom a fiúval. Nem engedhettem meg, hogy családunk befolyása csökkenjen a távozásával, és az, hogy két család növendéke is Lackwoodok szárnya alatt cseperedjen, nem olyasmi, amiről lemondanék. Az pedig, hogy a kettőből az egyik éppen a Mocsári Boszorka ivadéka, külön elégtételt jelent.
Kezdőlap
