Övön alulinak is érezhettem volna, ahogy Lotte a szavaimat ismételte meg, de mégis az ő szájából ez másként hatott rám. Nem olyan volt, mintha én magyaráznám saját magamnak, hogy idővel látni fogom a fényt az út végén... Hogy majd minden értelmet nyer vagy így, vagy úgy. Azért ha lehet, akkor a szép befejezés legyen!

- Lehet, de addig is minden olyan félelmetes. Egyszerűen az érzéseim és a gondolataim foglya vagyok.

Nyugtalanná válok, amint könnyekkel küszködve magamra hagy Charlotte. Nem az ő hibája, hogy így reagált. Inkább magamat hibáztattam, amiért beleártottam magam olyan múltbéli dolgokba, amibe nem kellett volna.
A szégyen teljes erőből kilöki a ringből a lelkiismeretfurdalást. Az a tipikus szégyen, amit egy gyerek érezhet akkor, amikor valami rosszat csinált. Megmagyarázni pontosan, hogy miért szégyellem magam, nem tudnám. Tudom és érzem, de nem látok át azon, ami bennem van. Elveszek a zagyvaságomban.
Miután visszatért hozzám Lotte, csak lendülök felé és olyan természetességgel ölelem magamhoz őt, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Önző vagy sem, viszont ez az ölelés engem is melegséggel tölt el; a gyógyító ereje pedig mitsem változott az idő elteltével.
Charlotte ölelése nem egy egyszerű ölelés... Átjárja az a tisztaság, az az őszinteség, amit csak egy nő tud adni, amikor anyává válik. Ebben a szent pillanatban – és talán máskor sem – tudnám szétválasztani Lotte-t és az anyaságot. Ő erre a gyengéd szerepre született.
A belsőmet szorongató érzések lassan enyhülnek, már-már eltűnnek.
Ismét mosoly kezd elterülni az arcomon.
Hagyom, hogy eltávolodjon tőlem és jól esik hallani, hogy rá bármikor számíthatok.

- Amikor az ember a padlón van, akkor valahogy fel sem fogja, hogy másoknak is van gondjuk – sóhajtok lemondóan. – Én is belecsúsztam ebbe. Nem bánom, hogy beszéltünk erről, mert sokat segített... Csak azt bánom, hogy megríkattalak. Ne haragudj, tényleg!

Helyeselek a Lotte-val.
A nők valóban csodákra képesek. A szerelem valóban csodára képes.

- Remélem együtt is maradnak! Jó boldognak látni a bátyámat... De azért hazudni sem akarok, azért valahol féltékeny vagyok rá – a szemem lesütöm a mondat végére.

Még jobban zavarba jövök, amint Lotte érdeklődni kezd a barátnők felől.

- Nincs sajnos senki. Pár randim volt, de egyiksem sült el jól – sóhajtozom. – Gyakran viselkedek furán, mármint szerintem nem fura, csak nem megszokott – ez egyre rosszabb lesz. – Mindegy, nem igazán tudok eligazodni a nőkön. Fogalmam sincs, hogy mit várnak el tőlem, hogyan kellene viselkednem... Egyáltalán min kellene változtatnom.

Némi meglepettséget észreveszek Charlotte-n. Hirtelen a feszélyezettségen kívül mást nem kezdek érezni, és magától ettől az érzéstől még feszélyezettebnek érzem magam. Mintha csak ismétlődne egy érzés a végtelenségig, nincs vége, se eleje. Már azt sem tudom igazából, hogy mi miatt vagyok zavarban.
Arra se emlékszem, hogy mikor volt ennyire úrrá rajtam ez az érzelem. Talán, amikor Finch-nek meséltem az édesapánkról. Ott is olyan óvatosan igyekeztem megfogalmazni a mondandóm, hogy ne szúrjak minden egyes szóval mélyre. És ez nem igazán sikerült. Ahogy a bátyámba szúrtam a szavakkal, úgy saját magamba is belevájtam ezt a pengét.
Most pedig megint ezt éreztem. Sikerült Lotte-t és magamat is megsebeznem, pedig esküszöm, ez távol állt tőlem. Nem szeretem ezeket a nehéz érzéseket. Van olyan ember, aki ezekkel meg tud egyáltalán barátkozni? Igaz, lehetne azzal példálózni, hogy ezek nélkül az érzések nélkül nem tudnánk értékelni az örömet, a boldogságot, ami valahol igaz is… Mégis, néha jó lenne, ha kicsit könnyebb lenne ez a belső teher.

- Nem tudom, hogy mennyire örüljek ennek – jegyzem meg fanyarul. – Jobb lenne, ha én lennék az egyedüli, aki hasonlóan érez… Azt hiszem – bár akkor biztos a legmagányosabb ember lennék a világon.

Ugyan fájó volt Finch-csel az a beszélgetés, de akkor, valahogy ezzel a fájdalommal tudtunk hidat építeni magunk közé. Talán akkor sikerült hozzá valóban kapcsolódnom.
Saját magamat cáfolom folyamatosan.
Ezeket a terhes érzéseket szidom, kesergek miattuk, és most látom be, hogyha nem volnának, akkor nem tudnék kapcsolódni senkihez. De mivel másabb ez, mint amikor a falkámban voltam? Ott is éltem meg ilyen negatív érzelmi hullámvasútat, mégsem tűnt annyira gyötrelmesnek, mint most.

- Amúgy nem hallottam erről, bár őszintén, nem kérdezősködtem úgy senki után sem – válaszolom, a tányéron most újfent egy kisebb húscafatot tologatok a villámmal. – Szeretném valahol azt hinni, hogy okkal jutunk el oda, ahol vagyunk. Bár lehet ez csak egy gyenge kapaszkodó ahhoz, hogy megnyugodjak… Ami igazából tényleg gyenge, mert akkor nem lennének bennem ezek a kétségek – sóhajtok fel. – De ha én nem is vagyok okkal itt… Az bizonyos, hogy te igen. Te megtaláltad itt az életed, hiszen csodás családod van. Öröm rátok nézni – jelenik meg halvány mosoly az arcomon.

Pislogok párat zavartan, amikor elnézést kér tőlem és elvonul Charlotte.
Amíg távol van, addig befejezem az evést és az ivást. A félig üres tányéromat bámulom, amibe beleraktam az evőeszközöket. Az asztal alatt az ujjaimat tördelem, ideges kezdek lenni. Félek, hogy valamit eltörtem a nőben. Valami olyat sértettem fel a szavaimmal, amit nem kellett volna. Furcsa, hogy a nevettető szerepében tetszelgek általában és most pedig én vagyok az, akik emberekből előhozom a bánatot, a fájdalmat… A múltat? És ez a szerep nem tetszett. Le akartam magamról vetni!
Miután visszajön hozzám, nyomban feltűnik, hogy sírhatott a nő. Hiába próbálná tagadni, akkor is érzem és látom rajta.

- Nem kell, legalább gyakorlom az etikettet! – igen, ezt a szót az agyamba véstem.

Lehet bizarr húzás a részemről, de egyszerűen bennem van az, hogy tennem kell valamit… Valamit, ami könnyebbé ennek a helyzetnek a súlyosságát.
Felállok, Charlotte-hoz lépek és csak szó nélkül megölelem.

- Inkább te ne haragudj, amiért kényes témákat hoztam fel. Bocsánat!

Félreértés ne essék, nem nyúlkálok intim helyekre. Fontos számomra a család és szent a házasságköteléke, és én lennék a legkétszínűbb, ha ezt nem tartanám be. A megcsalás sose volt a kenyerem, most sem az, hogy esetleg egy párkapcsolatban lévő nővel összejöjjek, kikezdjek.
Az más kérdés, hogy alapvetően szeretek ölelni. Olyan megnyugtató ölelni és ölelve lenni. Nekem mindig segít valamennyit, ha rosszul érzem magam. Lehet ez édesanyám miatt idegződött be ennyire, de ilyenkor a lelki és a testi fájdalom is, rögvest elillant. Mindig magához ölelt, amikor sírtam; amikor beteg voltam; amikor csak azt akarta, hogy érezzem mennyire szeret.
Eltávolodom végül tőle, teszek pár lépés távolságot, hogy ne legyen zavarban és nehogy félreértse a megmozdulásom.

- Igen, ennyiből jó. Sokat tanulok tőle, de azért azt nem bánnám, ha ki merné mutatni az érzéseit – vakarom meg a tarkóm. – Talán majd a barátnője hat rá ezen a téren is – mosolygok ismét. – És nincsenek testvéreim, csak olyan barátok vannak, akik szinte a testvéreim.

- Akkor már kész nagylány! – mosolygok rá Lotte-ra.

Az idő tényleg szélsebesen suhant el mellettem is, ennek is köze lehet ahhoz, hogy a kétségeim felerősödnek. Olyan sok időm volt gondolkozni, mérlegelni, amihez eddig nem voltam hozzászokva.
A krumpli mellett döntök, és kikerekedik a szemem, amikor egy hatalmas adagot szedett nekem Charlotte. Bár magamat ismerve, lehet ez is kevés lesz, főleg, ha finom is a kaja. Finch barátnőjének nagy előnye, hogy jól főz és ha úgy adódik, akkor megyek is tarhálni Lola főztjéből.
A számat sorra hagyták el a szavak, amiknek jelentését csak utólag fogtam fel. Bizalmaskodom, miközben nem kellett volna… Tudom, hogy nem kellett volna. A lelkem egyrésze mégis el kezdett csendesülni, mintha a megkönnyebbülés söpört volna végig rajtam, amit nyomban követett a nehéz bűntudat. A bűntudat, hogy Finch-et és a falkámat is meg mertem kérdőjelezni.

- Hogy jól döntöttem-e – nyögöm ki nemes egyszerűséggel. – Van, amikor a magány rám telepszik és csak gondolkozom. Visszajátszok régi eseményeket, beszélgetéseket, és valahogy jobban összezavarodom.

Eszem néhány falatot a csirkéből, majd leöblítem a limonádéval.
Otthon illata és íze van az ételnek, a limonádé is kellemes emlékeket idéz fel bennem.

- Nem is tudom, talán az, hogy igazából sehova se tartozom, de ez az én hülyeségem. Finch-től nem várhatom el, hogy mindig ott legyen mellettem, hiszen párja van. A falkához teljesen meg nem tudok… kapcsolódni – hallgatok el. – Olykor a lelkiismeret eszembe juttatja, hogy a várostól messze vár rám a családom – tologatom a tányéron a krumplit. – De a végén a falkámban is elbizonytalanodom, hogy mégis mennyire jó az az élet, amit ők életnek tartanak– elcsendesedek.

A fejem megsajdul, ahogy megint el kezdenek kattogni a fogaskerekek az agyamban.
Mindenhova tartozom, de igazából sehová sem.
Mindenkit szeretek és kedvelek, és mégis kételkedem.
Ismerkedni és kapcsolatokat szeretnék, de lemondok erről, hogy a célomat elérjem.
Olyan abszurd, hogy régebben én mondogattam Finch-nek: „Ne gondold túl, csak engedd, hogy a dolgok megtörténjenek!” – és jómagam vagyok most hasonló szituációban.
A tányért bámultam jó ideig, amikor Lotte megnyugtatni és megbiztatni próbált. A tekintetem ismét ráemelem.

- A falkám nagyon zárt és merev – szúrok fel a villámra egy kisebb krumplit. – Más fajokkal szemben bizalmatlanok, semmilyen kapcsolatot nem lehet velük ápolni és az erdőt nem ajánlott elhagyni – magyarázom. – Én mostanában kezdtem el igazából felnőtt emberként viselkedni, eddig inkább állatias voltam – itt halvány mosoly kúszik az arcomra. – Sokat köszönhetek a bátyámnak, mert jórészt ő tanított meg emberként viselkedni… De azért tudtam segíteni neki, mert a benne lakozó „szörnyet” velem volt képes megszelídíteni – emlékezem vissza. – Igazából, szeretem a rose harbor-i falkát és a várost is, nincs arról szó, hogy nem szeretnék itt lenni…

Megint bekapok pár falatot, majd folytatom a beszélgetést egy kérdéssel:

- Te születésed óta a rose harbor-i falka tagja vagy? Már, ha nem túl bunkó a kérdésem.

A megmaradt szorongásomat a mosolyom mögé rejtem.

- Nem, én is korán szoktam kelni, szóval akkor élek a lehetőséggel.

Lehet, hogy a városi emberektől elkaptam a túlgondolást, mintha csak egy betegség lenne? Annyira össze tudok zavarodni, ahogy fejtegetem a falkámat és Finch-et, az ő kapcsolatát, a mi kapcsolatunkat… Az én viselkedésemet.
Josie ráncigál ki a nagy kutyulékból, amiben eddig nyakig elsüllyedtem.
Elolvadok a kislánytól, ahogy a kezembe csap és elbújik édesanyja mögé.

- A csirke jó lesz – állok fel a guggolásból, és leülök az asztalhoz.

Amíg Charlotte ételt melegít nekem és Josie-t intézi, addig a limonádéból iszok néhány kortyot. A kortyolgatás alatt észre se veszem, hogy ittam egy-két pohárral az innivalóból. Jól esett ez a hűsítő limonádé.

- Biztos ő is tünemény! – mosolygok rá kedvesen Lotte-ra. –  Hogy hívják?

Ahogy kiszedi a csirkét Charlotte, egyből arcon vág – szinte szó szerint – az illat. Ha farkas lennék, akkor a farkam biztos hevesen járna. Bár így ember formában elég hülyén hangzik ez a mondat. Hm, ezt nem fogom hangoztatni!
Lotte nekilát a csirke tálalásához, én pedig türelmesen várok.
A várakozás alatt megint megjelenik ez a feszítő, keserű érzés, ami maga a bizonytalanság. Talán ettől mérgezőbb dolog nincs a világon, amikor mindent megkérdőjelezünk, már-már a nyilvánvalót is, hogy a fű zöld-e vagy sem.

- Tudsz valami trükköt, amivel kijátszhatom a bizonytalanságom? – kérdezem leszegett tekintettel. – Annyira össze vagyok zavarodva, de Finch-et nem akarom belekeverni, mert végre látom, hogy boldog és egyenesben az élete… Mégis én… én annál inkább érzem ennek az ellenkezőjét – sóhajtok fel. – Mintha minél inkább bizonygatnám az igazam, annál jobban törne rám a kétség.

Szoktam a bátyámnál lebzselni, mégis amióta kapcsolata van, tudom jól, hogy a barátnője az első. Neki már hamarabb megnyílik, mint nekem… Talán én is bezárkóztam emiatt és ezért se akarom, hogy egyáltalán lássa rajtam ezeket a nehéz érzéseket. Egyből eszembe jut az, amikor titkolta a barátnője kilétét előttem, ráadásul boszorkány is. Ha nem szagolom ki, nem figyelek a nyomokra, akkor lehet képes lett volna egész végig elhallgatni ennek a tényét. Ennek a gondolata fáj, de hogy pontosan mi… Az, hogy nem bízott bennem? Nem tartja elég erősnek a kötelénkünket? Kinézte volna belőlem, hogy árulóvá válok emiatt? Elutasítom őt és a párját? Akárhonnan nézem, mindegyik rossz.
A falkám sem különb… Ugyanaz. Titkok… Titkok… Titkok… Miért kell ez? Miért kell tönkre tenni mindent?
…és fel sem tűnik hirtelenjében, hogy mennyire megnyíltam Charlotte-nak.

- Ne haragudj! – szabadkozom. – Ilyenkor érzem igazán mennyire más az a falka, ahonnan én származom, és mennyivel másabb az itteni közösség – nyögöm ki zavartan.

Ilyenkor megtudom érteni a családomat, hiszen mennyivel egyszerűbb úgy élni, ha merev szabályokkal vagy körbe kerítve. Vakon bízol mindenkiben, vakon követsz minden parancsot és törvényt. Olyannyira kötődsz, hűséges vagy a falkához, hogy ezen a világon túl nem is veszel észre mást... Nem is akarsz mást észrevenni!

Charlotte mosolya biztosíték arról, hogy nem zavarom őket. A melegség, az otthon érzése egy másodpercre kitölt. Rá kell jöjjek, ez a mosoly ismerős, láttam ezt a mosolyt már az édesanyám arcán. Lehettem rossz, meggondolatlan vagy éppen mindenre elhivatott, ő mindig ezzel a kedvességgel várt. Izma-val és Shaun-nal való búcsúm emléke is ezzel az érzéssel érkezik meg, érzem magamon ennek a terhét. Tényleg egyre gyakrabban kérdőjelezem meg a célomat, mintha önként löktem volna el a boldogságom forrását egy nagyobb ügy érdekében. Vajon Finch mennyire értékeli, hogy eljöttem érte ide és eldobtam mindent miatta?

- Ma nem hiszem, de már kinéztem egy kis motelt magamnak, ahol pár napig meghúzom magam – vakarom meg a tarkómat.

Jól esik, hogy ennyire segítőkész Charlotte, de fogalmam sincs, hogy elfogadjam-e az ajánlatot.
Végül valamennyire esetlenül, de visszakérdezek:

- Mennyire lenne pofátlanság, ha elfogadnám a segítséged? Nem fog érte haragudni a férjed?

Kivételesen most szorongok, hogy nem-e esek túlzásba, mert semmiképpen sem szeretnék számító alaknak tűnni. A falkámon belül már megszoktam, hogy egy zárt közösség voltunk. Más falkából érkező tagokat is ugyanúgy idegenként kezeltük. Izma-ék ritka esetek egyike volt, amikor befogadtuk őket. Ha az édesapámat nem mentették volna meg a szülei, akkor nem lenne ilyen nagy lojalitás feléjük.
A gyomrom hangosan felkordul, elszégyellem picit magam, majd követem a nőt. Akármennyire szerettem volna leplezni az éhségemet, de a felsorolt fogásoktól már végképp összefut a nyál a számban. Rég ettem házikosztot, én pedig pocsék vagyok a konyhában.
A legbüszkébb az omlettre vagyok, ami már se nem híg, se nem égett és nem rántotta. Ezt tudtam egyedül elsajátítani, illetve a melegszendvicset meg a hot-dog-ot. A melegszendvics-sütőt még fel tudtam fogni, hogy a sima szendvicset belerakom és összecsukom azt az izét, de az olajsütővel meggyűlt a bajom. Gondoltam jó ötlet venni egyet, mert mirelit cuccokat csak bele tudok dobálni a kosárba és lecsukom a fedelét… Hát, nem jött össze. Csak olvastam nehézkesen az apróbetűs használati utasítást, aztán elment a kedvem az olvasástól és random el kezdtem nyomkodni a képernyőérintős… hogy is hívják? Ebből persze az lett, hogy kifutott az olaj, a halrudacskák, amiket beleraktam szétmált és ezerév volt mire kitakarítottam az olajsütőt. Soha többet nem nyúltam hozzá, és nem is fogok!
Nem is értem a nőket, hogy képesek egy lábas forró olajba belerakni a hideg kajákat, mert ezt is próbáltam ám! Egy fedő és egy salátacsipesz volt a harcfelszerelésem, de így is leköpött az a szemét. A tűzhely pedig tiszta mocsok. A sütőt se használom… Nem is akarom!
A mikró feltalálója, viszont zseni volt!
A nagy elmélkedésemet Charlotte kislánya szakítja félbe, akit mosolyogva fogadok. Integetek az ébredező leányzónak.

- Nem, de örülök, hogy végre megismerhetem Josie hercegnőt! – ingatom a fejem. – Szia, Nikko vagyok! – tartom a kislány felé a kezemet, hogy kezet rázhassunk.

Na igen, a falkagyűlésen nem igazán vannak gyerekek, főleg ilyen kicsik nem. Ők még olyan tiszták és ártatlanok, mindig megdobban a szívem, ha ilyen kisgyereket látok. A kutyatréner ezért is jó hivatás még a számomra, mert sokszor jönnek kicsik is, illetve volt már alkalom, amikor egy óvodába mentem Herkules-sel, a „fogadott” németjuhász-keverékemmel trükköket mutatni. Sajnos haza nem vihettem, mert a főbérlő haragszik az állatokért. Talán, ha többre futja majd, akkor elköltözöm és végre tarthatok kutyát.
Mindenesetre emiatt el szoktam gondolkodni azon, hogy tovább képzem magam és terápiás kutyakiképző lennék, aki segítene a beteg gyerekeknek. Az viszont eltántorít, hogy mennyit kell tanulni hozzá, és az sem utolsó, hogy nem fő célom itt maradni a városban. Nem lehet ez a célom!