Szánalmas, eljutottam arra a szintre, hogy irigy legyek Finch-re. Olykor mintha agyamra menne ez a sehová se tartozás. Amióta kiderült, hogy a bátyámnak kapcsolata van, azóta a magány gondolata, érzése hamarabb megtalál. Lehet nem is testvéremre, hanem a barátnőjére vagyok irigy. Mindent eldobtam érte, és amikor egyedül vagyok otthon, akkor kéz a kézben a düh és a féltékenység elvezet a magányhoz.
Leginkább a hétvégék borzasztóak, épp ezért próbálok akkor is emberek közt mozogni. A falkatagokkal igyekszem jó kapcsolatot ápolni, az összes falkagyűlésen részt veszek, hogy itt is mélyebb kapcsolatokat építsek… Kisebb-nagyobb sikerrel.
És miért is kisebb vagy éppen nagyobb ez a siker? Talán az a kimondatlan, megmagyarázhatatlan lojalitás, ami a hegyek, a völgyek és a fenyvesek mögött megbújó falkámhoz fűz. A célom még mindig ugyanaz, hogy Colby-t hazavigyem, velünk legyen és felülírjam ezeket a merev szabályokat.

Az egyedüllét, viszont tanít is egyúttal.
Szeretni és szeretve lenni.
Az azért mosolyt csal az arcomra, ahogy látom mennyire kivirult a bátyám a boszorkány mellett.
Bevallom, nehezen megy az ismerkedés, a szerelem keresés; legalább is itt. A városi nők kiszámíthatatlanok, rejtélyesek és annyi minden dolog miatt képesek lehurrogni. Elmentem randizni egy nővel és ki szerettem volna fizetni a vacsoránkat – tudtommal így illik, vagyis illett –, és ráförmedt, hogy ő nem kitartottnő, ne legyek hímsofinszta, mert ő egy erős, indivaduális személyiség… Vagyis ezt magyarázta huzamosabb ideig, aztán feleztük a kiadásokat. Ezután rákerestem arra a sok zagyvalékra, amit hozzám vágott a randipartnerem, és valahogy nem lettem okosabb. Annyi mindent túlgondolt, félreértelmezett, hogy meg sem akartam már érteni a végére.
Pedig jó lenne szerelmesnek lenni, főleg ilyen hosszú idő után.
A szerelem pedig épp azért szép, mert ott szerethetek és szerethetnek. Se többre, se kevesebbre nem vágyom.

A falkagyűlésen párszor már beszélgettem a Grady és Evans családdal. Hazudnék, ha nem akadt volna meg a tekintetem Alyssa-n, viszont sosem találtam olyan alkalmat, hogy előhozakodhattam volna akár a randi felvetésével. Talán majd egyszer.

Ez a napom szörnyű.
Csőtörés van a lakásomban, így első dolgom volt, hogy lefussam a kötelező köröket. A szerelő, a főbérlőm és az ügyintéző is bunkó volt velem, így ezek is rányomták a bélyeget a mostani hangulatomra.
Jó lenne egy kedves arccal találkozni. Éhes és szomjas is vagyok. Aaa, zsémbes öregember leszek a nap végére!
Hirtelen felindulásból, hazafelé menet bekopogtatok az Evans családhoz. Robert-ből és Charlotte-ból árad a jóság; ez is a fő ok, amiért megálltam náluk.

- Jó végre egy kedves arcot látni! – sóhajtok fel. – Igazából csak… – vakarom meg a tarkóm. – …gondoltam beugrom hozzátok. Csőtörés van nálam, az összes bunkó embert kifogtam és veletek beszélgetni mindig öröm – mosolyodom el a mondandóm végére.

Erre hatalmasat kordul a gyomrom, a kezemmel nyomban a hasamhoz kapok. Na igen, a reggeli és az ebéd kimaradt.
Így a bejárati ajtó előtt ácsorogva is érzem a sült illatát. Lassan a nyál összefut a számban, de próbálom leplezni.