Bár ez valószínűleg nincs így, jelen pillanatban úgy érzem, soha életemben nem voltam még ilyen dühös. Meg sem tudnám mondani, Pepper hanyadik a sorban azok közt, akik gyávának neveznek. Nemegyszer kaptam meg az anyámtól és később a feleségemtől, de akik valaha a fejemhez vágták, ennél jóval többen voltak. Megtette többek között Stanton is, aznap, amikor megerőszakolt, és ezért különösen gyűlöltem őt: semmihez nem volt joga abból, amit átéltem vele, de a legkevesebb joga mégis ahhoz volt, hogy egyedül engem állítson be felelősnek, ott helyben, ugyanazzal az egyetlen levegővel. Azért megtette, én meg hittem neki - sőt, valahol mélyen még most is hiszek - és hiszek Peppernek is, aki a fejét rázza és azt mondja undorodó fintorral az arcán, sejtettem, hogy gyáva féreg vagy. Egy részem valahol mélyen egyetért vele. A többi viszont azt mondja, nem én vagyok a gyáva. Hanem ti. Te. Te, aki élvezi, ha olyat kínozhat, aki nem tudja megvédeni magát. Te, akire nem hat a könyörgés vagy a meghátrálás. Te, aki ellen soha nem követtem el semmit, mégis idejöttél és most azt várod, hogy megölessem magam, mintha tehetnék arról, ami olyan nagyon sért téged. Ami vagyok. Arról, amivé a fajtád tett. Erőszakkal: az egyetlen dologgal, amihez igazán értetek. Te vagy a gyáva féreg, Pepper, gondolom keserű, gyomorforgató akaratossággal, amikor elfordul tőlem. Akkor is, ha én félek. És olyan mélyre vágom az ollót a lábába, amennyire csak bírom.
Ordítása megremegteti a velőt a csontjaimban és vadul fordul hátra, akár egy csörgőkígyó. A hirtelen fájdalomtól megrándult, én pedig fektemben nem kapaszkodtam eléggé, így hát dermedten és üres kézzel feléje nyúlva bámulok föl rá, ő pedig eltorzult, szörnyűséges arccal bámul vissza - bal combjából obszcén majdnem-derékszögben mered elő az összecsukott olló közel háromnegyede. Rajta hosszában vér csordul végig. Súlyos, lomha toccsanásokkal csepeg a padlóra. Őserejű feszültséggel meredünk egymásra. Egy pillanatra vegytiszta rettegés lesz úrrá rajtam a vonásain elömlő gyilkos indulat láttán, hátrarándulok, mintha talpon lennék és lenne mozgásterem. Farkas-felem idebent, a mellkasom és a gyomrom között keservesen, meglapulva tekereg; nagy kínjában, hogy alárendeltségét valahogy kifejezésre juttassa, szakadatlanul nyöszörög és szűköl, bár a nyakán felborzolt szőr és ráncolódó orra elárulja agresszív riadalmát. Biztos vagyok benne, hogy Pepper egyetlen rúgással átküld a másvilágra, de úgy látszik, ehhez túl jó munkát végeztem: a karjával nem ér el anélkül, hogy le kellene hajolnia, a lába pedig immár nem bírja el őt. Azon kapom magam, hogy néma élvezettel figyelem. Csak akkor szakítom meg ezt, amikor vak dühében felém hajítja az ollót: hirtelen bújok a könyökhajlatom takarásába előle és a nehéz eszköz így is tompán, fájdalmasan gyomron talál. Nyögve görnyedek meg egy pillanatra. Amit mondani akartam - mert valamit az arcába akartam vágni én is -, a hirtelen fájdalom hátán kilovagol az elmémből.
Aztán Pepper egyenesen a szemembe köp. Szívesen belerúgnék a sebesült lábába érte, de most már hátrál, arccal nekem fordulva hátrál, egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől. Ugrásra készen figyelem, félig fölemelkedve. Kitelne tőlem, hogy másodjára a lapockái közé vágjam a szorongatott ollót, most igazán kitelne; gátlástalanságom mögött pokolbéli erőgépként dolgoznak harminchét év felszított, izzó sérelmei és mind az útközben elfojtott, másfelé fordított indulataim egytől egyig. Gyerünk, te szuka. Gyerünk, te szörnyeteg. Adj még egy alkalmat és megmutatom, mennyire tud fájni az igazságtalanság. Akarod-e tudni, milyen a bőrömben? Eléri a küszöböt. Egyetlen további szó nélkül sántikál ki a folyosóra, vérnyomokat hagyva maga után. Szerencsés vagy. Tőlem nem kérdezte meg senki. Jártányi erő nélkül hanyatlok vissza a hátamra, nem törődve vele, hogy Cassie háromszáz dolláros ollója bántó zajjal csapódik mellettem a földnek. Ráébredek, hogy hosszú ideje nem vettem levegőt, pedig már mióta nem tapos rajtam senki. Teleszívom a tüdőmet, furcsa, nedves, fuldokló hangok árán. Az arcomat a kezembe temetem. Tőlem nem kérdezte meg senki.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Kedd 31 Okt. 2023 - 11:02
— you are busted, lil' wolf
A kis találkozónkat illetően már letettem arról, hogy bármiféle hasznos információt tudok kisajtolni Charlie-ból. Haszontalan jószág, és eléggé időpazarlás volt ide jönni. Őszinte leszek, nem gondoltam volna, hogy van vér a pucájában és nekem esni, még ha az elsőnek csak egy gyenge kis próbálkozás volt azt illetően, hogy elessek. Arra viszont ez az egész elég volt, hogy felhúzzon, és megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy viszonozzam eme kedves gesztus, sőt, csak hogy senki ne mondhassa, hogy szívtelen vagyok, még felül is múlom. Hát nem vagyok egy angyal? Na ugye.
Zene füleimnek fájdalmas nyögése és kiáltása, ahogyan teste mint valami liszteszsák puffan a padlón. Próbálkozik kibújni szorításom alól, de hasztalanul. Én vagyok előnyben, és pontosan tudom hogyan kell úgy hátracsavarni valakinek a kezét, hogy az rohadtul fájjon, de el ne törjön. Abszolút megalázó ez a pozíció, és a férfiúi becsületét - már ha egyáltalán van neki olyan - minden bizonnyal nem kicsit sérti, hogy egy nő győzte le, mégpedig igen könnyen. Nem túl kedvesen fejezem ki a véleményemet vele kapcsolatban, de így, hogy abbahagyta a tekergőzést és az ellenállást, elvesztettem az érdeklődésemet. .
Megvető szánalommal nézem, ahogyan undorító giliszta módjára a hátára fordul miután ellépek tőle. További táncba hívom, de nem reagál, nem szól, csendben szenved, már ha a pofázmányát elhagyó zihálást csendnek lehet nevezni. - Sejtettem hogy gyáva féreg vagy... - rázom a fejem, miközben a rosszalló szavak elhagyják az ajkaimat. További két másodpercet adok neki, ám mivel nem mozdul, hátat fordítok, és indulnék az ajtó felé, ám a második lépésemnél egy szúrást érzek bal combom hátulján.
Felkiáltok fájdalmamban és meglepettségemben, és rögtön hátrafordulok, hogy farkasszemet nézzek a lábamból kiálló ollóval. A sebből máris folyni kezd a vér, csorog le vádlimon, és csöpög a padlóra. Remélem sose fogja tudni feltakarítani és örök emlékeztetőnek itt lesz neki. - Te utolsó rohadék! - csattanok rá, ahogyan ép lábamon egy fordulatot teszek, hogy onnan nézzek le a földön fekvőre. - Most nagyon okosnak hiszed magad, ugye? Hát csak közlöm, szereztél magadnak egy ellenséget. - fröcsögöm, de azt nem teszem hozzá, hogy nem csak tőlem számíthat bosszúra, de két cinkostársamtól is, nem is kérdés, hogy mellém fognak állni. Megkeserüli még ez a korcs, az biztos.
Pillanatok alatt kioldom nadrágom övét, kihasználva, hogy véremben még tombol az adrenalin és kevésbé érzem a fájdalmat, és a seb fölött elszorítom a combomat. Azt ajánlják, hogy nem szabad kihúzni ilyenkor, ám vérfarkas vagyok, gyorsabban gyógyulok, mint az ember, bár tény, hogy ennek kelleni fog idő. Ollóval a lábamban viszont akkor sem tudok vezetni, így rákulcsolom az ujjaimat, majd egy ismételt fájdalmas ordítás kíséretében kihúzom a rögtönzött fegyvert a combomból. A vér nagyobb erővel kezd el folyni, ám a szorítás miatt elvérezni nem fogok.
Legszívesebben belerúgnék Charlie-ba, addig rúgnám amíg az összes bordája el nem törik, de bal lábbal nem tudok most se rúgni, se megtartani magam, amíg a jobbal ezt megtenném, így ezt most el kell engednem. Az ollót viszont felé hajítom, és nagyon bízom benne, hogy ha nem is áll belé, de legalább megvágja. - Még hallani fogsz rólam. - arcába köpök, majd az ajtóhoz hátrálok (még egyszer nem fordítok hátat neki), és elhagyom a lakást. A lépcsőn meg kell állnom, mert kurvára fáj, hiába nem helyezek nagy testsúlyt rá. A falba is beleverek de úgy, hogy a vakolat lehullik.
Nem akartam, de muszáj vagyok bemenni a kórházba, nem kockáztathatom meg, hogy abban a szarfészekben az ollóról valami fertőzést elkapok. Nagy nehezen elvonszolom magam a kocsimig, még szerencse, hogy a lépcsőház előtt álltam meg. Csak két katasztrófaturista áll meg bámulni, de egy se kérdezi meg jól vagyok-e, de nem is bánom. Beülök az autóba, a hátsó ülésről pedig elveszek egy törölközőt, ami a múltkori járőrözésből maradt ott, és az öv segítségével bekötözöm a lábamat. Még jó, hogy automata váltós a verda, így nem kell használnom a balomat a vezetéshez. Hosszasan káromkodva hajtok el az egészségügyi központ sürgősségi részlege felé, ahol természetesen nem mesélem el a szúrás valódi eredetét. Charles Talent Manx...nem tudod mi vár még rád. A legrosszabb rémálmod hozzám képest bolyhos kisnyuszi.
Talpon marad. Még szép. Egy részem valahol mélyen talán meg is lepődött volna, ha Pepper ennyitől elveszítené az egyensúlyát - a két rövid, fürge lépés, amellyel könnyedén megtartja azt, sorsszerűnek tűnik. Ádázul nézünk farkasszemet. Bár most már egyáltalán nem próbálom leplezni, amit érzek, pontosan észlelem azt is, hogy minden, amit teszek, hatástalan: a farkasa és ő maga is keményen, kihívó vigyorral szegülnek szembe velem, mint aki ennél jóval erősebb és dominánsabb hímeket is megfutamított már. Még csak meg sem inog egyikük sem. Én bezzeg idebent, a harag mögött most is félelmet érzek. Ez lehet az oka, hogy nem mondok semmit és annak is, hogy amikor fölemeli a kezét, ösztönösen megdermedek, mintha tudattalan kényszert éreznék, hogy idomuljak hozzá. Nehezemre esik felfogni, hogy várakozik és nehezemre esik felfogni, hogy egyszerre felhagyott a nyomulós kérdezősködéssel: amilyen magabiztosan vettem át az irányítást az előbb, olyannyira megakadok benne most, hogy nyilvanvalóan elérkezett az alkalom és be kellene váltanom a fenyegetésemet.
Ez az parányi lendületvesztés elég hozzá, hogy Pepper fordítson, ha valaha is volt min fordítani egyáltalán. Olyan villámgyorsan mozdul felém, hogy csak felemásan hátrahőkölni van időm. Édeskevés ahhoz, hogy kitérjek előle, különösen, hogy menet közben elmozdul. Kíméletlen erővel buktat föl, semmi esélyem talpon maradni: keményen vágódom a padlóhoz, éppenhogy elvétve a dohányzóasztal vassal pántolt sarkát. Az ütés kiszorít belőlem minden szuszt. Összegömbölyödnék épp, amikor már érzem is a vasmarkát a karomon és tudom, mi következik: küszködve próbálom minden erőmmel előrefelé tekerni az ízületet, de a fogás ellen, amit egy profi birkózó szakértelmével és egy született vérfarkas testi erejével kényszerít rám, tehetetlen vagyok. Úgy csavarja tovább egészen a vállam és a könyököm tűréshatáráig, hogy még az ujjak is görcsbe feszülnek a kezemen, amelyet tart: fájdalmas kiáltással szegem le a fejemet, hogy legalább a nyakam ne törjem ki, de ezt se hagyja. Levegőt is alig kapok, durván begyűr a csizmatalpa alá, mint egy eldobott csikket; természetellenes szögbe kényszerített ízületeim lángoló fájdalmán túl is elevenen éget a megaláztatás, ahogy a hajamba markolva fölrántja a fejemet. Nagyon rég nem csináltak velem ilyet. És amikor igen... Édes Istenem. Tehetetlenül, nyöszörögve hallgatom végig a mondanivalóját.
Nem vártam, hogy elenged majd, mégis enyhül a feszítő nyomás mindenütt, nem sokkal azután, hogy végzett. Már ha végzett. Sípoló zihálással nyúlok végig a padlón, kábán fülelve feléje: kettőt lép csupán. Két rövidet. Hanyatt fordulok, levegő után kapkodva - közben betekintést nyerek a kanapé meg az asztal alá, meg az utóbbi alsó polcára, ahonnét hetek óta el akartam pakolni. A bal kezem, amelynél fogva Pepper az imént tartott, gyenge és erőtlen, azt a mellkasomon nyugtatom, a jobbal a homlokomat törlöm végig, hideg és nyirkos mindkettő. Látóterem sarkában ott tornyosul a nőstény fekete, sötét mosolyú alakja. A gerincemben érzem a cipőtalpát, mintha nem vette volna el rólam a lábát és nem is óhajtaná elvenni soha többé. Na, mi lesz, Charlie? Lehunyom a szememet, mert nem akarom engedni, hogy ennyiben maradjon ez az egész, de merszem nincs szembeszállni vele. Agyamban megszállottan újra meg újra végigkattog a jelenet, ahogy kemény ujjai durván a hajamba markolnak, az érezhető vigyor a fülemnél és a nyakamban szinte fulladásig megfeszülő porcok meg lágy szövetek. Aztán ahogy undorodva félrelök. Nyers vérszomj támad fel bennem, csöndesen, ahogy a közelgő viharok előtt alattomban megfordul a szél. Maradok fekve. A lélegzetem szűköl a torkomban. Na, mi lesz? Menj a pokolba, Pepper Brandt. Oda való vagy. Te rohadt, szívtelen vadállat. Megbánod még. Ezt megbánod. Még ma.
Nem tudnék olyan sértett vagy haragos lenni, hogy itt helyben talpra ugorjak és, ahogy Pepper mondta, férfiként álljak a küzdelem elébe még egyszer: ehhez túlságosan megbénít a félelem, amelyet egyértelmű erőfölénye kivált belőlem. Uralkodni azonban már valami más uralkodik felettem, és ahogy ott maradok, két vállra fektetve kiszolgáltatottan, ez az eszelős rosszindulat hamisan meglapul velem együtt. Addig, amíg Pepper dölyfösen sarkon nem fordul. Ha megelégelte. Ezúttal én vagyok az, akinek elég lesz egyetlen villámcsapásnyi idő is. Akkor aztán keresztben átnyúlok magam előtt, a tíkfa dohányzóasztal alsó polca felé, ahonnét hetek óta el akartam pakolni. Ujjaim hangtalanul fonódnak az eredeti Ernest Wright-szabászolló köré, amelyet még Cassie felejtett a Rolls-Royce kesztyűtartójában öt évvel ezelőtt: legalább fél évet várnia kellett rá, amíg elkészült és több, mint háromszáz dollárjába került, hogy aztán egyetlen vágást se ejtsen vele soha. Három napja hoztam fel a kocsiból. Most erősen megmarkolom a széles tengelykúpoknál. Aztán egyetlen hosszú, vad mozdulattal előrántom az asztal alól. És teljes erőből lesújtok Pepper combjának védtelen hátuljára. Mielőtt még elléphetne az eddigi fensőbbségesen csekély távolságból. Könnyen lehet, hogy (bár most minden egyes idegszálammal erre koncentráltam) valahogyan megneszeli, mire készülök; könnyen lehet, hogy még fel sem eszméltem, máris megint a nyakamon van. Gyorsabb. Erősebb. Gyakorlottabb. De azért büszke is. És ha elég büszke, akkor ezúttal a vérével fog fizetni.
A hatalmas, tizenhárom hüvelykes szénacél olló közel két fontot nyom. Összecsukott állapota ugyan megkíméli a vérfarkast a két félelmetesre köszörült, konyhakésnyi vágóéltől, ám a szerszám páros dárdahegye így is játszi könnyedséggel merül mélyre az izmok közé. Kúpos profilja tágasan tátongó, erősen vérző sebet ejt. Nem gondoltam bele, mihez fogok kezdeni, ha nem találom el és abba sem, hogyan tovább, ha eltalálom: csak ártani akarok neki, elsősorban és mindennél jobban. Egyszerre vezérel a sértett önérzetem, az önutálatom, a szégyen, amit magam miatt és miatta érzek és amiatt, aki utoljára úgy a hajamba markolt, több, mint húsz évvel ezelőtt. Egyszerűen csak fájdalmat akarok okozni. Lehetőleg legalább feleannyit, amennyit én érzek.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Hétf. 30 Okt. 2023 - 9:09
— you are busted, lil' wolf
Sosem voltam az a típus, aki megijedne a saját árnyékától, vagy épp attól, hogy nálam nagyobbal esetleg hímnemű egyeddel kellene szembeszállni. Pfff, kérlek még élvezem is, ha nincs könnyű dolgom. Előfordul-e, hogy én húzom a rövidebbet? Persze, megesik, de attól még ez nem akadályoz meg abban, hogy felvegyem a kesztyűt. Charlie ráadásul bár férfi, és magasabb, de a legkevésbé sem nevezhetnénk ijesztőnek. Oké, azt elismerem, hogy kezd felpaprikázódni, egy amatőr lehet hogy fújná a vészriadót és meghátrálna, de nem lenne a nevem Pepper Brandt, ha én is ezt tenném.
Elevenébe tapintottam ezzel a témával és te jóó ég, mennyire élvezem a tekintetében megjelenő dühöt, szinte látom rajta, hogy szíve szerint megfogna, és áthajítana a szobán úgy, hogy még a falat is áttöröm. Belső farkasom izgatottan szűköl bordaketrecem mögött, és én is érzem, hogy minden idegszálammal arra várok, Charlie lépjen. Üssön meg, vagy bármi, de ne csak a szája járjon. Számítok rá, így kevésbé lep meg a lökése, az viszont kicsit meglep, hogy mekkora erő van benne. Nocsak, úgy tűnik tényleg a tyúkszemére léptem.
Nem veszítem el az egyensúlyomat, egy taszítás azért édeskevés, nekem pedig rutinom van ebben. Arcomon sokadjára terül el egy cápavigyor, ha akarnám se tudnám eltitkolni, mennyire vártam és mennyire élvezem már most ezt az egészet. Felszólítására ciccegve rázom meg a fejem. -Máris menjek? De hát még csak most kezdődik a buli, Charlie koma. - Pár pillanatig farkasszemet nézek fele, kezemet magaim elé tartom készen a védekezésre, ám ha nem reagál, akkor én mozdulok, mégpedig villámgyorsan.
Felsőteste felé indul meg a támadás, ám végül lejjebb hajolok, és egy nagy lendülettel kirúgom a lábát, hacsak nem tapasztalt harcos, erre biztosan nem számított, így nagy eséllyel zuhanni kezd a földre, mit én örömmel nézek végig, hogy a következő pillanatban egyik kezét a háta mögé csavarjam, és jobb, bakancsos lábammal a két lapockája közé lépjek, ezzel tapasztva a férfit a földhöz.
- Tudod Charlie, szánalmas vagy. Nem csak emberként, de farkasként is. Egy utolsó korcs vagy. Ha lenne benned annyi, fognád a sátorfádat és elhúznál innen messzire. - hajolok le hozzá, és szabad kezemmel a hajába kapaszkodva húzom őt hátra, ahogyan cseppet sem barátságos szavakat fröcsögöm neki, majd taszítok egyet rajta, elengedem a haját, majd a karját, végül felegyenesedek és lelépek a hátáról is.
Két lépést teszek oldalra, és mellkas előtt keresztbe font karokkal úgy nézek le a férfira, arcomról letörölhetetlen undor. - Na mi lesz Charlie? Felállsz és megpróbálsz férfiként küzdeni, vagy a földön maradsz és meghunyászkodsz? - nézek le rá, hangomból süt a szánalom. Ez így unalmas. Földön fekvőbe nem fogok belerúgni, ha úgy dönt, nem veszi fel velem a kesztyűt, itt fogom hagyni. Szerintem túl gyáva ahhoz, hogy küzdjön. Tudja, hogy semmi esélye, hiába vagyok kisebb és nő. Sokkal több tapasztalatom van a harcban és farkasként is. És ezt ő is tudja, kérdés, mennyire öngyilkos hajlamú.
Az orrunk hegye most már majdnem összeér. Pepper Brandt nem tagbaszakadt farkas és emberként sem különösebben megtermett, ráadásul jóval fiatalabb is nálam ám most, hogy így egymásnak feszülünk, cseppet sem érződik úgy, hogy hátrányban lenne. Férfimércével mérve én sem számítok keménykötésűnek, sőt - a falka felnőtt hímjei csaknem egytől egyig nagyobbak és erősebbek nálam -, nála azonban így is jóval nagyobbra nőttem. Le kell szegnem az államat, hogy közel tolhassam az arcomat az övéhez, elboruló vonásaimon pedig most semmi nyoma a tőlem megszokott finomságnak. Mégis... érzésre egyáltalán nem olyan, mintha fölébe tornyosulnék. Veleszületett vadsága és éjjel-nappal gyakorolt, minden pillanatban kiélvezett ereje, büszkesége és a született farkasokra olyannyira jellemző magabiztos ragadozóösztönök messze elibém helyezik Peppert. Akárhány lábon állunk. Mind a ketten pontosan érezzük. Éreztük már az első pillanatban, amikor megláttuk egymást. Most mégsem érdekel. Amit mond, azzal olyan mélyen belém gázol, amit akkor sem fogok eltűrni senki fiától, ha ez lesz az utolsó dolog, ami jutott. Nem én. Mondjon, amit akar. Mondja, hogy gyáva vagyok: az vagyok. Mondja, hogy értéktelen vagyok, hazug vagyok, tolvaj, gátlástalan, vagy egyszerűen csak mélyen, helyrehozhatatlanul, születésem óta hibás: az vagyok. Mondja, hogy korcs vagyok, akit harminchét év alatt harmadjára fogadtak be az utcáról és harmadjára bánják meg éppen. Igaz. De erőszaktevő nem vagyok. Olyan ember, aki tizenéves gyereket bánt, nem vagyok. Olyan ember, mint az anyám élettársa volt, nem vagyok. És ha meg meri ismételni, Isten bizony kifordítom érte a bőréből itt helyben.
Persze: meg meri. Pepper Brandt nem fél semmitől. És ha mégis, az biztosan nem én leszek. - Fogd be a szádat. Hallod? - ismétlem halk morgással, a hangkészletem valamely olyan mély regiszterében, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam. Újabb esélyt azonban nem kap mellé: kinyúlok és mellbe taszítom, olyan erősen, ahogyan csak indulatból lehet megtaszítani valakit. Lépek is egyből utána, mint akinek erre az első mozdulatra volt csak szüksége, hogy átszakadjon benne a tettlegesség előtt emelt duzzasztógát. Most igazán képes lennék a gallérjánál fogva elcibálni a lépcső tetejére, hogy lerúgjam rajta. - Kifelé! Takarodj el a házamból, Pepper. Most! Kifelé, kotródj, egy-kettő, mi lesz! Vagy kihajítalak én.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Csüt. 19 Okt. 2023 - 17:30
— you are busted, lil' wolf
Imádom. Egészen egyszerűen imádom látni a másik szemében a félelmet, már-már rettegést, amikor előveszem ezt a cseppet sem barátságos stílusomat. Félreértés ne essék, sosem vagyok mézes-mázos és barátságos, de amikor arra van szükség, akkor kemény és kegyetlen tudok lenni, kíméletlenül érzékeltetve a másikkal dominanciámat és felsőbbrendűségemet. A Charlie szemében megjelenő, pánikszerű hátrálás, az egyre szaporább szívverés, és mindaz, hogy ezt én váltom ki, esküszöm jobb, mint bármilyen drog - noha nem vagyok fogyasztó, de valahogy így tudnám elképzelni az érzést.
Ezerrel pörgetni az adrenalint a véremben, olyan vagyok, mint egy vadász, akit feltüzel, ha érzi prédája félelmét. A farkas ragadozó állat, és ez abszolút dominálja a személyiségemet. Az, hogy Charlie farkasként ennyire hagyja magát megfélelmíteni, az én szememben elképesztő szánalmas, és csak azt bizonyítja, hogy nem igazi farkas. Egy korcs, akiknek rohadtul semmi keresnivalója nem lenne a falkában. Ha rajtam múlna, csakis tisztavérű farkasok alkatnák a falkát, nem pedig olyan szánalmas példányok, mint például Charles Talent Manx.
Ez a megvetés sugárzik belőlem, azt a részét egyébként toronymagasról telibeszarom, hogy kivel kufircol szabadidejében. Házassal, szinglivel, férfival, nővel, de szavaimból és tetteimből azt éreztetem vele, hogy emiatt (is) megvetem. Nem leszek vele kedves. A számomra szükséges információt megszerezhetném barátságos módon, ha szimplán rákérdezek, de abban mi a móka? Egy sör mellett baráti csevely? Bleh, hagyjuk már. Nem is baj, ha látja a kis korcs, hogy velem nem éri meg packázni. Hátha fogja a sátorfáját és elhúz innen jó messzire, a falkának nincs szüksége nyápicokra.
Amikor megszólal, szinte cincog. Édes f*szom, mi vagy te, vérfarkas vagy egér? kiabálnám az arcába, de nyelvemre harapok, mert végre talán elkezd beszélni, nem most kéne úgy megijeszteni, hogy megnémuljon. Azzal még ráérünk. Azonban csalódnom kell, nem csicsereg eleget a kismaradam, tennem kell hát valamit, és ahogyan látom az idegtől lüktetni halántékán az ért, és a kisugárzása is megváltozik, egy már-már perverz bizsergés fut végig testemen. Bingó! Végre történik valami izgi is! Még könnyezik is! Ma van a szülinapom? Hát ez zseniális!
Állom a tekintetét, ajkam gonosz vigyorra húzódik dühös szavai hallatán. -Ne merjek ilyet mondani? Miért, különben mi lesz, Charlie, hm? Beköpsz anyucinak? Vagy az Alfának? Vagy megütsz? Miattam igazán ne fogd vissza magad, Charlie. - hangszínem szándékosan provokáló, ahogyan szinte nullára csökken közöttünk a távolság. Eddig zavartam a privát szféráját, ám most ideges, mérges. Többféle kimenetel lehetséges most, és el sem tudom mondani mennyire akarom azt, hogy nekem essen. Feszítsük még egy kicsit a húrt, amondó vagyok.
-Ugyan, nekem nem kell megjátszanod magad. 17 évesen már nagyon nem gyerek valaki. Tudod te mostanában mit csinálnak a gimisek? Na, valld be, köztünk marad...belekóstoltál a fiatal pipibe, miután eleget játszottál a kakassal, ugye? - kihívóan villannak meg a szemeim. Valószínűleg tényleg komolyan gondolja, hogy nem kezdene fiatalkorúval, de közben az is biztos, hogy a 17 évesek nagy része már nem szűz, én is megszabadultam a szüzességemtől 14 évesen egy 26 éves férfival, tök felesleges túlmisztifikálni ezt az egészet. Na de most nem rólam van szó, inkább keményen nézek Charlie szempárjába, izgatottan várva, mit reagál ezekre a vádakra. Üss meg, ha van merszed!
Mondják, hogy Brandtbe egyetlen csepp könyörület sem szorult, és most a saját bőrömön tapasztalom meg, mennyire igaz ez a szóbeszéd. Még csak azt sem hagyja, hogy egy kis távolságot nyerjek közénk, nyomul előre, talán vadabb lendülettel is, mint ahogy én hátrálni tudok és azon kapom magam, hogy a fejemet fölfelé kell szegnem, hogy az arcomat távol tarthassam az övétől. Ezzel a mozdulattal persze felé kínálom a védtelen nyakamat, akaratlanul: ez legalább annyira kellemetlenül érint, mintha semmit sem csináltam volna. Riadtan hajlok egy kissé hátra, ahogy az asztalhoz is követve még jobban megközelít. Nem akarózik hozzáérnem. A hangjára végigfut a hátamon a hideg. Tekintetünk összeakad: látom az arcára kiülni készülő undor fintorának előjeleit és ez olyan tökéletesen cseng össze azzal, amit saját magam iránt érzek, hogy hirtelen meg sem tudok szólalni. Ha jól ismernél, tudnád, hogy ennél sokkal lejjebb is van, Pepper. Szégyellem én magam. Ezt alighanem ahány érzékszerve van, minddel elcsípheti. Persze nem a házasság miatt - az én tapasztalataim szerint minden házasság tönkremegy előbb-utóbb -, hanem azért, mert olyasmin kapott rajta, amivel magam sem tudom igazán, mit kellene kezdenem. Egy nővel kezdett viszonyt feleennyire sem szégyellnék: valahányszor maga alá gyűrt a vonzalom, amit Miller iránt éreztem, eddig mindig rákentem a vérfarkassággal járó, kezelhetetlen ingerlékenységre és arra az újsütetű fogékonyságra, amellyel a legprimitívebb testi ösztöneim izgatása iránt viseltetek, mióta megmartak. Az igazság azonban az, hogy talán nem az átok tehet erről az egészről. Talán csak abban változtam meg, hogy mennyit vagyok képes elfojtani magamból.
Ezt viszont soha nem vallanám be Peppernek. Valószínűleg így is megneszelte már, milyen rendezetlen a viszonyom ezzel az oldalammal. Nyomorultul, idegesen hallgatok, várva, hogy folytassa a mondókáját. A nőstény öntörvényű és erőszakos, mocskos szájú vérfarkas, aki előszeretettel piál és verekszik: kötve hiszem, hogy őszintén érdekli egy középosztálybeli házaspár unalmasnak számító érzelmi krízise. Alighanem csak azért jár Bryce után, mert megfizetik érte, és amivel folytatja, azzal csak igazolja a feltevésemet. Elvörösödve nézek le rá, már ha egyáltalán lehetek még ennél is jobban zavarban. - Nem volt mit titkolózni - feszengek. A hangból teljesen egyértelmű, hogy én se igazán hiszem, amit mondok. - Nem találkozgattunk rendszeresen. Alig párszor láttam. És csak egyszer odahaza. Az azt megelőző két alkalommal a wilmingtoni Ritz-Carltonban voltunk, a Silverside Roadon: az egyik ilyen eset márciusban történt, a másik tavaly december végén, két nappal azután, hogy összetalálkoztunk a temetkezési vállalat irodájában. Bryce jogász, aznap éppen egy hagyatéki eljárás papírjait intézte. Időm se volt még levenni a sapkámat, hogy fennhangon átköszönjek az irodába, amikor egyszerűen belépett elém. 'Nekem kérték a fuvart', mondta, én meg erre végignéztem rajta és felvontam a szemöldökömet, mint aki végül is nem zárja ki ezt a lehetőséget. Aztán a vállamat is megvontam. 'Ha valóban így van, akkor egy kicsit korán értem ide.' Ezen aztán megnémult, és pár percig csak bámultunk egymásra, egészen addig míg az öreg Huang elő nem jött, hogy odébb hessentsen egy fenyegetést imitáló kézmozdulattal. Ne törődj a sofőrrel, Bryce fiam. Elnézést. Mindig ilyen arcátlan. Akkor, két napra rá csak egy szombatot töltöttünk a hotelban, amíg a férje elutazott munka miatt. Márciusban már egy hétvégét, és akkor úgy voltam vele, többre nem leszek hajlandó. Véletlen volt, hogy áprilisban mégis összefutottunk a pultnál, ahová csak egy pohár vízért mentem be. Az az eset végződött majdnem parkolási bírsággal idehaza. Elképzelni sem tudom, ezeket hogyan lehetett volna eltitkolni... vagy éppen nem eltitkolni. Valójában fogalmam sincs, mit tett Bryce azért, hogy az esetleges lelepleződést elkerülje, bár az a gyanúm, hogy elég sok mindent. Néha az volt az érzésem, tart a férjétől, beszélni viszont sose beszélt róla. Ha tényleg olyasvalakiről van szó, aki képes Pepper Brandtet felbérelni, nem is csodálom.
A vádaskodásra aztán hirtelen leszek nagyon, nagyon mérges. Most először én hajlok előrébb, közelebb hozzá. Sötét szemei késéles fénnyel izzanak, ám ezúttal nem ő az egyetlen: véletlen vagy sem, olyan haragot piszkált meg bennem, amelyhez foghatót már vagy húsz éve nem éreztem. - Hogy merészeled...! - csattanok föl, félig-meddig horkanás, félig-meddig acsargás felhangjaival, egyetlen hüvelyknyire nyomakodva az utálatos, pimaszul vigyorgó képébe. Távoli zsibbadással ökölbe szoruló kezemben elfehéredetten remegnek az inak. Annyira dühös vagyok, hogy akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe tőle: mindent felnagyító lencséiken át - akár egy olvasztókályha oldalába fúrt üvegezett lyukon - a nőstény e pillanatban mélyre tekinthet belém, egészen a lélek felhevített kazánjába. Ha van mersze. De úgyis van. Neki magát az ördögöt is lenne mersze szembeköpni. - Hogy van pofád, Pepper? Tizenhét éves az a gyerek. Nem egyezhet bele semmibe. Soha többé ne merj ilyet mondani nekem. Megértetted? Se most, se máskor. Mondhatnék még mást is, ám a levegőm ehhez volt elég mindössze. Ahhoz pedig, hogy a fojtogató haragom engedjen újabbat venni, szükségem van néhány ólmos, görcsös másodpercre. Hosszúnak érződik ennyi idő.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Pént. 13 Okt. 2023 - 22:43
— you are busted, lil' wolf
Én magam a férfival, farkasom pedig az ő korcs bundásával érzékelteti minden egyes pillanatban, hogy szorul a hurok, és hiába neki lóg a kettőnk közül farok a lábai között, nem kérdés, hogy én vagyok a dominánsabb. És ez csak másodpercről másodpercre fokozódik. Külön élvezet hallanom szívének egyre hevesebb lüktetését. Kegyetlen vagyok? Lehet. De őszintén leszarom. Ha ebben a szakmában érvényesülni akar az ember lánya, keménynek kell lenni. Bár egy jó bunyót már iskolás koromban sem vetettem meg.
-Ott megállni tilos…- kifigurázva őt ismétlem meg amit mondott, és gúnyosan felhorkantok. Pontosan tudja hogy nem erre voltam kíváncsi, csak a vakok nem veszik észre az óriási táblát - meg ő, aki igencsak elfoglalt volt a parkolás pillanatában. Mert visszatekertem azt a bizonyos kamerafeltételt, úgy bizony. Viszket a tenyerem, hogy ezt is a szemére hányjam, de okosan kell kijátszanom a kártyáimat. Ha rögtön az elején maga alá szarik, abból nekem nincs hasznom.
Kivágja magát a telefonhívás nem fogadása alól - ez akár még igaz is lehet, tökre lényegtelen abból a szempontból, hogy ezt az információt csak azért osztottam meg vele, hogy érzékeltessem, messzire ér a kezem, és megfelelő kapcsolatokkal rendelkezem. Hiába hátrál, tartok vele, nem csökken köztünk a távolság. Csak azt remélem nem vágódik hanyatt, mert az fix hogy én nem látom el a sérüléseit. Akkor itt vérzik el, de gondolomcsak van ennyi reflexe még korcsként is, hogy talpon marad.
-Tudom hol lakik, tudok a férjéről és a lányáról is. Nem szégyelled magad egyébként? Házas pasival kamatyolsz? Van ennél lejjebb, Charlie? - hangom olyan hűvös, hogy szinte megdermeszti a levegőt, lelkiismeretfurdalás nélkül próbálva rossz érzést kelteni benne.
-Mit gondolsz, megfelelően titkoltátok a kis légyottjaitokat? A férj biztos nem tudott róla? - teszem fel a millió dolláros kérdést, egy lépéssel közelebb lépve, és hacsak nem menekül oldalra, mindössze fél méter köztünk a távolság most. Ideje ledobni az az atombombát. -Bryce két hete fogta magát meg a lányt és leléptek otthonról. Összejártok kefélni ki tudja mióta, és most azt várod, higgyem el, nem tudod hol van? Falazol nekik? Esetleg…dugod a lányt is? Ilyen ínyenc vagy? - perverz cápavigyor kerül az arcomra, főleg az utolsó két mondat elhangzása után. Ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. Ha tud bármit, ezek után dalolnia kell.
Pepper nem tágít. Indok nélküli, tolakodó vérszomja szorongó idegességet szít bennem, fenevadam sarokba szorított, figyelmeztető hátrálása éppoly világos lehet, ahogy az enyém is az. Azzal a különbséggel, hogy míg az én ábrázatomon tartózkodó, zavart óvatosság az úr, a farkasom felborzolt sörénye és lefelé, padlófele nyomakodó lapos mellkasa jóval nyíltabban üzen a szürkebundás, csupa izom nősténynek. Nem mást, hanem a rá - rám - szorultságomban olyannyira jellemző gátlástalan, opportunista erőszakosságot. Így maradok egy rövid pillanatig, lesunyva, alattomos megalázkodásban a fölém rendelt bestia, az erősebb előtt - ahogy Pepper végigtekint rajtam, izzó pillantása nyomán kellemetlen bizsergés jár át tetőtől talpig. Ellenállhatatlan ingert érzek, hogy szűkölő morgást hallassak, félúton a kérlelés és a fenyegetőzés között, hasam aljában, a beleim közt alaktalan kocsonyás görcs fészkel, áthevülten táguló ereimben pedig minden higgadt igyekezetem ellenére egyenletes ütemben emelkedik a nyomás. Gyűlölöm ezt az állapotot, amelyet semmi kézzelfogható nem választ el a rám erőszakolt szégyenérzettől. Sosem tudtam hozzászokni, pedig csepp korom óta rendszeresen érzem így magam - mindig, valahányszor jogtalan erőfitogtatásból, merő élvezetből aláznak meg.
A hívatlan vendég cápavigyora megragad, sőt kiszélesedik. A kifejezés csak olaj a kettőnk közt pislákoló ellenszenvre. - De - válaszolom, igyekezve kimértnek maradni. Érzem, hogy ennek ellenére meredek lejtőn csúszok lefelé. - Ott megállni tilos. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Akkora hazugság, hogy az még tőlem is arcátlan: soha életemben nem voltam még merő tévedésből ennyire szabálytalan. Arról nem is szólva, hogy nem csak megálltam ott. A jó ég tudja, mennyi idő múlva kecmeregtünk ki egyáltalán, hogy otthagyjuk a kocsit. Ezt persze nem tudja; nem tudhatja. Ugye? Amit mond, azzal mégsincs merszem istenigazából szembemenni, úgyhogy rövid, frusztrált fújtatás után sietve folytatom. - Ez még április végén történt. Hazavittem őt egy wilmingtoni koktélbárból. Akkor láttam utoljára. Ahhoz képest, hogy most keresed, régen volt. A telefont meg nem vettem fel, mert temetésen voltam. Soha nem telefonálok olyankor. Igaz. Kivételesen. Annyiban mindenképp, hogy dolgoztam, bár a visszahívást inkább abbéli félelmemben hanyagoltam el, hogy valami komolyat akarna megbeszélni velem. Vagy esetleg áthívni, mert egyedül van otthon. Más lehetőség nemigen volt, ilyesmire meg nem álltam készen: az a három alkalom, amikor az ágyában kötöttem ki, így is többre sikerült, mint amit a józan ész még megengedett volna. Úgy éreztem, egy negyediket már sokkal nehezebben magyaráznék ki saját magam előtt. Egy negyedik alkalomban már ott lappangott a szándékos rendszerességgel járó összes rémisztő nehézség.
Szóval csak nem vettem fel neki. Aztán pedig nem hívtam vissza. Mentségemre legyen mondva, hogy Bryce maga sem keresett többször, tehát valószínűleg nem is volt fontos. Pepper ádáz elszántsága, hogy jelentőséget tulajdonítson ennek, egyszerre bizarr és aggasztó. Újabb lépést hátrálok - bár megfogadtam, hogy nem tud hátrább kényszeríteni - és érzem, hogy a lábikrám nekiütközik a faragott tíkfa dohányzóasztalnak, amely a lakással együtt került a birtokomba és azóta is a nappali közepén terpeszkedik. Tenyeremet idegesen az oldalamba törlöm. Érzem a lélegzetvételeim kapkodó felületességét. - Mit akarsz ezzel egyáltalán? Nem én vagyok az embered. Egy falka vagyunk, Pepper. Nem tudom, hol találod Millert és nem értem, miért rajtam keresed. Sose bántottam. Családja van, itt, két háztömbnyire. Férje. Lánya. Ha keresi a rendőrség, könnyen meg fogják találni.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Csüt. 12 Okt. 2023 - 12:49
— you are busted, lil' wolf
Nem szeretem a szarakodást, a nyílt, köntörfalazás nélküli beszéd, és a nyers erő híve vagyok. Nem hat meg senki és semmi, és a legjobb barátaimnak is képes vagyok nekimenni, ha felbosszantanak. Nem sok hiányzik, hogy Charlie kis neves fiaskója után felkenjem őt a rozoga bejárati ajtajára, de visszafogom magam. Információkat kell kiszednem belőle, és az úgy nehézkes, ha ő közben a sebeit nyalogatja, esetleg még el is veszíti az eszméletét. Pedig mókás lenne. Élvezném. Na de előbb a munka, aztán a szórakozás, hamar kibököm a férfi nevét aki miatt jöttem. Nem ez az első rodeóm, ahogyan azt mondani szokták, így szakértő szemmel lesem minden reakcióját. Fülem a lakás relatíve néma csendjében kiszűr minden mást, és szíve pulzálásának ütemére hangolódik. Figyelem minden apró kis rezdülését. Hacsak nem profi hazudozó, engem nem fog tudni átverni, bárhogyan is próbálkozik. Arca - hacsak egy-két árnyalattal is - pirosabb lesz, ádámcsutkája fel-le mozgásából pedig látom, hogy pontosan tudja, kiről beszélek, mondjanak bármit a szavai. Az első hazugságra nem reagálok. Továbbra is vérszemet kapott cápa módjára körözök körülötte. Meg akarom törni. Meg fogom törni őt, és úgy fog csiripelni nekem, mint a legengedelmesebb kismadár. Akkor is követem, nem csökkentve a távolságot, amikor a szedett-vedett, szánalmas kis nappalija felé sétál. Előlem nem menekülhetsz. Ragadozó tekintettel hallgatom a további rövidke kis mondandóját. -Szóval régen. Akkor még véletlenül sem a te autód volt a lakása közelében 2022. április 24-én, hétfőn, elállva egy tűzcsapot, ugye? - gonosz vigyorra húzódik a szám. Ó igen, tudok a kis fiaskójáról a buzgómócsing kis Ramsey Thorne-nal. Belenéztem a közelben lévő térfigyelő kamera felvételeibe, megtekintve az egész szánalmas kis jelenetet. Azt ugyan nem láttam, hogy tényleg Miller lakásából jött-e ki Charlie, mert a ház bejáratára nem nézett kamera, de erős a gyanúm, így szemrebbenés nélkül blöffölök. -Továbbá hívott is téged. 9 nappal ezelőtt, 14:32-kor, bár nem vetted fel. - nem lennék kiváló a szakmámban, ha nem kértem volna le az ürge híváslistáját is. Alapos vagyok. Nagyon alapos. Belső farkasom éberen mászkál fel-alá, érzékeli Charlie farkasának bizonytalanságát, és vérszemet kapott. Szívesen kijönne játszani kicsit, de ez most nem a megfelelő pillanat erre, bár kétségkívül élvezetes lenne. -Szóval nem veszem be. Információkat várok, és ne próbálj nekem hazudni. - hangom hűvös, határozott, barna tekintetemből pedig fenyegetés csillan. Nem tudom, hogy falkatársam mit hallott rólam és mit nem, de ha jót akar magának, nem akarja megismerni, milyen az igazi Pepper Brandt. Legfeljebb ha megunta a szaros kis életét.
Penelope - nem, a neve Pepper - úgy pattan fel ültéből, mint akibe belemartak. Nagy csattanással vágja a padlóra az összeroppantott alumíniumdobozt; az erő, amellyel meglendítette akkora, hogy a hátralévő néhány korty Allagash White egész a konyhaszigetig fröccsen. Valahogy az az érzésem, hogy ha tudta volna, hogy egy ötdolláros dobozról van szó, felbontatlanul csapta volna a földhöz. Az asztal nincs túlságosan közel, mégis hátrahőkölök, ahogy a falkatársam mellőle megindul, mert a gyorsasága már-már ugrásra emlékeztet. Persze sok helyem nincs menekülni, még csak most léptem át a küszöböt. Kevés hiányzik hozzá, hogy vesén bökjön a bejárati ajtó kilincsgombja. Fölemelem a kezem. Békéltetőn, mert bár sok tekintetben nincs igaza, azért ahhoz joga lenne, hogy a nevén szólítsam. Mentségemre legyen mondva, fogalmam sem volt róla, megengedi-e csak úgy bárkinek, hogy a becenevét használják. Ugyanúgy megdühödhetett volna amarra, mint emerre, ezt azonban semmi értelme nem lenne felhozni. Pepper nem tűnik annak a fajta farkasnak, aki észérvekkel meggyőzhető lenne, ha egyszer felmérgesítették. És e pillanatban eléggé mérgesnek tűnik. Úgyhogy inkább várok.
Bryce Miller. Az első pillanatban mintha csak a fülem csengett volna. Hogy jön ide Bryce Miller? A tekintetem, amely egy pillanatra sem fordult el a hívatlan vendégről, csupa kérdőjel lehet. Annál is inkább, mert a név nem teljesen idegen, de nem is közeli ismerősé. Különösen olyannyira nem, hogy ekkora indulattal vágják a fejemhez. Emögött persze jeges rettenetet is érzek: Pepper az utolsók közt van nem csak a falkában, de egész Rose Harborben, akinek valaha felfednék magamról bármi ilyen... alantasat. Mert ezzel az egésszel magam sem vagyok elszámolva teljesen, ami azt illeti. Ha pedig valaha ráveszem magam, hogy elszámoljak, egyáltalán nem biztos, hogy büszke leszek a végeredményre. Talán ezért is halogatom több, mint húsz éve. Pepper élveteg, aljas vigyora arról árulkodik, hogy szimatot fogott, vagy ha azt nem is, hát a véleménye jóval hamarabb kiforrt a kérdésben, mint az enyém fog. Igyekszem konok, fensőbbségesen bosszús képet vágni, de érzem, hogy gyenge teljesítményre futja csak: mellette vér szökik túl melegen az arcomba. Behunyom a szemem, elnyújtott pislogásra hasonlító gesztussal. Mintha egyszerűen csak irritálna a frivol megjegyzés. - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Ostobaság vagy sem, nem bírok ellenállni a legbelsőbb ösztöneimnek, amelyek először mindig azt követelik meg, hogy hazudjak. Az ajtótól elfelé hátrálok és elfelé tőle is - valahová a nappaliba tartok, lassan ugyan, de biztosan mert minden közelítő lépésével maga előtt tol a sötét vasvillatekintete meg az a szinte kézzelfogható vérszomj, ami körüllengi. A hazugság persze csak részben hazugság. Tényleg nem állunk közel egymáshoz, Bryce meg én. Véletlenül gabalyodtunk egymásba, annyira véletlenül, amennyire csak futó kalandoknál lehetséges az ilyesmi. Még csak nem is volt rendszeresség abban a pár alkalomban. Annyi persze volt, hogy a neve és az, hogy Pepper utána járkál, aggodalommal töltsön el. Annyit azért én is tudok, hogy őszintén félt lebukni. Ami azt illeti, én is inkább a szőnyeg alá söpörtem a történteket, saját magam elől: az ilyesmit előszeretettel vágtam be az 'ösztönlény' címkéjű asztalfiókba fejben, és hajítottam kútba a kulcsot a következő esetig. Vagy mostanáig.
- Nem tudom, hol van. Itt nincs. Rég láttam, amikor egyáltalán. Részben igaz: négy hete. Amikor a férje New Yorkban volt üzleti úton, a lánya meg síelni a francia Alpokban. Az régen volt. Tulajdonképpen kifejezetten régen. Főleg akkor, ha most Pepper Brandt próbálja előkeríteni. Egy pillanatra azért megállok, és igyekszem megvetni a sarkamat. Mégiscsak én vagyok itthon. És akármi is ez az egész, nekem semmi közöm hozzá. A fejemet ingatom, ám a tekintetemet még mindig nem akarom - nem merem - levenni a betolakodóról. Amaz éhes ragadozó módjára jár ide-oda a lakásban. Kisugárzása feszültté tesz nem csak engem, de ébredező kelletlen, megátalkodott farkasomat is. Húzódozón rezdül meg idebent, ahogy megérzi hozzá kapcsolódó érzelmeimet felkavarodni. - Rossz helyen kopogtatsz, Pepper.
There is always the return. And the wound will take you there.