Stephen Cunningham konzisztens volt. Átszelve az óceánt se kedvelte jobban az embereket itt az USA-ban, mint odahaza Nagy-Britanniában. Nem azért, mert szanatóriumban kellett volna rohadnia, hanem azért, mert lehet, hogy többek voltak az embereknél az olyanok, mint az előtte varázsolgató Mrs. Hókuszpók, de pont ezért tartotta is kevesebbnek ezeket az élőlényeket az embereknél. Mert nem önerőből érték el azt, amiért mások megszenvedtek. Mindent kihasználtak, mindent felhasználtak és kifacsartak. Olyanok voltak, mint a vért kiszipolyozó fiktív vámpírok - valljuk be, kurvára örült annak, hogy olyan faszom lények mégsem léteztek, de azért Frankenstein összefércelt szörnyét se szívesen látta volna piña coladat szürcsölgetni egy pub teraszán. A felvetésére, miszerint a kis feketének kurvára nem kellett volna beleköpnie légyként abba a bizonyos kurva levesbe, kioktatást kapott. Vagy legalábbis olyan szóáradatot, amire csak nők lehettek képesek. Megforgatta a szemeit - nem túl látványosan, ugyan, de azért figyelt, mert sosem tudhatta, honnan csordogál be olyan információ, amiről addig nem tudott.
- Fasza. És akkor arról is teszel majd jelentést Törpapának, hogy nem is olyan véletlenül vízihullát varázsoltál valamelyikből? Vagy ennyire nem élünk itt Aprajafalván? - érdeklődött csak a miheztartás végett, mert valljuk be, ez kardinális kérdés volt. Ha már ennyire az egyenruháknak élünk, akkor mondjuk nem hullacsinálás lenne a napi program, hanem mondjuk az életmentés, esetleg rácsok mögé juttatás. De lehet, hogy Stepben volt túl ember, hogy ilyen gondolatai legyenek, viszont kit áltatunk? Cunningham sem volt jobb a humanoidoknál. Vész pengéjén több vér csorgott már le, mint amennyit számon tudott volna tartani. Annyira mondjuk nem izgatta a nő véleménye, mert mint mondta, ő nem volt itt. Őt nem érdekelték az ilyen események, hacsak nem a munkáját basszák szét ezekkel. Szerette, ha nem állják útját. Kedvelte, ha az akadályokat el tudta takarítani és célorientáltan képes volt megoldani a felmerült problémákat. Az pedig nem a trubadúr költészetben és az üres fenyegetésekben merült csak ki nála (sem). Mert Xéna, a harcos amazon tett arról, hogy Stephen emlékezzen rá még jó időre.
És ha már itt tartunk, akkor felkúrta magát azon, hogy hazugnak nevezték. Nem kellett a fejébe látni sem ehhez, az arcvonásai egyértelműen tükrözték a viharos érzelmeit.
- Kurvára nem csináltam semmit vele. Nem. Az. Én. Dolgom - minden egyes szavát nyomatékosította és hogy bizonyítéka is legyen, elállt a nő útjából, hogy jóval a háta mögött a homokban botladozó épp az életéért menekülő második faszfejt a nő is láthassa. A biztonság kedvéért még arrafelé is emelte a karját, mintha felajánlaná neki azt a majmot. - Még egyszer ne nevezz engem hazugnak - nem volt az. Mindig az igazat mondta helyzettől függően és vállalta mindig a véleményét. Hűsége a Rendhez kötötte, ahol nem volt helye elhallgatott igazságoknak, hazugsághoz pedig végképp. Engedte, hogy a nő vezesse, mert nem olyan faszfej volt, aki egy nő véleményét lenézte volna, de voltak feltételei, és ha azt elmondhatta, mindig is megtette. A saját maga arcvonásainak leképezései jelentek meg a nő mimikáján is, ami egyértelműen nem érdekelte, mégis furcsállotta. Magáról tudta, hogy miért van benne ennyi gyűlölet és sötétség, de ha sejtette is, hogy a másikat is ezek formálhatták ilyenné, attól még nem kezdett bele a tereferébe, mert nem végezte el a faszom pszichológia szakot, lefosta mások érzelmeit. Biccentett a nő szavaira, szórakoztatta az, ahogy a szavakat formálta meg és amilyen jelentéssel bírtak azok. Mondjuk kurvára nem nézte ki a nőből, hogy akár egy könyvet is elolvasott az utóbbi egy hónapban, hacsak nem a hogyan öljünk meg mindenkit kódex volt az.
- Ezen a szent helyen - biccentett rá a szavakra a maga egyértelműségével és ha már eddig kurvára sokat beszélt, most nem fosta tele novellával a kettejük társalgását. Könnyedén pakolta fel a platóra a csomagokat és ha már ott volt, akkor felmérte, még miket talált ott. Csak azután nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót, megbotránkozva azon, ami várta. - Törpéket szállítasz szabadidődben, vagy mi a fasz? - hátrább tolta az ülést addig, ameddig befért. Volna. Még csak fél seggel került beljebb, amikor a fejét is bevágta a nagy helyezkedés kellős közepén. - Kurvára egy szót se! - még hátrébb lökte az ülést, kényelmesen kinyújtotta a lábait és amikor a seggável és a hátával követte az ülés formáit, csak akkor kötötte be magát, és ha már ott volt, a nőre nézett, miközben amaz beszélt. Komolyan nem értette, hogy miért érdekli mindenkit a neve, mert nem az első nő volt, aki erre az információra szomjazott.
- A Stephen megteszi. Remélem ezt elhiszed, mert nem terveztem igazolni magam előtted - nézett végig az egyenruha azon részén, amit látott, csak hogy egyértelműsítse, azért joga lett volna erre a kis feketének, csak Cunningham szart rá magasból. - Gondolom neked is van neved, Xéna - maradt meg ennél a névnél, de passenger princesst játszva a város épületeit figyelte, ahogy haladtak. Nem lehelt rá a kibaszott ablakra szíveket rajzolva. Nem baszkurálta a rádiót, csak nézett ki a fejéből lámpafényeket keresve a házaknál. - Ne bassz már ki velem. Amikor leszálltam, a kapunál is átestem egy ellenőrzésen, erre te is jössz ezzel - rázta meg a fejét morogva, a fejét belenyomta a fejtámaszba is, a lábait pedig felhúzta, hogy kisebb terpeszben támassza ki magát. - Maradjunk annyiban, hogy üzleti úton vagyok, aminek semmi köze a tőzsdéhez, vagy tényleges szerződésekhez. Ha nem kellene itt lennem, hidd el, kurvára nem tettem volna be a lábam ebbe az országba, ahol mindenki annyira kibaszottul okos - kritika? Igen, az volt, egyértelműen. - De ha már ennyire gyűlölsz itt lakni, te miért áldozod fel magad? Csodálom, hogy nem saját magadat fullasztod bele a vízbe ezen a szaros helyen. Mert ha létezne benned bármiféle érzelem, el is hinném, hogy az nem enged el téged innen, de kurvára látványosan megveted ezt a helyet. Köszönni azért szoktak neked, vagy csak elítélni, mert annyira szimpatikusan nézel mindenkire? - érdeklődött a maga stílusában, és ha már itt volt, engedélyt adott magának arra, hogy a kesztyűtartót kinyissa. Az előtt túrt bele az ott található dolgok közé, hogy a nő akár csak megállította volna, de ahelyett, hogy varázspálcát talált volna ott, egy semmitmondó fényképet húzott elő onnan. Machetének jobban örült volna mondjuk, de ha már itt jártak, a remélhetőleg korábban Ashaként bemutatkozó felé fordította a felvétel emlékképét. - Mégis csak vannak érzelmeid, vagy mi a tököm? - kurvára nem izgatta, hogy mi volt a képen, akár egy póni is lehetett volna, vagy a Stonehendge. Igaz, azt furcsállta volna.

A kéretlen társaság ritkán volt Asha ínyére, főleg, ha a kéretlen társasága még az ő ügyeibe is beleavatkozott; ez ugyanúgy vonatkozott azokra, akik keresztbe akartak tenni neki, és azokra is, akik valamilyen módon segíteni próbáltak neki, a nőnek ugyanis nem volt szüksége segítségre. Soha. Most is módjában állt volna elküldeni a jelenetbe negyedik kerékként beszivárgó idegent a búbánatos picsába, a férfi azonban elkövette azt a hibát – tudta nélkül –, hogy felkeltette Asha érdeklődését. Már önmagában az is elég lett volna, hogy idegen, hiszen a nő már minden egyes elmét ismert ebben az szaros kis porfészekben. Eddig. Az újdonság varázsa pedig mindig megérte a plusz idő- és energiabefektetést, főleg, ha ez a bizonyos újdonság szemrebbenés nélkül tüntetett el valakit az élők sorából és aztán ugyanazzal a zavartalansággal – és nem kevesebb profizmussal – állt készen segíteni Ashának a másik pojácával.
Nem mintha a nő segítségre szorult volna, ugyebár, ezért rövid úton és hangtalanul megszerezte a kérdéseire a választ, hogy aztán ugyanilyen könnyedén meg is szabaduljon a pacáktól. Vagyis, rávegye, hogy szabadítsa meg a világot saját magától. Csak épp a belőle kiolvasott válaszok miatt nem hagyhatta, hogy Mr. Titokzatos Idegen azt csinálja, amit olyan könnyed természetességgel bejelentett.
A válasza viszont annál jobban szórakoztatta. Ezúttal tényleg elmosolyodott, még ha csak röviden is, miközben szembefordult a férfival.
– Először is, ez a két jómadár – intett szabad kezével először az iszapos part felé, aztán arra, ahol megszűnt létezni a nyomkövető rúnája – nem helyi, szóval senkit nem fognak érdekelni Aprajafalván. Másodszor, helló – bökött ezúttal az egyenruhájára. – Tudom, megbeszéltük, hogy nem vagy idevalósi, ezért nem is várnám el, hogy beazonosítsd a fegyvernemet, de azért valamit talán sejttet a dolog. Ez a két amatőr csempészkezdemény tenyerelt bele az én szartengerembe, nem fordítva – helyesbített. Nem tartott attól, hogy az idegen majd rossz hírét kelti, vagy ilyesmi; rossz híre már így is volt, a kellemetlenségeket pedig bárki fejéből nyomtalanul ki tudta törölni, ha kellett. Azóta már nem volt szívbajos ebben a kérdésben sem. Csak azért volt még itt, mert túl sok erejébe kerülne mindent visszafejteni és visszacsinálni, és még nem lelte meg a módját, hogyan tudná ezt kivitelezni.
Nem kérdezte meg a férfit, hogy jön-e, és nem is nézett a háta mögé, de amikor megválaszolta a kérdését, halk, örömtelen nevetést hallatott. Nem szerette, amikor hazudnak neki.
– Nem kell a fejedbe látnom ahhoz, hogy tudjam, hazudsz – közölte vele nyugodtan. – Nem terveztem beleírni a neved a jelentésbe, egyébként – tette hozzá, hiszen a férfi be sem mutatkozott, így aztán nehéz is lett volna. Jó, nem Ashának, de egyébként.
Előbb megérezte, hogy a férfi végül mégis elindult a nyomában, minthogy az beérte volna a hosszú lépteivel, de nem kommentálta a dolgot sem negatívan, sem pozitívan, egyszerűen csak tudomásul vette. A férfinek ezek szerint tényleg kellettek a fegyverek, Ashát pedig tényleg kibaszottul nem érdekelte, mihez akar kezdeni velük, ameddig nem a parton akart nekiállni lövöldözni, a két pórul járthoz hasonlónak eladni őket, vagy ilyesmi. Amikor a férfi megszólalt, először csak a szeme sarkából nézett rá és akkor fordult felé, amikor időközben elértek a füstszürke GMC Canyonhoz. A nő hallgatta a feltételeket és a felajánlásokat, aztán azon kapta magát, hogy már megint majdnem mosolyog, mert szórakoztatta az egész jelenet.
– Soha nem volt még cheerleaderem vagy néma kísérőm, és errefelé nem gyakran ütnek lovaggá senkit. Micsoda különleges utazás lesz ez! – Jelezve, hogy elfogadja a férfi feltételeit, az ő kezében levő táskát feljebb emelte és felé nyújtotta azt is, mintegy másfajta biztosítékul. Neki ugyan tényleg nem kellettek táskányi fegyverek; csak magyarázkodás lett volna a vége, amikor nem tudja hová tenni őket. – Ne aggódj, nem terveztelek belerángatni a saját dolgomba, nagylány vagyok már. Ameddig távol tartod a táskák tartalmát a partszakaszomtól, kvittek vagyunk. És ha ezt szeretnéd, ezen a szent parkolóhelyen foglak kitenni, becsszó – öntötte szavakba is az egyezségüket.
Igazából meg sem várta, hogy a férfi feltegye a platóra a táskákat, megadta neki a lehetőséget, hogy tényleg lovag legyen és ő is állja a szavát; Asha addig előhalászta a zsebéből a slusszkulcsot, aztán beszállt a kormány mögé és beindította a motort. Bekötötte magát – ha már a halhatatlanság nem adatott meg neki –, a rádiót kikapcsolva hagyta, de el csak akkor indult, ha a férfi is beszállt mellé és megtalálta a helyét. Utoljára Jodi ült az anyósülésen a maga százhatvanöt centijével, szóval Asha nem csodálkozott volna rajta, ha a férfi lábai esetleg nehezen férnek el.
– Szóval, ha már a némasági fogadalom csak ott lesz érvényes... – szólalt meg a nő, miközben kihajtott a kikötő és a rakpart területéről. Nem a belvárosba igyekeztek, de ugye egy főutca volt, így hát azon keresztül vezetett az útjuk. – Elárulod a neved? Vagy legalább egy nevet, ami jobban működik, mint a "hé, te ott". Lehetsz stílszerűen Knight is, nekem aztán tökmindegy, de a sirt felejtsd el. – Elég volt az elöljárókkal szemben alkalmaznia, nem akarta most is úgy érezni magát, mintha valamelyik feldíszített váll-lapos hólyag ült volna mellette.
– És, már meg ne haragudj, de mi a szent szart keresel éppen itt? A világ vége tábla mögött vagyunk legalább tíz mérfölddel. Valaki alaposan kibaszhatott veled, ha éppen ide hívott vagy küldött – húzta el a száját a nő. Ő már csak tudta, vele is alaposan kibasztak, amikor ide száműzték.

Nem volt itt olyan régóta, hogy kiismerje minden itt létező lény gondolkodását, de azzal tisztában volt, hogy az amerikaiaknál kevesebb nacionalista nemzet volt, aki a július negyedikét minden évben úgy élte meg, mintha a szaros Jézust ünnepelték volna. Ők voltak a legjobb nemzet, a világ vezetői itt egyesültek és úgy rángattak mindenkit azon a bizonyos kibaszott sakktáblán, ahogy az ő kényük és kedvük diktálta. Csakhogy ha ebben is rejlett az igazság lenyomata, attól még nem csak ez az ország létezett és különben is általánosítva de úgy gondolta Stephen az eddigi bizonyítékok alapján egyben a legostobább is. Nem hülyék, nem tudatlanok.. szimplán ostobák, akik közül néhányat szívesen karóba húzott volna mindenféle bűntudat nélkül. Túl sokat beszéltek, túl büszkék voltak és felettébb sötétek - mintha nem is érdekelte volna őket a más. Kritikus volt és ítélkező és nem azért, mert ő a brit királyság seggében is járt volna, felnyalva a lábnyomuk minden egyes centijét - nem. Azért, mert megtehette. Azért, mert ez az ő véleménye volt és az ő élete. Hogy mások mit gondoltak erről az egészről és róla, magasról szart rá. Talán ezért is volt annyira hatékony, mert nem lehetett érzelmekkel megvenni őt. Azok után meg főleg üresnek érezte magát, hogy a felesége meghalt és esze ágában sem volt azt a nihilt betapasztani, még ha Carolynt jobban is kedvelte az átlagnál.
Ha eddig nem lett volna biztos abban, hogy a nő nem feltétlenül az egyszerű halandók táborát erősíti, hát az a fricska, amit elejtett - tán véletlenül, tán szándékosan, egyértelműsítette Stephen elképzelését a rúna-varázslat után szabadon. Szavakkal nem reagálta le és nagyon grimasszal sem. Tudomásul vette és elfogadta, hogy már megint egy olyannal hozta össze a sors, akivel nem kellett volna egy légtérben maradva ugyanazt az oxigént szívnia. Inkább magára hagyta a nőt, hogy a táskák tartalmát átvizsgálja. Hogy tudja, mibe keveredett bele anélkül, hogy akarta is volna. Nem lepte meg az, amit talált, és ha már a kezével éppen afegyverek lyukain és csövein matatott, a szemeivel a nő mozgását figyelte és a mögötte halódó tagot, akiből lassan, de annál erőszakosabban távozott az élet.
Sajnálkozhatott volna, hálát adhatott volna, hogy szerencsére nem ő tanult meg megfulladni, helyette érdeklődött és kérdezett. Minél többet beszélt a nő, annál több információt adott ki - amivel persze lófaszra nem jutott, de legalább utalgatott. Legalább azt gondolta, hogy mindennél jobb és több. Legalább addig is feddhetetlennek és sebezhetetlennek hitte magát. De Cunningham tudta, hogy mindenki megölhető. Mindenkinek voltak gyenge pontjai, amit az olyanok, mint ő és a kis fekete is előtte igyekeztek elbujtatni mások előtt - mert fasza gyerekek voltak. Ja. Egy bizonyos pontig, mert ahogy egyetlen kurva repülőgép se maradt még a levegőben, azt a szaros életelixírt se találták még ki - hacsak nem Jézus lenti és fenti haverjairól volt szó. Minekután a nő ismételten nem kérdezett tőle az akcentusát illetően, ezért csak egy fair enough biccentéssel honorálta azt, egyebet nem tett. Na jó, még meghallgatta a nő terveit. Nyilván.
- Nem te mondtad, hogy ez a város két kibaszott utcából áll? Ha ennyire nyirbálni akarod az embereket, nem fognak eljutni a következő népszámlálásig itt.  Semmi közöd nincs ehhez. Miért akarsz belegázolni a szartengerbe mégis? - eredt meg a nyelve, de nem lépett a nő után. Kurvára nem volt senki kutyája, nem fog követni senkit, hacsak nem önszántából tette azt. Azért kényelmesen a megmaradt táska szárát a jobb tenyerébe vette. Nyilván nem azért akarta elvinni, hogy Barbie házat építsen belőlük. Habár Michael is hozott magával ezt-azt, illetve azóta már megtalálta az itteni - és jegyezzük meg, elég jól felszerelt - fegyverboltot, attól még a sok és a több nem ártott meg soha senkinek.
- Hagytam futni. Ha engem kérdezel, én sosem voltam itt - különben sem ő volt az, aki kibaszott rúnákat rajzolgatott a másikra, a metafizikai lepisálást valahogy sose kedvelte - ezért is volt a testének része a két rúna és ezért volt ott a varja a hátán, hogy mindezek vele ne történhessenek meg, hiába patkolhatott el ugyanúgy, mint bármelyik csak ember. Még egy utolsó pillantást vetett a maguk mögött hagyott hullára, aztán a nő seggére, ahogy előtte sétált, egyre távolabb kerülve tőle. Könnyedén a vállára vette a táskát és ráérős léptekkel mégis csak elindult a nő után. Amekkora méretkülönbségük volt, hamar be is érte.
- Ami nálam van, az nálam is marad végig biztosítékként és bármilyen faszságba is akarsz keveredni, engem kihagysz belőle. Kibaszott jó cheerleader leszek, az oldalvonalról végignézem, hogy mit művelsz.  Ameddig azt intézed, nem beszélsz hozzám és nem kérdezel, mintha ott sem lennék. Ha ezt be tudod tartani, akkor előzékenyen, lovaghoz méltóképp segítek felrakni a platóra a táskát - gáláns volt, és még csak nem is hazudott. Tulajdonképpen olyan alkut ajánlott, ami csak félig volt az. Kinyújtotta a bal karját, hogy a nő átadja neki a táskát és nem azért, mert tényleg annyira kedve lett volna úriembernek lenni, hanem azért, mert az a két táska az övé volt már. - A te kocsiddal megyünk és ide visszahozol, ha végeztünk - nem alkudozott. Vagy elviszi most a két táskát, vagy pedig a nő beleegyezik az ajánlatába.

Amikor valaki nem szerette a meglepetéseket – márpedig Asha Kendare kifejezetten gyűlölte, ha valamire nem számított, vagy valamit nem tudott pontosan, lépésről lépésre előre megtervezni –, kapóra jött, ha az ember lánya boszorkánynak született, és azon belül is olyan képességgel áldotta meg a mágia, amely nagyban kiküszöbölte azokat a bizonyos meglepetéseket. Ezért érezhette meg a közeledő két félnótást és ezért tudott az ismeretlen férfi jelenlétéről még azelőtt, hogy az tudomására hozta volna az ottlétét.
Persze nem volt ez mindig így. Kellett az élettől egy kibaszott nagy pofon, amitől nem csak pofára esett és felnyalta a betont, de egyben azt is megtanulta: ha nem állsz minden pillanatban készenlétben, ez bármikor megismétlődhet. Nem mintha egyáltalán szándékában állt volna valaha újra megnyitni a szívét, vagy egyáltalán elővenni azt a toprongyos valamit a rozsdás csapóajtó alól, azonban azt sem engedhette meg magának, hogy valaki még egyszer keresztbehúzza a számításait. Az összes számítását.
Ezért volt minden pillanatban résen, ezért figyelt, fülelt – nem csak a hallását használva –, ezért tudott mindenről, ami körülötte történt. Ezért nyúlt hívatlanul elmékbe, ezért tapogatott le emlékeket, fülelt le érzéseket. De nem most. Legalábbis nem teljesen. A titokzatos idegennek meghagyta a lehetőséget, hogy titokzatos maradjon, és nem azért, mert tartott volna tőle. Egyszerűen csak így döntött.
Már majdnem elmosolyodott, amikor a szándékosan ki nem mondott kérdésekre egy pont ugyanannyira megfoghatatlan nonverbális választ kapott. Aztán megint, amikor a férfi mintha már-már tesztelni kezdte volna őt. Nem mintha meghátrált volna; hiába magasodott fölé a férfi azzal, hogy felegyenesedett, Asha nyugodtan, az ő tempójával megegyező sebességgel emelte fel rá a szemeit és közben egy tapodtat sem mozdult.
– Aranyos, hogy azt feltételezed, hallanád a kérdéseket – válaszolta, ezúttal ő hagyva figyelmen kívül és válasz nélkül a célozgatással helyettesített valódi kérdést. Innentől kezdve az is a férfi fantáziájára volt bízva, hogy azokról a kérdésekről beszél-e, amelyek a szerencsétlenül járt pacák fejében fognak megjelenni, vagy azokról, amelyeket esetleg az ő fejébe szánt.
Az, hogy hagyta őt távolabb sétálni, talán már sokatmondóbb volt. A csempész megörült volna a hirtelen jött szabadságának, ha Asha nem szállt volna vissza azonnal a fejébe, hogy meglelje azokat a bizonyos válaszokat. Másodpercek kellettek csupán, hogy átkutassa a fickó minden gondolatát és emlékét, a kép pedig összeálljon az ő fejében is. Neki nem kellett belenéznie a táskákba, hogy megismerje azok tartalmát.
Miközben megfordult és nyugodt léptekkel az ismeretlen férfi felé sétált, a háta mögött a fickó épp látszólag önszántából cuppantotta vissza a fejét az iszapba, és nem is húzta ki onnan egészen addig a pillanatig, míg a teste önkéntelen rángása meg nem szűnt. Asha úgy döntött, meghagyja a partra mosott vízi hulla megtalálását Connellynek; már előre imádta a hebegő-habogó magyarázkodást, amit majd elő fog adni.
– Azért, mert rólad nem tudok semmit, róluk viszont megtudtam mindent – felelte egyszerűen a most már ténylegesen is feltett kérdésre. – És mert az akcentusodat sem tudom pontosan belőni, pedig sok helyen jártam már a világban – toldotta meg a választ még egy morzsával. Könnyű lett volna most azonnal felnyitni az elméjét, mint egy könyvet, hogy azonnal meglelje az önkéntelenül is megfogalmazódó válaszokat, de egyelőre nem látta ennek okát. Most még elég volt, ha csak figyelt.
– Azt nem hiszem – vágta rá ugyanolyan tényközlés jelleggel Asha, tekintetét még csak nem is fordítva a fegyverek felé. – Egyelőre legalábbis biztos nem. Ezeket itt – bökött állával a táskák felé – most kézbesíteni fogom a címzettnek, aztán elmagyarázom neki, hogy miért nem szeretem, amikor felesleges munkát adnak nekem. Azután, ha még mindig igényt tartasz rájuk, oda viszed őket, ahova akarod, ameddig nem csinálsz nekem problémát belőlük – helyesbített a férfi kijelentésén. Őszintén le se szarta, mit akar kezdeni a férfi a fegyverekkel, az ilyesmi legyen a rendőrség problémája, de ameddig piti bűnözők Rose Harbor partjait nézték ki új csempészeti útvonalnak, addig neki biztos nem lesz nyugta, szóval először ezt kellett elvarrnia.
– Mit csináltál a másikkal? – tett fel ezúttal ő egy kérdést, miközben nyugodt természetességgel a táskák mellé guggolt, hogy újra bezárja azokat. – Csak azért kérdezem, mert a vízihullát könnyű kimagyarázni, de ha ki kell hívnunk a rendőrséget, az kurva sok papírmunka.
Ugyanolyan természetességgel emelte meg a táskákat – már ha a férfi nem kísérelte meg megállítani őt egy ponton –, ahogy felegyenesedett, aztán elindult arra, amerre már akkor is tartott, amikor meghallotta a két jómadarat a csónakban: a parkolóban álló pickupja felé.
– Persze ha fel tudjuk dobni a platóra, kevesebb lesz a baszakodás –szólt hátra a válla mögött.

Nem tartozott azok közé az emberek közé, akik felebaráti szeretetből, csupa jószívűségből is másokon segített volna. Teljesen nyugodtan végignézte azt a fronton is, amikor az ellenséges katona elvérzett és akkor sem tett semmit, amikor egy-egy magát felrobbantani vágyó, de azt elbaszó civil lába cafatokban lógott a testén, annak csonkja vidáman lengedezett a puskaropogás kellős közepén. Volt, hogy végett vetett a szenvedéseiknek a fegyveréből kilőtt lövedékkel. Volt, hogy a talpának poros-véres lenyomatával segítette túl a másvilágra az ellenséges erők katonáit teljes testsúlyával ránehezedve a nyakukra vagy mellkasukra. Nem érzett bűntudatot és nem érezte azt, hogy rosszat cselekedne, mert ha arról volt szó, hogy a saját életét helyezze előtérbe, megtette - és nem azért, mert önző lett volna, hanem azért, mert katona volt. Küldetéssel, felettesi paranccsal a fülében és a megbeszélésein. Olyanok voltak ők odakint, mint a puska ravasza, a hóhér bárdja és a lovagok kardja. Megoldások, utolsó ítéletek és olyasvalakik, akik az ártatlanokat igyekezték minél kevesebbszer eltenni láb alól. Legalábbis neki soha nem az volt a célja, hogy a vétlen állampolgárok életét vegye el.
Most sem azért lépett ki az árnyékból és lépett közelebb a vergődő testhez, mert annyira segíteni akart volna. Annak ellenére, hogy alig pár hete tette a lábát amerikai földre, valahogy elege is lett belőle: New York maga volt a fertő a drogok világával és az abba süppedő használókkal. Olyan utcákon ment végig az ott bérelt autójával, amit még Brad Pitt is megirigyelt volna a zombis filmjében. Undort keltett benne, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy minden kibaszott divatot a britek is átvettek. Nem kellett nagy tudás ahhoz, hogy ezt jövőképként vízionálja amint hazaér majd a küldetésből. Habár a szavai logikusságot hordoztak magukban, a nyugalmát a tettei sem húztak keresztül. Érezte, ahogy a nő akarata visszahúzódott a bálnából, mintha egy-egy démon hagyta volna magára az áldozatát.. úgy vergődött a fazon, amit a mozdulataival akadályozott meg és fordított is egyet rajta, hogy nyugalmat erőszakoljon rá. Meg némi életért kapálózást, mert abban is biztos volt, hogy az iszapba harapva nem feltétlenül azt üzente a tagnak, hogy minden rendben lesz és bántódása sem esik. Valószínűleg ha folytatta volna az útját a habokban, vagy elfáradt volna az úszásban, vagy hiányzott volna mindenféle orientáció a mozdulataiban.. valószínűleg a szapora szívverése a vérét olyan helyekre pumpálta volna, amitől csak magának nehezítette volna meg a dolgát. És valószínűleg az izomzata előbb adta volna fel, mintsem partot érjen.
Mintha megérezte volna, hogy tapogatóznak felé láthatatlan karomnyomokkal. Karcosan, éhesen és kíváncsian kaparva végig azt a burkot, amely mindig vigyázott, ami mindig felkészült, ami körülölelte őt immár majdnem két évtizede. Épp csak felpillantott. Épp csak érezte, mintha az őrszellem varja lustán megrebbentette volna a tollait a hátán. Mintha a szemei azt figyelték volna, hogy honnan érkezik a támadás. Mintha felkészült volna, hogy a fekete karmok megvetették volna a magukat a lapockái alatt a bordáin. Átvitt értelemben persze, de mégis jelen volt kettejük szimbiózisa, amit mindig is otthonosan üdvözölt - mert vele lett egész és az apja titka azóta nem volt csak az apjál, hogy fiút nemzett az utókornak.
A nagydarab mellett guggolva érték utol a nő szavai, s míg az egyik kezével stabilan tartotta a pacák ruházatát a markában, a szavakra a nő felé nézett fel, mert így, ebben a pozícióban a törékenynek látszó alak fölé magasodott. Szórakoztatta, hogy ennyire csicsergős hangulatba került, s egy kissé meg is lepte a másik szabadszájúsága. Épp így gondolkodott ő is. Az isten háta mögött voltak, már csak a western filmekből az úton átguruló égő szalmagombolyag hiányzott. Egyzserre tűnt halottnak és élőnek is a város. Mivel a nő tulajdonképpen nem tett fel neki kérdést, csak elhúzva a száját bólintott-biccentett és vonta meg a vállait egyszerre. Amolyan nesze semmi fogd meg jól üzenettel, végignézve azt, ahogy a hollóhajú lehajolt.
- Ha jól sejtem, akkor egyedül is képes vagy arra, hogy úgy tüntesd el, nyoma se maradjon. Feltéve, ha nem akarod kihúzni, mert akkor Mariana-árkot hagy maga után ez a szerencsétlen - felegyenesedett, ezzel a nő fölé is magasodva, semmire sem adva igazán választ neki. - Nem érdekel túlzottan, milyen kérdéseid vannak hozzá. Vagy most engem akarsz kikérdezni? Bocs, nem figyeltem - nem volt annyira feltűnően ismerős az akcentusa, mert nem Londonban a cockney akcentuson nevelkedett, nem voltak hangzatosak a szavai és nem hirdetett fennköltséget sem egyetlen szóval sem. Újra lehajolt, de csak azért, hogy a vízzel a tenyereit leöblítse és anélkül sétált el az abszurd jelenettől, aminek részese volt az imént, hogy hátranézett volna. Határozott léptekkel gyűjtötte be a két táskát egymás mellé, s leguggolva melléjük azok felnyitotta azokat, úgy, hogy szemből helyezkedett el a nővel és a nagydarabbal, hogy a gyér fényben belenézzen a táskákba. Mivel lófaszt nem látott, de leginkább semmit sem, ezért kézrátétellel is megvizsgálta mindazt ahelyett, hogy a telefonja vakuját használta volna.. ujjai ismerősen csúsztak végig a fémen: markolatok, fémcsövek, tárak egymás mellé behányva - semmi védelemmel sem ellátva.
- Ebben a helyzetben miért az izgat, hogy engem nem láttál még? Csak kérdezem. Nem túl logikus - jegyezte meg csendesen, mégis éppolyan hallhatóan, hogy a szél és a víz csobbanó sötétje ne akadályozza a hangját. - Ezeket elviszem magammal - tényt közölt, mert hát bizonyítékot segített eltűntetni. Mint irgalmas szamaritánus, segített a bajba jutottakon.
Hát hogyne. Stephen Cunningham maga volt a megtestesült jóság.
Ha szerencséje lesz, szentté avatják.
Ha csak fel nem gyújtja előtte az szolgalelkű hívek hadát.
Mintha hitt volna az egyház szentségében valaha is.

​​Asha még mindig gyűlölte az új helyzetét és ebből nem is csinált titkot; okosabb volt annál, mintsem hangoztassa, de ha valaki a környezetében elég intelligenciával rendelkezett hozzá, könnyedén észrevehette. Voltak, akik az áthelyezése hírére azzal próbálták vigasztalni, hogy ez tulajdonképpen előléptetés, az erre adott reakcióit azonban egyikük sem köszönte meg. Persze, a vállapja alapján talán valóban nagyobb képzeletbeli faszt vizionálhatott volna a lábai közé, ez azonban kicsit sem tudta ellensúlyozni a tényt, miszerint lesöpörték az asztalról és eldugták a sarokba, a szekrény mögé. Meg volt áldva ezzel a szaros kisvárossal, és egy maréknyi ember felett parancsnokoskodhatott, akiknek a fele használhatatlan rakás szerencsétlenség volt.
Igen, Asha minden nap visszasírta – szigorúan képletesen – a múltját, annak minden dicsőségével és értelmével együtt. Jackkel együtt.
Nem mintha Jack egy kicsit is egyetértett volna azzal, ami most csinált, de hát végső soron épp amiatt feledkezett meg szándékosan a belé szorult jó oldalról, mert többé felesleges volt azt tettetni, hogy ő akár normális is lehetne.
A tömzsi faszkalap nyomában sétálva pontosan érezte, amikor a nyomkövető rúnája egyszeriben megszűnt létezni, és amikor elméjével a másik után nyúlva nem talált más ürességen kívül, nem kellett sokat gondolkodnia a megfejtésen, mégsem rezdült arcizma sem. Ez a kérdés még várhat, döntötte el, hiszen egy másik mondatnak még nem került pont a végére. Igazából megvárhatta volna, hogy a fickó saját magának tegye ki azt a bizonyos pontot, de előtte még szüksége volt válaszokra, és, ugye, a másiktól már nem várhatott információt.
Épp csak az volt a gond, hogy a pacák úgy cuppant bele az iszapba, mint fánk a túl sok cukormázba, és hiába volt Asha jó kondiban, a fizika törvényeit ő sem tudta felülmúlni. A számára ismeretlennek ható elme – ami önmagában is nagy szó volt, hiszen már mindenkit ismert ebben a kis lyukban, legalábbis ilyen megközelítésben – éppen emiatt jött kapóra neki, különösen, hogy a tulajdonosa még csak el sem próbálta titkolni, hogy feléjük igyekezett. Asha felnézett, aztán egy kicsit még feljebb, hogy lássa az új jövevény arcát, de meg kellett állapítania, hogy még soha nem látta; akkor sem, ha a keménykötésű külső alapján azt sem lett volna nehéz elképzelni, hogy egyszer-kétszer közös bevetésen vettek részt a Közel-Keleten.
– Hát, így biztos nem – felelte azt figyelve, hogyan guggol a férfi a már-nem-vergődő hal mellé ahelyett, hogy segített volna neki, de annál Asha is jobban tisztelte magát, hogy a saját idejét és energiáját pazarolja, szóval elengedte a pacák ruháit és felegyenesedve csípőre tette a kezeit. – Ha azt akarnám, most ott állnék a parton és türelmesen várakoznék – bökött hüvelykujjával a háta mögé. Indokot nem adott arra vonatkozóan, hogy miért akarja életben tudni a faszit, ehelyett inkább leplezetlen érdeklődéssel figyelte, milyen szakavatott mozdulattal fonódtak a torkára az ismeretlen férfi ujjai. Asha ösztönből tudta, hogy számára sem ismeretlen már ez a fajta művészet.
– Megoldom – felelte egyszerűen. A férfi érezhette, mikor oldódott fel a zsíros testre erőltetett ellenállás, egyébiránt azonban kénytelen volt megbízni Asha adott szavában. A fickó márpedig egyetlen hangot sem adott ki; legalábbis a szájával nem. Egyedül a szemei nyíltak tágra néma segélykiáltással és a teste kezdett újra vergődni – már amennyire és ameddig az ismeretlen hagyta –, a szája mozdulatlanul, szorosan összezárva maradt és egyetlen elnyomott hang sem jött ki rajta.
A nő nem lépett közbe a következők alatt sem. Nyugodtan, mozdulatlanul, épp csak a fejét kissé oldalra billentve figyelte leplezetlen érdeklődéssel az ismeretlen férfi szakszerű munkáját. Nem azért hagyta dolgozni, mert rá volt szorulva, hanem mert kíváncsi lett. Mágiája ösztönösen nyúlt el a férfihoz, és nem azért nem próbált hívatlanul a fejébe nyúlni, mert olyan udvarias lett volna, hanem mert szerette az újdonság izgalmát és a kihívást. Beérte némi kíváncsi körbetapogatózással, épp csak tesztelte, hogy ha akarna, ellenállásba ütközne-e, és valami különösen megfoghatatlant érzett. Úgy tudta, a romantikus maszlagok között is csak a két testben egy lélek létezik, a fordítottjáról még nem igazán hallott, pedig a mágikus rezgések valami ilyesmit súgtak neki. Érdekes.
Ahogy az arca kicuppant az iszapból, a szerencsétlenül járt pacák olyan élesen szívta tele a tüdejét újra levegővel, hogy Ashának kedve támadt visszanyomni a fejét oda, ahol volt. Nem aggódott, tudta, hogy senki nincs a környéken, egyszerűen csak idegesítette a hang.
– A-a – csettintett elégedetlenül a nyelvével, ahogy a fickó újra mély levegőt vett, mert előbb látta meg a megfogalmazódó gondolatait, mintsem hagyta volna, hogy ténylegesen kiabálni kezdjen. Ismét megfosztotta a beszéd képességétől, míg a titokzatos ismeretlenhez fordult.
– Soha nem láttalak még itt – jelentette ki a sötét szemeket fürkészve. Nem feledkezett meg a triójuk harmadik és legszerencsétlenebb tagjáról, de a folytatás előtt tisztázniuk kellett néhány dolgot. – Megkérdezhetném, hogy csak eltévedtél-e, de ehhez a szarfészekhez még térkép sem kellene, mert két vonal az egész és ebből egy a főutca. – Ismét oldalra billentette a fejét. Nem kérdezett és igazából nem is feltétlenül várt információkat – nem őt akarta kikérdezni –, pedig tényleg nem lepődött volna meg rajta, ha az ismeretlen elhagyta az egyenruháját és eltévesztette a partiőrség főépületét.
Leengedte a kezeit, aztán lehajolt, hogy az arca körülbelül egy magasságba kerüljön a félelemtől már szinte remegő szerencsétlenével.
– Szükségem van néhány válaszra a barátunktól – közölte nyugodtan, majd ugyanabban a helyzetben maradva szemeit az ismeretlen idegenre villantotta. – Részt akarsz venni ebben, vagy neki is gyors véget szánsz?
Nem vádolta meg semmivel. Csak a saját sejtését tesztelte azzal az is szócskával.

Gyakorlott mozdulatokkal törölte le az anyaggal a kezét, fantomként festette be a bőrét a vér karmazsinja, a dobhártyáján pedig rezonált a rég hallott fájdalomittas hörgés. Az égbolt lomha gyászba öltözött ezen az estén is,  s a település éppen annyira volt messze más, nagyobb városoktól, hogy a fényszennyezés ne takarja ki a csillagos sötétséget, amibe belekúszott a közeli óceán és az öböl hűvössége egyaránt. Nem feltétlenül szokta még meg az amerikai közvetlenséget vagy azt, hogy két olyan zöldfűlűvel vették a nyakukba a küldetés terhét, ami minden egyes nappal  egyre jobban feszélyezte csak. Nem azért, mert kételkedett volna a két relatíve új lovagban, hanem a küldetésük sikeressége múlt azon, hogy megfelelnek-e a feladatra. Hogy magukévá teszik-e az Őrzők Rendjének szabályait, hogy elfogadják-e teljesen azt, akik voltak. Ahelyett, hogy az idegrendszerének nyugalmát kockáztatva a folyamatos idegesség ülte volna meg a gondolatait, egyetlen szó nélkül, mégis egy üzenetet hagyva lépett el négyőjük bázisáról, mert ki kellett szellőztetnie a fejét. Gondolkodni pedig csak a maga csöndjében tudott, amit nem zavartak meg holmi tervek, kérdések és észrevételek. Ahol nem hallotta Mikey korgó gyomrát sem és nem akarták még a szart is kifacsarni belőle. Tudta, hogy nem véletlenül őket választották a küldetésre. Tudta, hogy az ő munkássága is kulcsfontosságú szerepet kapott az egyenletben, mert olyasmikkel állt már szemben, olyan lényekkel osztozott egy légtéren, ami minden bizonnyal kiakasztotta volna a két újoncot.
Nem csak gondolkodni akart. Nem csak azért volt itt, mert ki akarta volna szellőztetni a fejét. Nem csak azért állt meg a lámpák pászmái elől a sötétségbe burkolózva, mert annyira jót tett volna a tüdejének a sós pára. Nem mozdult akkor sem, amikor a két csempészt a nő játszi könnyedséggel mozdulatlanná dermesztette úgy, mintha csak bábok lennének egy kibaszott sakktáblán, amit az a két szaralak csak telefosni tudott volna. A kisebbik, fánkra hajazó figura biztosan, aki lassan, de biztosan zsíros ingyenkaját biztosított volna az erre tévedő cápáknak - már ha errefelé merészkedett volna Florida partjai felől bármelyik is.
A magasabbik a homokban kevésbé elegáns futásával evickélt egyre messzebb a hajótól, a két táskától és attól a különös jelenettől, ami mögötte zajlott - ahogy a nő próbálta értelmes belátásra bírni az agyatlan, bálnaként vergődő fazont a vízben. Nem azért nem avatkozott közbe a menekülőnél, mert annyira jólelkű lett volna, hanem azért, mert látta, ahogy a nő ujjaival mintha stigmát rajzolt volna rá. A rúnáknak ereje volt. És kurvára nem akarta, hogy véletlenül is köze legyen ahhoz, amit a nő tett azzal a szarhuszárral. Talán ezért is mozdult meg mégis, amikor a nő éles, csattanó hangja parancsolón elhallgattatta a fröcsögést. Azért lépett ki a sötétségből, hogy meginduljon oda, ahova amúgy kurvára nem kellett volna mennie, mégis bele fog avatkozni.
Pedig ő csak egy kósza fülest kapott Hernandeztől két nappal ezelőtt, amikor a vitrinek fölött szóba került mindkettejük katonai múltja.
Azért sem érte váratlanul a nő hozzá intézett pár szava, mert pontosan oda tartott. Azért sem válaszolt a segítségkérésre, mert a lábát vetette meg az iszapban a nő erőlködő mozdulatai mellett.
- Ha döglött halat játszik magatehetetlenül, az életben nem fogod onnan kihúzni, én sem - ez részben nem volt igaz, mert sokkalta nagyobb erőkifejtésre lett volna képes, mint a nő valaha is. - Felőlem aztán belefulladhat a vízbe, ha ezt akarod - ezt már a hájas mellett guggolva tette hozzá, miközben jobb karjának ujjait a fickó bőrbe nyomta, épp csak annyira, hogy a légcsövet ne roppantsa össze, de stabilan fogja a nyakánál a hájast. Igazából így kérte meg a nőt arra, hogy kurvára engedje ki a pacákot a mentális fogságából, mert egy ekkora testet megmozdítana nem kis meló volt, arra meg egyiküknek sem volt szüksége, hogy leamortizálják magukat. Túl a negyvenen rohadtul nem akart volna lumbágót összeszedni itt a parton, sérvet meg pláne. Ennyire nem voltak jóban ezzel a bálnával. - Inkább arra pazarold az energiáid, hogy ne üvöltsön segítségért. Megoldod, vagy tegyek róla én? - karcosan mély hangja nem árulta el az izgalmát. Igazából nem zubogott végig az erein az adrenalinja, mert amikor dolgozott, az érzelmei az elméjének olyan zugaiba húzódtak vissza, amire nem tudott hatni senki. Akkor nem létezett számára sem a halott felesége, sem pedig a két gyereke. Akkor nem volt sem a Rend, sem pedig Winchester. Akkor csak a saját akarata és élete, no meg az elvégezendő feladat létezett számára.
Pont ezért fordított a testen lezárva a vergődésének ocsmány hangzavarát, ha a nő engedett neki, a férfi hátába térdelve nyomta bele a fejét az iszapba, hogy elkussoljon végre és csak hosszú másodpercekkel később rántotta ki onnan, hogy levegőhöz jusson amaz, némileg le is szállva a zsírosbödönről. Már ha a nő hagyta ebben. És csak ha mindenki lenyugodott a picsába, akkor fognak felegyenesedni mindahányan.

​​Fogalmuk sem volt róla, hogy Asha már lesben állt.
A kis csempészcsónak lekapcsolt motorral úszott be a kikötőbe az este nyugodt, sötét vizén, a benne lapító duó pedig nagyon magabiztos volt. Iszonyatosan büszkék voltak magukra, amiért ilyen kis simlisek; elvégre feltűnés nélkül bejutnak a célpontul kitűzött kis városkába, és még csak a fegyvereiket sem kell használniuk hozzá. Ezért tuti, hogy bónuszt is kapnak a főnöktől!
Asha ajka aljas mosolyra rándult a rakpart sötétjében. Tuti.
A parancsnok nem volt szolgálatban, de ahogy a két közeledő jómadárról is mindent tudott, így azzal is tisztában volt, hogy Connelly éppen az igazak álmát alussza az őrbódéban. Az álmai határozottan izgalmasabbak lehettek mint két potenciális csempész, ezt a főnöke nem vitatta volna el tőle, de azért abban biztos lehetett, hogy másnap reggel nem volt hazamenni az éjszakás szolgálat után. Asha addigra kitalál neki valami frappáns büntetést.
Egyelőre viszont nem ezen elmélkedett. Valószínűleg csak szerencséje volt, hogy épp elindult haza; karjai, amelyeket lazán összefont a mellkasa előtt még mindig az egyenruhájába voltak bújtatva, bakancsos lábai már a főépületbe vitték volna vissza, amikor megérezte a hívatlan vendégeket. A csónakot épp a partra húzták, a hajótest alja halk súrlódással érte a kavicsos homokot, miközben a víz finom hullámai fel-felcsaptak a csizmáikra. Asha megvárta, hogy kiemeljék a csónakból a két nehéz táskát, aztán azt is, hogy elinduljanak.
Még akkor sem mozdult meg, amikor a két fazon fejében vörös ledfényként villant fel a STOP parancs.
Az már sokkal inkább felkeltette az érdeklődését, amikor a duó egy pillanatra megtorpant, majd erőszakkal kilökték őt a fejükből. A nő szemöldökei felszaladtak, és ez már elég volt ahhoz, hogy ellökje magát a faltól, de ahhoz nem, hogy zavarba jöjjön. Ez már határozottan érdekes, gondolta, és miközben határozott lépéseivel a két férfi nyomába szegődött, jobb kezének ujjait az egyenruhája alá rejtett talizmánra simította. Mutató- és középsőujja gyakorlott mozdulattal rajzolta újra a rúnát, amely egy pillanatra felvillant, Asha szemei pedig ezzel egyidőben ragyogtak fel mágikus ametiszt színükkel.
Gondolathullámai ezúttal ellenállás nélkül kúsztak be mindkét fickó fejébe, és esélyük sem volt szabadulni tőle. Gyakorlottan zárta ki a környezetét, hogy rájuk tudjon koncentrálni – ebben az állapotban egész kibaszott Rose Harbor a fejében zúgott volna, ha nem fókuszál –, majd kíváncsi ragadozó módjára bevegye a szinte kővé dermedt párost. Lassan sétálta körbe őket, alaposan felmérve mindkettőt, aztán ismét megérzett valami érdekeset. Szemei a magasabb, tagbaszakadt fickó szemeire villantak, olyan intenzíven, mintha szó szerint a veséjéig látott volna. Mozgolódott. Persze csak a fejében próbált küzdeni, de ez megmagyarázta az előző megmozdulásukat. Egy másik telepata, csak épp gyenge, mint a harmat.
– Szar érzés, mi? – kérdezte Asha minden együttérzés nélkül. Felemelte jobb kezét, mutató- és középsőujja pedig ezúttal a fickó homlokára rajzolta vonalak összefüggő alakzatát, egy nyomkövető rúnát.
Leengedte a kezét, hátrált három lépést, aztán mindkettőjüket kiengedte az elméje alkotott börtönből. Szemei ezúttal már feketén és veszélyesen meredtek rájuk, és szinte vidáman figyelte, milyen kétségbeeséssel próbálnak olyan gyorsan eliszkolni a közeléből, hogy nagy igyekezetünkben még egymást is majdnem fellökték. A telepata okosabb volt, Asha érezte, hogy ismét felhúzza magára a páncélját – nem mintha ne tudott volna átnyúlni rajta, ha akart volna –, a barátját azonban ezúttal kihagyta a jóból. Ő ráadásul a kikötő felé szaladt, míg a társa vissza, a csónak felé.
Épp csak lófaszt nem látott a sötétben és a csónak helyett a vizet vette célba.
– Állj meg – szólt utána Asha nyugodtan, lassú léptekkel indulva el a nyomában. A tömzsi kis faszkalap persze erre csak még jobban megszaporázta a lépteit. – Bele fogsz fulladni a vízbe, te szerencsétlen – forgatta meg a szemeit a nő.
A következő pillanatban pedig, láss csodát, a fickó csizmája megcsúszott az iszapos talajon, ő pedig felkiáltva, jókora csobbanás és kétségbeesett csapkodás kíséretében az öböl hideg vízében landolt. Asha felsóhajtott. Továbbra sem erőltette meg magát, nem sietett különösebben, ezért mire a vízhez ért, az a rakás szerencsétlenség már félig önkívületben volt a teljes pániktól. A nő megpróbálta megközelíteni, de úgy csapkodott, mintha már most ölnék.
– Fejezd be! – csattant a parancsnok hangja, a fickó pedig egyszeriben teljes mozdulatlanságba fagyott. Asha lehajolt, hogy megmarkolja a ruhát a vállán...
Csak épp a fickó szélességében háromszor akkora volt, mint ő, a ruhája pedig csurom vizesen húzta még nagyobb súllyal az őt nyaldosó víz felé. A nő felnyögött, megvetette sarkait az iszapban, de a faszkalap szó szerint túlsúlyos volt számára.
Asha felemelte a fejét; nem kellett körülnéznie ahhoz, hogy tudja: valaki egy ideje már ott volt a közelükben. Pontosan az ismeretlen elme felé fordította a fejét, és megpróbálta kivenni az alakját a sötétben,
– Hé! – kiáltott oda. – Elkélne itt egy kis segítség.