A vérfarkasokból kipárolgó pézsmaszag Noah számára olyan volt, mint cápának egy cseppnyi vér óceánnyi vízben. Mindig is az került nagyobb erőfeszítésbe öntudatra ébredése óta, hogy megtartsa ezt az öntudatot - jobban mondva, hogy emberi tudatánál és ne vadállati tudatánál maradjon. Megannyi oka lehetett annak, hogy a levegő nehézzé vált néhány vérfarkas jelenlétében. Vadászösztön. Kéj. Vérszomj. Félelem. Noah mindet akarta. Noah mindet imádta. Elkerülhetetlenül érezte, hogy a fűszeres nyári levegőt pucérra vetkőzteti a pézsma és elveszi annak ártatlan báját.
Noah ekkor Charlie-ra nézett. A függöny fellibbent egy pillanatra és a létrejövő gondolati autópályán elszáguldott néhány féltve őrzött titok falkatársa irányába: elhagyatottság, magány, harag... Egy falkányi dögevője minden gyengéd emberi érzésnek. De az esti szél csak fújt és fújt és visszahúzta a vastag, fényt teljesen elzáró bársonyfüggönyöket a színpad elé és Noah gondolatban messzire úszott el Charles Manx egy pillanatra bajtársat jelentő alakjától. Úgysem maradhatott már. Se így, se úgy.
Egyszerre indul meg a két alak az erdő irányába, Noah számára mi sem lehetne természetesebb ennél. Nem is úgy gondolta, hogy magára hagyja Charlie-t, egyszerűen nem bízhatott benne, hogy az a nyomába szegődik. De megtette. Noah lelkének pedig megtette, hogy Charlie némileg lemaradva, de hozzátartozva lépkedett a magas fűben. A férfi semmiből érkező szavaira előbb gondtalan félmosoly költözött arcára, csak azután fordult hátra meztelen válla felett.
- De, hazajövök - szólt és e két szót mintha nem is ugyanaz a fiú mondta volna mint ki a tábort figyelve ácsorgott az estében - Ide egy másfajta szerződés köt.
Majd hagyta, hogy léptei természetes gyorsasága távolságot dagasszon kettejük közé, nadrágjától megszabadulva pedig fekete farkasát bekebelezte a sötétedő fenyvesliget.
A levegőt megtöltő magasfeszültség csípős simogatása nyakszirtem fölmeredő hajszálai közt intravénás villámcsapásként hatol a gerincembe, hogy - akár csak egy vastag vezetőszálon a hálózati túláram - mindent kellemetlenül felfűtsön az útjában. Gondolatnál is gyorsabban érkezik meg az utolsó csigolyáimon át a farokcsontomig, kellemetlen bizsergést terjesztve széjjel minden lüktetve fölizzó, megrázkódó idegszálamban. Farkasom figyelmes, felpiszkált ingerlékenysége alighanem a Noah vadállatától szivárgott át, félelmetesen könnyedén. Nem is érzem, inkább csak tudom, hogy szemhéjaim sötétítőfüggönyként ereszkednek lejjebb, felemás takarásukban pedig néhány elhúzódó lélegzetvételen át alattomosan tompa fényű, kiszámíthatatlanul dölyfös vérszomj kettős jelzőfénye pislákol. Rég voltam ennyire fogékony egy fajtársam kiszolgáltatott, zabolátlan haragjára. Egy aprócska, elragadtatott töredék-másodpercig nem tűnik túlzásnak, hogy a pártját fogjam, ha valaki kezet mer emelni rá. Akár csak önvédelemből. Tudom én, hogy az az öcséd, Noah. Azt nem tudom, miért nem mentél még oda hozzá. Miért a Kazinskihez akarnál inkább, annyira, hogy már szinte visz is a lábad. Szinte.
Hanem azért nem mondunk semmit. Én se, meg ő se. Helyette rám bámul, most az egyszer igazán rám és én visszanézek - az iménti sóvár gonoszság sehol - tele csupa borogatással arra a szúrós fájdalomra amit benne látok. Tekintetünk úgy fonódik össze, mintha egy párhuzamos valóságba csúsztunk volna át, egy helyre ahol én vagyok a nagyobb és az erősebb és ahol Noah Jacobs most az egyszer védelemre és megértésre szoruló, magáramaradt fiatal srác ahelyett a kőkemény és szilaj, öntörvényű fenegyerek helyett, ami a rendes világban volt. Lépek, mondja aztán és már csak a toronymagas, szikár hátat láthatom. Meg az elszorult torokra valló kemény megjegyzést. Lenézek, hogy lássam, ökölben van-e a keze. Pár szívdobbanásig ácsorgok, még egy utolsó, tűnődő pillantással Sam után kutakodva a tűzfoltos éjszaka meleg és lombos árnyékai közt, aztán elfordulok, töprengőn lépve egyet-kettőt a falkatársam lába nyomába. Pár percig csöndben távolodunk, a távolság kettőnk közt is nő, mert a hosszú lábaim a Jacobs fiúéi mellett rövidnek számítanak. Az arcomból és a hangomból nyilvánvaló, hogy csak magamban rágódom a mondanivalóján, de hallani azért még hallja, amikor a hangom a fáradtságéhoz hasonló, rekedt mélységgel aláfekszik az erdő saját duruzsolásának. - Máskülönben nem is jössz haza. Ugye? Most már sokkal lassabb vagyok nála. De abban, hogy figyeljem a távolodó alakját, ez még hosszú ideig nem fog meggátolni.
There is always the return. And the wound will take you there.
Charlie egy másodperccel később rezdült a fák közti mozgásra mint Noah, de ezzel a fiú egy fikarcnyit sem törődött. Falkatársával az oldalán - legyen az harapott, meg olyan bugris is - hatalmasabbnak érezte magát egykori évfolyamtársával szemben mint valaha. Az iskolában az Eams ikrek sosem formáltak egységes frontvonalat vele, hogy Greggel szemben egy erőként lépjenek fel, főleg, hogy a harc a két fiúé volt és más igyekezett még a kislábujja körmét sem beleütni a dologba. Ám Noah úgy érezte, hogy Charlie az ő seregében szolgál és lelki szemei előtt rögtön felsejlett a kép amint a két vérfarkas elkapja Greget, az egyik lábikrájába mar bele, a másik a karjánál húzza le és amikor végre lent van a földön...
Noah szívverése tamtamként ütötte izmos mellkasát. Igen. Édes lenne a bosszú. A munka. A pszichológus. Betty...
Charlie mozdult egyet, Noah figyelmét pedig elvonta ezzel. Sérült szalagú videókazetta formájára a férfi szavai egészen magas frekvencián, nyújtott lassúsággal értek el hozzá. A kérdés idegesítette - mit számított ez most? De kezének remegése csillapodott és begörbült lábujjai kiegyenesedtek míg összeszedte a választ.
- Nem mindenki - szűrte nagy erőfeszítéssel a foga között, majd jóval nagyobb vehemenciával rámutatott a tűz köré gyűlt gyerekek egyikére. Az ott az öcsém...
Ezt persze már Charlie-nak is tudnia kellett, elvégre ő a felügyelők kilétét firtatta. Falkatársa közelebb húzódásával meztelen felkarja megérezte a másik farkasból kiáramló meleget és ösztönösen reagálva kissé felé fordult. Egy hosszúnak tűnő másodpercig belebámult Charlie mélyen ülő szemeibe aztán hátat fordított a tábornak.
- Lépek - közölte foghegyről. Tudtán kívül ez volt a legbölcsebb amit tehetett.
- Szedjétek le róla ezt a seggfejet ha egy ujjal is hozzányúl, mert hazajövök Philadelphiából - ígérte meg fenyegetően.
Alapvető gyávaságom ellenére - amely kimondva néha a fejemhez vágott sértésnek, néha fájó éleslátásnak érződik - világéletemben jellemzett egyfajta szemtelen, öntelt felvágósság is. Amilyen nehezen összeegyeztethetőnek tűnik mindez papíron, annyira olajozott természetességgel működik csaknem negyven év óta a gyakorlatban. Ráadásul mióta a harapásból született sötétképű, akaratos fenevaddal osztozkodom idebent, az utóbbi okozta jellegzetes magabiztosság újfajta erőre kapott. Ennek alighanem a farkasok ragadozótermészete az oka. Mindenesetre a riadalom helyett, amelyet Noah egyértelmű nemtetszése kellene kiváltson belőlem, rám forduló tekintete ártatlan arckifejezéssel találkozik mindössze. Mintha a célzás hirtelen kevés volna ahhoz, hogy fölfogjam: kissé átléptem azt a bizonyos vonalat a megtermett fiatal kan szemében. Vagy mintha csak megszimatoltam volna, hogy ilyen kevés ellenállásért itt és most nem fogják megcibálni a nyakamon az irhát. Alantas lenne. A megjegyzésre persze nem mondok semmit. Odáig, hogy ezzel kapcsolatban erősködjek, már nem terjed az önbizalmam.
Aztán a villanásnyi feszültség elmúlik megint és Noah ismét a kölyökarcát mutatja. Megfeledkezem a kicsinyes sértettségről, mely az előbb még akkumulátorsavként folyt át a szívemen, ahogy mindig, mikor úgy érzem, megpróbáltak megfélemlíteni. Őszinte érdeklődéssel hallgatom s az arcomra kúszó meglepett kifejezésből egyértelmű lehet a fiú számára, hogy egyáltalán nem számítottam a távozására. Szorosan utána újabb, felismerhetetlen torokhang. Alig hallhatóan. A tanácstalanság hangja, mert amit felvázol - szülők, jövő és egyetem vagy más karrier erőpróbái - számomra olyan ismeretlen mindenestül, mintha valamilyen idegen nyelven szólalt volna meg. Ez itt hirtelen mélyvíz. A normális életet élők mélyvize. Mennyit tud rólam Noah egyáltalán? Semmit. Mit szólna, ha tudná, hogy olyasvalakire pazarolja a problémáit, aki középiskolába sem járt? Utóbb morranok egyet. Szelíd kerregés inkább, mint bármi más: beismerése annak, hogy ha ez a gondja, arra én sem tudok különb megoldást. Igaz, rosszabbat sem. Szusszanok is, őszintén elgondolkodva rajta, hogy felnőtt férfiként nem-e kellene ragaszkodnom hozzá, hogy átgondolja azt az egyetemet. Ha kellene is, akkor sem érzek ilyesmit. Helyette sanda kutakodással tekintek rá, csak úgy szemsarokból és már ott a kérdés a fogam hegyén, hát akkor miről van? hisz a magad ura vagy mióta, mikor ugyanúgy felkelti a figyelmemet a mozgás meg a neszezés, akárcsak az övét. Érzem a fű szagát, látom a parazsat és nem kell megvárnom a mellettem álló Noah morgását, hogy tudjam, kit is szagolt ki odaát azonnal. Jaj, csak ezt ne.
Késztetést érzek, hogy közelebb húzódjak a megfeszülő fiúhoz egy lépéssel, de először mégse teszek ilyet, mert felforrósodó dühe elparázslik idáig. Lefelé sandítok a cikkcakkos fűrészizom és árnyékot vető tricepsz mentén: a keze már ökölben van. Ha világosabb lenne, az is látszana, hogy áttetsző fehérek a bütykei. - A felügyelők egyike, szerintem - mondom a józanság hangján ám olyan semlegesen, amennyire csak futja. A válasz árnyékában aprót lépek feléje, talán csak a talpam zsibbadt el a mozdulatlan ácsorgásban. Úgy vizslatom őt, mint aki egy épület fölé hajlott fát igyekszik felmérni, ha vihart mond az időjós. A képemen ott a korábbi ártatlanság. - A többiek is mind friss végzősök. Nem?
There is always the return. And the wound will take you there.
Noah orrát csakhamar teljes egészében kitöltötte a Charlie Manx felől érkező farkasillat, egy illat amelyet ő maga és vérszomjas bestiája is még a pöcegödör legmélyéről kiaszolt volna, elvégre Noah gondos információtérképpel rendelkezett a falka minden tagjáról... még ha semmi másról nem is rendelkezett ilyen információtérképpel. Motorokat, gitárokat és lányokat leszámítva. De azokról sem igazán.
Manx farkasának illata különbözött a született vérfarkasokétól és még a fiú sem tudta igazán, hogy hogyan álljon harapott falkatársaihoz. Ott volt Charlie, Finch, meg a többiek... De hát mihez is kezdjen velük? Falkatagok voltak, így Noah képzeletbeli védőpalástja rajtuk is épp úgy végigterült mint a többieken, de hogy pontosan mit is éreztek, miben is voltak mások, hogyan gondolkodtak farkasságukról... Noah-nak sejtelme sem volt róla és soha nem is kérdezte meg egyikőjüktől sem. Fél évvel korábban szembenézett Finch farkasával mikor az előrobbant belőle a szilveszteri tűzijátékok és petárdák zajára... mi sem lehetett volna ékesebb bizonyítéka annak, hogy mennyivel szerényebb képességekkel rendelkeztek mint ők, aranyvérűek. Azt viszont igyekezett mélyen elfelejteni, hogy Finch tenyere semmivel sem csattant kevésbé erősen az arcán mint egy született vérfarkasnak...
Hallotta, hogy Charlie nyelt egyet, s habár ez felkeltette érdeklődését, tekintetét vadászként tartotta a tábor bíbor alkonyatba öltözött vonalain. Mégis mit akarhat? morgolódott magában, ám levertsége semmiben sem kötődött a semmiből előkerülő férfihoz. Az elejtett megjegyzésre szemei elsötétültek és lapos pillantással fordította vissza fejét Charlie-hoz. Szinte pimaszságnak érezte a korrekciót.
- Kettő - visszhangozta gunyorosan - Még szerencse.
Charlie szerencséjére máris előrukkolt a következő kérdéssel, mi csodák csodájára levett egy grammnyi súlyt széles vállairól és szinte hálás megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. Hálásan, hiszen Charlie kérdezett, magától meg úgysem tudta volna összefogdosni a szavakat. - Már aláírtam a szerződést a Sasokkal - felelte egy paraszthajszállal oldottabban és azon kapta magán, hogy jól esik felvilágosítania a férfit holtartózkodásának helyzetéről - Ha egy nappal is tovább maradok akkor apámék megtalálják a módot rá, hogy bevásároljanak az Ivy League valamelyik egyetemére. Kösz, nem, inkább lelépek előtte.
Az elmúlt hetekben végigmotorozta a 66-os utat a nyugati partig, így azzal senki sem vádolhatta hogy túl sok időt töltött volna kisöccse mellett. Pocsékul érezte magát és ez a soha nem tapasztalt érzés még bosszantotta is. - Nem igazán arról van szó, hogy mit akarok... - tette hozzá a foga között szűrve, mert Charlie szavai bántották önérzetét. Ebben a minutumban mozgás támadt az utolsó sátrak közelében álló fák törzse között. Noah leengedte eddig maga előtt összefont karjait és ugrásra készen meredt a fenyvesek közé. A törzsek mellett néhány kamaszfiú langaléta alakja rajzolódott ki és valahol felparázslott egy cigaretta vége is. A fiú idáig érezte a spangli szúrós szagát.
Farkasa felmordult, torkában eggyé forrt saját emberi hangjával. Greg Kazinski... Immár elballagott évfolyamtársa úgy szúrta mint a fenekére nőtt bibircsók.
- Ő meg mi a f*szt csinál itt? - csapott a combjára méltatlankova és tekintete a szalonnáját sütögető Sammy felé rebbent. Gregék megálltak az utolsó fák mellett és a spangli vége még néhányszor felviláglott, majd valaki elpöccintette. Noah-ban felsejlett, hogy már egyikük sem a Rose Harbor Gimnázium tanulója, a pszichoterápiás ülések véget értek Samantha Heavenforddal és már az igazgató sem büntethette meg azzal, hogy kirúgja és nem engedi érettségizni. Ujjai ököllé görbültek teste mellett.
A szédítő magasban hordozott sötét szemekben a nyári napnyugta lágy izzása kemény és szúrós fényekké sűrűsödik. Van időm megcsodálni, mert a szempár rám szegeződik hosszan. Mintha egy ódon vár kapuját őrző, félig fölemelt rostély vasfogaival néznék farkasszemet. Kitartó bámulása nyomán hátul, az ingem alatt alattomosan megborzong a bőr. Fenevadam idebent füleit a koponyájára simítva lejjebb kushad; nem fekszik ugyan le, de ízületei meghajlanak, mellkasa a földhöz közelít és farkát beszédesen csapja a térde mögé, nehogy az óriási fekete bestia örökké éber, hetyke önérzetét kihívásként érintse a jelenléte. Természetesen azért jöttem, nehogy a lobbanékony Noah Jacobs valami új bajba sodródjon - akár Kazinskivel, akár bárki mással -, arra azonban, hogy az útját álljam, ha a dolgok balfordulatot vennének, nem feltétlenül tartom alkalmasnak magamat. És most még finom voltam. Ez a lehetőség most, hogy itt vagyok, képtelenül távolinak érződik. A megátalkodottan mérges, zabolátlan fiatal férfi helyett, akire készültem - akinek a vadságától évek óta hangos volt minden helyi közösség - valami egészen másba botlottam. Hallgatunk egy cseppet. Hallgatjuk Noah erős állkapcsát, ahogy szétroppantja a cukrot, mintha csak egy szál spagettitészta lenne aztán rág, legalább ilyen felindultsággal. Látszik, hogy az agya közben legalább ilyen lázasan dolgozik, megátalkodottság villog rám az arcából és várom, hogy mi fog történni, hogy megemlegetem-e, hogy a büszkeségére léptem mert egy igazi férfinak úgysincs szüksége soha senkire. De csak elfordul, megint a tábor felé. Néhány lélegzetvételnyi csend. Várok mellette, olyan némán, mint a sír. És Noah Jacobs megszólal. Méghozzá egy kamasz fiú hangján.
Nem vágok a szavába, még akkor sem, amikor szünetet tart; csak a reá fordított, osztatlan figyelmem jellegzetes súlyát érezheti, amit - sokan mondták már - szokni kell. Végül halk, azonosíthatatlan torokhangot hallatok. Telihold idején senkinek sem kellene egyedül maradnia. A farkas ilyenkor közel jár a felszínhez, közelebb, mint bármikor máskor. Olyan közel, hogy csillapíthatatlan, követelőző ösztönei előtt sokszor kénytelen vagyok meghajolni; négyévnyi alakváltóság megtanított rá, hogy a holdtöltét megelőző két napban igyekezzek ennek megfelelően rendezni az életemet. És még így is... Nyelek, mielőtt megszólalnék. Elég nagyot. - Két Colby van, tudod - jegyzem meg, különösebb nehézkesség nélkül. Az én irhámba úgy varrták bele születésem előtt az arcátlanságot, hogy minden négyzetcentiméterre jutott belőle bőven. Nem drága a más portékáját kínálgatni. Kivált, hogy jól ismerem a falka néhány valóban önzetlen tagját: Nikko vagy Mara nem haragudnának meg, ha hallanának sem. Vagy ha mégis, hát nem tudnának rám mérgesek maradni. És Sammy csak egy kölyök. Megérdemli, hogy a pártját fogják. Ajánlanám magamat, de ennyi önismeret szorult belém. Igaz, így egy nevetést spóroltam meg neki. Az meg ráférne. - De a legjobb az lenne, ha maradnál még egy hetet. Nem akarsz?
There is always the return. And the wound will take you there.
Nem vette le szemét Charles Manxről attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta egészen odáig, hogy a férfi szemöldökszálai gyakorlatilag megszámolhatóvá váltak a farkaspupilla számára, abban a pillanatban azonban rögtön és keresgélés nélkül tértek vissza a táborhoz. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan érezze magát és ez az érzés felért egy kényelmetlen ruhadarab dörzsölésével, holott csípőtől felfelé és térdtől lefelé csupán a langyos nyári alkony simíthatta végig.
- Charlie - visszhangozta szükségtelen komolysággal és ez is olyan kényelmetlen volt. Miért nem helló? Szevasz? Na, mi a pálya? Nem. Csak Charlie. Noah-tól még a lazaság is elpártolt ezekben a percekben és szinte úgy élte meg, mintha tulajdon nyelve követett volna el árulást ellene.
Mindegy, seperte le a titkos kudarcot. A táborban néhány alsóbb éves hangosan felvisított, a tűz nagyobbat lobbant és Noah csuklyásizmai kissé megfeszültek. Nevetés csilingelt végig a tisztáson mint asztalon elgurított üveggolyók és a fiú kiengedte a levegőt. Biztos csak valamelyik lúzer a tűzbe ejtette a nyársát, könyvelte el. A lángok közé boruló Sammy képét messzire hessegette.
Akkor is a sátrak sokaságát bámulta amikor Charlie megválaszolta kérdését. Visszarakta szájába a nyalókát és kettéharapta, fogai alatt hangosan robban szilánkjaira a kemény cukor. Inkább úgy döntött, hogy hamar elrágja. Idegesítette tulajdon cuppogása.
Gondoltam, hátha jól jönne most valaki.
Most? Mi az, hogy most? Miért most? Mi az, hogy jól jönne és ki? Valaki? Charlie?Mekkora f*szság. A nyalókát pusztítva csak rezzent egyet sűrű szempillája, aztán jó néhány szívdobbanás után elfordította fejét és falkatársára sandított. Igyekezett a kifejezéstelenség mögé bújni, de sosem volt diplomatalapanyag - nem úgy mint szülei. Dühös kétségbeeséssel igyekezte kiszabadítani magát a férfi ragadós kedvességéből, mintha csak hínárba ragadt volna a lába. Charlie tekintetében volt valami amit nem bírt elviselni magán és újra a tanulók sokasága felé rebbent tekintete.
- Sammy első átváltozása most már nem lehet annyira messze. Én is ennyi voltam amikor megtörtént - kezdte - Most már pár nap és telihold van. Nem kellene egyedül maradnia.
Nem zavarta ha hazudnia kellett, most viszont őszintén hitte, hogy nem mondott igaztalant, mégis, ha valaha mardosó bűntudatot érzett volna, hát biztos, hogy valami ehhez hasonló szúrás böki meg a mellkasát.
- Ha mázlija van akkor a szüleink úgyis épp külföldön lesznek, én Philadelphiában, aztán itt marad az új Alfával meg mondjuk Colby-val aki annyit ért az átváltozásokhoz mint én vitorlavarráshoz.
Jól esett neki, hogy belerúghatott másokba és cserébe már nem érezte magát olyan árván azzal, hogy sajgott valamitől az oldala. Így volt fair. Mindig is ütött ha igazságtalanságot érzett.
Nem volt nehéz megtalálni Noah Jacobs lába nyomát. Az orrom ugyan távolról sem kivételes, a falkatagok azonban könnyen felismerhetőek: illatunkban az egyediség ellenére is van valami közös. Még a júliusi naptól áthevült levegőre sem lenne szükségem, ha el akarom csípni bármelyikük szagát. A Jacobs fiú után persze egyébként sem igen kellett szimatolni. Tudtam én jól, hogy itt lesz. A tábor közelében. Nem igyekszem észrevétlenül becserkészni őt. Szerencsém - Noah az egyik legtehetségesebb farkaspéldány a falkában. Aligha lennék képes meglepni. Nem is merészelném: a kölyök a többiek közül négy lábon is, két lábon is közel arasznyival emelkedik ki, vastag, gránitkemény izmai meg még focistához képest is túlzásnak tűnnek. Az a fajta fiú, akit ennyi idős koromban jó messzire elkerültem, ha lehetett. Ha nem az izmok meg a vadság, akkor a kertvárosi ház, a gitár meg a motor miatt.
A kérdésből kiindulva ő maga is megszimatolta rajtam ezt már talán az első napon. Furcsa volna, ha nem, mert azóta került közénk egy másik ék is. Noah Jacobs tisztavérű vérfarkas. Nem is akármilyen. Megpróbálok nem arra figyelni, vajon érzek-e felőle megvetést vagy sem, és nincs nehéz dolgom, mert a hirtelen fejmozdulata ismerős nekem. Közelről ismerős. Amennyire megesküdtem volna rá, hogy a világon semmi hasonlóság nincs közöttünk, annyira tisztán érzek közösséget vele a félszeg horgasztás láttán. Egy pillanatra csak. De a kevés és a semmi között így is émelyítően nagy a különbség. - Noah. Hümmögök. A kezem éppen úgy süllyed a csíkos szövetnadrág zsebébe, mint ahogy tőle látom, éppen csak az én öltözékem nem ér véget ennyivel, elárulva, hogy gyalog jöttem a fák közt leparkolt autótól idáig. Följebb tűröm a fehér ing lenvászon ujját, megszokásból csupán, mert eddig is ott volt, ahol lennie kell. A táborra nézek, el a fiú mellett, messzire ahol valahol a fák közt ott mozgolódik nem csak Sammy Jacobs, de - akárcsak tavaly - hirtelen felindulásból egy bizonyos Greg Kazinski is. Hacsak nem tévedek. Nem hinném. Ilyen hegyes fülbe sok minden beleakad.
- Gondoltam, hátha jól jönne most valaki. Halkan, hangsúlytalanul mondom, rá sem nézve mert magam is képtelen vagyok eldönteni, gazdátlan kölyökként kérdezek-e egy másik gazdátlan kölyköt, húsz év távolságot semmibe véve, egyedül van-e annyira hogy az már fáj, vagy felnőtt férfiként-e egy fiatalembert, aki holnap másik városba költözik és talán még azt se tudja, hogy fog elférni a motorján az élete. Vagy mindkettő. Vagy talán csak attól tartok, hogy ha összetalálkozna a tekintetünk, egyből lebuknék a hazugsággal; most találtam ki mindössze és engem is meglep, milyen komolyan gondolom a Noah leszegett feje óta. Mély levegőt veszek. A tábortüzek fafüstjét idáig érezni. Farkasorrom érzékeny receptorai olyan szakértelemmel ízlelgetik a gyantás illatot, mintha egy korty nemes ital aromáját próbálnák megtisztelni. Lehet, hogy tévedek, jön a nyelvemre szinte rögtön utána. Igaz lenne: sokszor tévedek. Épp csak az igazat sosem siettem hangosan kimondani.
There is always the return. And the wound will take you there.
Noah karba tett kézzel állt a mező szélén, a magasra nyúlt szőke fűszálak köldökét simogatták. Bőre még meleg volt a forró júliusi sugaraktól, jó néhány szobormerev órát eltölthetett így. A nap már elhagyta a legmagasabb pontot a nyár legromantikusabb és legfűszeresebb időszakát jelölő pasztellrózsaszín égen, a táborban fellobbantak az első tüzek és a kifinomult vérfarkasérzékek megsúgták a fiúnak, hogy már nyárson hevültek az első zsíros szalonnadarabok is. Ujjai közé csippentette a szájából kikandikáló nyalóka pálcikáját és tekert rajta egyet, hogy a cukor gyorsabban olvadjon nyelvén.
Az újoncok edzőtábora napokon belül megkezdődött és Noah furcsa émelygést érzett mikor Philadelphiára gondolt, különösen, hogy egész álló nap az öccsét figyelte lesben állva a falka területének peremvidékén. A busz reggel nyalábolta fel a táborozókat, de Noah farkaslábon sokkal hamarabb átvághatta az erdőt légvonalban, így már végignézte a sátorállítást, a latrinaállítást, a hálózsákokon való civakodást is. Sóhajtott. Semmi kedve nem volt visszamotorozni a Jacobs mauzóleumba - jobban mondva házba -, hol Sammy nélkül kellett volna eltöltenie élete egyik utolsó estéjét a szüleivel. A hét végén úgyis átcuccolt a lakásba melyet a Sasok béreltek meg neki Philadelphiában.
Belesüllyesztette öklét gatyájának zsebébe amelyet a szájában hozott magával a dombokon és völgyeken át, hogy mégse teljesen anyaszült meztelenül bámulja az iskolásokat, még ha az ötlet felért volt gimnáziumi tanulmányainak utolsó és egyben legbotrányosabb húzásával is. Csoda, hogy leérettségizett és a lelke mélyén ezt Aggie Eams számlájára írta. Kinek valamiért marha nehéz volt köszönetet mondania, pedig a sikeres vizsgákkal véget ért titkos szövetségük, többé nem kellett uralkodnia magán a lány jelenlétében.
A közeli földúton egy autó motorjának zaja erősödött fel, majd elhalkult. A tisztás és az azt körülvevő öreg fák, valamint a domb tengerre kínált kilátása tényleg nem volt rossz választás a szervezők részéről, ezt a vérfarkas fiúnak alá kellett írnia. Bámulta a tábort és azon gondolkozott, hogy sosem tartozott a suli diákjai közé igazán, soha nem is akart, most viszont már egyáltalán nem is volt kihez tartoznia.
A nap bandukolásával megmozdult a levegő és enyhe pézsmaillatot facsart az orrába. Kihúzta fogai közül a nyalókát és abba az irányba kémlelt ahonnét falkatársa szaga érkezett. Nem tudta miért, de mintha egy rejtett sóhaj szakadt volna ki belőle.
- Charlie - szólt és épp csak annyira biccentett, hogy megint túl hosszúra nőtt tincsei eltakarják szemét. Más rejteke tulajdonképpen nem maradt ezen kívül. Szeretett volna mondani valamit, de az a valami nem akart alakot ölteni a nyelvén. Helyette azzal szolgálhatott ami mindig is ment neki:
- Mit keresel itt? - vakkantotta, de koránt sem azért mert zavarta volna Charles Manx feltűnése.
Kezdőlap
