Tik-tak

Mara mindig az a típus volt, akinek fogni kellett a kezét és kántálni nem eleget, hogy törődjön magával is mielőtt még elveszett volna mindenki más problémái között. Ezt mégsem róhatta volna senki fel hibának, mert annyira önzetlenül csinálta. Mondjuk belegondolva én ugyanezt tettem a sereg keretein belül, csak másképp. De sokkal előb néztem a saját érdekemet, mint másokét, ha épp nem voltam szolgálatban. Nála ez nem kapcsolt ki, épp elég időm volt ezt megtapasztalnom.
Félmosoly siklott át az arcomon, ahogy csuriba tette az ujjait. Nem tudtam semmi olyan más indokot felhozni, hogy miért tartson szünetet. Arról nem beszélve, hogy fáradtan kétszer annyira válhatott valaki figyelmetlen, mintha a két műszak között mondjuk rápihent volna.
Figyelem.
Itt senki nem figyelt eléggé. A mai nap pedig kaotikus volt távolról nézve is. Mindenki az épp figyelmet kívánó páciens után szaladgált, de a főnővér sem állt meg rajtam fixírozni a pillantását mint ahogy a múltkor. Még ő sem ért rá, engem pedig kellően motivált, hogy a tettek mezejére lépjek. Kellett a szer. Nagyon közel járt már az idő, hogy a telihold újból elhozza a kínokat. Már most is sokkal élesebben hallottam, zsongott a fejem és néha megőrjítettek a szagok. Főleg amennyi vérfarkasét éreztem magam körül. Csak egy kapaszkodót kerestem, amit eddig a pirulák biztosítottak.
Miért nem kaphatok újra abból az erős nyugtatóból?
Fogalmam sincs mennyi időt vett igénybe, hogy megtaláljam a keresett cuccot, de mikor visszatértem, még a kissrác nem végzett. Szerencse. Magyarázkodhattam volna, hogy hová lettem. Így viszont volt időm visszatérni és a kártyát is visszarakni oda, ahonnét elvettem.
Remélem nem kerül bajba miatta.
Ahogy Mara visszatért, már rá is fókuszáltam. A kölyöknek csak megpaskoltam a vállát, ahogy mellém lépett. Kellett valami kapaszkodó most is. Naná, hogy a lelkiismeretem egyre erősebben ordított legbelül. De csak egy mosolyt erőltettem magamra. Megy ez.
- Akkor valaki mehetne a dutyiba. - próbáltam oldani a helyzetet és nem magamra aggatni a megjegyzését. Mennyire fején találta a szöget, szinte kongott. Esküszöm hallottam is.
- Ha kell. Tudod, senkit nem hagyunk az árok szélén. - hanyagul vontam vállat, ahogy igyekeztem oldani a hangulatot. Az övékét vagy az enyémet? Egész könnyen ment, ami azt illeti. Amíg a fiúval beszélt, addig is összeszedtem magam. Feltűnt, hogy a ruhát is közben lecserélte.
- Az nem baj, ha kicsit az utca is neveli. Mi is egész nap kint rohangáltunk a bátyámmal. - kelletlenül is elhúztam a számat a testvérem említésére, de nem hagytam, hogy lenyomja a kedvem.
- Köszönöm Archie bácsi. - dünnyügte közben a a kisfiú lelkesen, miközben felpislogott rám. Eszerint kétszer már más is összeszedte, ha ennyire tudták idebent mizu vele. De csak bátorítóan a kölyökre kacsintottam.
Jut eszembe...
- Ez itt a tiéd. De le ne idd az új ruhád. - csúsztattam inkább közelebb a pohár kávét és a tábla csokit hozzá, hogy témát válthassak.
- Archie bácsi nem csak taxis. Boldog szülinapot. - értettem ám a csipkelődést, szóval nem akartam az adósa maradni ebben. Mellé egy vigyort is megeresztettem. Aztán mielőtt még itt lopnánk el a napot, megveregettem a gyerek vállát.
- Na gyere kölyök hazaviszlek. - még egy mosolyt megküldtem Mara felé, majd a kollégáinak is intettem és sarkon fordítottam Jaket, van még pár dolgom azon kívül, hogy a rollerét furikázzam.

Majd kitöltöm valamivel itt is

Tik-tak

Ha eddig hiányoltam volna bárki figyelmét, hát itt sokszorosan megkaptam. Egyébként sem voltam egy elveszett ember a káosz közepén, hamar megtaláltam a hangom. De ide besétálni valahogy más volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez igazából jó vagy inkább veszélyes. A nők szeszélyével nem szabad csak úgy játszadozni...
Különös, hogy amint közelebb értem mindjárt befejezték a pusmogást. Ha tudnám értelmezni mi volt ez az összeszemezés, akkor talán még jártas is lennék pár dologban. Hiába a jó érzékek, gondolatolvasó sosem voltam és nem is leszek. Szerencsémre nem kellett ezen sokat töprengenem, Mara megmentette a szituációt és magára vonta a fókuszt.
Az enyémet is.
- Milyen kár. De téged amúgy sem kell félteni ettől. Ahol segítség kell, ott te első sorban várakozol. - élvezettel passzoltam vissza, de az egészben az volt a legjobb, hogy senki semmit még csak nem is gyanított, hogy mi miről beszéltünk. Nem tudom, Mara mennyire venné jól ki magát vagy mesélt-e rólam a kollégáinak, ez most sokadlagos tényező volt. Nem akartam mindenáron porondon lenni.
Tekintetem a kártyára siklott, ahogy a megjegyzése megütötte a fülem. Nem csak a fülem, a fantáziám is. Sokszor segítettem már ki magam egyedül is szorultabb helyzetekből. Sebaj, ha nem ér rá, majd én rá fogok.
- Az ilyen cuccokat elvileg úgy alkotják meg, hogy némi folyadék ne tegyen benne kárt. De csak tipp, az enyémek mindig működtek utána is. - persze a technológia is megkövetelte legtöbb esetben, hogy a lehető legkisebb hiba felléphessen bármiben, főleg a szigorúan őrzött területeken. Vajon mi mindent nyithat?
- Ez öreg hiba. Néha nem árt meg egy öt percet lazítani, ha másnak kijár a cigiszünet, neked miért nem a cigimentes? - még nem engedtem el, hogy tényleg pár percre elcsíphessem. Az a recept azóta a kabátom zsebében lapult, amióta bosszúsan jöttem ki a dokitól, aki cseszett rátenni egy pecsétet. Így viszont nem volt érvényes.
Mielőtt azonban sikerült volna a tervem, egy másik nővér közbelépett, én pedig felegyenesedtem csak a pulttól. Még a végén kinéz innét, amilyen vehemenciával jött vissza. Kényszeredetten préseltem össze tanácstalanul az ajkaimat. A fogaskerekek őrült mód kutatttak megoldás után a fejemben. Kell, hogy legyen valami mód...
- Menj csak, semmi gond. - válaszoltam végül egy legyintő mozdulattal a szituációra és a megjegyzésre is egyben. Furcsa volt kívülről ezt látni, mintha a másik nő hangjában féltékenység vegyült volna. De felfigyeltem a beszélgetésre a Tina nevű lénnyal. Kis fiatalka volt, talán a legfiatalabb mind közül, az is lehet csak próbaidős. De éppen senki nem lebzselt itt és Mara is elfordult.
Egy pillanat elhatározása döntött.
Ha előbb nem zavart senkit, hogy itt támaszkodjak, most sem fog. Visszahelyezkedtem, érdeklődő figyelemmel hallgattam amit beszéltek, közben pedig felmértem a lehetőségeimet. A kártya a pulton pihent, csak elemelni kellett egy laza mozdulattal. Miután pedig Mara elindult, fel is nyaláboltam rögvest és a zsebembe süllyesztettem.
Ígérem vigyázok rá.
- Itt leszek. - igazából fogalmam sem volt arról, hogy tényleg így lesz, lévén még mindig velem a kölyök, őt is el kell vinnem valahová. A kocsimban volt a rollere.
Nem törődtem a felbukkanó bűntudattal, leginkább azt láttam csak magam előtt, hogy a következő napok csak jobbak lesznek, pár levél pirulát pedig senki nem fog hiányolni. Ezek után elég volt csak elhátrálni a pulttól. Vetettem egy pillantást a gyerek irányába aki még a váróra nyíló ajtóból látszott, épp fújták le a sebét, ő pedig erősen grimaszolt, biztos csíp is rendesen. Lassú és nyugodt mozdulatokkal indultam el Tina után. De leginkább tisztes távolságból néztem, melyik helyiségbe megy be egy pillanatra és jön is vissza.
Szerencsére erre már kevesen járkáltak, így amint alkalmam volt rá, beeresztettem magam a helyiségbe. A polcok rogyásig voltak dobozokkal, tálkákkal és bennük ott sorakozott egy rakás pirula. A fenébe, ez nem egy perc. A felkapcsolódó villanyra elővettem a papírt, hogy még egy pillantást vethessek a gyógyszerre. Aztán szisztematikusan keresni kezdtem. Ebben más szituációban volt már gyakorlatom, hamar három üvegcse cuccot a zsebembe csúsztattam. Még leellenőriztem, hogy mindent úgy raktam-e vissza ahogy azt találtam, aztán óvatosan kinéztem, mehetek-e és mennyire tiszta a terep.
Egy pohár kávéval és egy tábla csokival sétáltam vissza a pulthoz. Már voltak ott, de én mindenféle szívbaj nélkül csúsztattam vissza a kártyát, miközben jobbommal látványosan a pultra pakoltam a többit.
- Mi a helyzet a kisfiúval? - kapóra jött, hogy más témám is lehetett, a kölyök pedig remek kifogás volt jelen helyzetben. Még kötözték be a karját. Biztos sokat dumált, mert nem volt akkora a seb, hogy ennyi ideig elszöszmötöljenek. Valami matricával a kezében célzott be engem, hát persze nálam volt még a holmija. Legalább meglépni nem tud észrtevétlenül.
- Felhívtam az édesanyját, de nem tud bejönni érte. Haza tudnád vinni? - pillantott rám a doktornő, aki kikísérte és a kezembe is nyomta a pontos címet.

Majd kitöltöm valamivel itt is

Tik-tak

Nem szívleltem sosem különösebben a kórházakat és a hasonló helyeket, de amikor nem páciensként jöttem, akkor persze semmi gondom nem volt az ég adta világon. Segítséget nyújtani pedig olyan dolog volt számomra is, amit felrúgni olyan lett volna, mintha megszegném a legfőbb szabályt. Utána lehet csak egyszerűen arcon köpném magam, ha belenéznék a türöebe. A kölyök nem borult olyan nagyot, de nem volt rajta sisak és  nem kicsit koppant. Hogy ilyen virgonc volt a kocsiban, már csak azt mutatta, hogy mennyire jól van. De azért nem ártana ránézni. Mindjárt fülig ért a vigyora, amikor bekapcsolhatta a szirénát, én pedig majdnem instant fülvérzést kaptam tőle. Éreztem, hogy jön a napja, vészesen közeledik.
Odabent a nővérkék összemosolyogtak, ahogy a nagy mamlasz eltűnt az útból. Ugyan egyből megeredt a töpszli nagydumás nyelve, láttam, hogy azokat a mosolyokat én kaptam. Tisztában voltam vele, hogy egyeseknek egyenruha-fétisük volt, nem egyedi eset. De az a mosoly már nem volt annyira őszinte, amikor Mara felől érdeklődtem.
Nem tudom mire számítottál tündérke, hogy randira hívlak?
Az emlegetett kicsit többször varrt össze már, hogy előjgot élvezzen ha valaki felől érdeklődnék. Többször tűnődtem azon, hogy miféle véletlennek volt betudható az ittlétünk. Én elsősorban Wilmingtonba kértem magam, amit természetesen nem kaptam meg, mert már volt oda egy delikvens a pozícióra, arról meg egészen elfeledkeztem, hogy ő tulajdonképpen idevalósi. De az számomra is arculcsapás volt, hogy ugyanúgy vérfarkas, mint én. Valaki, aki ebben nem ítélhetett el, valaki, aki előtt nem kellett erről hallgatnom. Ez pedig különös érzés volt, hiszen az egyetlen akivel megosztottam a bátyám volt és ő is elküldött a francba. Méltán éreztem magam egy nyomorultnak ebben az esetben.
- Hátul nincs szemem. - persze a fülem attól még jó, ahogy az orrom is. De muszáj volt valamivel lecsapnom az alkalmat. Egy apró mosollyal fordultam meg felé. Fogalmam sem volt jelen pillanatban, hogy meddig leszek még itt. Ahogy arról sem, hogy ő miképp kezeli a jelenlétem tényét. De a szülinapján jóópár nap után ráírtam. Egyrészt mert nem vagyok tuskó, másrészt meg mert ha már emlékeztem rá, akkor tálcán kíválkozó lehetőségként tekintettem rá, hogy megtörjem a csöndet. Nem írogattunk sokat egymásnak, de jó érzéssel töltött el, hogy valaki azért kommunikált velem rendesen. Még ha csak mémeket küldözhettünk is egymásnak a legtöbb alkalommal.
- Tudom, én is lesérülhetek és már a tiéd is vagyok. - magas labda volt, én pedig nem tudtam ellenállni annak, hogy bele ne tenyereljek. De tisztában voltam azzal, hogy ő miképp értette. Meglepett, hogy egy ilyen kétértelmű megjegyzéssel fogadott. Kicsit volt valami fura az egészben, mintha zsebre tette volna a haragját. Mindegy is mi miatt történt így, nekem most szükségem volt rá, vagyis a segítségére. De a folt, amire a figyelmem felhívta az én tekintetemet is erősen bevonzotta.
- Látom megszenteltek. - nem hagytam, hogy esetleg zavarba jöjjön a helyzettől, bár láttam rajta, hogy egy kissé szétesett. Lehet nem lenne aktuális a téma és máskor kellene felhozakodnom a problémámmal? Ugyan nem volt azon a papíron pecsét, de talán adna valamit...
Ahogy befelé araszolt a pult mögé, én is fordultam vele, ismét a pult peremére támaszkodtam kitolt könyökkel, kézfejekre támasztott állal és csak akkor tűnt fel mennyire közel sikerült belazáznom, amikor felpillantott és volt szerencsém alaposabban figyelemre venni íriszeit. Ennyire sosem láttam még ilyen jól és azon kaptam magam, hogy ezen elbámészkodtam. Nem kicsit. Vészesen közeleg a telihold, ezt juttatta újból az eszembe.
- Öhm... Tettem egy kört a városban, a kocsiban nincs akkora felfordulás, mint itt bent. Nem akarsz pár perc pihenőt tartani? Mintha rád férne egy kicsit.  A betegek sem borogatnának addig rád semmit.

Majd kitöltöm valamivel itt is

Tik-tak

Az elmúlt napok történései irgalmatlanul rányomták a bélyegüket a társasági életem hangulatára. Igyekeztem kicsit kirobbanni az unalmas napokból és arra már rájöttem, ha az egészségház felé veszem az irányt, mindig kapok valakitől egy mosolyt.
Fene a cudar magányba már.
Ha pedig az nem lett volna elég, hogy már megszabadultam a gondolatától is, akkor néha a tükörben vágtam gyászos fejet ha eszembe jutott, hogy nincs több cuccom. Ahogy azt is tudtam, hogy puszira nem fognak kiírni nekem semmi olyat, amit csak a katonaságnál adtak, minthogy teliholdas éjszakára egy kicsit eltompulhassak.
Kevésbé fájna az a rohadt átváltozás. Még egy tapasztalt vérfarkasnak sem lehetett egyszerű, hogy miként iktassa ki, pedig annyira egyértelműen ott lebegett a visszaszámlálás a fejem fölött.
Odabent nagy volt a pörgés, oldalamon egy jobb karját fájlaló kilenc éves suhanc csámpázott végig, aki majdnem az orrom előtt fogott egy satuféket a rollerrel. Voltam olyan jófej, hogy felnyaláboljam és behozzam egy kis istápolásra.
Fogalmam sem volt, hogy az a nagy morcosnak tűnő fickó miért cövekelt az első pillanattól a nővérpultra, mitől vált pillanatokon belül ekkora káosszá a helyszín. Valamikor gyanútlan embernek éreztem magam.
Nem győztem a gyerekre rászólni, hogy ne hantázzon már ekkorákat, amit az egyik nővérnek kezdett el mesélni. Most úgy éreztem mellette, mintha az örökös felvigyázója lettem volna, pedig aztán csak ma láttam először.
-   Felét se kell elhinni. - de a helyzettel ellentétben nem idegesített, különben már hazaküldtem volna. Inkább hegyeztem a fülem és igyekeztem analizálni a felém kúszó illatokat. Kissé elbambulhattam, mert az egyik nővér egyszer csak rám mosolygott. Én meg kaptam a lehetőségen, hogy kicsit lejjebb tornázzam az idegességem és valami másra koncentráljak. Elhasaltam a pult kiemelkedő részén, elővettem a legszebb mosolyom és felé hajoltam.
- Marát merre találom?

Majd kitöltöm valamivel itt is