190 centiméteres magasságával nem mondható épp átlagos termetűnek, de azért való igaz, hogy így sem magasodik mindenki fölé; Rose Harborban még gyakoribb is, hogy egy-egy fickó - különösképpen az alakváltó természetfeletti fajok képviselői - ráverjen még néhány centit. Ettől még azért nem kell félteni: rendszeres sporttal és erőnléti edzésekkel tartja karban magát, ami bőven meg is mutatkozik a testalkatán, és neki bizony nem csak dísz gyanánt feszülnek a szálkás izomrostok a bőre alatt, ugyanis nem csak nem fél, de szokta is hasznosítani őket. Test test elleni küzdelemben (is) veszélyes ellenfél, jártas küzdősportokban és már-már ijesztően ura a saját testének, mozdulatainak; ugyanolyan biztos kézzel osztja ki a jobb horgokat, mint amilyen könnyedén a földre visz és lefojt egy vele azonos súlycsoportú alakot is, nem is beszélve a szilárd fogásról, amivel a fegyvereit tartja.
Mozgása hasonlóan magabiztos. Nem jár peckesen és nem is olyan laza, mint aki mindjárt szétesik; pontosan úgy jár-kel, mint egy vadász, biztos, de ha kell, szinte néma léptekkel.
Külseje a testalkata mellett is kifejezetten megnyerő és nem csak azért, mert vonásai a pofátlan jóképűség határát súrolják. Rövid haja sötétbarna, már-már fekete, szemei pedig zöldek, amely önmagában is különleges lenne, de a genetikája feldobta még mindezt némi barna színnel, ugyanis centrális heterokrómiával rendelkezik mindkét íriszén.
Egyéb különleges ismertetőjegye nem igazán van, leszámítva a háta teljes hosszán, a gerince mentén húzódó hatalmas tetoválást, ami Cerberust, a görög háromfejű kutyát ábrázolja és az ikertestvéreivel való kapcsolatának hivatott jelképet állítani. A bőrét emellett különböző eredetű és kiterjedésű hegek szelik át itt-ott, de ezek javarészt rejtve maradnak a ruhái alatt, ami alól talán csak az állán húzódó halvány, két párhuzamos, hosszanti vágásra emlékeztető heg a kivétel. Állát egyébként az esetek kilencvenkilenc százalékában borosta fedi.
A ruhái sem kifejezetten különlegesek, általában a farmer-póló kombinációt részesíti előnyben bakanccsal és bőrkabáttal, de ha nagyon kell, ki is tudja csípni magát.


Jó tulajdonságok:
- Brilliáns elme: Philip sem marad el az ikertestvéreitől, sőt, azt mondják, hármuk közül az ő esze vág a legélésebben. Való igaz, hogy nagyon okos; mindemellett pedig épp elég érzelmi intelligenciával is rendelkezik ahhoz is, hogy mindezzel ne hencegjen feleslegesen. Gyors a felfogása, legyen szó akár nagymennyiségű információról is, megannyi tudást szívott magába úgy az iskolapadban, mint kétkezi tapasztalatok által, és büszke is arra, hogy utóbbi nem a családi vagyon nagyságát dicséri. Emlékezőképessége ugyancsak páratlan, legyen szó nevekről, arcokról, adatokról – vagy csak úgy egyáltalán benyomásokról, hangokról, illatokról.
- Megfontolt: Gondolkodása agyafúrt és ravasz, és nem mellőzi a logikát sem. Gondos stratéga, aki szinte sosem tesz semmit vagy szólal meg tervek nélkül. Őt nem fogod látni hirtelen felindulásból cselekedni, de ugyanígy igaz az is, hogy ha valamit alapos megfontolás után is ésszerűnek lát, azt meg fogja tenni. Ugyanilyen alapos mérlegeléssel közelíti meg a munkáját is: valamelyest eltávolodott apja zéró tolerancia eszméitől, mert ugyan nem szívesen közösködik velük, Philip nem utasítja el élből a természetfeletti létezését. Inkább azt keresi, hogy az adott entitásnak van-e maradása az élők között, vagy már túl sokat vétett ehhez a természet törvényei ellen.
- Szavatartó: Az ígéret szép szó, és ehhez ő is tartja magát. Ahogy semmit, úgy fogadalmakat sem szokása előzetes megfontolás nélkül tenni, éppen ezért biztos lehetsz benne, hogy előbb-utóbb minden ígéretét be fogja váltani. Ha azt mondja, számíthatsz rá, ott lesz, amikor kell; ha azt mondja, meg fog ölni, jobb lesz, ha elkezdesz megbarátkozni a gondolattal.
- Humoros: Az előzőek után a legtöbben talán egy mufurc, keserű és zord alaknak gondolnák, pedig a legkevésbé sem az. Szellemes fickó, még csak nem is komor; élvezi az életet, egyszerűen csak a maga szabályai szerint éli azt, és alighanem még felszabadultabb azért, mert ezt megteheti.
- Szívós: Ez a tulajdonsága már valamelyest a jó és a rossz mezsgyéjén táncol. Minden egyes hibából, minden bukásból, minden elhibázott mozdulatból, minden félresikerült küldetésből csak tanult. Ha hétszer fellökik vagy elesik, ő nyolcszor fog felállni. Szilárd elhivatottsága egy olyan belső erőt ad neki, aminek köszönhetően nem ismeri a feladás fogalmát; ha küzd, azt az utolsó lélegzetéig teszi, ez azonban nem mindig kifizetődő.

Rossz tulajdonságok:
- Nyughatatlan: Nehezen viseli, ha huzamosabb ideig nem történik semmi, és csak nyugton kell(ene) ülnie a seggén. Izgalmakra, kalandokra, történésekre vágyik, nem szereti az unalmat és az érzést, amikor nem tud mit kezdeni magával. Ezért járta be szinte egész Európát és kergetett folyamatosan új kihívásokat.
- Veszélyes: Nem túl szerencsés az, aki az ellenségének mondhatja magát. Kiválóan ért az információk kinyeréséhez, éles eszével gyorsan átlátja a helyzeteket, jó eséllyel méri fel a motivációkat és gyenge pontokat, nem is beszélve a lehetséges következő lépésekről; mindezek mellett pedig mind közel-, mind tűzharcban méltó ellenfél. Nem véletlenül olyan jó abban, amit csinál.
- Érdes: Nem egy kényszeresen simulékony ember – hacsak nem szolgálják az érdekei, hogy megjátssza ezt –, és ez még csak nem is zavarja. Van, akiket kedvel, és van az összes többi, akik nem érdeklik. Soha nem is vágyott arra, hogy mindenkivel jóban legyen, éppen ezért, amihez nem kell, ahhoz nem is fog jó képet vágni, ha épp nincs hozzá ingerenciája. És igen – ha szeretnéd, ezt a képedbe is mondja.
- Nem jó az érzelmekkel: Amilyen gyors az észjárása, annyira balfácán módjára kezeli az érzéseket. A sajátjait általában elzárja, jó mélyre, egy kulccsal záródó szekrény számkódos széfjébe, a páncélfalakon belül is egy lelakatolt dobozba, ha pedig másokéról van szó, nos... Mondjuk úgy, hogy ha tőle vársz vigasztalást, ő lesz az, aki kínos grimasszal az arcán, bénán megpaskolja a hátadat, majd úgy tesz, mint akinek fontos telefonhívása van, és sosem látod többet.
- Bosszúálló: Ahogy a szívóssága, úgy ez is egyfajta furcsa kettőséget alkot, és egyben kéz a kézben is járnak valamilyen szinten. Amennyiben olyasvalamit követnek el ellene, ami megbocsáthatatlan, a bosszúját mindenáron végre fogja hajtani, még ha a világ végéig kell is menetelnie ehhez; még ha mások a helyben már meg is állnának. Ez az egyetlen dolog, ami túl tud mutatni a hűvös mérlegelésen, de éppen ezért nehéz is elérni nála ezt az állapotot; a legjobb esélyed akkor van rá, ha olyanoknak ártasz, akiket szeret, márpedig ez a lista nagyon szűkös.


Szemei általában nevetnek; nem komoly, mint a vakbélgyulladás, és őszintén szólva irritálják is azok az emberek, akik állandóan komor, vagy épp fontoskodó képpel járnak-kelnek. Tudja, mikor kell komolynak lenni, nem ő az, aki a kritikus pillanatban elsüt egy rossz poént, de meglátása szerint épp elég nagy szívás tud lenni az élet anélkül is, hogy túl komolyan vennénk, amikor nem muszáj. Esténként szeret bedobni egy sört, ha úgy adódik – a fegyverével a nadrágja derekában –, és ha nem épp valamelyik célpontjáról van szó, a hölgyek társaságát sem veti meg – meg nem erősített források szerint az egy éjszakánál hosszabb időtöltés kizárólag sötéthajú nőknek adatik meg –, bár utóbbi esetben sem erőlteti a komolysági faktort, sokak bánatára.
Azt mondják róla, hogy ha a személyiségetek nem taszítja egymást – és nem aktiváltad nála a „beverném a képed” faktort –, ő a tökéletes alapanyag, ha barátot keresel: nem bunkó, jó a humora és megbízható, lehet rá számítani a bajban (is, ha érdemes vagy rá). A munkája mondjuk nem egy életbiztosítás, de honnan is tudhatná ezt róla az, aki kizárólag a civilek előtt használt magánnyomozói álcáját ismeri?


Különlegessége abban rejlik, hogy úgy igazán egyik csoportba sem tartozik. Felülemelkedik egy átlagemberen, mert bár nem része a természetfelettinek – olyan szempontból, hogy nem képviseli egyik ahhoz tartozó fajt sem –, nem csak a létezésükkel van tisztában, hanem minden erősségükkel és gyengeségükkel is, nem is beszélve arról, hogy ezek kiaknázására és kihasználására lett kiképezve. Le ugyan nem nézi – már – a többi fajt képviselőit, megtanulta tisztelni őket a maga módján, de azért nem szívesen váltana "színt", ő tökéletesen elégedett azzal, aminek született, és amivé képezték, majd képezte saját magát is.
Az alapítók körének tagja ugyan, már csak a családi örökség miatt is, de nem tartja sokra a jelenlegi felállásukat. Úgy gondolja, sokkal több potenciál is lehetne ebben az egész szerveződésben, de ahhoz olyan alapvető reformokat kellene tenni, amikre nem sokan állnának készen az alapítócsaládok közül. Az üléseken éppen ezért általában csendben van és csak hallgatja a felesleges szócséplést, hogy aztán, amikor és ahol szükséges, ő maga oldja meg a természetfeletti adta problémákat, a saját módszereivel. Nem vadász hobbiból senkire és semmire – de még pénzért sem –, nem is öl válogatás nélkül, de a szemét mindig rajta tartja a labilisnak tűnő tényezőkön, és ha úgy ítéli meg, nem rest közbe is lépni.


IZRAEL, 2019
A nő arca még napbarnított bőrtónusa ellenére is sápadtnak tűnt, mozdulatlan volt és szoborszerű, mint a márvány. Philip szemeinek feltűnt, hogy a füle alatt egy alig észrevehető, apró vérfolt lemosását elmulasztották; tudta, hol keresse, mert pontosan emlékezett, milyen szögben húzódott a bestia karmainak nyoma keresztben a mellkasán.
Miért nem vártál meg, Anat?
Megrándult az ujja, szerette volna megigazítani az egyik kósza hajtincset, ami a nő lecsukott szemhéjára lógott, mégsem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon. A háta mögül felhangzó léptek zajára is csupán a szemei mozdultak a hang irányába. Az őszülő halántékú férfi korához képest nagyon fitten járt, szemei azonban élettelennek tűntek, ahogy a koporsót figyelte. Philip újra előre fordult. Tudta, hogy olyanok voltak egymásnak, mint apa és lánya.
A Sorbonne óta ismerte Anatot. Tüzes volt, szilaj, vad és veszélyes, mindemellett pedig az egyik legjobb és legfegyelmezettebb harcos, akit valaha látott. Rengeteget tapasztaltak és vadásztak együtt; közösen derítették fel azt a norvég fertőt is.
Miért nem vártál meg, Anat?

NORVÉGIA, 2020
A dulakodás hangjai már a kis viskóban is elhaltak. Két test feküdt egymás mellett a földön, körülöttük a berendezést alkotó pórias berendezési tárgyak némelyike hevert, legtöbbjük törött állapotban; vagy, mert leestek addigi helyükről, vagy, mert szándékosan összetörték őket. Valamin. A törött széklábon és az üvegdarabokon éktelenkedő vöröslő vérnyomokból ítélve valakin.
Egyik test sem festett túl jól, ha azt nézzük, melyikük mennyire mozdult meg, azonban csak az egyikük alatt gyűlt össze akkora vértócsa, amiből egy laikus is meg tudta volna állapítani, hogy a testben már nem maradhatott túl sok abból a vérből. Mellkasa nem emelkedett és süllyedt, sötét szemek meredtek üvegesen és tompán a göröngyös mennyezetre. Ruhái nem voltak rajta, de az a bizonyos laikus nem mondta volna meg, hogy ez összefüggésben állt azzal a ténnyel, miszerint nem is olyan régen még állatias hörgés, morgás, végszóként pedig fájdalmas nyüszítés törte meg a tél csendjét.
A másik, sötét ruhákba bújtatott test megmozdult. Súlyos, nehéz, elnyújtott nyögés tört elő a torkából, véres, felsebzett tenyeréből halk csörömpöléssel esett ki egy jókora üvegdarab, aminek az éle, ha valaki kipróbálta volna, tökéletesen illett volna a másik, mozdulatlan test nyakán futó mély vágásba. A férfi ülőhelyzetbe küzdötte magát, de nem nézett a mellette fekvőre. Már nem volt rá gondja. Hosszú percekbe telt, mire képes volt két lábra állni; csupán az arcán voltak láthatóak a küzdelem jelei – a felszakadt száj és szemöldök, a zúzódásnyomok, a vérző orr és egy hosszanti irányban elnyúló, állatinak tűnő karmolás az állán –, de mozdulatai arról árulkodtak, legalább egy bordája is eltörhetett, ráadásul a jobb lábára sántított is.
Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy elinduljon.
Elhaladt a bejárati ajtó előtt, de egyetlen felesleges pillantást sem szentelt az odakinti látványnak. Az apró, szegényes ház ajtajából rá lehetett látni a hófehér havat pettyező vércseppekre, a különböző, néhol kissé kifacsart testhelyzetben fekvő, mozdulatlan testekre. Egyikükön sem volt ruha, de már nem zavarta őket a hideg, északi tél.
A férfi a hátsó szobába ment, lassú mozdulatai okán a szükségesnél tovább kotorászott odabent. Fiókokat húzott ki és forgatott fel. Szekrényajtók nyitódtak, ruhák és használati tárgyak hulltak a földre, míg végül egy rejtett rekeszben, a ruhásszekrény aljába rejtve megtalálta, amit keresett. Az ócska dobozban sok fénykép volt, mindegyikre egy-egy rövid, vékony hajtincs volt ragasztva, de őt csak egy darab érdekelte. Ez volt az egyetlen, ami nem egy embert ábrázolt, hanem kettőt. A képnek soha nem lett volna szabad elkészülnie, mégis ott tartotta a kezében. A papíron csak egy hajtincs volt; a rászáradt vér fekete foltként szennyezte be az egyébként is sötét hajszálakat.
Megérintette a fotón a nő arcát. Már nem emlékezett pontosan az illatára, de egy pillanatra mintha mégis az orrában érezte volna. Lehunyta a szemeit. Hallotta a fülében a hangját, látta maga előtt a csillogó szemeket, az arcán végigsimító hideg szellő pedig meleggé vált, miközben azt képzelte, hogy a nő ujjai érintik puhán.
A mellkasában ismerős fájdalmat érzett, és ezt most nem a törött bordái miatt volt.
A dobozt érintetlenül hagyta az ágytakarón, a fényképet viszont elrejtette a belső zsebébe. Ellenőrizte, hogy a gyermekek nem jutottak ki abból a fűtött viskóból, ahová beterelte őket, de arra nem volt sem ereje, sem ideje, hogy megkeresse a két fiatal lányt, akik berohantak az erdőbe. Tudta, hogy ők is csak áldozatok voltak, mint a gyerekek, de szerencsére még nem változtatták át őket. Ahogy a fák sűrűje felé sántikált, a korábban a doboz mellett talált egyetlen mobiltelefonról felhívta a helyi segélyhívó számot, hogy bejelentse a megtalált gyermekeket, és a két eltűnt fiatal lányt.
Mást nem mondott. A nyomait gondosan eltüntette maga után.
Később, amikor az erdő Oppløyához közelebb eső széléhez érve megtalálta a holmiját és elővett egy sokkal modernebb készüléket a hátizsákjából, ujjai kissé remegtek, de maga sem tudta, hogy a hideg, csípős szél okozza-e, vagy az, ami történt. Két nevet keresett ki a névjegyek közül, aztán tárcsázott. Ismerős hangok szólaltak meg a vonal végén, de neki meg kellett köszörülnie a torkát, hogy válaszolni tudjon. Szavai szó szerint idegennek hatottak a norvég erdőszélen.
– It’s done.

SPANYOLORSZÁG, 2021
A nő egyenletes légzése kellemes monotonitást csempészett a szoba csendjébe; arccsontja nyomta kissé a mellkasát, de nem volt kedve megmozdulni. Hajnali három óra volt, ő mégis éberen bámulta a plafont, a függönyök közt beszűrődő vékony csík mozgásán lekövetve a hold helyzetét. Telihold volt. Őt magát szerencsére nem rázta meg, de az emlékeit igen; a csípős hideg emléke a bőre alá kúszott, a farkasvonyítás a fülében csengett.
Egy pillanatra lehunyta a szemeit. Úgy érezte, túl kell tennie magát rajta, pedig még maga Eli is azt mondta, adjon magának időt. Amikor visszatért Norvégiából, felkereste, és bár nem adott erre különösebb magyarázatot, Eli sem kérdezte meg, miért van ott. Mindketten tudták, miért van ott. Az idősebb férfi nem tett fel kérdéseket; a legfontosabbra már tudta a választ. Nem beszéltek Anatról; mindkettőjük számára fájdalmas pont volt, még akkor is, ha tulajdonképpen neki köszönhették, hogy együtt ültek abban a csendes egyetértésben, a barcelonai kúria könyvtárában. Eli tulajdonképpen a lányát veszítette el, Philip pedig valakit, aki után minden tőle telhető módon igyekezett betölteni a hátrahagyott űrt, de egyszerűen voltak dolgok, amiket nem lehetett befoltozni. Ezt ő is pontosan tudta.
A bosszú édes volt és kielégítő, de nem hozta vissza Őt.
Tekintete végigfutott a karján és a felsőtestén; pontosan tudta, melyik hegeket szerezte ott, Norvégiában, abban a fertőben, ami Anat végzetét is jelentette. Megérintette a két halovány, de kitapintható csíkot az arcélénél.
Adj időt magadnak.
Az apja azt akarta, hogy menjenek haza. Ideje volt, hogy túllépjen rajta.
Ujjai végigfutottak a mélyen alvó nő hosszú, sötét fürtjein. Túl kékes árnyalat, túl természetellenes, túl egyenes; nem éjszaka színű és nem elég dús, mentes a finom hullámoktól. Elgondolkodva csavarta az ujja köré az egyik tincset. Talán jót tenne egy kis levegőváltozás. Talán jobb is, ha visszamegy az Államokba.
Halk sóhajjal engedte ki ujjai közül a puha hajszálakat, aztán óvatosan kikászálódott a nő testének édes súlya alól.
Ha nem siet, nem fogja elérni a heathrow-i csatlakozást.


Jonathan Kincaide: NJK - ember (alapító) - APA
Susannah McLeod: NJK - ember (alapító) - ANYA
Logan Kincaide: JÁTÉKOS KARAKTER - ember (alapító) - IKERTESTVÉR, ÖCS
Clara McLeod: JÁTÉKOS KARAKTER - ember (alapító) - IKERTESTVÉR, HÚG