Határozottan haza akarok menni, és valóban hálás vagyok neki, amiért megteszi a fuvar szívességét. Még akkor is, ha már égig érő adósságfát nevelt fel a nevem alatt, ami tökéletesen mosolyogtató lenne, ha nem csendülne bennem valahogyan halálosan komolyan az egész. Minden szó, amit megformál súlyos, mintha tényleg komoly tétekben mozognánk, amik megégethetnek, amik behajthatóak. A nem normális énem szeretne erről meggyőződni, hogy mégis hogyan gondolja? Mi van a fejében? De elég csak egyet szippantanom a tesztoszterontól nehéz levegőből a kocsiban, és már nem kellenek kérdések. Mondjuk megpróbálhatnék mellébeszélni, hogy engem tökéletesen hidegen hagy mindaz, amit mond és ahogyan mondja, sőt, ő maga és az ajánlatai pláne hidegen hagynak, de az illatom elárul neki úgyis. Túl közel vagyunk egymáshoz, hogy nekiálljak hazudozni.
- Én is attól félek.. - nevetésbe hajlik a vége, mert a kocsiban sokkal valóságosabbak a szavai, mint mondjuk a bárban voltak, ahol volt közöttünk egy pult, és társaságnak pár falkatag. Most nincs itt semmi, pedig elküldtem magamban az anyjába egy párszor azért, amit csinált. De azért, amit együtt csináltunk, egyszerűen nem vonhatom felelősségre. Én is akartam. Baromira akartam.
- Megeshet? Döbbenet..azt hittem, te nem vagy egy kivárós típus. - mérem végig ültében, pedig bár ne tenném! Nem tudom minek húzom vele, hogy minek kell húznom. Mintha normális lépés lenne a kocsijában csinálni. Nem, főleg mert nekünk kevés a hely hozzá. Vajon most menekülésnek számít, ha lehúzom az ablakot, hogy ne rám ontsa a vágyának illatát? Megtenném, de a keze leformatálja az agyamat, mint egy idióta merevlemezt. Vagy ráérzett, vagy nagyon is ugyanazt akarjuk. Nagyon erősen le kell nyomnom azt a boldog és elégedett nyögést, ami ékes bemutatója lenne, hogy mit érzek.
Helyette a karját simogatom, mintha ez egy világi természetes utazási módunk lenne. Ő simogat, simogatom én is, közben próbálunk civilizált beszélgetést folytatni, amiben nincs benne a szex. Persze, ez nyilván teljesen szokványos.....másoknak. Vajon van bármilyen más férfi is, aki így tudja kiejteni az élvezni szót? Pedig arról beszél, ahová elhív. Amiért elhív. Jézusom...Csak egy kicsit vonaglok meg a tenyere alatt, de talán ezt nem tudja ahhoz társítani, hogy rám verbálisan is túlságosan nagy hatással van. - És szeretnék a végére is járni az egésznek. - a családom szent dolog, a nagyapám pedig pláne, tehát minden, ami őt negatívan éri, rám is hatással van. Ha pedig Cameronnal megtaláljuk, amiért megyünk, akkor a továbbiak egy másik fejezethez fognak tartozni.
- Ó! - ez a szó megállít, hogy lejjebb csússzak az átok ülésen, hogy feljebb csússzon a keze a combtövemhez. Betörünk? Mondjuk...mindent nézve logikus, hogy nem bekopogunk, mint a cserkészklub a sütivel. - Oké. Akkor ne túl feltűnőbe. - mondom inkább magamnak, mint neki. Nem mintha nehéz lenne keríteni ilyesmit, nem az a szivárványos típus vagyok, bár egy-két darab okozna meglepettségeket.
A farkasa olyan erővel zúdul rám, hogy megérinthetném, ha képes lehetnék rá ebben a formában. De látni nem látom, csak érzem, az viszont sokkal intenzívebb. Belém is fagynak a gondolatok, mert a tenyerével együtt épp nagyon is kontaktban vagyunk ahhoz, hogy az élmény erős legyen, átütő. Olyan, ami a bőrömön át belém is szivárog. - Aham, addig én.. - veszek egy nagy levegőt, hogy ne hámozzam nagyon az ingből a karját, de a csupasz bőre annyival érdekesebb, mint egy rohadt textil... - elkészülök. - sikerül kinyögnöm, de a hangom csak látszata a normalitásnak, egy gyenge próbálkozás csak. Telefonáljon, legyen nagyfiú, foglalja el magát és ne jöjjön a közelembe addig sem.
Meglátom a nagyszüleim házát, és valahol borzasztóan rosszallom, hogy ennyire gyorsan ideértünk. Másrészt a mérleg serpenyőjében ott van a zuhany, az este különös fordulatot vett folytatása. Az egyetlen szavas ártatlan kérdése pedig minden, csak nem egy ártatlan kérdés. Lepillantok a kezére, ami önmagában is egy bizarr, erotikus meghívás. Választhatna nekem ruhát. Mondjuk. Elidőzöm a válaszadáson, hogy még ne szakadjon meg közöttünk a testi kontakt. Alig vagyok feltűnő...de olyan átkozottul jó érzés!
- Persze, ha viselkedsz. - alattomosan mosolygok rá - Nagyapa orra elől kevés dolgot lehet eltitkolni. - tudni fogja, hogy itt járt. Hová ment be. A szagok, illatok, nehezen párolognak el csak úgy. Erről persze az emberek nem sokat tudnak. Elveszem a kezét, istenemre már az is egy élmény, hogy egymáshoz érünk. Beteges...Kicsatolom az övet és kiszállok, közben előhalászom a kulcsaimat. Csak három lépcső vezet a verandára, amit nagyapa egyébként szívből gyűlöl, szerinte arra jó, hogy a szomszédok kukkolják az embert. Építhették volna hátra is...de kit győzködnék?
- Sietek. - mondom azt, amit minden nő elmond életében legalább egymilliószor. Ha bejön, úgy megkapja, hogy érezze addig otthon magát. Ha mégis a kocsiban marad, akkor irány az emelet és a zuhanyzó. Gondolom csak nem akar feljönni...
Megszabadulok a sokat szenvedett daraboktól, a felső úgy ahogy van kuka lesz, és belibbenek a forró víz alá. Nem akarom magamon érezni azoknak a gyökereknek a szagát egyáltalán. Sem a mocskos kezeik érintését. A combomra pillantok, nem-e égett rá Cameron tenyere, mert néha olyan forrónak éreztem. Természetesen nem. A zuhany mondjuk segít, hogy magamra találjak és nem a vágy útvesztőjében barangoljak. Elzárom a vizet, kifacsarom a hajam és törölközőt tekerek magam köré. Azért megszagolom a karomat, magamat. Tusfürdő és én illat. Semmi egyéb. Már csak fel kell öltözni és mehetünk is. - Minden oké? - szólok ki, lehet magára talált a Netflixen, fogalmam sincs. Engem a fehérnemű köt le, úgy letagadnám, hogy miért válogatok, de fölösleges lenne. Magamhoz képest gyorsan fel is veszem. Már csak...valami ruha kell. Hogy is mondta? Betöréshez öltözzek...bah. - Megvan a cím? - mondja az ajtón kívülről bátran, remekül fogom hallani.

Nem akartam aggodalmat okozni nagyapának. Legközelebb talán diszkrétebbnek kellene lennem, nem pedig a frászt hoznom rá. Bár való igaz, hogy most ugyan a tudtán kívül, de megmentett a hosszú börtönévektől, nem követtem el ostobaságot, és az sem jött össze, amit azok az idióták terveztek. Végtére is sikeresnek mondható a dolog. Nem? Csak baromira nehéz most a normális embert játszani, amikor minden tagomban a farkas nyújtózik, amivel borzasztó nehezen tudok mit kezdeni jelen pillanatban. Ezen Cameron jelenléte nem segít, pedig abban borzasztóan jó segítség volt, hogy ne kövessek el baromságot.Ezt így szívesen érteném is, de most valahogy a higgadt, józan részeim nincsenek előtérben. Borzasztó..
- Fő az őszinteség, ugye? - veszek egy mély levegőt, Cameron nem célozgat, sőt. Ezeket a nyilakat, mintha egyenesen lőné kifelé és nagyon célzatosan. Ráadásképp itt van a tartozásos kérdéskör, amin igazán még elgondolkodni sem kellene, nemhogy hülyeségeket kérdeznem. Mégis vágyom arra a válaszra, egy lehetetlenül magas óraszámra, hogy had száguldjanak szabadon a gondolataim a témában. - Nem? - eldöntendő a kérdés, pedig mondhatna számot. Számokban tudok gondolkodni, lehetetlen dolgokban már kevésbé. Olyanokban sem, amikben talán kellene. De ő pont nem a logikus pillanataim velejárója. Ellenkezőleg. Kicsit csúnya önkínzás, hogy még beszéltetem is róla..Az arckifejezését olvasva viszont nem tűnik olyan elcseszett ötletnek, hogy itt töltsünk egy kis időt. Csak annyit, hogy enyhüljön ez a feszítő súly bennem.
- Biztosan meg. - bólintok, hisz én nem vagyok valami vadállat, aki mindent ösztönből csinál. Alkalmazkodtam én is az emberi világ szabályaihoz, meg is tanítottak rá, hogy hogyan kezeljem a farkast, hogyan fogjam vissza. De most tényleg ijesztően közel voltam ahhoz, hogy mindezt egyszerűen félredobjam és a szőrösebbik felemre hallgassak. Csak éppen menthetetlen helyzet lenne teljességgel.
- Pont ez az, hogy nem vagyok velük tisztában. - némi kihívó él csillan a szemeimben, hát világosítson már fel elméleti szinten, hogy mégis ő miféle tarifákkal számol. Nem mintha nem valamiféle furcsa előjátéknak hangzana ez az egész párbeszéd, de most más a kerete mint a múltkor. New Yorkban pedig szerintem összesen nem beszélgettünk ennyit, mint ebben a városban. És a kis egymáshoz érések sem egészen direktek. Nincs benne semmi megcímzett szándékosság, mintha a bőröm egyszerűen vonzani akarná az övét.
- Akkor valamit mostanság csúnyán elcsesztek, mert azokról egy kamasz is megállapítaná, hogy nem igazi pénzek. Nem is értem nagyapa hogy nem vette ezt észre kábé rögtön. - lehet csak figyelmetlen, vagy ő ilyenekben nem gondolkodik, én meg igen. - Tehát már ez is baromira felháborító, hogy még csak nem is egyszer, hanem már többször. Úgyhogy csessz le nyugodtan, de képtelen voltam szó nélkül hagyni. - nálam is vannak olyan morális gátak, amik egyszer csak tetőznek, na ezeknél a gyökereknél ez valahol itt érte el a tetőpontot, ergo minden, ami ezen túlmegy, az már valami rossz felé viszi az egész történetet. Közben leesik, hogy mit mond. És valami olyan pillantással nézek rá, amiből pontosan tudhatja, hogy erre mit tudok válaszolni. - Még ma éjjel? - na, nem mintha sürgetném, de azért de, azt teszem. Csak had zuhanyozzak le, had öltözzek át, hogy kevésbé tűnjek úgy, mint aki a bokorból mászott ki éppen.
- Egészen. Egyszer sem voltam bent a bárban, mikor ők is. Plusz abból kiindulva, amit mondtál, szerintem más helyekkel is ezt csinálják. Ergo jöhettem bárhonnan. - én, a szörny. A mumus, aki miatt most az egyik biztosan úton van valami kórházba, hogy rakják helyre a könyökét. Azt pedig nem mondhatja, hogy egy nő csinálta. Néha kifejezetten előnyös törékenynek tűnni.
- Jó, mert nem is tenném. - ezt azért tisztázzuk, meg nyilván ő tudja is, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy játsszam az eltűnőst, aki majd valahol meghúzza magát, míg a viharfelhők elmennek. Bólintok. Jó, az jó, ha nagyapa ebbe semmilyen szinten nem keveredik bele. Azt nem szeretném. Tudom, hogy egyáltalán nem magatehetetlen, de most nehéz időszakon megy keresztül. - Egyébként hamarosan elmegy. Meglátogatja anyámékat, meg a nagynénémet is. - mintha már nem lenne semmi, ami itt tartsa. De azt hiszem, ezért nem hibáztathatjuk. - Oké, figyelni fogok. Többnyire úgysem megyek sehova. - ezen mondjuk fintorogni is sikerül egy kicsit, viszont maximálisan az én saram, hogy ez így van. Beálltam a bár-otthon kettősbe, de akklimatizálódnom kell. Vagy valami ilyesmi.
- Hé, elvileg az egy táblázott zóna! Ismerd be, hogy túl gyorsan hajtottál. De, kétségtelenül jó a féked. - próbálok nem mosolyogni a helyzeten. Miközben útban volt hozzám, majdnem elütött. Az élet furcsa dolgokat produkál olykor. - Oh, egy törvénytisztelő polgár, aki megvárja, míg kijönnek a zsaruk. - azért a hangomból kihallhat némi kétkedést, már azt is csodálom, hogy nem rángatta ki a károkozóját a kocsiból ott helyben.
- Ezek nem is hibák.. - felvonom a szemöldököm egy mosoly kíséretében. Vagyis az én olvasatomban tutira nem azok. Az utas incidens csak baleset volt, véletlenül egyszer értünk oda, kereszteztük egymás útját.
Jó érzés csókot forrasztani a bőrére, belemászni az aurájába, felégetni saját magamat vele. Szeretnék hozzáérni, valahogy olyan helytelen dolog, hogy távolság van közöttünk. Nem kellene. Sőt, a kocsiig is ostobaság volt eljönni, nem? De. Ugye! Halkan felnevetek. - Minőség, mi? - kap egy kétkedően végigmérő pillantástömeget. Nem mintha megkérdőjelezném magunkat bizonyos helyzetekben, erről sose hazudtam magamnak sem.
Nem könnyebb beülni mellé a zárt, szűk térbe sem. A kocsik kölcsönöznek egyfajta furcsa meghittséget mindig. Összerendezem magam, pedig pont nem erre vágyom. - Kamatok? Na, ne mondd.. - felnevetek. Azt pedig gondoltam, hogy tudja, hová kell menni. Azért becsatolom a biztonsági övet, nehogy ezért állítsanak meg. Kinézek az ablakon. Barátibb, mint az illata mellé még nézni is őt. Vajon mennyire érzi az illatomon ezt a betegesbe hajló kívánalmat? Teljesen tisztában van vele? Megéget az ujja, megfeszülök az öv tartásában. - Te hívtál el. - fordulok felé egy mosollyal, de nem söpröm el a kezét, csak belefürdöm abba a tökéletesen hívogató, izgató érzésbe, amit egy ennyire egyszerű mozdulattal okoz. Pont ezt akartam, hogy érintsen meg. Felujjong a húsom is, a farkas izgatottan szaglássza a levegőt. Letüdőzöm az ő illatú oxigént, kap helyet a keze, elégedett sóhajjal szívom be az érzést. Felzongorázom az alkarján, igazán levehette volna az inget. Nem? Kiszárad a szám. - És megejtjük majd? - sikerül összeszednem a szavakat is és még értelmes sorba is rendeződnek. Bizonyára megőrültem, hogy most meg kérem rá, hogy jöjjön velem, segítsen. Bizarr önkínzó vagyok. Megnedvesítem az ajkaimat. - Elmegyek veled. - oda is. Persze. - Csak várj meg, amíg összerendezem magamat. - most sajnálom, hogy nem másfél órára lakunk, bár így is leforrázza a bőröm, a feszítés pedig nem enyhül, nehezedik. Ráfektetem a kezem az övére, érezni akarom, ahogy mozognak az izmok a kézfejében. - Mihez öltözzek? - pillantok az arcélére, megváltozott az illata is, és ó, ezt az illatát nagyon is jól ismerem. De visszatérek az alkarjához, mozogjon szabadon. Kifejezetten érdekes estének nézünk elébe. - Hogy akarod megtalálni a nyomdát? - olyan ügyes vagyok, hogy tudok kommunikálni vele értelmesen. Jelenleg.

Az agresszió mintha tömött, duci felhőként próbálna körénk tekeredni. Mibe telne meghalnia ennek az idiótának? Semmibe. És valószínűleg egy ilyen senkinek sem hiányozna. Nekem legalábbis biztosan nem. Mégis hogyan gondolták, hogy csak úgy megerőszakolnak hárman egy ártatlan nőt? Milyen nyomorék jellemre vall ez? Cameron felbukkanása mondjuk üdítő meglepetés volt ebben az egészben, és ha a másik oldalát nézzük a kártyának, nem vagyok ártatlan nő, de ezt ők nem tudták. Ha tudta volna, most nem remegne a kezeim között. Hol vannak már a nagy fenyegetések? Sehol. Mert már fél, mert már azt akarom, hogy tisztában legyen vele, az élete azon függ, hogy az idegen férfi mit mond nekem. Hisz küzdök, a farkas már a vérében kíván fürdeni lényegében onnantól, hogy lefogtak és tapogattak, mintha egy olcsó kanapé lennék a bútorvásárban.
- Majd kibővítem ezirányú ismereteimet. - lemorgom, hát mikor járnék én kupikba, hogy ilyesmiket felmérjek? Nem sok prostituálthoz volt szerencsém életem során, vagy legalábbis nem tudok róla, de azok éltek és virultak.
- Talán megáshatná ő is előre. Jó program. Nemde? - morgom a srác fülére. Klisé, de otthonos. Nem mintha a lelki szemeim előtt nem fénylene fel Cameron, ahogy megfeszülő izmokkal sírgödröt ás egy ilyen kis gennyládának. De ez most nem a fantáziálások ideje. Most a meggyőzésé van itt, hogy Cameron legyen a józanabb, bár nem feltétlen akarom, hogy az legyen. Mondjuk a börtönt sem választanám, mint opciót. Na meg...lehet nem arra kellene építenünk ezt a különös ismeretséget, hogy ő a koronatanú egy általam elkövetett gyilkosságban. Ennyire én sem lehetek idióta, mit ne mondjak.
Az ujjaim szinte fájón görbülnek be, ahogy a srác szabad utat kap és elrohan tőlünk. Legyen hálás a nyomorult életéért, nekem viszont le kell nyugodnom valamilyen módon, legalább annyira, hogy normálisan tudjak funkcionálni megint. - Ha rá hallgattam volna... - akkor több dolog zajlott volna egy időben igazság szerint. Sőt, akkor már vele is sikítva keféltem volna a múltkor a pult tetején. - Néha jobb nem tenni. - nézek inkább félre, sőt, inkább végig magamon. Koszos lettem, gyűrött és kócos. Ráadásul tönkretették a ruháimat is.
- Nagyapa felhívott? - na jó, ezen mondjuk meglepődöm. Mármint nem azon, hogy elkezdett aggódni, tekintve, hogy milyen állapotban hagytam el a bárt, hanem, hogy Cameront hívta fel. Pont őt. - Ahj, biztos engem is próbált. - bár lehet, hogy nem. Ennyire ismer már, hogy ha valamit kitalálok, akkor a falakon is átmegyek, hogy elérjem. Ettől függetlenül hálás vagyok, amiért tényleg idejött. Bár nem kell felfújni, szerintem kedveli a nagyapámat, aki megkérte, hogy keressen meg. - De, ettől még köszönöm. - sokat segített a jelenléte is, meg ő maga is. Plusz, pontosan tudta, hogy kit kell keresnie.
Összekötözöm magamon a felsőm maradványait, így nem mehetek ki az utcára igazság szerint. A pillantását elkapom, a szavain elmosolyodom. Javíthatatlan. - Nem mintha nem láttad volna már. - minden szögből, látta..és az egy nagyon lányregényes kifejezés, hogy csak látta. De lehet erről nem kellene most beszélni, éppen lenyugodni próbálok, és a szex gondolata, ígérete nem segít rajta. És megint jön egy másik találat. Komolyan próbára tesz és pont most?
- És hány órát számoltál volna fel? - csak mondja, hogy vagy negyvennyolcat, amiből nincs menekvés, nincs lelépés. Vagyis inkább ne mondja, a kérdésfeltevés is ostobaság volt. De valahányszor látom, minden emlékképünk nagyon felélénkül. Sőt, ezzel talán segítene is ledolgozni most az energiafölösleget. Jahj, jó ég, dehogy segítene! Csak megint komplikálnánk mindent.
Kicsit leforrázza a vállam, pedig nem kellene, de mégis átölelhetne, vagy csak foghatna, hogy ne egyedül szenvedjek a tomboló energiáktól, hanem csatlakozzon rám, had legyek a töltője. Nem olyan nagy kérés! De legalább elindulunk kifelé erről az istenverte helyről. Már ez is sokat jelent. Tudom, hogy így nem mehetek be a bárba, le kell zuhanyoznom és át kell öltöznöm.
- Egy ideje nem vágytam semmire annyira, mint az ő halálára. Bár talán nem is én vágytam rá. - ez persze filozofálgatható kérdéskör, hogy mi mennyire ment át a két elme között. Ennek mélységeiből kiránt már megint. Háláljam meg, olyan szépen hangzik, mint egy hegedűszólam. - Éppen hálálkodom, ha nem tűnt volna fel. - mosolyogva csóválom a fejemet. Hálálkodás, azt elhiszem. Pont arra van ám szükségünk, hogy hálálkodós alappal csináljunk valamit. - Lassan számlát kell nyitnom nálad. - amik itt szépen összegyűjtődnek.
Érdekes, hogy ezek a buta, semmis érintések jót is tesznek, de ki is feszítenek. Pedig ebben nincs húzás, nincs utalás, semmi nincs. Csak megtörténnek, mégis lereagálom. Egyáltalán nem tudok semleges lenni vele kapcsolatban. - Hamis pénzekkel fizetnek. Ez húzott fel. Első alkalomnál oké, az bárhonnan bekeveredhet. De amikor már megesik többször, ráadásul mindig valami hülyegyerek jön pénzt váltatni nagyapához, az már kitúrja a biztosítékot a szekrényből azért. - puffogok, nem elégít ki az, amit most kaptak. Mert fogalmuk sincs talán róla, hogy hogyan kerültem ide a nyomukban. - Szerintem nem kötöttek össze a bárral meg az egésszel. - megrázom a fejem.
Nekem sem tűnnek egyébként többnek kishalaknál, de valahol ott van a mélységben a cápa is, aki viszont generálja az egészet. És nem vagyok egy szabadságharcos hippi meg ilyenek, de ne a nagyapám kárára csinálják. - Elárulnád hogyan tegyem? Zárkózzak be? Sejtik, hogy nem vagyok ember. - lévén élből eltörtem az egyik könyökét, a törés hangja pedig egészen éterien zenélt a füleimbe. - Nem akarok bajt hozni nagyapára. - és ez az igazság, az őszinte igazság. Hogy velem mi van, az egy dolog. De ő nem érdemli meg. - Szóval elfogadom hasznos tanácsaid tömkelegét. - még meg is hajolok felé, ebben nincs igazából semmi ironizálás. Ha van ötlete, meghallgatom szívesen. Csak azt ne kérje, hogy gubbasszak otthon. Az nem opció. Az sem, hogy menjek el a városból. - Hát ez nagyszerű hír.. - megint grimaszolok - Pedig tervezem, hogy felfedezem magamnak a helyet. Annyi figyelő tekintettel a hátamban nem lehet lazítani. - ez inkább morgás, de még tényleg nem csináltam itt semmit. Leszámítva a bürokrata seggfejjel való találkozást a temetkezésiben.
- Szóval te voltál, aki majdnem elgázolt! - fordulok felé. Oké én közlekedtem szabálytalanul, ő meg nyilván gyorsabban hajtott, mint kellett volna. Win-win. - Nem inkább a mögötted jövőt kéne lecseszned, amiért nem tartotta a követési távot? - mondjuk elnézve a kocsit, jogos az ezer dollár egyébként. Nem egy olcsó darab. De illik hozzá, maszkulin. Felnevetek. Más fizetési normák, hogyne. - Feltűnt, hogy három dolgot akarsz velem ledolgoztatni így nagy hirtelenjében? - a kocsiját, hogy idejött, hogy segített a farkassal. Mondom, lassan számlát nyitok a Ward bankban. - Roppantul érdekelne, hová lőnéd be a tarifákat. - nézek rá kihívóan. Pont a legrosszabbkor játszadozik. Poont a legrosszabbkor. De mielőtt beszállnék, nyomok a nyakára egy csókot, köszönetképp. - Légy bank, hitelezz. - csak utána szállok be, próbálom normálisan elrendezni a szoknyát is, bár vele egy légtérben ücsörögni, megint nem az év ötlete. - Gondolom tudod, hogy hol lakunk. - ebben nincs kérdés, persze, hogy tudja. - Most még az ülésed is összekoszolom. Még ilyet! - becsatolom a biztonsági övet, nehogy a rend fura őrei ebbe kössenek bele, és részemről mehetünk. Arról meg kussolok, hogy mondjuk a combomra is tehetné a kezét, amíg vezet. Hogy könnyebb legyen. Nagyot sóhajtok az őillatú kocsiban. - Nekem is kéne egy kocsi. Esetleg tudsz rá helyet? - mert mint mondtam, körül se néztem normálisan még.

Valamikor jó, nem ott lenni a történésekben, csak átadni a kormányt a farkasnak és rábízni a világon mindent. Ragadozó, egy istenverte túlélő mindahány, garantáltan képes megmenteni mindkettőnket. Neki persze ordíthatnám a képébe odabent, hogy kushadjon, mert börtönbe mindketten megyünk és onnan garantáltan nem jövünk ki. Manapság pedig már nem működne az, hogy szépen megszökünk az ajándék reszelőkkel karöltve. De amikor ilyen pillanatokat kell megélnem, szeretnék rá hallgatni, csontokat törni és egyszerűen erősebbnek lenni.
Különös módon Cameron az, aki miatt ez az érzés leuralja az elmém. Kettőnk ellen végképp nulla eséllyel futnak ezek a pöcsök. Teljesen nulla eséllyel. A hím ereje, mintha csak falat vonna körénk és ezzel nekem is segítene. Ezen lehet, el kellene gondolkozni, csak nem most. Most más dolog felé fordul a figyelmem. Nevezetesen, hogy csontroppanást hallok - zene -, nyüsszögést - örömzene - és már a kezem közé is kapom azt, aki percekkel ezelőtt még olyan hően ecsetelte, hogy mihez kezdene velem. Szinte élvezem a tudatát annak, hogy nem tud kiszabadulni a karjaim közül. Most már nem tetszem neki? Már nem tart kívánatosnak, most, hogy végre ennyire hozzá is simulok? Nyomorult.
Elismerő pillantással nézek Cameronra a srác nyaka mellől. Szóval nem érdemel kegyelmet, hát pont ezt mondjuk itt mi is, ugye? Ugye! Ő igazat ad, megfeszülnek az ujjaim a köldök körül. Nem sok hús van rajta, de vér...vérezni fog szépen. Úgy szuszogok a nyakába, mintha éppen valami nagyon erotikus dologra készülnék vele, ez mondjuk perspektíva kérdése is. - Abban nem vérezne. - nyelek egy nagyot, még a hangom is megtelik szomorúsággal. Prostinak, abban is van potenciál, de én most revansot akarok. Vagy nem revans ez, csupán egy egyszerű tény. A farkas ténye, hisz a halandó csak egy áldozat. Lehetne, de Cameron emberi módon szól, nem viselkedhetek állatként.
- Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani. - nem ér annyit, persze, hogy nem ér annyit. Semennyit nem ér, mert én voltam ilyen idiótán figyelmetlen. Azt hittem, ez csak egy poros kisváros, ahol senki nem csinál semmit. Erre...Nagy levegőt veszek. El kell vontatnia a sráctól hamarosan, mert egyre jobban fél, ahogy kristályosodik az ostoba fejében, hogy a végzetei diskurálnak körülötte. - De pofátlan hal. - mert hozzám mert érni és még játszotta is a keményet. Fegyvert vettek elő. Ez nyílt erőszak, és arra mindig erőszak a válasz.
Elengedem hát, pedig minden izmom, inam tiltakozik ellene. Hiába lépek el, ő nem tud, mert Cameron már az arcába vicsorog. A nyekergő hang, ami még kireppen a szoruló torokból meg is mosolyogtatna, de ott a gondolat, hogy ha tényleg letépi, akkor vérezni fog...... - Rászegelhetnénk a homlokára. - mert haza biztos nem vinném, ő meg valószínűleg a sokkba és a félelembe halna bele közben, szóval még mókás sem lenne. Most tényleg mókásnak tartanék egy ilyet? Mi van velem??
A mozgását nézem. Elmegy és mi hagyjuk? A farkas vicsorog a dühtől, miért hagyjuk? Most le lehetne vadászni és egy darab gyökérrel kevesebb lenne a világon. Próbálok nyugodtan lélegezni, de Cam nevet mond be. Főnöke? Ismeri? Megtornáztatom az ujjaimat, hogy lefoglaljam magam és ne kezdjek én is futni - pedig annnnyira szeretnék! - és figyelni tudjak. Felfogni, hogy ennek itt és most vége van, felfogni a kérdést. - Mi? Jól. Jól, igen. Bosszant, hogy óvatlan voltam. - mert ez tényleg bosszantó, sőt, szánalmas egyenesen. - De te hogy kerültél ide? - ha már apropó. Kétlem, hogy ezen a nyomorult helyen szokta tölteni a szabadidejét. Bár igazából semmit sem tudok róla, de...nem. Akkor sem. Az meglep tényleg, hogy itt van. - Köszönöm. - ezt most itt és ezt szívesen a szemébe is mondanám, ha mondjuk az arcomat nézné. Talán valami rejtett képessége a nézése, de kevésszer éltem meg ilyen erősen szuggesztív pillantásokat. Végignézek magamon és..mhm, igen. - Ó, a fenébe... - már elfordulni olyan ostobán hatna, szóval csak összekötöm a felső két fél maradványát, hogy álljon is valahogy és ne kelljen így utcára mennem. És ne kelljen ezt a pillantást magamon sem tartani.
- Már miért jönnék neked egy ezressel? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian. - Fizetős szolgáltatás volt? - a vége mosolyba fordul, bár kétlem, hogy emiatt mondja. De milyen ezres? Hát most kivételesen semmit se csináltam. - Nem vinnél haza? Tőlük bűzlöm és kicsit...szakadt vagyok. - mármint ha egyáltalán kocsival van. De biztos azzal. Remélem. Meg azt is, hogy igent mond és lemoshatom magamról ezt az egészet. Közelebb lépek, ez inkább ösztönös, nem szándékos. - Nagyon-nagyon közel voltam, hogy ezt a kört átadjam a farkasnak. - súgom közénk a titkot, mintha a falakról fülek lógnának. - Úgy érzem, ez valahogy neked köszönhetően nem történt meg. - erre mondjuk nem tudok logikus magyarázatot, de ha ő nincs itt...köhintek. - Mehetünk? Irtózom az állomásoktól. - szívből és őszintén. - Mesélhetnél nekem ezekről. - mert ez a hamiskás kis részlet azért megvan. És, ha beszél erről, akkor nem másról fogunk..beszélgetni.

Hogy nem vettem észre, hogy valaki mögém lépett? Mi van velem? Úgy látszik túlságosan elkényelmesedtem otthon, mert ott egyszerűen ilyen soha nem történt meg. Három halandó, gyenge, esetlen ember megpróbál megerőszakolni itt? Basszák meg, mindenki bassza meg!
A karja még a kezemben van, vinnyog és olyan nehéz visszafognom az ösztönös további lépést, hogy szinte nekem fáj, hogy nem tépem ki onnan és tolom bele a szájába.
A térd szétnyomja az alkarom, a fájdalom kellemetlen, de pillanatnyi, mert felrángatnak és a kés a torkomnak feszül. Egyre erősebb az inger, hogy a késesnek és a másik két disznónak jobb lenne meghalnia. Ez a gondolat kicsit kijózanítja az agyam, én kerülök előtérbe, hogy a farkas száműzetésre kerüljön egy kicsit. Én nem öltem embert soha, apám nem tűrte volna el. Megijeszt a saját érzéseim kavalkádja, mert a vérem szaga az orromba tódul és viszlát emberi logika. A farkas is felméri a halál eshetőségét. A ragadozókban erős túlélő ösztön munkálkodik, de megérkezik az az illat, a bizonyos és bár megdöbbent, a farkas nagyon is örömmel konstatálja, hogy ki van itt. Bár egyáltalán, meg amúgy is, mi a fenét keres itt Cameron?! Hogy kerül éppen most ide?! Ha meg itt van, miért nem csinál már végre valamit?? Komolyan hihetetlen, mennyire ki tud akasztani és...az a hang! Átbucskázik a bordáimon és belezuhan a bugyimba. Ez nem jó, baromira nem jó! - Akkor kifejleszthetnéd a tulajdonságot! - morgom, de a tagjaimon végigömlik egy megmagyarázhatatlan magabiztosság. Most, hogy ő itt van, minden rendben lesz.
A kés még mindig zavaróan közel van a nyakamhoz, de Cameron átavanzsál hangból látvánnyá és hagynám is magamat lenyűgöződni, hogy milyen gyorsan lép és kerül elő a fegyver, dördül el jóformán a fülem mellett a lövés, amitől azt hiszem pár másodpercre meg is süketülök, de a kar roppanása zene füleimnek. A másik oldalamon álló megbénul a várakozásban. Van az az egy tökéletlen pillanat, amikor az agyad még nem tudja, hogy vajon meghal-e valaki és menekülni kell, vagy a támadó hal meg és fellélegezhetsz. Felrántom a karom és könyökkel orrba vágom, hogy billenjen ki. Ez talán emberhez mérten erősre sikerül, szinte hallom is a törés roppanó hangját. A farkas pedig kapna utána, ne meneküljön, ő egy áldozat. Úgy rántom vissza, mintha a szerelmesem lenne, akit hátulról átölelek, édes dolgok helyett masszívan szidja az anyámat és engem is lehord mindenféle boszorkány (?) szajhának.
Már a nyakába lihegek, de közben magammal kell viaskodnom. Olyan könnyű lenne eltörni a nyakát. Tudom, én parancsolok, én vagyok az irányító, de nem akkor, amikor megtámadnak, megvágnak és még Cameron is itt van. - Soha többé ne menjetek a bár közelébe! - meg másnak se, de már így is majdnem morgás a hangom, megszorítom a karjaimat körülötte, ne vergődjön már annyira. - Megérdemli az életet egyáltalán? - a kérdés persze nem költői, Cameronnak címzem, legyen akkor morális iránytű, ha már felbukkant a semmiből - mellékes, hogy éppen jókor -. Vegye el a halandót, vagy tényleg mehetek a börtönbe. Felé fordulunk, mert a srác félelmének a szaga olyan erős fűszersó, hogy biztosan nem engedjük messzire. - Megérdemel bármit, annak fényében, amit csinálni próbált? - ostoba barom. Meg a barátai is azok! De a vergődése jobban leköt. Még mindig vérzik az orra és ez a fémes szag kifejezetten tetszik. Kifejezetten.

Még mindig nem értem miért akart nagyapa Cameronnal bájcsevegni erről a helyzetről. Ha nagyon akarja, hívja fel, hát mi közöm hozzá, kivel társalog? Semmi, pontosan. Ő viszont annyira naivan kezeli azt, ha valaki jámbor mondatokkal teletűzdelt szócsokorkákkal kér segítséget, hogy ilyenkor a gyanakvása egyszerűen elszunnyad. Betemetődik a gondolatok avarja alá. Istenem, hát 24 órában nem állhatok mellette és bökhetek rá azokra, akikről egyszerűen ordibál, hogy nem a jófiúk oldalát erősítik. Erről mondjuk cseveghetne Cameronnal igazán.
Nekem a dolgom, hogy végre megtudjam, honnan jönnek ezek és vajon hány, nagyapához hasonló szerencsétlent vernek át ezzel? Egyszerűen muszáj többet tudnom, és ha találok bármit, ígérem szólok majd a rendőrségnek, meg akiknek még kell. De konkrét bizonyíték nélkül ki a fene hallgatna meg egyáltalán? Senki. Pedig nem szoktam téziseket legyártani, de ez a pénznek nevezett rosszul festett papírfecni...
Kis híján elgázolnak és a csattanásból ítélve csak az a szerencsém, hogy a sofőr gyorsan kapcsolt. Persze, most valami random ember és a kocsija a legkisebb gondom. Gyanítom, van biztosítása, tehát teljesen lényegtelen lesz számára a történet, ha megkapja a pénzét. Egyébként sem én csináltam, hanem az, aki belement. Nekem csak jó, hogy nem hajtott át rajtam a túlárazott kocsijával. Persze a szívdobogásom felgyorsul, egy ilyen baleset baromira fájdalmas és talán a halálközeli élmény is meglett volna, de...nem tudom, most nem tudok ezen merengeni, hogy mi lett volna, ha nem tapos a pedálra időben. Abba pedig, hogy belementek hátulról, biztosan nem halt bele.
Próbálok hát óvatos lenni az ostoba sikátorban, nem zajt csapni és nem felhívni magamra a figyelmet. Pedig itt hátul eléggé erjedt szagok vannak, aminek talán egy kutya kiváltképp örülne, de a farkasnak ezek nagyon városi szagok. Idegenek is sok szempontból.
A kéz, ami viszont betakarja a fél arcom, nem ismerős. Megmerevedek egy pillanatra. A filmeken ilyenkor a hős gyorsan átgondolja, mit is tudna tenni, én csak éppen megmozdulok és máris beborít a sötétség.
Fellüktet az arcom, a fájdalom mindig gyorsan talál magának ébresztő módit. Nem én tudok koncentrálni, hanem a farkas, az ő érzékszervei segítenek felébredni, meghallani a hangokat körülöttünk, a mocskos és ostoba beszédét az embereknek. Emberek?! Emberek. Az én emberi felem még kutakodna magában információért, amire szüksége van, hogy összeillessze a kép felhasított darabkáit, a farkasnak ezek nem lényegesek. Emberek, akik lefognak, akik azt hiszik, hogy tehetnek valamit. Emberek, akik fogdosnak, mintha egy semmit nem számító, élettelen húsdarab lennék.
A fejem tompán sajog, még mindig mintha kába lennék, pedig az összes érzékem éber. Legalább három férfi röhög disznó mód felettem, a bőrömet a kinti szél hűti. Próbálnék a gondolatmenet végére járni, de a farkas energiája egyszerűen lepofoz a színről. Kit érdekel bőr, ruha meg egyebek? Kit? Senkit. Emberek. Mit képzelnek magukról? Félvakon keresek kapaszkodót az egyik karján, kis porhanyós még. Halandó karja. Rászorítok, mire felüvölt és ijedten kapja felém a fejét, a másik kettő is belerezdül. Kapkodnak a karjaim után, az egyikre térd nehezedik, ami a kurvára kellemetlen kategória. Ráadásul büdösek is, de a farkasszag nem belőlük jön. Ó, nem. A dög inkább csak jegyzi magában, hogy ki van itt, de a három baromra figyel és erre a csípőmön ülő is rájön, amikor a szemeinkbe néz. – Takarodj le rólam! – krákogom morgó hangon és lökök egyet magamon. De Cameron mit keres itt?! Hogy kerül egyáltalán ide?! Ez az ő szaga, biztos vagyok benne. A hős seggfejek megtorpannak, szürreálissá válik a helyzet és kés szorul a nyakamhoz egy utasítással, ami szerint kussoljak. Nem lennénk egy súlycsoport alapból, de, ha elvágja a nyakamat…azzal nem segítek az életemen. Nyelek egyet. – Mondd mire vársz még? – hangzik a kérdés, ami gyakorlatilag az összes résztvevőnek szól. Az összesnek.