Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Hétf. 20 Nov. - 19:57
I'd stop the world spinning for you
- A kémeim? - Értetlenség szele suhan át vándorként a szempáromon, mert azt csak nem érzi, hogy figyeltetem. - Miért, szeretnéd, ha lépten-nyomon a sarkadban lennék? - Ha viszont már felhozta, akkor ideje tisztázni, kiváltképp, hogy a feltevés tőle jön. Kamasz, lassan felnő, valóban nem feltételeztem, hogy arra vágyna, szorosan és górcső alatt tartsam. Akkor lenne alapja a vádaskodásnak, ugyebár… - A bűnözőket meg. Te azonban a lányom vagy. - A cigarettával a kiigazítást is együtt érkezik, mivel felesleges magát más viszonylatba helyeznie, mint amelyben létezik. Egyelőre erősen kétlem, olyan módon bánnék vele, ahogyan egy fegyenccel szokás, de mindenen is lehet változtatni, ahogyan legalábbis a dolgok állnak. A látványos nemtörődömsége, azzal karon öltve, amilyen gesztusokat produkál, nem kis csekély mértékben emlékeztetnek valakire, akit nálam jobban senki nem ismer. Más esetben valószínűleg elöntene a büszkeség egyfajta hulláma, elvégre az enyém a gyerek és láthatóan igyekszik a teljes arzenált felvonultatni, amit tőlem örökölt. Azonban nem a saját repertoárommal fog célt érni, bár ezt ő még nem tudja. Valószínű, nem is sejti. A cigarettafüst pedig lassan beeszi magát a konyha minden sarkába is mindeközben. Összepréselt, lefelé ívelő szájjal, amolyan elismerés jelleggel grimaszolok, ahogy a nikotingőzt hosszabban tartja lent a tüdejében és biccentéssel jelzem, folytassa csak, lehetőleg ilyen módon. Hosszú, mély szippantásokkal letüdőzve, ott is tartva, a lehető leggyorsabban szívódjon fel minden szar, ami benne található. - Valóban? - Bólintva veszem megint csak tudomásul a hallottakat arra vonatkozóan, mennyi ideje szívja a cigit, semmint valódi választ várnék. Gyakorlatilag szünet nélkül folytatom is; - Mégis ki mondta neked, hogy jobb, mintha drogoznál? Abba valamivel gyorsabban halnál bele, mint ebbe a szokásba. Vagy az a cél, hogy minél nyomorultabb módon fulladj meg? - Szívok bele a magam szálába újra, mélyen, aztán van még mit hozzátennem az elhangzottakhoz. - A tüdődben lévő csillókat szépen lassan előbb megbénítod, hogy képtelenek legyenek ellátni az egyetlen funkciójukat, miszerint kitakarítsák a sok szart onnan, ami irritálja a komplett légzőszervedet, aztán meg mint egy mellékesen meg is ölöd őket. - Rövid slukknyi szünetet iktatok be. - Fantasztikus érzés lesz egyre kisebb tüdőkapacitással élni különben. Előbb futni nem leszel képes anélkül, hogy úgy éreznéd, kiköpöd a tüdődet, aztán a lépcsőket sem tudod majd megmászni anélkül, hogy ne fulladozz és mit ne mondjak, elképesztően vonzó lesz, amikor egy sima menet alatt is úgy fogsz zihálni és krákogni erőtlenül az első öt perc után, mint aki éppen a halálán van. Nincs is annál vonzóbb. - Újabb grimasz ül ki a képemre. Természetes sztoicizmussal, nyíltan emelem a beszélgetésbe a szexre vonatkozó utalást, mert ha elég nagylány ahhoz, hogy a bagó lógjon a szájából, akkor elég nagylány ahhoz is, hogy erről is szót váltsunk. Ezt akarja, nem?! Hogy felnőttként legyen kezelve. - Igazat adok neked, rengetegen bagóznak és éppen ennyire rengetegen döglenek is bele. Egyik formája felemelőbb, mint a másik… tudod mit? Holnap, suli után az Egészségügyi Központba jössz, megmutatom a héten hányan haltak bele a dohányzás szövődményeibe a patológián. Nem fordul fel a gyomrod pár felboncolt halott láttán, igaz?! - Nem kérdezek valójában. Az sem érdekel, ha más programja van, sem semmilyen egyéb, más kifogása. - Itt lakom. De ne aggódj, vettem a lapot, több időt töltünk együtt, beszélgetünk, mint most és apa-lánya programokat szervezünk, mint a holnapi. Most pedig gyújts rá a következő szálra. - Határozottan közlöm vele, különös tekintettel nyomva meg az utolsó mondatot. Érezheti, nem, hogy ellenkezést nem várok, egyenesen a lehetőségét sem adtam meg a számára.
Hogy félek-e az apámtól? A legkevésbé sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenféle unikornispukis-szivárnyos érzések töltenek el attól, ahogy most rám néz. Nem tudom, hogy mi okozta ezt a pálfordulást nála, hogy hirtelen érdekelni kezdte, hogy hogyan öltözködöm, vagy miket csinálok. Eddig olyan érzésem volt, mintha szándékosan a nagyira hagyná, hogy intézze ezeket helyette, mert úgy neki kényelmesebb. Még Freddy bácsi is gyakrabban szólt hozzám, márpedig ő sem az a szószátyár típus. Ma valamiért úgy ébredt, hogy mindenképpen elő kell adnia a szigorú apát, összegezem magamban, még mindig farkasszemet nézve vele. Azt hiszem, hogy nem kell mondanom, hogy a korábbi jókedvem teljesen elpárolgott.
- A kémeid jelentették, hogy valami rosszat csináltam? - vonom fel a szemöldököm rezignáltan, ami kísértetiesen hasonlíthat a saját gesztusaira, ha hajlandó megfigyelni. Persze a gondolat is nevetséges, hogy rám állított valakit, aki figyeli a lépéseimet, de nem látok más kiutat a helyzetből, mint a támadást, és a pimaszságom az egyetlen fegyver, ami jelenleg a rendelkezésemre áll ehhez. - Úgy tudtam, hogy a bűnözőket is megilleti az ártatlanság vélelme, amíg nincs bizo... - kezdem, de belém is fullad a szó, amikor előkerül a cigarettásdoboz.
A következő legelemibb ösztön a tagadás, majd a vádaskodás és a sértődöttség. Nyilvánvaló, hogy apa nem hülye, és a nagyi sem - bár utóbbiról erős viták folynak a városban. Ennek tudatában gyújtok rá, és ahogy az első adag füst eléri a tüdőmet, leeresztek annyira, hogy felöltsem a nemtörődöm, cinikus álarcot. Próbálok úgy tenni, mintha nem lenne komoly a dolog, és csak ő fújja fel. Ha volt is bennem riadalom korábban, mostanra elengedtem.
Újabb slukk, amit ezúttal tovább tartok lent, mintha csak az utasításait követném. Eszemben sincs elnyomni a szálat, ha egyszer már meggyújtottam.
- Egy ideje - rántom meg a vállam, kiengedve a füstöt. - Már azelőtt is szívtam, mielőtt idejöttem. A házban nem szoktam rágyújtani, szóval ez a része új - mosolyodom el, bár a vonásaimban egy cseppnyi öröm sincs. - Jobb, mintha drogoznék - teszem hozzá, bár nem vagyok biztos benne, hogy ő is így gondolja. Orvosként biztos számos olyan egészségügyi kockázatot fel tudna sorolni, amivel egy életre elveszi a kedvem tőle... Nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom.
Újra az ajkaim közé fogom a cigarettát, elgondolkodva rövidet szippantok. Jó kérdést tett fel, amire bizonyára jó választ is vár. Ritka, amikor valaki ennyire belém tudja fojtani a szót, de az még ritkább, amikor így ülünk egymással szemben.
- Nem tudom -felelem végül, ezúttal teljesen őszintén. Mivel az asztalon nincs hamus, a nagyi egyik ocsmány asztaldíszét húzom közelebb, és lepöckölve róla a gyúlékony elemeket, végül az alátétre hamuzok. Már teljesen mindegy, hogy ezért, vagy valami másért szidnak meg. - Miért érdekel? - villantom tekintetem újfent az öregemre. - Az egész nem nagy dolog. Rengeteg ember bagózik - tudom, hogy az érvem úgy sem érhet célt, de ha nem próbálkoznék az olyan lenne, mintha teljesen megadnám magam. Az pedig nem szokásom.
- Egyébként, hogy hogy itthon vagy? - nem tudom leplezni a hangomban ülő keserűséget, de ha szerencsém van, akkor a füst számlájára ír majd, nem pedig a kamaszlányos duzzogáséra. - Az egészségügyi központ nem hal meg nélküled? - vigyorodok el hiéna mosollyal. Nemcsak én vagyok az, akit ma számon kérnek.
Nem, annak a ténye, hogy néhány gombbal babrál az ingén nem sokkal teszi jobbá vagy elfogadhatóbbá, ha már itt tartunk, az öltözékét. Noha egyáltalán nincs ínyemre, hogy a lányomként és egy Montgomaryként is így nézzen ki, egyelőre nem ez a legsürgetőbb, aminek a végére kívánok járni vele. Pusztán a fejben megírt listához tesz hozzá egy újabb pontot. Újra megemelkednek a szemöldökeim, mert cseppet sem hiszem, ne lenne mit bevallania. Nem most léptem le a falvédőről, de valahol bájosnak tartom – egyébként nem –, hogy a tizenhat éves lányom azt gondolja úgy átbaszhatja az apját a palánkon, ahogy az éppen jól esik neki. Hát persze. Mondanám, korábban kell ahhoz felkelnie, de valódi esélye erre valójában egyáltalán nincs. - Nem? - Blazírtan nyugtázom egy a szám körüli grimasszal a válaszát, semmint visszakérdezek. Ő választott, tehát így játszik. Akkor eszerint haladunk. A vonásait csak röviden tanulmányozom, ahogy előveszem a cigit, ami rövid úton kerül át hozzá. Amíg azt bizonygatja nem az övé, majd gyakorlatilag bevallja a most már nyilvánvalót a szobájába való illetéktelen behatolás és magánszférájának megsértésére tett megjegyzései között kimondatlanul is, addig rágyújtok az ujjaim közé vett szálra és bele is szívok, a legkisebb hezitálás nélkül. Ha már dohány, a magam részéről a szivart egyébként szívesebben venném, két halálos szokás közül legalább az élvezhetőbbre voksolva, de ez most nem lényeg. Megvárom, amíg elmondja, amit elakar, isten ments, hogy félbeszakítsam vagy ne kapja meg a teret és lehetőséget arra, valljon, de láthatóan és hallhatóan nem teszi. Hátradőlök a szék támlájának és újra beleszívok a dohányba, amíg ő is megteszi ugyanezt a sajátjával. Gyakorlottsága egyértelmű választ ad a kérdésemre. Legalább tudom, amit akartam. - Nem kérdeztem, hogy a tiéd-e. Az pedig teljességgel mellékes ki mennyire boldog, vagy érzi magát megsértve jelen pillanatban. - Nyugodtnak nevezném a hangomat, ha különösebben jellemeznem kellene valamiképpen. Nem örülök ennek az egésznek, cseppet sem, ha már itt tartunk, de ez még nem ok arra, hogy ne civilizáltan jussunk a dolgok végére. - Ne csak dísz legyen a kezedben az a szál, ha már dohányzol, legalább csináld rendesen. - Veheti úgy is, akár példaként demonstrálva veszem a számba újra a blázt és szívom le a nikotin füstöt mélyen. - Tehát, mióta dolgozol azon, hogy egyre vastagabb rétegben kátránnyal vond be a tüdődet? - Csak a kérdés elhangzása után fújom ki a lenyelt füstöt. A két szálnak köszönhetően a teret lassan betölti azoknak semmivel sem összetéveszthető szaga. Hagyom, hadd válaszoljon, már ha fog, kérdésem azonban akad még. Nem is egy, ami azt illeti. - És megéri? Vagánynak érzed magad tőle? - Nem veszem le róla a tekintetem egyetlen másodpercre sem. Kimondatlanul is, de ajánlom neki, ha már volt olyan bátor, itt az orrom előtt fogadja el a kínált cigit, akkor szívja úgy, akár egy gyárkéményként füstölő dokkmunkás.
Még időben sikerül megmakacsolnom a vonásaimat ahhoz, hogy ne vessek kétségbeesett pillantást a nagyanyámra, és könyörögjek némán, hogy maradjon. A lelkem mélyén tudom, hogy a nagyi jelenléte sem menthet meg, bármi is következik, de a jelenlétében talán… Nem is tudom. Talán mégiscsak jobb, hogyha kimegy.
Apa öltözékemre tett megjegyzésére végig nézek magamon. A sötét farmer, amit viselek talán egy hajszálnyival szűkebb, és lyukasabb, mint amit még illendőnek lehetne nevezni, de különbözik sokban azoktól a daraboktól, amit a barátnőim is rendszeresen hordanak. Begombolok néhány gombot az ingemet, de végül nem kapok lehetőséget érdemben reagálni. Ezek szerint nem az öltözködésemmel van a valódi baja, összegzem magamban, miközben a félelem egyre növekvő gombóca összegyűlik a gyomromban, hogy aztán a torkom felé indulva teljesen kiszárítsa a számat.
- Nem hiszem… Nem tudom – dadogom, mert eszemben sincs olyasmit bevallani, amiről esetleg nem tud, nehogy még nagyobb bajba sodorjam magam. Márpedig így is elég nagy bajban vagyok, másképpen nem kerülne sor erre a beszélgetésre. Apa nem szokott csak úgy raportra hívni, az esetek nyolcvanszázalékában ráhagyja a nagyira a kárálást.
Basszus, egyszerre érzek riadalmat és megkönnyebbülést, amikor előhúzza a cigarettát a zsebéből. Ezt egy árnyalatnyival könnyebb lesz kimagyaráznom, mintha valaki köpött volna arról, hogy látott nemrég a homokbányáknál tartott illegális motorversenyek egyikén, ahová Rodot kísértem.
- Ez nem az enyém! – vágom rá azonnal, szinte szemrebbenés nélkül. - Egyébként is! Mióta szokása a nagyinak, hogy átkutassa a szobámat? – kérdezem kissé durcásan, a tenyerem alá fogva a dobozt, amit apa átcsúsztatott nekem. - Magánszféra! Ebben a családban ismeretlen ez a szó? – fűzöm tovább, mintha a saját – szerintem jogos – felháborodásom képes lenne arra, hogy elterelje a figyelmet a tényekről. Kételkedem benne, hogy ezzel kibillenthetném apát a rossz zsaru szerepéből, de kicsit későnek éreztem, hogy most kezdjen el gondos apucit játszani.
Taktikát váltok. Kamaszként megvan rá a jogom, hogy a hangulatom pillanatról-pillanatra változzon.
Dacosan apám szemébe nézek, majd átveszem tőle a gyújtót. Rövid hezitálás után végül kiveszek egy szál cigarettát a dobozból, meggyújtom és egy gyakorlott bagós rutinjával leveszek egy adag füstöt, amit aztán köhögés és krákogás nélkül engedek szabadon.
- Boldog vagy? – rándul meg a szám sarka. Igazából kíváncsi vagyok rá, hogy végül beleszív-e a sajátjába, vagy sem. Az biztos, hogy a szenvtelenségemmel az alvó oroszlán bajszát cibálom, de ha ez kell, hogy végre rám figyeljen... Legyen így.
Röviden, de annál tüzetesebben mérem végig a lányomat, ahogy besétál a konyhába, nyomában anyám társaságával. Nem kerüli el a figyelmemet az mit visel magán, csodálom, hogy a nagyanyja nem tette még szóvá, bár lehet azt várja, ez is rám maradjon, mondván az iskola nem húspiac, ahol az árut mutogatni kellenék vagy illenék, ha már itt tartunk. Csodálkozom, nem tűnt még fel neki, olyan prominens család tagja, ahol egyikünk sem arra edz, hogy úgy nézzen ki, mint akit most szalasztottak a prolinegyedből. Egyébiránt az inkább grimaszba hajló, fogjuk rá mosolya is feltűnik, amelyet sztoikus blazírtsággal fogadok a képemen. Nem sok okot adott arra, hogy mosolyogjak rá és ennek semmi köze ahhoz, miként viszonyulok hozzá. A kurta köszönésére biccentek egyet, aztán anyámra emelem a képemet, megemelkedő szemöldökkel, akar-e még valamit hozzáfűzni bármihez is, mert azt kíváncsian várom. Minden más esetben azonban kettesben akarok a lányommal beszélni és nem közönség előtt, akkor sem, ha csak róla van szó. Kivételesen veszi a lapot és magunkra hagy, bár van egy olyan érzésem, túl nagy távolságra azért nem kerül. Leginkább hallótávolságon még belül marad. Mindenesetre, amíg nem kattan mögötte a zárnyelv a helyére az ajtóban, addig nem szólalok meg, csak a gyereket figyelem, ahogy leül a szemben álló székre. - Nagymosás van és kifogytál az elfogadható ruhadarabokból vagy árleszállítást tartasz és azért teszel közszemlére mindent is magadból? - Dobom meg az érdeklődés mellékeseként mindkét szemöldökömet felé, de valójában arra nem hagyok időt neki, hogy érdemben felelhessen erre. Gyakorlatilag folytatólagosan toldom utána; - De, hogy a kérdésedre is válaszoljak édes lányom, ha úgy érzed, hogy bajban vagy, az egész pontosan miért is lenne? - Most már viszont van lehetősége, hogy reagálhasson a hallottakra. Túl sok illúzióm azonban nincs azzal kapcsolatban vajon mit fogok hallani tőle. Bár bevallom, azt valahol elismeréssel fogadnám, ha egyenesen és őszintén vallaná be az ügyes-bajos dolgait. Nem ostoba, kifejezetten értelmes, pontosan tudatában van annak, hogy miket művel, amivel erőteljesen próbálgatja feszegetni a határait. Túl is lépéve azokat. De egyelőre haladjunk csak szépen sorjában, mindent a maga idejében. Bárhogyan is feleljen, közben a zsebembe nyúlok és kiveszek egy doboz cigarettát. Kinyitom, egy szálat az ujjaim közé forgatok, a dobozt pedig leteszem az asztalra magam elé és anélkül, hogy levenném róla a kezemet egy laza mozdulattal megküldöm, átcsúsztatva a sima, lakkozott felületet tetején neki. - A nagyanyád szerint dohányzol. Ha így van, akkor rajta, gyújts csak rá. Veled tartok én is. - Kihalászok egy öngyújtót is meggyújtom a magamét, majd szimplán áthajítom neki a tenyérbe illeszkedő méretű eszközt. Beleszívok a szálba és a füstcsík mögött, összeszűkülő tekintettel figyelem mit reagál vagy csinál. Tudja, hogy mellkassebész is vagyok, nem kifejezetten szokásom a dohányzás, láttam épp elég elfeketedett tüdőt ahhoz, hogy ne kívánjam magamnak, elvégre nem ettem meszet.
Nevetgélve mászok ki a kocsiból – át kellett nyomakodnom az egyik srácon, hogy kiférjek, mert én ültem a hátsóülés közepén, így egyszer sikerült az ölébe huppannom -, majd egy utolsó intéssel, és az ígérettel, miszerint másnap találkozunk, köszönök el a társaságtól. Párszor bandáztunk már együtt, szóval egyáltalán nem éreztem semmi rosszat azzal kapcsolatban, hogy velük furikázzak haza, ha már felajánlották, hogy elhoznak. Vidám mosollyal az arcomon trappolok keresztül a füvön, amiért a nagyi rendszeresen leszid, mert szerinte kitaposom a zsenge szálakat, és érkezem meg a bejárati ajtó elé, ami még azelőtt feltárul, hogy bedugtam volna a kulcsomat a zárba.
- Nagyi… Megijesztettél – mondom félig-meddig nevetősen, a mellkasomat tapogatva a szabad kezemmel. Az öreglány kelletlenül hagyja, hogy megpusziljam, bár egy pillanatra azért ellágyulnak a vonásai, majd ellépve a küszöbről morogva beljebb tessékel. A táskámat laza eleganciával dobom le a méretes előszobában, és éppen azon vagyok, hogy kifűzzem a bakancsomat, amikor közli velem, hogy apa vár rám.
Nem tudom, hogy mi lep meg jobban. Az, hogy apa itthon van, vagy az, hogy beszélni akar velem. Egyik sem fordul elő túlságosan gyakran. Kicsit összébb húzom magamon a kockás ingemet – ami alatt egy pofátlanul kivágott fehér trikót viselek -, és zavartan követem a nagymamát a konyhába, ahol valóban ott ült Arthur Montgomary, teljes valójában.
- Szia! – próbálkozom meg egy mosollyal, ami sokkal inkább zavart grimaszként fut keresztül az arcomon, nem pedig valódi mosolyként. – - Jól vagy? – kérdezem bénán, miközben elfoglalom a nekem szánt helyet, amire rámutatott. A nagyi esetében, legyen bármennyire bogaras is, mindig ösztönösen jön, hogy köszönésnél valamilyen gesztussal jelezzem felé a szeretettemet, apával szemben ezek a dolgok nem jönnek olyan könnyen. Úgy éreztem, ha megpróbálnám megpuszilni, vagy megölelni, inkább elhúzódna, így hát nem is próbálkoztam ilyesmivel, leszámítva az ünnepeket.
- Bajban vagyok? – egyértelmű, hogy valami nincs rendben, de jobb az ilyet az elején tisztázni.
Nincs is annál felemelőbb, mint amikor egy 24 órás ügyelet 17. órájában az embert a saját anyja sipítással megtoldott rikácsolással egybekötve telefonálja fel, mert a lánya valami málészájú, lapos-képű idétlen kölyök motorján, annak is a hátsó szegmensén zötyögtette haza a tomporos felét. Ha pedig ez még nem lenne elég, úgy döntött, hogy a földből alig kinőtt lényét nikotinnal mérgezi lázadásának jeleként. Az orrnyergemet végignyomorgatva bólogatom át a beszélgetést, bele-belemorranva a vonalba, hogy jó anyám tudtára adjam, még nem párologtam el a hívás másik végéről, noha őszintén szólva el tudnám tölteni az időmet mással is, semmint az eszetlen kölköm újabb húzásait hallgassam végig a saját anyám előadásában, akinél újabban egyébként is a mosómedvék töltenek be fontosabb szerepet. Kivéve most. Most a saját unokája tolja ki képből a karikás szemű kukaborogatókat. Hát roppant módon örvendek ennek, mit ne mondjak. Legutóbb az iskolai eredményei vonzották magukra a reflektorfényt, most meg… Ha nem tudnám biztosra mi a helyzet, joggal feltételezném, mégis Duke DNSe szökkent szárba a magamé helyett. Amennyire most a szívem csücske ebben a pillanatban a tulajdon leányom, éppen annyira kívánnám cakkosra mintázni nemesebbik felét kizárólag pedagógiai célzattal. - Intézem. Most pedig feküdj le aludni… Igen, délután beszélek a fejével. - Persze nem tudom megnyugtatni, akkor terelődik el a figyelme, amikor zajt hall odakintről. - Nem neked kell utánajárni ki vagy mi zajong odakint, küldd ki Fredericet, otthon van, nem?! Amennyi időt a telefonon töltök az éjjel közepén, a végén még diszpécser is lehetnék és akkor aztán igazán megérte a több, mint egy évtizednyi tanulás, hogy az arra húzódó gyakorlatról ne is tegyek említést. Az anyám lenyugszik, én meg megyek a dolgomra. Azért egy rövid üzenetet még hagyok a gyerek anyjának Beszélnünk kell. Reggel hívj. Azzal nem különösebben foglalkozom egyáltalán ráér-e. Érjen. A reggelin és azzal járó körökön túl van a família mire hazaérek. Fáradtan állok be a zuhany alá, a Ruthal való beszélgetéshez nem árt ha az éjjel és azt megelőző hosszú órák fáradtságát legalább részben lemosom magamról. Azon kevés ritkaságot egyike – az egyetlen –, amiben egyetértünk, fogjuk rá általában, a lányunk. Ettől azonban még egyáltalán nem lesz igaz, könnyed vagy kellemes beszélgetésnek állok elébe. ...Mint utóbb kiderül, igazam volt. Akár egy kaktuszt simogatni, olyan élményen vagyok túl, ennek az ízével fekszem le pár órára, amíg Bethany haza nem ér. Egy órával előbb térek magamhoz, mint amikorra a hazaértére lehet számítani. Farmert, lezser inget dobok magamra és konyhaasztalnál ülve várom, hogy befusson. Gondolatban ajánlom csak neki, nehogy eszébe jusson megint valami mókusképű szerencsétlenség tragacsán hazagurítania magát. Majd meglátjuk. Nem kell kérjem, anyám magától tessékeli az unokát a konyha irányába, már amikor az hazatéved és hagyja magát egyáltalán tessékelődni, hogy felmerül bennem, a végén még élvezi önjelölt feladatát. - Beszédem van veled, ülj le. - Bökök állammal a szemben lévő szék felé cizellált invitálást helyett. Úgy vélem egyértelmű vagyok és el várom, ez számára is egyértelmű legyen.
Vendég
Vendég
Szomb. 18 Nov. - 22:46
Bethany & Arthur
Each princess must face the consequences of her actions at least once
Montgomary kúria
A tágas konyhának része a méretes tálaló szekció, ahol az asztalokra helyezik az ételt mielőtt a családnak felszolgálnál az ebédlőben. A játék valamikor a délutáni órákban történik.
Vendég
Vendég
Ajánlott tartalom
Each princess must face the consequences of her actions at least once