Ramsey nem várta el Lucastól, hogy rögtön elfogadja a kialakult helyzetet, hiszen még ő sem tudta jól kezelni, pedig kettejük közül – legalábbis papíron - ő volt a felnőtt. A fiú kiakadása teljesen érthető volt, de sokkal jobban is fogadta a beszélgetést, mint amiben a lány reménykedni mert. Éppen ezért nem ragaszkodott ahhoz, hogy üsse a vasat amíg meleg, és inkább úgy döntött, hogy annyi időt hagy Luke-nak, amennyire szüksége van.

- Vannak olyan történetek, amiket jobb, ha az ember megtart magának – mondta egy lazának szánt mosollyal. Bár maga is tudta, hogy az életük beillene egy tini drámába, amit manapság ezerrel nyomatnak, de sosem érezte úgy, hogy a meséjét meg kellene osztania másokkal; se a Netflixen, se a Wattpadon. Túlságosan személyes volt, hozzájuk tartozott, a családjukhoz.

Csak megrázta a fejét. Fáradt volt, és úgy érezte, hogy felesleges tovább erőlködnie azon, hogy tisztázza Reece-t a történtek súlya alól. Nem hibáztathatta Lucast, hiszen sokszor tette fel magának ugyanezeket a kérdéseket az évek alatt, de neki volt ideje arra, hogy saját maga számára találjon válaszokat.

- Egy ideig még biztosan – utalt csendesen arra, hogy a férfi ki tudja várni a találkozást.

Az ölelés jól esett Ramsey lelkének, és talán pár másodperccel tovább szorongatta a lurkót, mint ahogyan az számára még elfogadható lett volna, de ki kellett élveznie a pillanatot, mielőtt még végleg elillan.

- Esküszöm, a konyha közelébe sem megyek ma – nevette el magát a lány. Valóban nem volt a tűzhely ördöge, de ez nem akadályozta meg benne, hogy viszonylag gyakran próbálkozzon. Addig már szerencsésen eljutott, hogy csak a mirelitek felét égette oda, de azt sajnos ugyanabban az adagban….

Összekulcsolta a kezeit az ölében, miközben figyelte, ahogy méhének gyümölcse egy szakértő mozdulattal eloltja a maradék cigarettát, amin normális körülmények között talán megbotránkozott volna. Mikor voltunk mi valaha normális körülmények között? Soha. Hiszen, mikor csak testvérek voltak, akkor sem volt soha egyszerű dolguk egymással.

Egy közös filmezés viszont nagyon normális dolognak tűnt, és ha ehhez az kell, hogy kiontott beleket, és kamerába fröccsenő vért bámuljon két órán keresztül, boldogan vállalta. Nővéri lelkesedéssel borzolt bele a srác hajába, majd indult az ajtó irányába, hogy megkeresse a telefonját a pizzarendeléshez.

Hagyta, hogy Luke intézze a filmet, amíg ő lebeszélte a rendelést az egyik közeli pizzériával, ahol már nagyon jól ismerték őket, hiszen rendszerint mindig rendelték a kaját. Mivel Ramsey semmit sem bízott a véletlenre, egy csomag előre elkészített popcornt öntött egy nagy tálba, hogy azzal töltsék meg a gyomrukat a pizza érkezése előtt.

Tartotta magát az ígéretéhez, és egy szót sem szólt arról, és csak élvezte az estét, amit kettesben tölthettek.

Lucas & Ramsey

Lucas okos gyerek volt, tele csupa jó és jogos kérdéssel, amitől Ramsey még csapnivalóbb gondviselőnek érezte magát. A gyereknek nyilvánvalóan gondjai voltak, és ő, a felnőtt hagyta, hogy egyedül lebegjen mindennek a közepén. Megfordult a fejében, hogy talán segítséget kellene kérnie Raveltől, és elhívni a férfit magukhoz, hátha ki tud szedni valamit a fiúból, de aztán… Aztán jött Reece, és a dolgok sorrendje valahogy megváltozott.

- Kérlek, Luke… Ne legyél kegyetlen – rázta meg a fejét, amikor a kamasz sorolni kezdte a borzalmasabbnál borzalmasabb lehetőségeket a titok leleplezésére. – Anyával akartuk elmondani, tizennyolc éves korodban, de aztán… - újabb felcsóválás, hiszen mindketten tudták, hogy mi történt aztán. Az édesanyjuk beteg lett, elment, és itt maradtak ketten egy érzelmi káoszban, miközben Ramsey próbálta kitalálni, hogy hogyan tovább. Hivatalosan is ő lett Lucas gyámja, mégsem állhatott elő az igazsággal.

Érthető volt az indulat és a harag. Nem kellett varázsképességekkel rendelkeznie ahhoz, hogy pontosan értse és érezze, hogy mi zajlik le a gyermekében, és nem azért, mert az anyja volt. Ismerték egymást, szerették egymást, együtt cseperedtek és nőttek szövetségé. Családdá.

Valószínűleg nem kerül bele az év anyja díj nyertesei közé azzal, hogy együtt füvezik a fiával, de úgy érezte aznap este ez a kisebbik rossz, ami bekövetkezhetett. Legalább Lucas nem rohant el, gondolta, és ez reménnyel töltötte el.

- Tizenhat éves voltam, annyi mint te most. Nem igazán volt beleszólásom a történtekbe – rántotta meg a vállát, miközben beleszívott a bódító cigarettába. Megígérte, hogy őszinte lesz, és úgy döntött tartja is magát ehhez az elképzeléshez, de nem akarta a felelősséget teljes egészében a szüleire hárítani. Hiszen ő is hibázott. – Apa áthelyeztette magát, amikor megszülettél, és úgy tűnt a legjobb megoldásnak, ha a testvéremként jössz ide… Gondolj bele! Normális családod lehetett, nem pedig egy kamasz anyád, aki magáról sem tud gondoskodni. Luke, a mai napig odaégetem a pirítóst. Te bátran rám bíznál egy kisbabát? – nevette el magát, és hang a témához képest könnyed volt, már-már vidám. Nyilván hatni kezdett a fű.

Kissé megkönnyebbült, amikor Lucas végül elvette tőle a felé nyújtott képet, rajta a két lüke fiatallal, akik azt hitték, hogy övék lehet a világ. Boldog volt azokon a képeken, és csak remélte, hogy a rajtuk szereplő férfi is legalább annyira az volt.

– Reece… - ez volt a legnehezebb része a történetnek, de az igazsághoz tartozott, így nem hallgathatta el. - Reece a tanárom volt, de ezt nem tudtam, amikor megismerkedtünk, egyikünk sem tudott róla – szögezte le a gyorsan, mielőtt a srác olyan következtetéseket von le, amelyek visszafordíthatatlanok lettek volna. – Őrülten szerelmes voltam belé, igazi, nyári kamaszszerelemmel. Gondolhatod, hogy mekkora botrány lett volna belőle, ha az egész kiderül. Apa elrendezte, de ennek az volt az ára, hogy Astraeus nem kereshet se téged, sem pedig engem – úgy adogatták egymás között a cigarettát, mintha egy furcsa békepipa lenne egy tárgyaláson, amelyen a résztvevők egy rossz szó elhangzása után bármikor sírni kezdhetnének. Ramsey közel járt hozzá, de tudta, ha sírni kezd, akkor sosem tudja elmondani amit szeretne, márpedig fontos, hogy Lucas hallja a történetet. A történetüket. – Apa nem volt rossz ember, de makacs volt, és ez a makacsság nem hagyta, hogy megértse, olyan módszert választott a családunk megóvására, amellyel… Amellyel fájdalmat okozott – kibökte, de nem bírta ki, hogy ne mentegesse az apját. Ne mentegesse az apjukat.

- Reece szeret téged – ismételte meg, kissé talán makacsabbul. Ha Lucas szülő volna, megértené, hogy ez a szeretet nem múlik el attól, ha az ember nem láthatja a gyermekét, és nem lehet ott mellette az élete minden pillanatában. Ramsey a találkozásukkor pontosan látta, hogy mennyire szenved a férfi azért, mert nem ismerhette a fiát. A tekintete, amellyel a házba lépve a falakon lévő képeket figyelte, mindent elárult a lány számára. – Nem kell most azonnal döntened – emelte fel a kezét védekezően. – Egy darabig a városban lesz, meg tudja várni, amíg eldöntöd, hogy készen állsz-e rá – legalábbis Ramsey remélte, hogy így lesz, és egykori kedvese nem kezd önálló akciókba. Talán emlékeztetnie kellene rá, hogy van fegyvertartási engedélye, csak azért, hogy elkerüljék a félreértéseket. – Én melletted állok, bárhogy is akarod, akkor is, ha most nagyon-nagyon pipa vagy rám – tette hozzá megnyugtatásként. Akaratlanul is elmosolyodott, amikor a fiú azt mondta, hogy a kedvéért – az ő kedvéért -, lehet megpróbálja. Ez sokkal több volt annál, mint amennyit a lány remélni mert.

- Nem kell változtatnod ezen a szokásodon, hiányozna – nevette el magát Ramsey. Hát igen, híresen rossz szakács volt, aminek gyakran szegény fiú itta meg a levét. Bátortalanul nyúlt előre, karját ölelésre tárva. – Tudom, tudom, hogy utálod, de most az egyszer engedd meg, hogy megöleljelek. Ne legyél majom! – kuncorászta testvéri, évődő hangon, és ha Lucas magától nem állt kötélnek, akkor a karjánál fogva húzta közelebb magához, hogy kicsit megropogtassa. A pillanat kedvéért volt hajlandó elfelejteni a szőnyegbe beletaposott, belenyomorgatott hamucsíkot.

- El ne mondd Reece-nek, hogy hagytalak füvezni – motyogta a bongyor fürtök közé. – De egy másik alkalommal még azért is számolunk… - hangja közel sem volt annyira szigorú, mint szerette volna, hiszen részben az elszívott jointnak köszönhették, hogy ez az este nem fulladt totális katasztrófába. Tudta, hogy a srácnak még sok mindent meg kell emésztenie, ezért hagyta, hogy eltávolodjon tőle, ha szeretne.

- Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben magához vette a szőnyegről a képet, és a karszalagot, hogy visszazárhassa őket oda ahová valók; a Darth Vaderes ládikóba, ami aztán visszakerül majd a bugyijai közé. Egyelőre. – Rendelek pizzát – állt fel kissé bizonytalanul. – Ha úgy érzed, hogy szeretnél még beszélgetni, a nappaliban leszek és éppen könnyesre bőgöm magam valami romantikus borzadályon, amit a Netlixen találok – mondta, és ha Lucas is úgy gondolta, az ajtó felé indult, hogy beváltsa az ígéretét.

Lucas & Ramsey

Egyszerűbb lett volna meghátrálni, és azt mondani, hogy „bocs, majd visszajövök máskor”, aztán megfeledkezni erről a bizonyos máskorról. Olyan sokszor belekezdett már, de sosem érzett magában elég erőt arra, hogy be is fejezze. Nem akarta, hogy Lucas úgy érezze, hogy az egész gyerekkora hazugság, mert nem volt az. A szülei szerették, és ez a fajta mély szeretet sosem lehet hamis. Ahogy az sem változik, ahogy ő érez iránta… Itt csak az volt a kérdés, hogy a fiú képes lesz-e valaha is megbocsájtani.

Rébuszok. Mindig csak a kerülők… Erőt kellett vennie magán, hogy ki tudja bökni, mit akar. És megtette. Lucas egy kamasz összes dühével pattant fel az ágyról, és vádlón meredt az aprócska karszalagra, mintha az tehetne az egészről.

- Sajnálom… - lehelte Ramsey leszegett fejjel, és kissé előre dőlt, két kezét összekulcsolva a térdei előtt, egészen apróra húzva magát. Kék szemei lassan siklottak fel a gyerekre, akinek dühe teljesen érthető, és jogos volt. – El akartam mondani, de nem így… Olyan régen el akartam mondani – feje újra lehanyatlott, összecsuklott kezeit a homlokához érintette. Azt hitte, hogy sírni fog, mert érezte a növekvő gombócot a torkában, de a könnyek elmaradtak. Egy kicsit még mindig émelygett a néhány nappal korábbi búfelejtő gumicukor és whisky kombinációtól, de még nem emiatt remegett a térde, amikor végül rávette magát, hogy felálljon. Óvatosan újabb kis dolgot vett ki a dobozkából, amelyet az ujjai közé fogott, és úgy merített belőle erőt a továbbiakhoz.

- Az a kórházi karszalagod, akkor kötötték a csuklódra, amikor megszülettél – bökött állával finoman az apró tárgyra, amit a srác még mindig a kezében szorongatott. – Az egyetlen olyan dolog volt, amit anya abból az időből engedett megtartani… Nyilván megsajnált engem, mert ő pontosan tudta, hogy milyen, amikor az ember elveszít egy gyereket – bátortalanul lépett közelebb Lucashoz, mintha csak egy vad cica lenne, akit nem akar megrémiszteni a közelségével. – Persze, én nem vesztettelek el téged a szó szoros értelmében, hiszen láttalak felnőni, de… De nem lehettem az anyukád – lassan megcsóválta a fejét, hiszen magát is meglepte azzal, hogy az évek óta dédelgetett szavak, a vallomás, mennyire egyszerűen, könnyedén gördül le az ajkairól, pedig ezt a részt nem játszotta le százszor a fejében.

- Egyszerűbb volt, hogy a nővéred legyek… Hiszen én is gyerek voltam még - bökte ki végül, egyik kezével megtámaszkodva a kupis íróasztal sarkán, hogy tisztes távolságból figyelte, és várta Lucas reakcióját. Tudta, ha most nem mondja el ezeket, talán soha nem lesz rá alkalma ismét.

Lucas beletúrt a fiókjába, és kihúzott belőle egy jointot. Egy felelősségteljes gyám már ott megállította volna, de aznap este Ramsey a szokásosnál is engedékenyebb arcát mutatta. Megvárta, amíg a fiú beleszív a cigarettába, majd elengedve az asztal szélét, kinyúlt a kis rudacskáért.

- Adsz egy slukkot? – kérdezte, és ha a fiú hajlandó volt rá, hogy átnyújtsa neki a füstölgőt, valóban bele is szívott. Elvett az íróasztal tetejéről egy üres üdítőitalosdobozt, majd azzal együtt törökülésben letelepedett a szőnyegre. – Ülj le – intett maga elé, miközben a hamut a dobozba pergette, és visszanyújtotta a jointot a gazdájának. A jótékony köd máris könnyebbé tette a fejét és a lelkét.

- Mit akarsz tudni? – tudakolta szelíd hangon. A másik keze ujjai között még mindig ott volt a papírlap, amit kivett az ereklyetartóból. – Szeretnéd látni apukádat? – kérdezte, és remélte, hogy a fiú nem gondolja azt, hogy Reece végig a szekrényben bujkált, miközben ő a vallomással küszködött. Ramsey egy könyvjelzőformájú lapocskát tartott a kezében, egymás alatt négy képpel, amiről sütött, hogy egy gagyi fotó-automatában készültek. A játékteremben csinálták a képeket, azon a nyáron, amikor megismerkedtek. Ezt a relikviát is a fiú felé nyújtotta, meghagyva neki a lehetőséget arra, hogy nemet mondjon.

- Tudom, hogy az egész túl sok neked – kezdte bátortalanul. – És biztosan rengeteg kérdésed van, amire őszintén fogok felelni… Nem kérem, hogy kezdjünk Rém rendes családot játszani, de Reece nem rossz ember, és talán nem érted, hogy hogyan lehetséges ez, de szeret téged – mondta, és tudta, hogy ami elhagyja a száját az igaz. A zsigereiben érezte, és látta is, amikor a férfi olyan elveszetten állt minap a konyhájukban. – Hajlandó vagy adni neki egy esélyt? – kérdezte, miközben ismét a cigarettáért nyúlt egy újabb lélekmelengető slukk reményében.

- Remélem, hogy tudod, hogy én ettől még ugyanaz a Ram vagyok… És nagyon-nagyon szeretlek téged, sosem bántanálak. Kivéve, ha kiégeted a szőnyeget, mert rossz helyre hamuzol! – éles pillantást vetett egy hamu foltra a fiú lábai előtt. Igen. Határozottan az a Ram volt, akit a fiú mindig is ismert.

Lucas & Ramsey

Ramsey Thorne élete másból sem állt, csak halogatásból. A majd holnap-ok egyre növekvő sorában valahogy elveszett a megfelelő idő. Ahogy egyik lábáról a másikra állva figyelte Lucast ismét majdnem meghátrált. A fiú beesett szeme, és a hangerő, amellyel a zenét dübörögtette - na meg a tény, hogy napok óta alig hagyta el a szobáját - egyértelművé tette a lány számára, hogy a kamasznak valami baja van, és kicsit sem hiányzik neki, hogy a nyakába szakadjon egy tizenhat évig elhallgatott titok. A bűntudat zárta el az orrlyukait, ezért nem vett tudomást a fű összetéveszthetetlen szagáról, amely undorító elegyet alkotott az energiaital és a kamaszfiúk életterét átható nem-egészen-illattal.

Bárcsak elmondanád, hogy mi bánt, csóválta meg a fejét Ramsey, miközben erőt véve magát betört az oroszlán barlangjába. A fiatal nő egyetlen reménysugarát csak az adta, hogy arra gondolt, a fiú bánatának oka nem lehet komolyabb egy szerelmi csalódásnál. Ha másképp lenne, akkor elmondaná, győzködte magát, pedig egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Elég nagy szabadságot adott a fiúnak, de néhanapján ő sokkal nagyobb támaszt kapott Lucastól, mint amit ő nyújthatott a számára.

- Néha azt kívánom, hogy bárcsak itt lenne anya. Neki olyan könnyen mentek ezek a dolgok... - pillantott körbe, jelezvén, hogy nagyon is tudja, hogy valami nincs rendben. Óvatosan óvakodott beljebb, és ha Lucas hajlandó volt rá, hogy helyet szorítson számára az ágyon, akkor leült mellé a matracra, a ládikót gondosan az ölébe fogva. - Csak azt remélem, hogy tudod, rám mindenben számíthatsz. Akkor is, ha azt hiszed, hogy olyasmiről van szó, amiről nem beszélhetsz velem - nyújtotta ki egyik kezét, hogy egy göndör tincset simítson el a srác homlokából, ha az nem húzódott el az anyai mozdulattól. Nem hazudott, bármit megtett volna ezért a fiúért, és nemcsak azért, mert a fia volt, hanem mert a szíve minden szeretetével szerette. Várt pár pillanatot, esélyt adva a kamasznak, hogy megnyíljon, de nem erősködött, nehogy Lucas még inkább bezárkózzon a sündisznótüskék mögé.

- Amit el akarok neked mondani... - ejtette vissza kezét az ölébe, és esetlenül Vader nagyúr fején kezdett topogni hosszú ujjaival. - Olyan kicsi voltál még, amikor apu elment, és amikor anyu beteg lett... - kereste a szavakat, hol ide, hol oda csapongva. - Tudod, a szülők néha tesznek dolgokat, hogy megvédjék a gyerekeiket, de ez nem jelenti azt, hogy rossz emberek lennének. Érted? - pillantott bizonytalanul a fiúra, aki valószínűleg egyre furcsábban, vagy türelmetlenebbül figyelte a nővérét, de ha mégsem, az sem könnyítette meg Ramsey helyzetét. - Csak azt akarom, hogy tudd, a szüleink nagyszerűek voltak, és nem akarom, hogy aszerint ítéld meg őket, amit most megtudsz. Ha haragudni akarsz valakire, rám kell haragudnod - mondta a lány, miközben felpattintotta a doboz tetejét, amit évek óta zárva tartott. Néhány fénykép, és sok egyéb apróság lapult benne, olyan emlékek, amik veszélyesen közel sodorták az embert a titokhoz.

Ezt nem lehet kíméletesen csinálni, nyelt egy nagyot. Gyorsan, mintha csak letépnél egy ragtapaszt.

- Luke... - kezdte, kissé kásásan, mert egy gombóc kezdett gyűlni a torkában, amely fojtogatva próbálta elállni a hangok útját. A titkok, főleg azok a titkok, amelyeket az ember hosszú évekig dédelget, egy idő után védelmezni kezdik saját magukat. Ramsey mély levegőt vett, és kivett valamit a dobozból, egy karszalagot, ami egykoron egy csecsemőhöz tartozott. - Luke... Én vagyok az anyád - a vékony kék anyagot a fiú felé nyújtotta, hogy elvehesse, ha akarja, és a ráírt adatokból maga is meggyőződhessen az igazságról. - A fejemben ez sokkal jobban hangzott - vallotta be esetlen grimasszal, de innen már nem volt visszaút. A magyarázatok és kérdések még ráértek, de volt valami, amin gyorsan túl kellett esnie, mielőtt még meggondolja magát.

- Az apád a városban van, és szeretne megismerni - ezzel az utolsó kegyelemdöféssel várta, hogy elsodorja az ár, amely már tizenhat éve gyűlt körülötte.

Tizenhat éve készült erre a napra, de valahogy ettől nem tűnt könnyebbnek a dolog. Legalább húsz percig körözött a folyosón Lucas szobája előtt, úgy ahogyan azt illik; mezítláb, kezét tördelve, időnként olyan sóhajokat elengedve, amitől félő volt, hogy leszakad a menyezett. Tudta, hogy most kell megtennie. Azelőtt, hogy Reece csípné fülön a fiút, és mondaná el neki az igazság azon verzióját, amit ő vél helyesnek. Nem, biztosra vette, hogy nem hazudna Luke-nak, de ez még nem zárta ki, hogy úgy adja elő az eseményeket, hogy ő legyen a saját történetének a hőse. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert így tartaná helyesnek. Két hazug szülő helyett, jobb az egy, vertek visszhangot egykori szerelme szavai agytekervényei között.

Lucasnak meg kell értenie, hogy az anyja – te jó ég, egyre többször gondolt így magára -, miért tette azt, amit tett, mielőtt az apja – te jó ég, még ijesztőbb volt, amikor így gondolt Reece-re – beszélne vele.

Tudta, ha túl sokáig fog habozni, akkor végül nem teszi meg, így kétszer, határozottan koppantott a fiú szobájának ajtaján. Hagyott neki néhány másodpercet, majd megismételve a mozdulatot, lenyomta a kilincset.

- Hello, idegen! – szólalt meg hangosan, hátha a fiú éppen zenét hallgat, és nem vette észre az érkezését. Arcán olyan széles mosoly ült, amiből már messziről látszott, hogy komoly problémákkal küzd. – Bejöhetek? – kérdezte óvatosan, de csak akkor lépett beljebb, ha megkapta az engedélyt. Ha esetleg a fogadott testvére azt mondta volna, hogy kívül tágasabb, akkor az ajtóban állva hintázott zavartan a lábain, de ha bebocsájtást nyert, akkor a szobában művelte ezt az idegesítő kényszercselekvést.

- Mit csinálsz? – kérdezte, miközben lágy pillantása úgy állapodott meg a srácon, mintha attól félne, ha egy percig szem elől téveszti, akkor menten köddé is válna. – Szeretnék veled egy fontos dologról beszélni – köszörülte meg a torkát, megemelve a kis ládikót, amit eddig a hóna alatt szorongatott, hogy le ne essen. Lucasnak ismernie kellet a Star Warsos tárolót, hiszen egyszer, évekkel korábban a nővére csúnyán lekapta a tíz körméről, amikor bele akart nézni. Ramsey ezután pedig olyan helyre száműzte a dobozt, ahol a fiú egészen biztosan nem kutakodott volna. Az alsóneműi közé.