Nem gyakran fordulok meg a Moonlightban.
A járást azért ismerem, persze: egyfelől azért, mert aprócska korom óta otthonosan mozgok a kocsmák és más italmérések fedele alatt, másfelől azért, mert többször beültem már ide. Annak ellenére is, hogy a vérfarkasok között - ahogy annak idején az emberek között - csupán korcs söpredéknek számítok. És annak ellenére is, hogy pontosan tudom, a legokosabb az lenne, ha egyáltalán nem lépném át olyan helynek a küszöbét, ami szesz árusításából tartja fent magát. Mégsem tudok az italra haragudni. Nem visz rá a lélek, hogy felelőssé tegyem. Ahány iszákost ismertem (és én aztán ismertem párat!), egyik helyett sem döntött soha az üveg.
Kár a drámáért. Ebben úgy igazán.

Leülök a pulthoz, az oldalsó szélén. Amennyire meg tudtam ítélni, a nagymenők inkább a nagyobb boxokban vagy az elülső asztaloknál szeretnek helyet foglalni. Eddig még soha nem történt ilyen, de belül valahol elkerülhetetlennek érzem, hogy egy nap belém kössön valamelyik tisztavérű - igazi - vérfarkas, akkor pedig jobb, ha a pult mögül egyből bele tudnak avatkozni a dologba a tulajdonosok. Őszintén meg vagyok lepve, hogy eddig egyszer sem fordult elő ilyesmi, bár az is igaz, hogy nemigen kísértem a sorsomat.
Kérek egy gyömbért rummal. Három nap Wilmington után nem sietek olyan nagyon haza.