Büszke vagyok a munkáimra. Nem tartom magamat kiemelkedően okosnak, talpraesettnek, ravasznak, és kifejezetten szépnek se. Teljesen átlagos vagyok, egyedül a saját kezeim között megszülető alkotások, tárgyak emelik a saját fényemet. Más számára lehet furcsa ez, de akinek a családja generációkon át a kézműves termékeiből élt meg, az pontosan tudja, ez mennyire az életének a szerves része. Nem csak egy hobbi, de egy életmód, szenvedély, és munka egyben. Elkerülhetetlen, hogy ne az agyaggal való munka áradjon belőlem, a pórusaimat ne ez a földes illat telítse meg.
Ha körbenézek az üzletemen, a polcokról azok a színes tárgyak vigyorognak vissza rám, amikbe nem csak időt meg energiát, hanem a saját szívemet is beledolgoztam, gyakran ésszerűtlen kereteken átlépve is. Amikor itt vagyok megnyugszom és békés elégedettség telepszik rám, mint a szerzetesekre, akik naphosszat meditálnak.
Imádom megosztani hát az alkotásaimat másokkal. Köszönetképp, meglepetésként, hálám jeléül, bármi okból is, szeretem átadni ezt az örömöt másnak. Nekik persze mást jelentenek ezek a csecse-becsék – színes foltot az unalmas irodai napjaikban, kedves emlékeztetőt egy parti nyaralásukról, esetleg valamelyik ünnepet juttatja eszükbe az általam gyártott étkészlet. A lényeg ugyanaz, mosolyt csal az arcukra, úgy, mint nekem. Így, mikor a férfi elvesz egy egyszerű, inkább a formájával kiemelkedő bögrét, a büszkeségem hegyesen áttör a gyász bús ködén, és visszakapja az életem néhány pillanatra a színét.
Talán jobb az, hogy ebben a boltban ért a hír, gondolom, mikor belekortyolok a citromtortámba. Itt élőholtan is ismerősen, kényelmesen mozgok, minden négyzetcentiméterét ismerem, és tudom, bármi is lesz, itt kidolgozhatom magamból. Ha össze is zuhanok, egy tömbnyi agyagba vájhatom a bánatomat, és amíg van célom, addig tudom, hogy ki fogom bírni. Már előre félek, mennyire érzelmileg kimerült és üres leszek, mikor hazaérek. Habár várnak rám otthon, egy olyan lakásban, amit közösen varázsoltunk otthonná, egyszerre tűnik agresszíven csendesnek és üres. A kezeimnek nincs mit tennie, csak a szememre tapadniuk, hogy a könnyeimmel áztassam őket. Nem tudok elmenekülni a valóság elől, nincsen semmilyen alkotói álomvilág, amelyben elmerülhetek.
És bár a valóság kínzóan kaparja a lelkemet, a kedves férfi jelenléte egyszerre észrevehetetlen és nyújt vígaszt számomra.
- Nagyon szívesen. – felelem halkan, belekapaszkodom a teljesen hétköznapi interakcióba. A normalitásba. Egy olyan illúzióba, ahol Paul még él valahol.
Bele sem gondolok, hogy akár dolga volna a férfinek, a citromfüves tea sem nyugtat meg annyira, hogy összeszedjem magam. Most, hogy nincs mit kihordanom hátulról, újra nekiveselkedem a munkának, befejezem a másik két vázlatot is, szinte levegőt is elfelejtek venni közben. Megnyalom az ajkaimat, mikor valami nem úgy kel életre a papíron, mint ahogy azt szeretném, és a legvégén, mikor kicsit távolabbról is megszemlélem a terveket, egy sóhajjal nyugtázom őket. Gyorsan lefotózom a rajzokat a telefonommal – általában megvárom, míg az eredeti tervek visszakerülnek hozzám, azonban biztos vagyok benne, hogy ma képtelen volnék mással foglalkozni, muszáj vagyok ebbe belemerülnöm. Az órára pillantok – körülbelül húsz perc telhetett el így csendben, és kicsit szégyellem magam, hogy ennyire feltartom a férfit.
Összetekerem a papírt, a pult mögé nyúlok és egy kötözőt tépek le egy újrahasznosított papírból készült kötegből. Nyelek egyet, hirtelen ólomsúlyúvá válnak az elkészült rajzok, és alig tudom odanyújtani őket a férfinak. – Köszönöm, hogy megvárta. – mondom, a hangom kissé elhagy. – Üzenem Celiának, hogy ma nekiállok kisméretben modellezni a terveket kerámiából. Nem tudom, szeretné-e velem… Felvenni a kapcsolatot. – Kissé szaggat a hangom, de megpróbálok érthetően beszélni. Van egy olyan érzésem, hogy postagalamb fogja köztünk az üzeneteket továbbítani – túl fájdalmas volna együtt gyászolni, nem tudom.
Mielőtt a férfi elindulhatna, összekaparom magam. – És köszönöm, hogy tudja… Itt maradt velem. – nézek a szemébe. Komolyan gondolom, és remélem érzi a hálámat. – Sokat jelentett. – teszem hozzá, egy gyenge mosolyt sikerül magamra erőltetnem.
Buzog bennem a vágy, hogy azonnal nekieshessek az urnáknak, a gyászom a mellkasomban bugyog felfele. Muszáj vagyok formába öntenem, különben megeszi a lelkemet.

Örülök, hogy Celia nem egy levélben közölte a szándékát, vagy egy e-mailben. Ugyan nem állt velem szemtől szembe, mégis több gerinc van ebben a verzióban, mint egy személytelen SMS-ben. Bár dühös vagyok rá, talán jobb, hogy nincs itt. Nem tudnám megmagyarázni miért. Dühít, hogy nincs itt személyesen, de valahol megnyugvás is. Magam sem értem.
Azért is hálás vagyok, hogy a temetkezési vállalkozás munkatársa nem egy hazug díszítéssel csicsázott papírlapot hajított hozzám, hogy a rideg fekete tintával nyomtatott lelketlen levél sorait olvasva zuhanjak össze. Az empátia, amivel kipárnázta a férfi a zuhanásomat, elképesztően sokat segített abban, hogy most nem a járólapra borulva bőgök hangosan, hanem a papírt figyelem, a fejemben már alakot ölt az urna íve, a színe, az alakja. Az antilop kecses testének miniatűr mása az edény legszélesebb pontján, mint egy kitüntetés, amit az ember a kidüllesztett mellkasára tűz.
Egy hét, hangzik el az idegen szájából. Egy hét egyszerre túl kevés és mégis túl sok. Ha beugróst keresek magam helyett, és minden munkaórámat ebbe ölöm, akkor sikerülni fog. Tudom, hogy így tennék akkor is, ha nem volna ilyen szoros a határidő. Képtelen volnék máson dolgozni. Sajog a szívem, itt addig nem lelek nyugalomra, míg el nem készül az urna. Gondolkodnom sem kell azon, kérek-e több időt, tudom, hogy megcsinálom, és mint aki elfogadja a kihívást, jelentőségteljesen bólintok, félek, ha megszólalnék csak hüppögés törne fel a torkomból.
A papíron megjelenik néhány aprócska urna, a vonalaik hasonlóak, de mégis kicsit eltérőek, más a karakterük. Persze tudom, hogy mi illik Paulhoz, az első néhány grafitnyom után megfogan a képe, a lelkemben már kész is a tökéletes forma, mégis muszáj professzionálisnak maradnom, legalább három lehetőséget felajánlani Celiának. Mikor a férfi rábólint arra, hogy elvisz néhány vázlatot, elkezdek dolgozni az elsőn – az igazin. Hiába ködösödik el a látásom számtalanszor, átküzdöm magam az érzelmi hullámon, letörlöm az arcomat, és folytatom a skicceimet. Amint az urna alakot kezd ölteni érzem, hogy a szívem túlcsordul bánattal, nem bírom tovább, így megint a férfi jelenlétébe kapaszkodom, szomorkás mosolya megkönnyíti a létezést. Szerencsére elfogad tőlem egy csésze teát. – Válasszon egy bögrét vagy csészét! – mutatok az üzlettérben elhelyezett kerámiákra, amiket nem szoktunk előre kipróbálni, de egy kedves kis ajándékkal meglephetem őt, kevésbé érezném úgy magam, mint aki tartozik egy idegennek. Melegen mosolygok rá amennyire telik tőlem, ezzel jelezve, hogy komolyan gondolom, bármelyiket választhatja, meginvitálom a világomba őt. Amíg ő nézelődik, ha nézelődik, én a stúdióban eldugott vízforralót töltöm meg, a nehéz kancsót a talpára helyezem, és az elektronikus melegítőszál el is kezd dolgozni. A saját sokat használt fókát ábrázoló fogantyúval csinosított bögrémbe citromfüves teafüvel kitömött teatojást teszek, majd a kezembe veszem a nagyon nehéz kerámia teatartónkat, amibe a szálas teáinkat tartjuk. Előre sétálok a férfihoz, a karizmaim feszülnek, ahogy igyekszem megtartani a kínálatot. – Válasszon teát is, kérem! Mindegyik fekete, a legtöbb keverék, gyümölcsösek, főleg. – A tekintetemmel mutogatok, irányítom őt a szeretett füveim között. Van citromos, papayás, gyömbéres-narancsos. – Ha sima feketét szeretne, van itt darzsiling tea. – Ezt inkább a többiek isszák, de szinte tele van a tasakja. Ha választ, visszaviszem a nehéz tartót, az új bögréjét is, majd elkészítem a teáját, a víz már lassan úgyis felforr. Ha segítségre van szüksége a citromfüveset ajánlom neki is, a nyugtató hatása szinte áldás az életemben. Mindenesetre ez a teázás kicsit kiránt a bánatból. A forró poharakkal térek vissza, odaadom neki az övét, és amint elveszi, belekortyolok a sajátomba. Egy mély levegő után újra az ujjaim közé fogom a ceruzámat, befejezem az első nagyobb méretű vázlatot, amiről tudom, hogy Celia is észre fogja venni, mennyire Paulhoz illik. A grafit susogásán kívül nem adok ki hangot, nem bőgök, nem hüppögök, nem szipogok, teljesen átadtam magam az alkotásnak. Felszabadító elmerülni valamiben, ami képes a fájdalmamtól is megszabadítani egy lélegzetvételnyi időre.

Az egész egy reménytelen zuhanásnak érződik. Akárhogyan is kapálok, képtelen vagyok megkapaszkodni a kiugró földdarabokban, elmorzsolódnak az ujjaim alatt, velem együtt hullanak a mélybe. Akárhogyan igyekszem, csak mélyebbre kerülök, magammal rántva mindent és mindenkit, akit szeretek.
Az érzelmek keserű koktélja marja a gyomromat. Egyfelől az én urnámba temetik el majd az egyik legjobb barátom szellemét, lezáratlanul, igazságtétel nélkül kell búcsút vennünk tőle örökre; Másrészt tudom, hogy már régóta nincsen lehetőségem jogot formálni a gyászomra. Nem vagyok már más, mint egy színes folt Paul múltjában, csak annyira van beleszólásom a halálának viselésébe, mint a legjobb haverjának. Szinte már nem is ismertem, mikor utoljára találkoztunk, két idegen voltunk, akik egy élettel ezelőtt boldogan éltek egymás mellett. Felnőttünk, és már nem illettünk ugyanabba a kirakósba, más ritmusban dalolt a lelkünk, és békében megegyeztünk, hogy tovább állunk. Harmadrészt, engem várnak otthon, és a szurkos bűntudat is rám telepedik, ha Markra gondolok. Boldognak kéne lennem.
Mégis, miért önti el a lelkemet a reménytelen gyász most?
Valamibe kénytelen vagyok kapaszkodni, hogy a felszínen maradjak. A sámli széle után most az idegen férfi pillantása az, ami egyhelyben tart. Eddig el sem gondolkodtam rajta, vajon milyen lehet munkaidőben végignézni, ahogy más elgyászolja a szeretteit, de ezek után nem is szeretnék erre gondolni. Az idegen szinte megszűnik létezni, és akkor tűnik elő, mikor szükség van rá, ez a képesség pedig nagyon finom lélekre és érzékekre vall. Meglehet, hogy ő benne is lakozik egy másik állat, azonban most túlságosan el vagyok merülve ahhoz, hogy ezen morfondírozzak. Furcsa érzés vele kettesben lenni, aki profi szinten érti és érzi, mi zajlik le bennem, míg én is meglepem magam, mennyire fájok legbelül. Mint aki a férjét vesztette volna el, nem az exét, akivel egy jó ideje már nincsenek együtt. Ráadásul egyértelmű volt, hogy már nincs életben – talán jobb is, hogyha lezárjuk véglegesen.
A papír üressége fenyegetően bámul rám, beszív, ha nem vigyázok. Az idegen hangja élesnek hangzik, mikor kimondja, hogy nem, és egy óriásit dobban a szívem. Érzem, hogy miért nem mondott Celia semmit sem. Tudom, miért. Veszek egy nagy levegőt, reszketek, hallatszik is a légáramláson. Megdörzsölöm az arcomat, és szó nélkül elsétálok az ajtó mellett álló kis szobrok felé, elkapok egy antilopot – Paul állati alakját. Csak a cipőm talpának zaja töri meg a ránk telepedő nehéz csendet. A szobrocskával a kezemben sétálok vissza a pulthoz, a hatalmas papírlap mellé helyezve az állatot rekedtesen kérdezem az idegent: - Van esetleg valamilyen határidő? – Tudom, hogy nem lesz egyszerű megalkotnom ezt az urnát. Az életem egy darabját is el kell temetnem majd ezzel együtt, mégis, muszáj leszek Paul életének a megünneplésére megalkotni ezt az emléket. Az idegen válasza után elkezdek skiccelni, kicsiben próbálom kitalálni milyen alakot szeretnék adni az urnának. – Esetleg szeretne most néhány ötletvázlatot elvinni? – Képtelen volnék Celiával most szóba állni. Fáj, hogy nem ő mondta el nekem szemtől szemben, hogyan döntött, és bár nagyon hálás vagyok ennek a férfinek, hogy itt van velem, még mindig, valamennyi megnyugvást hozva nekem, érthető módon ridegnek találom ezt a közlésmódot. Amíg a férfi válaszol az újonnan feltörő, most már dühvel keveredő könnyeimet letörlöm a pólóm ujjával, szipogok egyet. – Bocsánat. – szabadkozom, újra kézbefogva a 4B-s ceruzámat. Újabb vonalakat rajzolok a papírra, a puha szén halkan susog ahogyan a felül szélesebb, alul kecsesen elvékonyodó formát papírra vetem. Mielőtt nagyon belemerülnék, ismét a férfire pillantok. – Sietnie kell? Esetleg megkínálhatom valamivel? – Ki akarom fejezni a hálámat, de képtelen vagyok összetett mondatokra. Remeg a hangom, és félő, hogy bármikor újra rám törhet a sírás. Muszáj dolgoznom, rajzolnom, máshova kormányoznom az elmémet, mert abban a pillanatban, hogy elcsendesedik a világ, felerősödik a fájdalmam.

Ép ésszel felfogom, hogy Paul már nincs köztünk. A valóság talaján állok, két lábbal. Mi már szakítottunk, rég nem éltünk együtt, mikor nyoma veszett, és tudván, hogy egy tucat másik alakváltóval is ez történt, nem reménykedtem benne, hogy egyszer viszontlátom. Az emlékeimbe kapaszkodtam, a szerelem nyomaiba, ami egykoron fényesen ragyogott, az utolsó hetekben pedig csak pislákolt már, mégis rengeteget jelentett nekem. A mai napig rengeteget jelent nekem.
A lelkem azonban a bizonytalanságból fakadó reményből táplálkozik. Valahol még életben lehet, odakint, a vadonban, suttogom magamnak éjszakánként, mielőtt elrabolna a gyász, beszippantana a végtelen sötétség, ami kienné a szívemet. Celiával egymásba kapaszkodva éltettük őt, emlékeinken keresztül maradhatott velünk. Néha egészen olyan volt, mintha csak elkerültük volna egymást, mikor ellátogattam az anyukájához. Úgy meséltünk egy bögre tea felett, mintha csak a múlt hetet beszéltük volna át, jelen időben, mosolyogva. Így töltöttük fel egymást, ezáltal éltünk túl, mikor kiüresedett a mellkasunk, vákuumként húzott be mindent a halál, megállíthatatlanul omlott össze a bordakosarunk.
Az, hogy most Celia ezt elveszi tőlem több, mint kegyetlen. Egy hatalmas tőr, amit gondolkodás nélkül döf a mellembe, meg is forgatja, hogy enyhítsen a saját fájdalmán. A rubinvörös vérem foltozza a pillanatot, Paul édesanyjának a kezét, a kapcsolatunk emlékét. Reszketek, a valóságom idegennek tűnik, mintha túl kicsi volna rám, a szívem ki akar törni belőle. Paul Callahant, hallom meg az idegen hangján a nevet, és ez bizonyul annak a lökésnek, ami kell ahhoz, hogy összeomoljak.
A sámlin ülve, a szélét markolva folyik a könnyem, arcomon csorog végig, sós ízét érzem, mikor a számba folyik. Nyelek egy nagyot, a felém nyújtott alig érezhetően cédrus illatú zsebkendőt hüppögve elfogadom. Elfelejtem megköszönni, pedig igazán figyelmes gesztus ez, a pillanat hevében azonban csak letörölgetem vele a megszűnni nem akaró sós patakokat. Másodpercek alatt ázik át a textildarabka, számra szorítom, hogy a hüppögésem hangerejét valamennyire mérsékeljem. Nem lehet igaz, hogy Celia feladta. Tényleg elment hát? Mindenki így gondolja? Miért adták fel? Ezer meg ezer kérdés feszíti szét a koponyám, óriási a nyomás, ezért is folynak ki olyan sebesen a könnyeim, gondolom. Nem tudom mennyi idő telik el, percek, órák talán, a torkom bedagad, kapar, a mellkasom nehéz, a levegő alig jut el a tüdőmbe. Szaggatottan emelkedik és süllyed, a gyász kiszámíthatatlan ritmusát járja. A kezemet az ölembe ejtem, a ballal körbeölelem a jobbat, ujjaimat melegítem, hiába van izzasztó hőség. Felnézek, először a pohár vizet szúrom ki. Könyörgő tekintettel fordulok az idegenhez – könyörgök a megbocsájtásáért, könyörgök, hogy fogadja el a néma köszönetemet, mert a szavak nem jönnek a nyelvemre, hogy illedelmesen viselkedjek. Hiába érdemelné meg. Elveszem a poharat, egy apró kortyot iszok belőle, a testemnek szüksége van a rehidrációra. A könnyeim elállnak lassan, a görcs, ami a szívemet kínozta enyhül. Köhécselek egyet, túl sok nedvesség van a torkomban, rekedt a hangom, mikor megszólalok. – Nem az ön hibája. Ön csak az üzenetet adta át. – újra az üzlet padlóját bámulom, a színes járólap szinte gúnyolódik velem, annyira vidám. Sőt, ahogyan körültekintek az üzleten, mintha csak először járnék az üzletben, nem pedig itt nőttem volna fel. A tekergő, ragyogó színek, a boldog álomszerű alakok, cuki kis figurák, kellemes vacsorát ígérő készletek nem veszik fel a fekete lelkem hangulatát, visszapattannak róluk, hogy megint rajtam csattanjanak. Szó szerint pofán vág a valóság, felsokszorozódik a fájdalmam, kénytelen vagyok reagálni, hogy ne zuhanjon rám a plafon. Gyorsan az ajtóra nézek, de látom, a férfi már elfordította a Nyitva táblát. Szerencse. Nem volna jó marketing, ha a vásárlók így látnának engem. Hálásan nyelek egyet, lassan lecsúszok a sámliról, hogy szembe álljak vele. – Köszönöm. – pillantok az ajtóra. Nyelek még egyet. – Szóval, urna. – krákogok egyet. Nem tudok többet kibökni, inkább hátra sietek a stúdióba, a gyászos csendben fülsüketítően visszhangzik a cipőm talpa. Előre hozok egy A3 méretű lapot, muszáj belevetnem magam valamibe, csak hogy ne süllyedjek el a nagy semmibe. A papírt a pultra terítem, az idegen felé fordulva halkan, reszelősen csúsznak ki a szavak cserepes ajkaim közül. – Van valami kérése a megrendelőnek? – Nem tudom kimondani Celia nevét. Haragszom, el vagyok keseredve, csalódott vagyok, sajgok. Lehullik a lapra egy könnycsepp, a jobb csuklómmal gyorsan letörlöm, elmaszatolom a vastag papíron, a nyoma úgyis megmarad. Pont, mint a közös életünk maradékai. Az apró szokások, gesztusok, bolondozások.

A nyári szezonban az emberfia lenge ruhákba bújtatott, napbarnított turistákra számít a boltban, esetleg helyiekre, akik utolsó pillanatban szeretnének szülinapi ajándékot vásárolni egy távoli ismerősüknek. A dalom ritmusát csicsergő beszélgetéseknek kellene megtörnie, nevetgélő vásárlóknak, izgatott gyerekek suttogásának, de valahogy túl lomha ez a mai nap. A szigorú fekete öltönybe öltözött férfi sem mindennapi látvány, de hát ki vagyok én, hogy bármi következtetést vonjak le egy vásárlómról, csak mert túl van öltözve a megszokotthoz képest? Összekuszált haja és frissen borotvált arca kedves összbenyomást kelt, komolynak tűnik, és fejben már meg is van, melyik étkészletet tudnám neki ajánlani, ha ilyesmit keresne. Nem tehetek róla, automatikus a dolog, a sztereotípiák helyett inkább a betérők stílusára, viselkedésére igyekszek alapozni, így nagyobb a sikerrátám.
A férfi hangja olyan, mint a napfény, ami simogatja az arcomat, amikor közelebb lépek hozzá. Egyszerre kellemes, mégis a közelgő időváltozást ígéri. Sejtelmem sincs, mi fog következni.
Az emberek többsége először körbenéz a sokrétű árut felsorakoztató polcok között, aztán kér segítséget tőlem, de úgy tűnik, ő pontosan tudja, miért jött. Sötét szemébe nézek mosolyogva, van olyan udvarias, hogy leveszi a napszemüvegét, amit elképesztően figyelmes gesztusnak találok. Mindig öröm olyan embereket kiszolgálni, akik megtisztelnek engem. Sajnos mostanában egyre ritkább, hogy eladóként a minimális tiszteletet megadják nekem, igen sokan idegesítő kis bogárnak néznek, akit legszívesebben egy zsebkendőbe csomagolva szélnek eresztenének a bolt előtt. A munkámat végzem, az eladásokból keresem a kenyeremet, természetes, hogy szeretném az áruimat értékesíteni.
Viszont egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, amit az idegen mond nekem.
Már az, hogy egy temetkezési vállalattól jött felkelti az érdeklődésemet, hiszen ez nem tartozik azon cégek sorába, akik gyakorta megfordulnak itt. Az ingatlanosok, műkedvelők, műsorkészítők gyakran járnak ide, hogy a tökéletes díszlethez szükséges csecsebecséket beszerezzék nálam, de a Rose Harbor temetkezési vállalat sosem keresett még engem.
Celia nevének említésére riadtan pillantok a férfire, a lelkem mélyén tudom, mi fog következni. Paul Callahan. Urna. Urna Paulnak.
Elkezd zúgni a fülem, nem hallom az új dalt, amire a hangszóróm vált át. Semmi mást nem látok, csak a férfi vonásait, ami rettenetesen idegennek hat jelenleg, elüt a Callahan családtagok megszokott mosolygós arcától. Az ajkaim résnyire nyitva vannak, azonban nem jutnak eszembe a szavak, amik ide illenének. Az nem lehet, hogy megtaláltak. Minden reggel elolvasom a híreket, rettegve, hogy olyan bejelentéssel találkozom, ami róla szól. Épp ésszel tudom, hogy már nem él, a szívemet azonban a remény a tüzeli, enélkül már összetört volna. Nincs az az Isten, hogy felfedezték a maradványait. Tudnék róla.
- Elnézést, Callahant mondott? – bököm ki rekedtesen, magamat is meglepem, mennyire nehéz a hangom. – Megismételné még egyszer a nevet? – Lehet, hogy csak félreértettem. Ha meg nem, muszáj hallanom megint, hogy biztosra menjek. Ebben a pillanatban a valóság és a remény mezsgyéjén egyensúlyozok.
- Le kell ülnöm, bocsásson meg. – Elkapom a férfi arcáról a pillantásomat, a hangom úgy cseng, mintha bármikor elhányhatnám magam. A gyomrom össze is van szorulva, egy tonnás kőnek érződik, nehezen kapok tőle levegőt. Össze fogok omlani. Az ajtó zárjához nyúlok, gyorsan elkattintom, hogy ne léphessen be senki se, de a Nyitva táblát már nem fordítom el. Nem gondolok arra, hogy a férfi talán rossz néven veszi, hogy bezárom, nincs erőm ilyeneken tűnődni most. A kasszához lépkedek sietős, de ügyetlen mozdulatokkal, benyúlok a kis sámliért, ami a pult alatt lakik, és odahúzom, ahol a vásárlók fizetni szoktak. – Bocsásson meg. – mondom még egyszer, a hisztérikus sírás határán, lehuppanok a kemény fa ülőalkalmatosságra. Szégyellenem kellene magam, hogy ennyire kiborultam, nem akarom, hogy bárki így lásson, de ehhez sincsen most energiám. Érzem, hogy az első könnyek végigcsorognak az arcomon, dacosan letörlöm őket. – Bocsásson meg. – ismétlem meg rezignáltan. Egy szemtanúja már biztos lesz annak, hogy szétesek. Mindegy, ez ellen már nem tehetek semmit.

A kerámia csendes délelőttjét egy még csendesebb kora délután követi, ma én vagyok a soros a kassza mögött. A rádióból a kedvenc dalaim szólnak, most éppen Curtis Mayfield Move On Up című száma, aminek a pörgős ritmusára jár a lábam. Illik ehhez a vidám nyári naphoz, június vége van, süt a nap, árad be a meleg a kirakatból. Az üres üzlethelyiséget a színes alkotásaim keltik életre, a legtöbb polcon az én kezem munkái várják azt, hogy valaki megvásárolja őket. Szeretek a mázakkal játszani, a formák mellett a színek a kedvenc játékszerem. Májusban a króm- és ónoxidok alkotta rózsaszínes mázokkal kísérleteztem, több tucat pink csésze és bögre sorakozik a Friss! jelzésű polcunkon. Flamingókat is csináltam, karkötőket lehet a nyakukba aggatni. A térdemig érő változatból, amit kerti dísznek szántam, a fele elment, már csak öt madárka várja, hogy valaki hazavigye őket egy hortenzia vagy rózsabokor mellé. Esetleg egy buzgó halastó mellé, amiben teknősök laknak a sebesen úszkáló aranyhalak mellett a meleg hónapokban.
A bejárat mellett közvetlenül jobb kéz felé találhatóak a kis figurák, amikből csak egyetlen egyet készítek unalmamban mindig. Rengeteg fóka, tengericsillag, napocska sorakozik ott, mind egyedi darab, de a virágok és házikók is gyakori motívumok ott. Villásszarvú antilopot már hónapok óta nem csináltam, mégis, mintha kifogyhatatlan lenne, ebben a pillanatban is legalább harminc kis antilop figyel engem. Bal kéz felől a konyhai tárgyak állnak a kirakatban, süteményformák, tepsik, formával készített hattyús vajtartók, kacsák dombornyomával díszített kancsók, rengeteg állatos bögre, egeres sajtostál. A szimpla, minimalista darabok a kassza mellett vannak, néhány hónapja körülbelül száz darab, türkizkék átlátszó mázzal készült, egyenetlen szélű tállal végeztem, amik annyira nem mennek azóta sem. Kár, pedig még akciót is tartottunk, aki elvitt egy hatos készletet hozzáillő mélytányérokkal, körülbelül fél áron hozzájuk jutott. Otthon is ilyenekből eszünk.
Sokszor van ilyen, hogy valami, ami nekem nagyon tetszik, a vásárlókat nem nyeri meg. Azért remélem a nyári tömeg segítségével sikerül majd ezeket elpasszolni. A stúdió, ami félig raktár is, már roskadozik minden jósággal, ami egy idetévedő nyaraló szemének kincs lehet.
A csendes tűnődésemet a bejárati ajtó apró csengője töri meg. A belépő férfire pillantok, mosolyogva köszöntöm. Nehéz szakma az eladás, de én mindig jó érzéssel zárom be az üzletet. Büszke vagyok a Fitzgerald Kerámia történelmére, a mai állapotára, az alkotásokra, amik a nevemet dicsérik. Könnyű eladni az olyan csecsebecséket, tárgyakat, amikben a szívem egy darabja lakik.
Paul is mindig azt mondogatta, hogy annyira könnyen rá tudok venni bárkit, hogy vegyen meg egy látszólag felesleges vázát, virágtartót, figurácskát, mintha erre születtem volna. A művészet persze sosem felesleges, tette hozzá mindig.
- Tudok esetleg valamiben segíteni? – Kikászálódom a kassza mögül, amíg elüldözőm az exem szellemét a fejemből. A farmerből készült halásznadrágomban könnyedén csusszanok ki a pult mögül. Sárga pólómon kivételesen nincsen egyetlen agyagfolt sem, pedig gyakran jövök előre a stúdiós ruháimban.