Az egészben az a legfájdalmasabb, hogy ő ezek után is elmondhatatlanul szeret engem.
Tudom, hogy nem érdemlem meg őt. Elcsesztem, mikor lemondtam róla, még akkor is, ha én ezzel jót akartam tenni. Itt van előttem a bizonyíték, hogy bármit is szerettem volna elérni, egyáltalán nem sikerült. Csak fájdalmat okoztam a nőnek, akinek a boldogságáért az életemet adnám. Haley itt áll előttem, szívethasogatóan közel, és ha a nyakába omlanék se lenne felhőtlenül boldog ez a pillanat. Az elmúlt hat hónap örökké belevésődött a történetünkbe, már semmivel sem tudom kijavítani ezt a hibát. Minden annyira gyönyörűen indult, a testvére esküvőjén, mikor odajött hozzám, aztán pedig nem hagyta, hogy lerázzam, addig küzdött, még feloldotta minden gátlásomat, és megértettette velem, hogy így nem lehet élni. Megmutatta, milyen a boldogság, én pedig ezt sutba dobtam, és sosem tudok majd ezért megbocsájtani magamnak. Ez persze mind jelentéktelen, az a lényeg, hogy szerintem Haley se tudna megbocsájtani nekem. Ezt pedig teljesen megértem, nem hibáztatnám őt. A gyomrom cigánykereket vet, mikor kimondja, hogy még mindig fontos vagyok neki. Nem érdemlem meg, de jól esnek a szavai, annak ellenére is, hogy süt belőlük a fájdalom. Fél éve már, hogy elhagytam őt, de ő ennek ellenére nem szűnt meg szeretni engem, képes volt ideutazni is, hogy rám nézzen. Ez nem csak szimpla törődés és szeretet, ez az a fajta megmásíthatatlan összetartozás volt, amit csak Haley-vel tapasztalhattam meg. Ösztönösen jött az a fajta édes féltés, amivel két szerelmes bevonta egymást, az a fajta összeszokottság, ami partnerek között évek alatt alakulhat csak ki. Most szédítően ismerős, de egyben valamiféle idegen érzés őt itt látni. Mindent megváltoztattam, mikor elhagytam őt, és ennek az élő bizonyítéka a köztünk feszülő bizarr érzés. Mint mikor egy halott feltámad, és hasonló ugyan, mint az egykori ember, a lelketlen test áraszt valamiféle aurát, amiből sejted, hogy itt nincs minden rendben. Torokszorító érzés erre ráébredni, miközben életed szerelme áll előtted. Saját döntésed, visszhangzik a fejemben. Persze, Haley makacsságát sosem tudnám elfeledni, és most édesen arcul csap a helyzet valóságossága – tényleg ő áll itt előttem. Nem felelek, csak az Ádámcsutkám ugrik egyet, amint nyelek. Mondandója nem hangzik vádlóan, mégis érteni vélem a mögöttes tartalmát. Én váltam meg tőle, őt nem is kérdeztem meg erről. A beleszólása nélkül alakítottam az életét, amit nem fog csak úgy elfogadni. Önző mód kihúztam alóla a szőnyeget, majd magára hagytam, hogy rendbe tegye az életét. Bevallom őszintén, mikor szakítottam vele, nem számoltam azzal, hogy ennyire rendíthetetlenül határozott és konok. Nem hittem volna, hogy hat hónap múlva utánam jön, hogy fél év elteltével is visszakövetel magának, pedig elég nyilvánvalóan összetörtem a közös életünk jövőjének minden apró reményét is. Az ajkaimon torlódik a Sajnálom, de nem hagyom, hogy hanggá alakuljon. Szigorú vonallá préselem a számat, élesen válaszolok neki. – Ismerlek, igen. A közös időnket nem feledtem. Rettenetes érzés hallgatni, ahogy motelről beszél, meg az utazásáról, amiről én semmit se tudok. – Van egy hely, ahol egész finomakat főznek. – lefelé nézek, amint válaszolok. Nem érdemli meg, hogy ne a szemébe nézzek, de nem bírnám ki. Annyira összetör ez a helyzet engem. Régen mindent megosztottunk egymással, ő volt az egyetlen ember, akinek az életéről minden apró részletet tudni akartam, sosem untatott semmivel sem. Képtelen lett volna rá. Ha más kezdett volna bele abba, milyen volt a szállása, hova tart, mit nem talál és miért már a szemetet kapartam volna ki, most csak a fájdalmas szívdobogás marad, ahogy keresem a tekintetében a fájdalmat, amit újfent okozok neki. Magamat büntetem azzal, hogy végignézem a szenvedését. Én ezerszeresen elszenvedem mindezt, még ha nem is gondolná ezt Haley. Ahogy az autóhoz lép, majd visszapillant rám, összeszorul a mellkasom. A lábaim, mintha nem is az enyémek lennének, hanem a múltból csöppentek volna ide, elindulnak a nő után. A megszokás nagy úr, és senki se szólt a testemnek, hogy már nem tartozunk Haley-hez. Számukra is furcsa, hogy egy rég elfeledett mozdulatsort elevenítenek fel, de hagyom, hogy maguktól kövessék a nőt. A felém tartott kocsikulcs zökkent ki a keserű hipnózisomból. A fém csörög, a kis vájatokon érdekes csillan meg a nap fénye. Régen rengeteget ültünk az autómban, szívesen vezettem én, mikor valahova mennünk kellett. Szerettem, mikor mellettem ült, biztonságban tudta magát, ha én ültem a volánnál. Mindig nyomta a szívem a tudat, hogy őérte is felelek, de nem volt savanyú a teher, pont az ellentéte. Melegséggel töltött el, hogy vigyáznom kell rá. Nyelek egyet, mielőtt elveszem a kulcsot. Na, igen, engem megtalált. – Persze, vezetek én. – rekedt vagyok, a torkomban dobog a szívem. Ő sokkal összeszedettebb, talán, mert felkészült arra, hogy újra lát engem, vagy csak erősebb. A lényegen nem változtat. – Nincs olyan messze az étterem. – biztosítom őt, illetve nyugtatom magamat is. Reszkető ujjakkal nyitom ki a vezető oldali ajtót, nem kerülöm meg a kocsit, hogy neki is ajtót nyissak, ahogyan egy másik életben megszoktam. Kicsit hátrébb tolom az ülést, hogy kényelmesen elférjenek a lábaim, és beszívom az illatot, az ő illatát, ami a kocsi utasterét kitölti. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom az utat, de beindítom a motort, ami halk zsongással felbőg, és ha Haley is beül szótlanul elindulok a belváros szélén álló kis étterem fele.
This love is like fire and ice This love is like rain and blue skies This love is like sun on the rise This love got me rolling the dice
Amikor kislány voltam, mindig mindenkinek azt bizonygattam, hogy az életünk egy előre megírt történet, amin ha szeretnénk és nagyon akarjuk akkor képesek vagyunk változtatni. Persze mindenki kinevetett és azt mondogatta, hogy badarságokat beszélek. Az élet nem egy forgatókönyv, az élet csak a mindennapok sokasága. Ezt kislányként nem voltam hajlandó elismerni és elfogadni. Talán ezért is, de feltett szándékom volt, hogy bizonyítsak. Bizonyítsak a korcsolyával, aztán bizonyítsak az egyetemmel és végül bizonyítsak a szerelemben. Graham volt számomra az első olyan férfi akiért úgy éreztem készen állok arra, hogy harcoljak a megszokottnál is jobban. Tisztán emlékszem minden pillanatra abból a napból amikor Graham belépett az életembe. Kellemes koranyári este volt és a testvérem esküvője. A háttérben halkan szólt Ed Sheeran - Thinking Out Loud című száma, Ő pedig a bárpultnál ült és elmerülve a saját kis világában iszogatott. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy kész vagyok bármit megtenni annak érdekében, hogy jobban megismerjem. A tekintete, a karakteres vonásai, a hangja, az illata és úgy összességében az egész személye elvarázsolt annyira, hogy többet akarjak róla tudni. Meg akartam ismerni minden rezdülését, minden gondolatát, az összes vágyát és félelmét, tudni akartam, hogy ki is Ő igazából. Már akkor is iszonyatosan makacs és hajthatatlan voltam. Amit egyszer a fejembe vettem azt szinte lehetetlen volt kiirtani onnan. Persze nem vártam, hogy egyből átenged majd a maga köré épített falakon, de tudtam, hogy megéri küzdeni érte. Aztán mennyire igazam lett, hiszen Ő és én olyanok lettünk, mint egy egész két különálló fele. Külön mit sem értünk, de együtt mi voltunk a tökéletes pár. Mindent megosztottunk egymással, nem voltak titkaink, nem voltak vitáink. Boldogok voltunk és szerelmesek, egészen addig az estéig. Jéghideg zuhanyként ért amit mondott és egy pillanat alatt rombolta le minden elképzelésem, minden álmom amim csak volt. Tőrként hatottak a szavai és hiába tudtam, hogy hazugság amiket mond, akkor mégis képtelen voltam nem elhinni őket. Azóta viszont eltelt hat gyalázatosan hosszú és gyötrelmes hónap, ami alatt bőven volt alkalmam gondolkodni. De hiába gondolkodtam és játszottam le újra és újra az elmémbe égett pillanatképek sokaságát, mégsem tudtam rájönni mi is történt. De ezzel nem csak én vagyok így, hanem a családja többi tagja is. Az anyukája mai napig sokszor felhív, csak azért, hogy beszélgessen velem, ugyanúgy ahogy a testvére is. Innen is tudom, hogy Ők is legalább annyira aggódnak miatta és féltik Őt, mint amennyire én. Ismerem és tudom jól, hogy itt valami nincs rendben. Hallgatom ahogy beszél és újra meg újra az a furcsa megmagyarázhatatlan érzés lesz úrrá rajtam. Hihető és igaznak tűnik minden, amit mond, de a lelkem mélyén mégis azt érzem, hogy titkol előttem valamit. - Még mindig fontos vagy nekem. Úgyhogy azt hiszem az a természetes, hogy aggódom érted. – magyarázom neki kedvesen, szeretetteljesen. Amikor véglegesen eldöntöttem, hogy eljövök és megkeresem, még fogalmam sem volt, hogyan is álljak hozzá. Legyek feldúlt, szomorú, rámenős vagy egyszerűen csak önmagam. Mostanra, ha lehet még inkább elbizonytalanodtam a dologban. Viszont arra jó, volt ez a találkozás, hogy rájöjjek még mindig ugyanúgy, teljes szívemből és visszavonhatatlanul szeretem őt. Ez egy olyan dolog, ami szerintem az évek múlásával sem fog elhalványulni, hiszen akármennyire is nyálasan hangzik, az igaz szerelem örök. - Nagyon jól tudod, hogy bármeddig és bármerre kész lennék elmenni miattad. Még azután is, hogy meghoztad a saját döntésed. – vágom rá gondolkodás nélkül. Ő és én egymás támaszai voltunk évek óta. Ott álltunk egymás mellett jóban és rosszban. Éppen ezért sem gondolhatja komolyan, hogy nem fogok minden követ megmozgatni, ha arról van szó, hogy biztonságban tudjam. - Pont enni indultam amikor beléd botlottam. Talán, te már találtál itt egy jó helyet, mert amit nekem ajánlottak a motelban azt, mintha elnyelte volna a föld. – magyarázok, miközben elhúzom a kezem és elkezdek babrálni a kocsikulcsommal. Gyűlölöm azt, hogy ennyire közel vagyunk, mégis ennyire távol. Legszívesebben már a nyakába vetettem volna magam, hogy aztán megcsókoljam és soha többé ne engedjem el, de ez most nem az a felállás. Attól a történettől megfosztott minket amikor egyedül meghozott egy döntést a kettőnk jövőjéről. A közös jövőnkről. Tettem egy lépést az autó irányába, majd vetettem Grahamre egy pillantást. Annyira természetellenes volt, hogy már ennyire nincs meg közöttünk az összhang. Sajgott a szívem tőle, de jelenleg nem tehettem mást, minthogy várok és remélek. - Nem volna kedved esetleg neked vezetni? Ebben a városban rajtad kívül még semmit nem sikerült megtalálnom. – jegyeztem meg halkan, miközben felé nyújtottam a kocsikulcsot.
Az életem legszebb pillanata az volt, mikor igent mondott. A legrosszabb pedig, amikor én mondtam neki nemet.
Vajon álmodom? A szakításunkat követően rengeteg álmatlan éjszakámon kísértett a gyönyörű mosolya, a bájos hangja, és ha mégis utolért a bulldózerként letaroló fáradtság, Haley alakja fogadott az öntudatlanság országában is. Mélységesen fájt nélküle minden perc, beletemetkeztem a munkába, és az akkor még őrületnek hitt rókától próbáltam mindenáron megszabadulni. Sokat gondoltam a régi szép időkre, az apám halálát megelőző korszakokra, arra ahogyan megismerkedtünk. Tisztában vagyok vele, hogy soha még egy ilyen nőt nem találok az életben. Ezt a boldogságot már nem élhetem át újra – jogom sincs átélni ezt. Én dobtam el magamtól őt, bűnhődnöm, vezekelnem kell érte. Haley volt az, aki küzdött értem, már az elejétől fogva. Makacs vagyok és rideg a legtöbb emberrel szemben, ő viszont nemes egyszerűséggel átlátott a zordon külsőmön, mintha üvegből volna az öltönyöm és a borostám. Látott engem, ahogy a magányba burkolózva gyászolom az emberi kötelékeimet. A jövőmet, ami akkor még homályos családi átoknak tűnt. Tudta, hogy az arrogáns pénzügyi szakember maskarája mögött lakozom én, így tudva biztonságban a lelkem. Ő sokkal erősebb nálam érzelmileg. Kecses testében lobogott már akkor is a határozottság tüze, kedves arca mögé rejtette a kitartását, elkötelezettségét. Én sosem voltam az a fajta, aki nők után szaladgál, és a zárkózott személyiségem se segített kinyílni ilyen szituációkban. Nem a legférfiasabb dolog, bevallom, de mindig a lányok, nők voltak azok, akik határozottságukkal magukhoz láncoltak. Haley esetében azonban nem csak erről volt szó. Rendíthetetlen kitartásának köszönhetően áttört azokon a falakon, amiket elképesztően régen vontam magam köré, és a felszínes időtöltésen túl a szeretetemet is megkapta. Ugyan nem érdemeltem meg, de én az ő meleg szerelmében fürdőzhettem. Amikor megjelent Sipirc… Tudtam, hogy nem tehetem meg ezt vele. Ez egy olyan fal közöttünk, amit nem lehet olyan könnyen lebontani. És ha mégis megtörténne… Az visszavonhatatlan volna. Egy olyan szurkos futóhomokba zuhannánk, ami nem csak, hogy az egész életét a feje tetejére állítaná, hanem a kettőnk közti kapcsolatot is megtépázná. Már, ha maradt ilyen. A testem ösztönösen reagál Haley közelségére. A szívem azonnal felveszi a ritmust, amit kettőnk szerelmének tánca diktált régen, a tüdőm megtelik az ő illatával, elárasztva az elmémet ezer és ezer emlékképpel. A közös esti rutinunkkal, a randijainkkal, a nyaralásainkkal. Az bőröm bizsergése kellemesen fut végig rajtam, reszketve, de jólesően veszem a levegőt. Ahogy kimondja a nevemet, mint egy szomjazónak az első korty víz, életet lehel belém, és hosszú idő óta először érzem a boldogság halovány nyomát a mellkasomban szétolvadni. Pillantása tonnás súlyként nehezedik rám, a bűntudat, amiért hazudtam és összetörtem a szívét vádló tűszúrásokkal támadja a bordámat. Látom rajta, hogy ő is ugyanennyire sajog, az ő lelkének is rettenetesen fájt az egész. Akármennyire is magamhoz szeretném szorítani, térden állva az ő lábait ölelve esdekelni előtte, minden egyes ösztönömet és izmomat megerőszakolva tudom, hogy el kell lépnem tőle. Távolságot kell tartanom. Nem felejthetem el, miért is törtem össze minden szépet az életemben. Felismerem a fájdalmat a szemében. Annyi időt töltöttünk együtt, minden gesztusát ismerem. A fél év alatt nem változott semmit, legalábbis ami ebben a néhány érzelmes percben feltűnhetett volna. Egykoron minden rezdülését észrevettem. Most fájó szívvel hagyom, hogy újra közeledjen, gyenge vagyok, képtelen a testem eltávolodni tőle. Nem számoltam azzal, hogy Haley kitartó, amit a fejébe vesz azt meg akarja majd valósítani, és ennyi szenvedés után, amit számára okoztam, még mindig hajlandó küzdeni értem. Lecsukom a szemem, magamba szívom a pillanatot, nem tudom, mennyit lophatok még el ebből a tiltott érzésből. A város szinte megállt körülöttünk, egyszerűen nem jut el hozzám az élet, ami elfolyik mellettünk. Bárcsak két hétköznapi ember volnánk, akik egy nyaralás alatt egymásba botlottak, és hagyják, hogy a régi parázs újra lángba boruljon! Miattam jött hát ide. Tartottam ettől, de valahol mélyen reméltem, hogy nem felejt el. Azt akartam, hogy tovább lépjen, de ne felejtsen el. Annyira magamon kívül vagyok, hogy nem is lep meg, hogy megtalált. A magyarázatoknak most nincs hely a szíveinket bevonó boldogságban. A szobám nyomasztó magányában lesz időm rágódni a kérdéseimen. Anyám és nővérem említése meglep. Velük gyakran beszélek, nem gondoltam, hogy tartják még a kapcsolatot Haley-vel. Mindig is szerették őt, általában pozitívan álltak bárkihez, akit hazavittem. Haley azonban nekik is különleges helyet foglalt el a szívükben. Annyira természetesen beolvadt a családomba, legalábbis egy rossz szót se szóltak róla soha, ellenben mindig csak dicsérték, tűkön ülve várták, hogy hazalátogassunk. Megrázom a fejemet, mielőtt felelnék, óvatosan beljebb húzom a járdára őt, ha hagyja. Szótlanul kémlelem minden vonását, próbálok a gyönyörű kék íriszén át a lelke mélyére látni. Tudom, hogy nem vall rám ez, alig tudtam kitalálni, mit mondjak anyámnak és a húgomnak. Mióta apánk itt hagyott minket még szorosabb lett a családunk között a kapcsolat, nem titkolunk semmit egymás elől. Sokszor látogatok haza, segítő kezet nyújtok, ha kell. Főleg financiálisan. Nem mondhatom el az igazságot neki. Sipirc jelenléte keservesen feltűnő most is, hatalmasat sóhajtok, a tekintetemet a betonra kormányzom. – Nincs okod aggodalomra. Csak ki kellett fújnom a gőzt. Keresem a helyemet a világban. – Képtelen vagyok még többet hazudni. Ha azt mondanám van valakim, vele voltam Winchesterben és most itt is, talán eloszlathatnám a nyugtalanságát, de nem tudom rávenni magamat erre. Van, amit a jó cél érdekében sem vagyok hajlandó megszentségteleníteni. A gyomrom összeszorul, a hangom reszelős. – Tényleg nem kell aggódnod miattam, Haley. – Mint a méz, annyira édesen vonja be az ajkaimat a neve. – Nem kellett volna utánam jönnöd. Azok után, amiket mondtam. Már nincs felém felelősséged. – Minden egyes szó tűszúrásként nyársalta fel a bensőségeimet. Mindketten tudjuk, hogy hazudtam akkor, és semminél nem szeretném jobban, hogy most is hazugságnak minősüljön, amit felelek. – Nem kell utánam jönnöd államokon át. Kétlem, hogy ez változtatna valamin. – Nem szünteti meg azt, hogy Lovag vagyok, nem semmisíti az újonnan rám zuhanó felelősséget. Stephen kész akármikor meghalni a Rend érdekeinek védelmében. Az emberek védelmében. Erre én messze nem állok készen. Haley sem azt érdemli, hogy csak úgy elhalálozzak az egyik titkos bevetés alkalmával. Nem tehetem őt ki annak, hogy minden egyes alkalommal megegye az aggodalom, elhervadjon, mert félt engem. Megszorítom a kezét, vígasztalónak szánom, de talán csak még inkább elkeserítem vele. – Sajnálom, Haley. Üljünk be valahová, hogy beszélgessünk egy kicsit! – ajánlom, végig őt nézem, a gyönyörű arcát, amit oly’ régen pillanthattam.
This love is like fire and ice This love is like rain and blue skies This love is like sun on the rise This love got me rolling the dice
Túl sokszor és túl sokat gondolkodtam már azon, hogy a sors miért mér bizonyos emberekre többet, bizonyos emberekre pedig kevesebbet. Apa szerint mindenkire annyit mérnek amennyit elbír. Ennek ellenére én akkor is igazságtalannak tartom, hogy kettős mércével mérünk mindent. Az emberek viselkedését, az emberek munkamorálját és az emberi kapcsolatokat is. Amikor megismertem Graham Marshall-t, mindenki azt mondta, hogy őrült vagyok, ha nála próbálkozom. Aztán mégis egymásba szerettünk, sőt mi több egymásba bolondultunk. Készek lettünk volna leélni egymás mellett az egész hátralévő életünket. Aztán jött a sorscsapás, a hazugság és a szakítás. Tudom, hogy valami több van emögött, csak azt nem tudom, hogy mi az. De készen állok kideríteni, mert szeretem Őt és nem vagyok hajlandó csak úgy elengedni. Csillogó szemekkel néztem az arcát ahogy meglepetten bámult rám. A szemeiben ott volt ugyanaz a szeretet, ugyan az a vonzalom, ami minden alkalommal amikor rám nézett. Innen is tudtam, hogy hazugság volt minden szó ami elhagyta a száját amikor felbontotta az eljegyzésünket. Gondolkodás nélkül rohantam felé, nem törődve senkivel és semmivel. Csupán érezni akartam a közelségét, a bőrének melegét, az illatát, az ölelő karjait, a szerelmét. A bőre ahogy az enyémhez simul, úgy érzem, mintha egy hosszú, keserves álomból ébrednék fel. bizsergő melegség tölti el a belsőm és a szívem egyre hevesebben kalimpál a mellkasomban. Fél éve várok arra, hogy újra megérinthessem, hogy a karjaiba zárjon és véget érhessen ez a rémálom. Talán itt és most egy új környezetben, mindentől és mindenkitől távol, alkalmunk nyílik arra, hogy megbeszéljük a dolgokat és újra kezdjük, mert az nem lehet, hogy kettőnknek örökre vége legyen. - Itt vagyok, Graham. – suttogom válaszként a fel nem tett kérdésre. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy mit is mondjak neki, ha találkozunk. Hogy kerülök ide? Miért jöttem ide? Mit akarok még tőle? Megannyi kérdés és lehetséges válasz kavargott a fejemben, de egyik sem volt megfelelő. Nem tudtam volna neki hazudni, vagy csak fél igazságokat mondani. Szükségünk volt egymásra és ez az egyetlen igazság, ami számít. Amikor és ahogyan elhátrál tőlem, olyan volt számomra, mint egy-egy késszúrás a szívembe, de nem adom fel. Szükségem van rá és azokra a válaszokra, amiket csak Ő adhat a számomra. Úgyhogy nem haboztam válaszolni a kérdésére. Csupán vettem egy nagy levegőt és erőt merítve az iménti boldog pillanatokból, belekezdtem. - Igazából miattad utaztam ide. Aggódunk miattad. – pillantottam az arcába, majd nem törődve az iménti próbálkozásával, odaléptem hozzá és megfogtam a kezét. - Nora, Maisie és én is aggódunk miattad. Ezek a hírtelen utazgatások, meggondolatlan döntések nem vallanak rád. Ezért is jöttem most utánad. – nézek mélyen a szemeibe, miközben érzem ahogy az egész külvilág kezd eltűnni körülöttünk és nem marad más a világegyetemben csak Ő és én. Pontosan úgy ahogy az mindig is történt amikor együtt voltunk.
Ugyanolyan lélegzetelállító, mint mikor először pillantottam meg. Nem hittem volna, hogy valaha újra látom őt.
Rose Harbor utcáit egyre jobban megismerem. Az utóbbi néhány hétben volt lehetőségem felfedezni a várost, ahol a felmenőim laktak. Furcsa gondolat úgy sétálni a macskaköves kis utcákon, hogy Marshall Duke, az ükapám ugyanitt járhatott, persze, azóta valószínűleg a város sokat változott. Nem tudom elképzelni, milyen lett volna itt felnőni. Montpelier mindig nyüzsög, a Szépművészeti Egyetem miatt kulturális értelemben állandóan fejlődő, újat mutató település. Bár óceán nincsen ott, a Winooski-folyó partján sok-sok szép emléket éltem át gyerekként. A Hubbard Park is hiányzik, teljesen más hangulata van, mint Rose Harbort körülvevő erdős résznek. Azért nem csak ez a hihetetlenül furcsa a városban. Az Őrzőkkel most már elég sok időt töltöttünk együtt. Egyértelművé vált, hogy az ők egész életen át tartó kiképzése hiányzik belőlem, és hiába vagyok egy hihetetlen fegyver a Rend számára, gyakorlatilag használhatatlan vagyok nekik. Még nem néztem szembe azzal, hogy ott kell hagynom az eddigi életemet - ami, valljuk be, az utolsó félévben így is üres volt -, és egy teljesen új valóságban kell helytállnom. Home office-ból dolgozom, de a teljesítményem, érthető okokból, messze elmarad az eddigiektől. A családommal egyre kevesebbszer beszélek már, elzárkózom, hogy ne kelljen aggódniuk az elmeállapotomért. Nem is tudnám nekik elmondani az igazságot, amivel magam sem békültem még ki. És ott van Haley – nem is tudom hol kezdjem vele. A szakításunkat követő hetekben nem volt olyan perc, amiben ne gondoltam volna rá. Nem ismerek még egy ilyen csodálatos nőt… Éppen ezért nem hagyhattam, hogy egy mentálisan beteg ember mellett hervadjon el. Legalábbis a szakításunk pillanatában azt hittem, hallucinálom a rókát. Tudtam, hogy ő sosem hagyna el engem, de nem tehettem meg vele, hogy egy kilátástalan jövőt nyújtsak neki. Ezért kellett megtennem. Nem is tudom, hogyan tudtam rávenni magamat, hogy kimondjam ezeket a hazugságokat, amivel véget vetettem a jegyességünknek. Nem szeretem már többé. Úristen, ez a Föld legnagyobb hazugsága! Borzalmas volt látni, ahogyan összetöröm a szívét, de ő érte tettem, és remélem egy nap megérti majd. Azóta rengeteg minden felfordult az életemben. Az Őrzők rendje, Sipirc, az Őrszellemem más megvilágításba helyezte ezt a tettemet, eloszlatta minden kétségemet, határozottan megnyugtatott, hogy jól döntöttem. Meg kell kímélnem őt minden ilyen hihetetlen elmebajtól, aminek a végére még én magam sem tudtam járni. Csak remélni tudom, hogy ő is ráébred, hogy a boldogság kulcsát adtam ezzel a kezébe, és kihasználja ezt, hogy egy csodálatos életet teremtsen magának. A Fő utcára kanyarodok, Sipirc elém vág, nyugtalanul szagolgat a levegőbe, látszik, hogy valami izgatottá teszi. A város nyüzsög a természetfelettitől, már fel sem kapom a fejem az ilyenekre. Sipircnek sokáig nem volt jó gazdája. Látszik a viselkedéséből, hogy csodájára jár mindennek, aminek én is, holott ő több évszázados szellem, aki sokat tapasztalt, ha jól vettem ki Cyrus szavaiból. Nagyapám utolsó éveiben ki se lépett a lakásból, apám pedig tudomást se vett a rókáról, legalábbis azt hiszem. Én egyenesen pedig gyűlölettel gondoltam rá az első időkben. Most már a szívemhez nőtt a kis dög, be kell valljam. Jó tudni, hogy nem egyedül és magányosan fogok meghalni. Sipirc elkezd egyre sebesebben szaladni a zebra felé. Ez már megüti az ingerküszöbömet, sietős léptekkel követem, fel se nézek a lámpára, pedig tudom, hogy ott van. Nem rég még zöld volt, gondolom, ahogy lelépek a járdáról, de megriadok, ahogy észreveszem a felém száguldó autót. A mellkasomhoz kapok, Sipirc szűkölve szalad vissza felém, majd az autóhoz siet. A sofőrre nézek – a dühöm és ijedtségem azon nyomban elolvad, és fájdalmas szerelem veszi át a helyét a mellkasomban. Sohasem szűntem meg szeretni őt. Haley. Lefagyva állok a zebrán, őzike arcát nézem, aminek csukott szemmel is pontosan ismerem minden ívét és szögét. Én nem hittem volna, hogy valaha újra látom őt. Ez tényleg a valóság? A szívem ugyanúgy dobogni kezd, mint minden alkalommal, mikor hosszabb idő után hazajöttem hozzá. Veszek egy mély levegőt, őt bámulom, mintha szellemet látnék. Onnan tudom, hogy ő az, hogy szájáról leolvasom a nevemet. Felém szalad, a vészvillogó fenyegetése és az ismerős illatfelhő keverékét nem tudom rendesen feldolgozni. Érintése az arcomon égetően ismerős, abban a pillanatban omlik be a valóságom, nem tudom megállni, hogy ne nyúljak a kezéhez, amit egy másik életben szabadon simíthattam minden percben. – Haley. – bököm ki, hangom elfúló, levegős. Minden más a torkomra forr, tekintetemmel az övét keresem. Az igézően kék íriszt, amit oly’ rég nem pillanthattam. Az orvos említésére megrázom a fejem, még mindig alig bírok szóhoz jutni. Elüldözőm Sipircet az elmémből, észre sem veszem, ahogy Haley-t szaglássza, látszólag neki is hiányzott a nő. Egy mély lélegzetvétel után megpróbálok kipréselni magamból néhány szót, a csend túl terhes, túl sok helye van felbugyogni az eltemetett érzéseknek. - Mit keresel itt? – A hangom lágy, annak ellenére, hogy a szavak nem túl kedvesek. Sosem voltam a költőiség embere, gyakran túl nyersnek hangzom, még azoknak is, akikért bármit megtennék. Küzd az eszem és a szívem. Tudom, hogy távolságot kéne tartanom, nem szabadna újra közel engednem magamhoz, muszáj megvédenem őt attól a veszélytől, amit én jelentek. Mégis, sajog a lelkem, hogy az ölelésében nyugodhassak meg csak még egyszer ebben a nyomorult életben. Végül a józanságom kerül ki győztesen, leengedem a kezem, egy parányit hátrébb lépek, hogy távolságot teremtsek közénk. Vajon miattam érkezett ide, szalad át a gondolat bennem, de el is hessegetem. Biztos nyaralni van itt. Remélem, egy boldog kapcsolatban, egy kedves, tiszteletreméltó emberrel.
This love is like fire and ice This love is like rain and blue skies This love is like sun on the rise This love got me rolling the dice
Sokszor és sok embertől hallottam már, hogy megviseli őket a repülés, hol ezért, hol azért. De eddig velem még soha nem történt ilyen. Eddig, ugyanis most olyan szinten kiütött ez a kilenc órányi utazás, hogy azt nem tudom épkézláb szavakkal leírni. Miután elfoglaltam a motelszobámat és lezuhanyoztam, már csak arra vágytam, hogy bedőljek az ágyba és aludjak. Nem volt sem kedvem, sem erőm ahhoz, hogy elkezdjek kérdezősködni. Viszont egy kicsivel több, mint tíz óra masszív alvás után éreztem magamban annyi energiát, hogy felkeljek és emberi külsőt varázsoljak magamra, majd elinduljak. Délután fél három van és még csak most jutok el odáig, hogy bármit is egyek. Bevallom őszintén eddig még fel sem tűnt, hogy éhes lennék, most viszont már kezdem érezni, hogy méltatlankodik a gyomrom. Mivel azonban nyilvánvaló, hogy nem vagyok ismerős a környéken, úgyhogy a motel recepciós pultjában üldögélő idősebb hölgytől kértem némi segítséget. Ő pedig készségesen segített és ellátott mindenféle instrukcióval, hogy hová érdemes elmennem enni. Viszont azt elfelejtette pontosítani, hogy merre is kellene mennem. Csak megadta a címet és utamra engedett. Viszont pontos részletek és magyarázatok nélkül nem igazán tudtam, hogy hol is van az „ott” és az „amott” amivel teletűzdelte az útbaigazítást. Mivel azonban ez az egész nyavajás kisváros olyan, mint egy útvesztő, semmit nem találtam meg abból amit mondott, mert semmi nem ott van ahol az ember várná, hogy rátalál. Úgyhogy amikor a soron következő lámpa pirosra váltott, úgy döntöttem, hogy jó öreg barátomhoz fordulok és segítségül hívom a Google-t. Így legalább volt pár pillanatom arra, hogy bepötyögjem a GPS adatokat és a pontos címet, mert ha ilyen tempóval haladok akkor sosem fogom megtalálni azt a helyet és a végén éhen fogok pusztulni. Vermont egy lényegesen nagyobb város, mint Rose Harbor, de még így is feltűnt, hogy egészen sokan laknak itt és ami még ettől is furcsább, hogy napközben amikor még javában tart az iskola és a munka, mennyien csatangolnak a városban. Talán ezért is nem vettem észre egyből azt ami konkrétan majdnem kiszúrta a szemem. A lámpa átváltott én pedig már éppen indultam volna amikor valaki, egy nagyon ismerős valaki a semmiből, mindenféle körültekintés nélkül kilépett az autóm elé. - Te jó ég! – kiáltottam fel hirtelen, miközben rátapostam a fékre. Olyan hirtelen történt az egész, hogy alig tudtam megállni az autóval. Szerintem ott helyben kaptam is egy kisebb szívinfarktust, főleg amikor értetlenül és kissé riadt tekintettel fordult felém a jól ismert alak. - Graham? – kérdeztem meglepetten, miközben már én bámultam rá értetlenül. Mielőtt viszont még nagyobb gondot okozhattam volna leállítottam az autót, kiraktam a vészvillogot és kipattanva az autóból úgy rohantam oda hozzá, mintha az életem múlna rajta. - Ugye nem esett bajod? Jól vagy? – nyúltam az arcához aggódva. Nem tudnám elviselni, ha valami baja történne. Azt pedig, hogy én okoztam ezt, végképp nem tudnám feldolgozni. Nem érdekelt semmi, sem a dudáló autók, sem az, hogy mit gondolhat most , csak az járt a fejemben, hogy végre vele vagyok és újra láthatom Őt. - Ne vigyelek el orvoshoz? – pánikoltam továbbra is, miközben a szívem úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat. Őrültség, hogy azok után is ami történt még ennyire szeretem? Talán. De ha valakit annyira mélyen és tiszta szívből szeretsz, mint amennyire mi szerettük egymást, akkor ez soha nem fog elmúlni. Jöhet földrengés, özönvíz, még akár a világ vége is, de az a fajta kötelék nem szakad meg. Az örök és megmásíthatatlan.
Kezdőlap
