Ha szeretnék, akkor le tudnék ereszkedni a szintjére, talán emberszámba is venném, de így, hogy a saját egóján túl nem lát, sosem fogja kiérdemelni ezt. Lenéz azért, ami vagyok, én pedig csak viszonzom ezt a szívességet.
Arról nem tehetek, hogy az intelligencia, az etikett és a formalitás nem az erőssége. Az alapvető viselkedésmintákkal vannak problémák, amihez kevés néhány szakkönyv, ahol leírják mi illendő, mi nem és magába fogadjon pár szépirodalmi művet.
Ez a nő pszichiátriai eset a dühkitöréseivel, ezt pedig nem költői túlzás a részemről.

- És ezzel a viselkedéssel mi a célja, kedves Penelope?

Neki koccanok, a fejem is nekiütődik a koszos, hideg csempének, amire felszisszenek.
Nyeregben vagyok, ezen pedig semmi se fog változtatni. Tőlem megölhet itt helyben is, nem fog tudni visszaküldeni, attól viszont tarthat, hogy sírig kísérteni fogom, amíg könyörgésre nem nyílik a szája. Csináltam már hasonlót, és bár eléggé nyűg tud lenni valakit huzamosabb ideig az őrületbe kergetni, annyira tudott mosolyt is csalni az arcomra.
A démoni lét egyik előnye, hogy megfoghatatlan a lényünk. Jöhetnek vadászok, boszorkányok, akár maga az Isten is, mi mindig megoldjuk, hogy kicsúszunk a fojtogató kezek közül. Erre egyszerű a magyarázat: mi minden bűnben ott lapulunk. Mindegy, hogy ember vagy valamilyen más faj, mi mindenki agyát, lelkét megfertőzzük.
Az egoizmus pedig taglalva is van a főbűnök között, szebben megfogalmazva, a büszkeség. Ms. Brandt olyan csökönyös is, tudatlan, hogy nem is fogja megérteni, mégis mi éltet vele kapcsolatban, mivel tudna megszelídíteni. Voltaképpen nem is várom el, de ha velem akar együtt dolgozni, akkor kénytelen lesz változtatni vagy a kétségek bugyrai közt fog elveszni. Én pedig nem fogom nyújtani a kezem, hogy a lányát megmentse. Hagyni fogom, hogy ő is meg Ms. Brandt, Youngék odavesszenek.

- Volt dolgom olaszos temperamentumú nőkkel, tudja, azok a szenvedélyes fajták, akik félnek kimutatni a vonzalmukat – válaszolom halvány vigyorral. – Az egyik ráadásul elvált nő volt, nagyon beleélte magát a férfi szerepbe, hogy ő hordja a nadrágot. Pedig higgye el, Ms. Brandt, minden nő ugyanarra vágyik. Egy kis gyengédségre, egy kis szenvedélyre – magyarázom kissé teátrálisan. – Remélem azt tudja, hogyha ezzel próbálkozik, akkor kettőnk közül az igazi vesztes maga lesz, nem én!

A szemem forgatom meg, ahogy mellém köp. Tényleg maga a megtestesült nőiesség. Mégis ki volt az az elmebeteg, aki ezt teherbe ejtette? Remélem a lánya kevésbé sérült a mostani családjánál és épelméjű, nem úgy, mint az anyja. Lehet igazából Ms. Brandet leszedálni kellene.

- Szeretem a határozott nőket! – szólok utána, ahogy magamra hagy a mosdóban.

Rendbe szedem az öltönyöm, az utolsó ráncokat, gyűrődéseket is kisimítom. Megigazítom a nyakkendőmet, majd ezt követően a hajamon is állítok egy kicsit.
Kilépek a mosdóból, meg sem lepődöm, hogy pár ember felvont szemöldökkel mereszti rám a szemét. Felsóhajtok, aztán csatlakozom a társaságomhoz, akiktől Ms. Brandt elráncigált.

Visszamegyünk végül a terembe, most én vagyok a soros, hogy felfedjem részletesen a haláleset körülményeit, annak beálltát és minden egyes szimptómát, patológiás anyagot, amit feljegyeztek a halottról.
Akadnak helyek, ahol csűrni-csavarni kell a valóságon, de rezzenéstelen arccal, ugyanazzal a határozottsággal vallok a hazugságról, mint az igazságról.
A vallomásom után már gördülékenyebben halad előre a tárgyalás, a bíró és az ügyészség is könnyebben hozza meg a végső döntést. Eldőlni látszik az ügy.

Utolsó ütések a bírói kalapáccsal, az orvost, egyúttal a kórházat is felmentik.

Megfogom az aktatáskám, teremből kiáramló tömegben próbálok elvegyülni
Megállok a bíróság bejárata előtt, közben az órámat bámulom.

- Itt vagyok. Mit szeretne? – fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat. – Van negyedórája, hogy feltegyen minden kérdést, ha csak nem ülünk be valahová! – nincs kedvem itt ácsorogni, mindemellett jó lenne valamit inni. Valami tömény szeszt, hogy el tudjam viselni a csaholást.

A hónapok gyorsan elteltek, és időközben visszamentem a gyökereimhez, Londonba is. Jót tett ez a kimozdulás, mert őszintén szólva kezdett maga alá temetni ennek az áporodott városka nihilista és melankolikus hangulata.
A munkahelyem is merő monotonitás volt az utóbbi időben, már ott sem találtam semmi olyat, ami felkeltette volna a kíváncsiságomat. A sokadik kivénhedt, összeaszalódott ember után már nem számoltam, hogy hanyadik boncolásnál tartok. A legtöbbje nem szólt másról, minthogy a család némi pénzt szeretett volna lehúzni a kórházról.
Némelyik öregcsontnak a tüdejét se találtam, mert annyira szürke – meg merem kockáztatni, hogy inkább fekete –, göbös volt mind a két lebeny, hogy csoda ilyen sokáig húzta. Még csak a régebbi dokumentációk sem kellett ahhoz, hogy megállapítsam; úgy pöfékelt Mr. Két Lábon Járó Tüdőrák, hogy egy multinacionális cég iparitelepén nem volt olyan a légszennyezés, mint amit ez az ember elszívhatott.

Miután visszatértem Rose Harbor-be, már felkészültem az újabb monotonitásra, mégis legnagyobb meglepetésemre egy ügy kapcsán felmerült a szívem egyetlen múzsájának a neve, Penelope.
Más esetben nem fogadtam volna el az ajánlatot, de így, hogy közelebb kerülhettem a nőhöz és az agysejtjeit tudom ölhetni, már túlontúl kecsegtetőnek tűnt az ügy. A legjobb és legszebb az egész helyzet komikumában, hogy amikor nem tőlem kap percenként agyvérzést, akkor valószínűleg a sárga földig leissza majd magát valami lebujban.

Így vállaltam el ezt a felkérést, ezt a tárgyalást.
Az elsősorban ülök, várom, hogy kihívjon a bíró, de olyannyira elhúzódik a két ügyvéd, a sértett és a vádló civakodása, hogy a végére szünetet rendeltek el.
A nyakkendőmet igazgatom, kicsit engedek is annak a szorításán, miközben kifele megyek a tárgyalóból.
A wilmington-i rendőrséggel jó kedélyűen elcseverészek, a rendőrök és a nyomozók többsége – főleg a korruptok – jól ismertek. Nekem ez az ügy nem szól másról, minthogy elsimítsam Mr. Young „véletlen” baklövését és alá tudjam támasztani boncolási dokumentációkkal.
Az ügyön túli rész érdekes a számomra, ahol Penelope játszik szerepet. A képességemnek és a boszorkányomnak köszönhetően körmére tudtam nézni a farkas-hölgyeménynek.

Sajnálatos dolog, hogy nem védekeztek. Mégis mit várok? Valószínűleg Ms. Brandt társasága is olyan vad, tudatlan és bunkó, már-már neandervölgyi, mint ő maga. Mit számít, hogy egy vagy két gyereket a világra pottyantanak úgy, hogy ő maguk is gyerekek. Mindig meg tud lepni Penelope azzal az elementáris hevességével, a felelősség és a megfontoltság teljes hiányával, ami benne lakozott… Lakozik mai napig.

Erre mi sem jobb példa, mint amikor megakad a tekintetem a nőn – aki nem mellesleg tényleg nőnek nézett ki és ha nem ismerném, talán elhinném, hogy törékeny és nőies –, ő pedig egyből a lényegre térve, megragadja a karom és elhúz a beszélgetőpartnereimtől.

Konkrétan egy hosszú sóhaj hagyja el a számat, amikor belök a vécébe. A hozzám képest alacsony korcs, úgy ugatott fel nekem, hogy szívem szerint az arcába röhögtem volna. Egyelőre mégis vissza fogom magam, csak sodródom az árral és sodródom Ms. Brandt kétségbeesettségével. Ezt a konzekvenciát egyből levontam.

- Tudja, igazságügyi orvosszakértő vagyok. Szoktam bíróságokra járni. Akármilyen meglepő, Ms. Brandt, ez is a munkám része – válaszolok rezzenéstelen arccal, próbálom takargatni a szórakozott vigyorom.

Kicsit megborzongok, ahogy a hideg, csempével rakott falhoz vagyok nyomva. Nem valami kellemes; és valahogy kezdem unni, hogy azt hiszi, ő van fölényben.

- A végén félreértem a közeledését és úgy értelmezem, hogy vonzódik hozzám – hajolok közel az arcához. – …szóval vagy elenged és később talán beszélünk vagy kénytelen leszek bunkó módon elutasítani a közeledését.

Csaholhat, tegye csak.
Ha továbbra is itt tart egyre feltűnőbb lesz mindenkinek, és olybá úgy fest a helyzet, hogy Ms. Brandt lesz az, aki a figyelem középpontjába fog ezzel kerülni. Engem ez az egész csak szórakoztatna, és mosolyogva nézném, miként próbál kievickélni ebből a kellemetlen szituációból.
Kár, hogy pattogatott kukorica csak mozikban van. A bíróságokra is lehetne tenni egy-egy standot, törzsvendég lennék.