Még mindig szégyenlősen mosolyodom el ahogy magához, a szívére húzza a kezemet, szétbontom ujjaimat a mellkasán, megérzem a teste melegét, a szívének heves dobolását, miközben pont ugyanolyan kristálytisztán hallom a szavait, mint eddig bármikor. Alexander Lackwoodot sosem lehet figyelmen kívül hagyni. Szeretem, hogy ennyire egyenes, megfontolt velem és most mégis gyengéd érzéseket villant fel az irányomba, kicsit betekintést nyerhetek az álarca mögé, jobban megismerhetem Őt. És ahogy ígértem, vigyázni fogok rá. Megőrzöm a titkát, vigyázok az érzéseire, támaszt nyújtok a döntéseiben, mert ezt akarom. Támogatni és boldoggá tenni.
- Köszönöm – bólintok az ígéretére, bár nem félek annyira a jövőtől, mint talán illene. Persze tisztában vagyok a veszéllyel, ami Alexet körbelengi, mégis amíg nem valós és kézzel fogható, az ember is másként viszonyul hozzá. Bár ezt azért kicsit felülbírálja, mikor megemlíti a segítséget, amit a húga tud nekem nyújtani, ha történik valami... Nincs időm fennakadni az Aria tett jelzőn, a bennem felgyulladó ellenkezés sokkal erősebb, minthogy rákérdezzek bármire is, bár nem tagadom, a későbbiekben biztosan szóba fogom hozni...
- Nem akarok ilyesmikre gondolni, kérlek – rázom meg a fejemet ellentmondva a szavainak, viszont tovább terelve a beszélgetést.
Ígéretet határozott állásfoglalás, azt pedig édes pecsét követi, ahogy Alex csókot kér tőlem. Szokatlan lesz ez még, de egyre inkább úgy érzem, hogy nagyon gyorsan képes leszek hozzászokni ehhez az új helyzethez. Ösztönösen idomulunk egymáshoz, kicsit talán rá is érzünk egymás gondolataira, vágyaira.
Alexander elérte, hogy lehorgonyozzak és megállapodjak, jövőt képzeljek el magamnak, amiben nem csak emberként, hanem boszorkányként és nőként is képes leszek kiteljesedni az Ő oldalán... ezért pedig sosem leszek elég hálás, bármit is hoz kettőnknek a jövő...
Elfogadom a támogatását, a közeledését, a boldogabb, önfeledtebb Alexandert és én is merek önmagam lenni, könnyedebb, kicsit talán merészebb és mosolygósabb is lenni, mint a hétköznapokon, mert most már tudom, hogy Alex közelében ezt is megtehetem... ráadásul szórakozunk. Rose Harbor és a mindennapok stressze messze van tőlünk, egy ideig nem is ér utol... Ez pedig tökéletes.

  Lebeszélni? Ugyan. Túl önző vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Csupán vázoltam a lehetőségeket, hogy mikkel kell szembenéznie, ha úgy dönt, hogy enged a csábításomnak. Vagy én engedtem az övének? Ebben a pillanatban nem tudtam megmondani, hogy melyikünk az, akit – a korábban használt szófordulattal élve – csapdába csaltak. Tényleg nem gondoltam, hogy egyszer ide jutunk, és Ariának végül igaza lesz…

  - Tisztában vagyok vele, hogy veszélyesebb vagy, mint amit elsőre kinéznek belőled – mosolyodom el, és megfogva a kezét a mellkasomra húzom, a zakóm alá, hogy tenyere alatt pontosan érezze, hogy milyen hevesen ver a szívem ebben a pillanatban. - Érzed? Van szívem, bár néhányan erősen tagadják a létezését. Ameddig pedig dobog, a védelmem alatt állsz. Ha viszont történne velem valami… – ha borongóssá vált ünnepélyes fogadalmam alatt megpróbálná ellenkezve arrébb húzni a kezét, egy kicsit szorosabban fogom, hogy ne tehesse meg. -…ha pedig velem történne valami, a húgomban megbízhatsz. Fordulj Ariához, ő majd a támaszod lesz mindenben, akár abban is, hogy új életet kezdhess máshol – Talán előre rohanok, és túl sötét képet festek elé, de jobb, mintha nem készíteném fel erre is. Tudom, hogy Aria nem hagyná cserben, és a kapcsolatainak hála segíteni tudna neki, és meg is tenné akkor is, ha nem külön nem kérném meg rá. Benne megbíztam, bár ritkán mutattam ki eléggé.

  Veled akarok lenni, ez a három szó az, ami végül eldönt mindent. Elűzi a sötét felhőket, a közénk telepedő komorló hangokat.

  - Remélem, hogy tudod, hogy most már nem visszakozhatsz – hajolok előre, és rövid csókot lehelek az ajkaira, aztán engedem, hogy a távolság kényelmesre növekedjen kettőnk felett. A gondolat partot ért, így ideje volt, hogy magunk mögött hagyjuk az utazás ezen állomását. Arrébb toltam a ránk terített pokrócot, majd megfontolt mozdulatokkal a partra léptem, kezem a fiatal boszorkány felé nyújtva:

  - Gyere! Derítsük ki együtt, hogy mit tartogat a jövőnk! – mosolygok rá, és ha hajlandó megfogni a kezem, kisegítem a csónakból, hogy aztán karom védelmezőn átfonjam törékeny testét. Nem az aggodalom ideje ez, hanem a szórakozásé. A közös tovább első lépései, így örömmel, és büszkén vezettem be kedvesemet Velence színpompás forgatagába. A többivel majd ráérünk otthon foglalkozni…

Ambiciózus, határozott, bár mégis bizonytalan voltam, mikor először Rose Harborba jöttem és munkát meg a helyemet kezdtem keresni a kisvárosban. A városias lendületem, a szabadságom és kényelmem, mi szerint, ha valami nem sikerül... megyek tovább. Állítólag kitartó vagyok, határozott, és ez a munkámra indig is igaz volt, de a mágiám... Megtanultam, hogy ne hibáztassak senkit se, saját magamban keressek válaszokat, így még tisztán emlékszem, mikor Alexander először felajánlotta, hogy tanítványának fogad. Minden kellemetlen családi helyzetem ellenére úgy látta van bennem valami, amivel foglalkozni szeretne és átadni részemre a tudását. Ez pedig még a mai napig hihetetlen egy kicsit. Nem teljesen értem meg, mivel érdemeltem ki a figyelmét és bizalmát, és akkor... az udvarlását?
Kedvel. Ezt már azóta érzem és tudom, hogy meglepett a medállal, elhívott arra a bizonyos bálra, megismertetett olyan emberekkel – és nem emberekkel – akikkel magamtól talán sosem álltam volna szóba, vagy ők kerültek volna el, mert számukra egy senki vagyok. Én legalábbis így gondoltam, egészen a mélyebb és részletesebb tanulmányokig, vagy az épp figyelmeztető szavakig Alexander részéről.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijedtem meg, és valószínűleg ez az érzés csak enyhülni fog, mindig lesz bennem némi félelem, ösztönös távolságtartás és védekezés a sötét mágia és használóival szemben, de az eddigi tanulmányaim alatt azt is megtanultam, hogy ez szükséges. Akkor leszek teljes emberileg és a mágiámban is, ha mindkét oldalt megismerem...
Csak arra nem számítottam, hogy ezen az úton más is megtalál. A szerelem, ami óvatosan bontakozott ki a mesterem és mentorom irányába és elég hihetetlen módon viszonzásra is talált. Hiába a korkülönbség, a figyelmeztetések Alex részéről, ez az érzés mélyen befészkelte magát a szívembe, helyet kért és foglalt el, mélyen gyökeret vert. Fogalmam sincs hogyan történt, de megtörtént. Most pedig, ahogy a csókba belepirulva, szégyenlősen pillantok fel Alexra – hiszen a közelében mindig próbáltam kicsit felvenni az általa árasztott hidegebb, józanabb aurából – a mosolyomat elfojtva, örömteli csillogással a szememben pillantok fel rá, néhány másodpercre pedig még a tekintetünk is összeakad. Újra és újra meglepődöm a kapcsolatunk alakulásán, hiába is tudtam, hogy ezzel az úttal nem csak egy egyszerű munkaügyi kirándulást fogadok el, hanem a közeledését is.
- Ha tényleg komolyan gondolod, a teljes bizalmam élvezed és remélem ezt elvárhatom fordítva is – Alex komoly ember, a pletykákból és személyesen is megtapasztaltam már, hogy a megfontoltsága mögött határozott, átgondolt elképzelések állnak, így ha úgy dönt, a partnerévé fogadna, az nem csak egy fellángoló érzés, ahogy persze részemről sem. De talán ezt nem kell kifejtenem.
- Nem kell lebeszélned magadról, Alex. Én elfogadtam, megbirkózom vele. - ígérem meg, ahogy megáll a gondola, célhoz érünk. - Te tudod a legjobban, hogy egy-egy aranyos, kedves arc mögött mennyiféle ember húzódhat meg. Talán engem is csak egy kedves fiatal nőnek látsz, de több vagyok és több is tudok lenni. – Tudom mennyire jó emberismerő, de úgy érzem mintha nem csak engem, hanem őt is kicsit tompítaná valamiféle köd... talán az a bizonyos rózsaszín. - Veled akarok lenni! - jelentem ki határozottan, szinte ellentmondást nem tűrően, ahogy összefűzöm az ujjainkat és magammal húzva szállunk ki a gondolából, ezzel pedig elfogadva minden örömöt és nehézséget, ami azzal jár, hogy Alexander Lackwood partnere leszek. És nem mondom, hogy nem érdekel mibe keveredik, de megbízom benne és fel fogok készülni minden eshetőségre. Szeretnék minden tekintetben a partnere lenni, mint nő és mint boszorkány, mert ezt akarom: kettőnket.

  Élénken emlékszem, hogy milyen volt, amikor ez az ambiciózus fiatal nő betipegett az irodámba, hogy munkát kérjen. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer ide jutunk, csak azt, hogy olyan rejtett képességek vannak jelen Sydneyben, amit örömmel fordítanék a saját hasznomra. Ezért vettem rá arra is, hogy a tanítványom legyen, hogy én lehessek az, aki a felszínre hozza a benne szunnyadó varázst, aki megérteti vele, hogy a mágia nem pusztán lehetőség, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy hatalmasok legyünk, és elérjük azt, amit akarunk. Mindent. Öröm volt a szoros bimbót sziromról-sziromra lebontani, és figyelni, ahogy el kezd kiteljesedni.

  Szép lassan vezettem be a világomba. Figyelve, és várva, vajon megretten-e attól, amit lát. Akkor sem riadt vissza, amikor először találta szembe magát a privát ügyfeleimmel. Bátran állta a sarat, s sokkal inkább a kíváncsiság, mintsem a rettenet pulzált benne. Hibáztathat-e érte hát bárki, hogy végül felfigyeltem rá? Hogy akarni kezdtem? Fiatalságának talán illett volna gátat vetnie közénk, de idővel felismertem, hogy sokkal érettebb, mint bármelyik más nő az ő korában.

  Nem húzódik el a csóktól, mely először puha és kutakodó, aztán egyre követelőzőbbé válik. Igen. Akarom. Önzőn és önös érdekből; magamnak, nem hagyva belőle másnak. De aztán mégis engedem, hogy elhúzódjon, arcára piros rózsákat festett a pillanat heve. Őszinte csodálattal nézek végig rajta, elraktározva magamban a képet, és hogy mennyire szép így. Sydney Slora ártatlan, és törékeny, én pedig túl közel kerültem ahhoz, hogy tönkre tegyem… Pedig nem ez a célom.

  - Ha kettőnk közül bárkit is illet a megbánás joga, az te vagy, kedvesem – cirógatom hüvelykujjam begyével a szép arcot. - Nem vagyok jó ember, s félek, hogy akaratomon kívül olyan csapdába csaltalak, melyről fogalmad sincs – duruzsolom továbbra is a kék szemek világosságát kutatva sötét íriszeim feneketlen kutjával. - Sok haragosom van, Sydney, és veszélyes üzleteket kötök. Könnyen bajba kerülhetsz – mondom, mintha csak le akarnám beszélni arról, hogy velem akarjon lenni. Talán így is volt. Ha ő mondana nemet, könnyebben fogadnám, mintha én próbálnám távoltartani magamtól. - Ha félsz, talán most kellene kiszállnod… – teszem hozzá, s szinte végszóra ütődik a gondola oldala a part kövének. Megérkeztünk közös életünk első, vagy utolsó állomásához. Ha Sydney most úgy dönt, hogy egyedül szál ki, és itt hagy, nem megyek utána. Ha viszont marad, és együtt szállunk ki… Nem engedem el többé.

Elmosolyodom az összehasonlításon, meg is nézek magamnak egy másik gondolát, a vizet, a város... Valóban, Rose Harbor nem ennyire könnyed. Ott mindenki ismer mindenkit és ha akarod, ha nem, egy idő után pontosan tudják ki vagy és honnan jöttél vagy épp nem jöttél. Elég ideje éltem a városban ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek vele, de igazából nem is zavart. Ha az emberek velem akarnak foglalkozni, akkor foglalkozzanak. Nincs jobb dolguk? Ez esetben örülök, ha témát és célt adhatok az életüknek. Már bőven elegem volt abból, hogy mások rólam kialakult véleményét kattogjak. Az igazán fontos és hozzám közeli emberek számítottak csak... mint Alexander. És esetleg ha tényleg komolyabb alakul majd köztünk, akkor a családja... szeretném, ha ők nem csak jó véleménnyel lennének személyemről, hanem el is tudnának fogadni mindenféle hibámmal és problémámmal együtt. Talán nagy kérés, de remélem nem lehetetlen.
- Tökéletesen ráéreztél, igen – válaszolok a kérdésére, de minden más gondolatomat gyorsan törli a mellettem ülő férfi közelsége, az apró szikrák és finom vonzás, ami köztünk rezonál, és ami arra vesz rá, hogy megtörjem köztünk a távot és az apró puszimmal fejezzem ki azt, amit kimondani még nem merek, nem tudok. Remélem így is elfogadja és érzékeli majd. Alexander nem rossz emberismerő, bízok benne.
Bár nem teljesen lep meg az érintése, azért mégis csak jobban meglódul a szívverésem, egy pillanatra kitágulnak a pupilláim, valóban megriadok a közelségétől, ahogy megfogja a kezem... de mindez tényleg másodpercekig tart, az ajkaim mosolyra húzódnak, felé billentem a fejem és engedélyt adok a csókra, melytől jólesően bizseregnek az ajkaim, félénken viszonozom és becézem az övét, óvatosan ismerkedem és el nem húzódva, kipirulva, szégyenlős mosollyal hajolok kicsit hátrébb, boldogan pillantok fel Alex arcára, hitetlenkedve kicsit a történteken. Mert akkor... ez a valóság? Tényleg nem csak egy csinos kellék leszek az irodában, az oldalán, hanem valami más is? Sosem volt olyan komoly párom, mint ő, fogalmam sincs, miként kell csinálni és ettől legbelül mégis csak pánikba esem. Nem akarom elrontani kettőnket, ahhoz túl mesés és túl tökéletes. Szeretném, ha igazi lehetne.
- Csak ne bánd meg, hogy engem választottál – jegyzem meg végül játékosan, mosolygósan évődve.

  Senki sem bújhat ki a bőréből, mondta egyszer anyám, de egy kis időre megfeledkezhet róla, hogy kicsoda. Azt hiszem, hogy az utazás, amit részben Sydney-nek szerveztem, remek alkalom volt arra, hogy egy kicsit magunk mögött hagyjuk önmagunkat. A fiatal nőt túl sok fájdalom érte a húga miatt, de mindezek ellenére keményen küzdött, hogy a boszorkánysága fejlődjön. Büszke vagyok rá, így ideje volt ezt kimutatnom.

  Messzire hoztál, a megjegyzésre elmosolyodom.

  - Rose Harborban aligha csinálhatnánk ezt – mondom, miközben két ujjam közé csippentek egy aprócska szöszt, amit aztán hanyag eleganciával a vízbe ejtek. - Ott nincsenek gondolák, itt pedig nincsenek kíváncsi szemek – fordulok vissza hozzá. Amennyiben elfogadja az udvarlásomat, hamarosan a céltáblák kereszttüzében találja majd magát, akárcsak jómagam. Őt megvádolják, hogy a jobb pozícióért törleszkedett, az én hátam mögött pedig összesúgnak, amiért kihasználtam hatalmi pozíciómat.

  Ráadásul ott a családom, akik keselyűként fogják rávetni magukat, ha értesülnek majd a szándékaimról. Ki ezért, kik azért. Mielőtt mindennek kitenném, szükségünk van néhány gondtalan napra, távol mindentől.

  - Nem, azt hiszem, hogy még nem mondtad – rándul a szám sarka mosolyra, bár egészen biztos vagyok benne, hogy elhagyta már az asszisztensem száját ez a szó. Ha nem is most, valamikor korábban, de nem volt időm ezen mélázni, hiszen oda is hajolt, hogy tettekkel is bizonyítsa a háláját. Felfelé fordítom a tenyerem. - Ezek szerint jól választottam? – kérdezem, kisebb büszkeséggel a hangomban.

  Engedem, hogy az ujjait az enyémek közé fűzze, hogy aztán ráhajtom a sajátjaimat. A keze tökéletesen illek a tenyerembe.

- Sydney… - ajka az arcomat éri, így hirtelen nem tudom szavakba önteni, hogy mit nem várok el a háláért. Ritka alkalom, amikor a torkomra forrnak a szavak, és hagyom, hogy az ösztöneim vegyék át felettem az irányítást. Nem hagyom, hogy elhúzódjon. Szabad kezemmel – hiszen a másikkal nem engedem el az övét – finoman eligazítok egy tincset az arca mellől, a füle mellé, a mozdulattal megcirógatva a selymes bőrt. Lassan hajolok közelebb, hogy kitérhessen előlem, ha akar, de amennyiben nem teszi – és remélem, hogy ez így van -, ajkam röviden, puhatolózva megérinti az övét.

Igyekszem teljes mértékben feloldódni Alexander közelében, amiben sokat segít az ő lazább viselkedése is. Bár az esetek nagy részében igazán becsülöm és tisztelem a mindig rendíthetetlen magatartását, azért sokkal jobban imponál, mikor kicsit elengedi magát mellettem és mer... nem is tudom, udvarolni? A megjegyzésétől mindenesetre sikeresen elpirulok, el kell fojtanom egy zavart mosolyt is, ahogy az alsó ajkamba harapva inkább a vízre téved a tekintetem, óvatosan kerülve Alexander pillantását.
- Egyelőre úgy látom, ennek semmiféle akadálya nincs – pillantok fel a férfira immáron rendezve az arcvonásaimat. Bármire is gondol, bármit is értek félre, igazából teljesen mindegy. Inkább próbálok a jelenre koncentrálni, nem a jövőbeli tervek és elképzelésekre, így remélhetőleg kevésbé fogok csalódni, ha nem minden úgy alakul, mint ahogy én hirtelenjében elképzeltem.
A gondolataimat viszont igyekszem gyorsan elterelni, a gondola és az egyensúlyozás segít is benne, miközben automatikusan, mindenféle pironkodás nélkül elfogadom a felém nyújtott kezet, hogy ismét vízre szálljak.
- Nem félek tőle – intek nemet a fejemmel az ígéretre, hiszen nincs bajom a vízzel. Először kicsit szokatlan volt és nem úgy reagált rá a szervezetem, mint gondoltam, de semmi komoly bajom, sőt még tengeri betegségem sem lett, így egyáltalán nem aggódtam a továbbiakat illetően.
Könnyed eleganciával foglalom el a helyemet, lopva felpillantok Alexander szavaira, az ajánlatán egy pillanatig sem gondolkodva dőlök neki és kicsit megmártózom az érzésben, amit a közelsége okoz. Stabil, erős, védelmező és valamiért megnyugtató. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs miért, mert úgy vélem egész pontosan tudom mi ez az érzés, a mester-tanítvány, egy sima barátságnál erősebb kapcsolat, erősebb kötődés a férfi irányába, és ez... már nem igazán rémiszt meg. Félénk és bizonytalan vagyok, de az elmúlt hetekben sikerült tisztázni magamban, megérteni és elfogadni is. Elfogadni, hiszen... Alexander jóval idősebb nálam. A pletykák és rosszalló pillantások sosem fognak elkerülni, ha egyszer bármi hivatalos is alakul ki köztünk, bár már így is kijárt belőle a részem. Nem érdekelt. Portland-ben bőven megkaptam már ezt más indokokkal, megtanultam, hogyan söpörjem le magamról az irigykedő, feleslegesen ítélkező emberek szavait, az összesúgást a hátam mögött. Törődjenek a saját dolgukkal.
- Messzire hoztál – hozom fel a semmiből, a mellettünk elhaladó házakat figyelve, más gondolákat, hozzánk hasonló párosokat is. - Mondtam már, hogy köszönöm? - fordulok felé egy játékos mosollyal, egyik kezemmel óvatosan megérintve az övét, ha pedig hagyja az érintésemet, akkor megszorítom az ujjait, kíváncsian figyelem a reakcióját, és talán... Talán a karnevál könnyed hangulata miatt, talán a teljesen kettesben töltött idő, a másik helyszín vagy valami egészen titokzatos varázslat okán, de szeretném kifejezni másként is a köszönetet, az érzéseket, ami kételyekkel és reményekkel is kecsegtet, és amiből bátorságot nyerek ahhoz, hogy óvatosan megtámaszkodjak Alexanderben, lágy, óvatos puszit lehelve az arcára, miközben teljesen elpirulok, szemérmesen sütöm le a szememet, húzódom hátrébb és csak reménykedem, hogy nem voltam tolakodó vagy épp udvariatlan, de úgy érzem nem ma lesz az a nap, hogy szavakba tudjam önteni a kialakuló érzéseimet, a naiv reményeimet.

Kissebség. Fanyar mosoly kúszott ajkaim szegletébe a kifejezéstől, amely tökéletesen leírta helyzetünket a világban. Nemcsak a boszorkányokét, hanem az összes többi lényét, akiket az emberek elnyomtak, és elfeledtek, vagy inkább el akartak feledni. Ezért is éreztem szívügyemnek, hogy elérjem, saját tanácsot hozhassunk létre a városunkban, egy olyan tanácsot, ahol végre a mi érdekeinket is képviseli valaki. A nő kacérkodó kérdése azonban hamar elűzte a fejemből a gondolatot, és aznap este elérte, hogy háttérbe száműzzem minden nagyravágyó tervemet.

- Azon túl, hogy elraboltalak, és elhoztalak magammal a világ végére? – tudakoltam könnyed hangon, ösztönösen egy kicsivel közelebb húzva magamhoz, hogy a fülébe suttoghassam a terveimet. - Eltöltünk néhány kellemes napot Velencében, de az utolsó esténkre Rómában foglaltam szállást. Lesz néhány találkozóm, amit nem hagyhatok ki, de úgy hiszem, lesz elég időnk felfedezni mindent – hogy pontosan mi is az a minden, amire gondolok nem fejtettem ki, hanem hagytam lógni a levegőben, és rábíztam Sydney fantáziájára. Általában kerülöm a pikírt megjegyzéseket, de ragadt rám valamennyi a karneválón mulatozók könnyedségéből.

Mosolyom kiszélesedik, amikor a meglepetésemet konstatálva, Sydney megjegyzést tesz a hajókázásra vonatkozó élményeiről. Bárhogyan is, nem engedhetem, hogy úgy hagyja el Velencét, hogy nem próbálta a gondolát. Ha a csónakos utasításaimnak megfelelően készítette el az útvonalat, akkor a végállomásunk a szálláshely lesz, ahol vár majd minket egy könnyed vacsora a két hálószobás lakosztályban.

A keskeny, díszes csónak talán kissé ingatagnak látszott, de ez nagyon megtévesztő tud lenni az avatatlan szemek láttára.

- Ez nem lesz olyan viharos, ígérem – mondtam, és megelőzve a hölgyet, én magam lépek be először a gondolába, hogy onnan segíthessem számára beszállást. Váltottam néhány szót a vezetőnkkel, majd én is elfoglaltam a helyem az asszisztensem mellett, eligazítva az ölünkben a pokrócot, amit a kényelmünk érdekében készítettek oda.

– Nyugodtan nekem dőlhetsz, ha szeretnél – köszörültem meg a torkom. - Ha attól jobban éreznéd magad – teszem hozzá, nem értve, hogy honnan jött az a pillanatnyi zavar, ami soha nem jellemző rám.

Aki egy kicsit is érdeklődik a művészetek és annak történelmi vonatkoztatási iránt, bizony ki nem hagyná az olaszokat. Van, aki kritizálja, s van, aki isteníti a tudásokat, és mindkét felet meg tudtam érteni. Az ókori rómaiak fénytelen pontossággal tudták lemásolni a görög kultúrát és annak minden jellegzetességét, miközben mégis csak kialakítottak valami nagyszerűt és hihetetlent. Nem is beszélve az évszázadokon átívelő rajongásukról és érdeklődésükről a képzőművészet különböző irányzatai iránt. Tanulmányaimnak megfelelően ezt is alaposan belém verték mind a középiskolában, mind az egyetemen is, és bár sajnos ösztöndíjat nem tudtam szerezni római utakra, attól még távolból ugyanúgy értékeltem az alkotásaikat. Az pedig, hogy Alexander elhozott Velencébe, külön öröm és egy életre szóló emlék marad. A kettőnk emléke... Ez a gondolat pedig egy pillanatra kibillent a lelki békémből, elgondolkodtat kettőnket illetően, de szerencsére semmiféle rossz érzést nem ébreszt bennem, sőt... A szívem hevesebben ver a felismeréstől.
- Rossz kimondani, de már kisebbségnek számítunk – Erre magamtól is rájöttem. Nincs annyi mágikus lény a földön, mint egykoron. A mágia, még ha nem is hisszük el, némileg kikopóban van és akik rendelkeznek is még az erővel, féltőn őrzik. Meg tudtam érteni a szabályokat, mi szerint minél kevesebb kívülállónak szabad felfedni a világunkat. Sosem tudhatjuk, hogy ki fordul velünk szemben, bár a mai modern nézetek között, talán akkor sem hinnék el, hogy boszorkány vagyok, ha az égen repkednék egy seprűvel. De nem mintha, képes lennék rá.
- Milyen terveid vannak még? - jegyzem meg érdeklődve, talán némi kacérkodó hanglejtéssel is, amit még én magam is alig érzek ki a hangomon, mégis benne van. Nehéz tagadnom, hogy Alexander minden tekintetben megfogott, a kitüntetett figyelme pedig csak még jobban erősíti a felé kialakult bizalmamat, érdeklődésemet. Ha igazán komolyan gondolja – és Alexander Lackwood komolyan gondolja, ezt már megtanultam igen korán – akkor szinte biztos lehetek abban is, hogy az érdeklődése nem felszínes az irányomba, mégis... A kétkedés néha-néha felüti fejét bennem. De ma nem, ma egyáltalán nem érzem ezt.
Kíváncsian követem Alexander iránymutatását, még mindig kicsit a látványon, majd a vízen ringó gondolákon megpihentetve a tekintetemet.
- Egy életre kihajókázom magamat – vetem fel viccesen a nekünk előkészített gondolát látva. - De nem bánom. A kezdeti sokk után egészen kellemes – toldom hozzá éreztetvén, hogy azért egyáltalán nincs ellenemre a lehetőség, sőt, a szemem csillanása még talán el is árul: örülök a lehetőségnek.
- Könnyedén meg tudnám szokni ezt a kényelmet – nézek körbe, miután helyet foglalunk a gondolában, elgyönyörködöm a lámpások fényében, amik varázslatosan csillognak a víz felszínén is. - Örülök, hogy szerepel a munkaköri leírásomban – pillantok Alexanderre, tudván, hogy ez nem épp a munkának köszönhető kiváltság, ahogy a figyelme sem, amit nekem szentel.

Oldalra billentett fejjel, szinte már ragadozómosollyal néztem le a fiatal nőre. Képességem kinyúlt, tapogatózott körülötte, de csak a mágiáját érinthettem, az érzelmeit nem, pedig akkor és ott… Arra vágytam leginkább, hogy tudjam, mit érez most. Csak nagyon nehezen fogtam vissza magam, nehogy ráparancsoljak, hogy mondja el, mi jár a fejében. Nem először osztanék számára parancsot, de ez a helyzet más. Azt hiszem, Sydney számára is világos, hogy a gyűjtőszenvedélyem csak egy kifogás volt az utazásra. Valójában azért hoztam ide, hogy lenyűgözzem.
Ösztönszerűen kapok a karja után, amikor nekem tántorodik, és ha nem tenné meg magától, én ajánlanám fel karomat támaszként az este további részére. Szabad kezem a karomban pihenő kézfejére helyezem, úgy indulok előre a forgatagban.
- Olaszország építészete lenyűgöző – értettem egyet, a hömpölygő turisták nyomába szegődve az egyik szűk sétányon, amit kovácsoltvas korlát választott el a fodrozódó víziúttól. – De nemcsak az építészete, hanem a történelme is sokat elárul erről az országról – tettem hozzá. – A vérfarkasok egy része is az olaszoktól eredezteti magát. Remus és Romulus története bizonyára nem ismeretlen a számodra – nem gondolom, hogy Sydney tájékozatlan lenne a világ dolgait illetően, és talán a helyszín sem megfelelő egy rögtönzött történelem leckéhez, de örömmel elmesélem számára, ha hallani szeretné.
- Természetesen a boszorkányoknak is megvan a maguk szerepe a római történelemben, bár a mi nevünket éppen úgy kikoptatták belőle, mint az összes többi természetfelettiét… Azt hiszem, egyszerűbb volt hinni az istenekben, mint elfogadni, hogy a világ sokkal tágasabb, mint ahogyan azt az elme felfoghatná – mondtam, letérve az egyik szűk kis utcára, ami emlékeim szerint a Szent Márk tér irányába vezet. Egy keleti turistacsoport haladt előttünk, egy összecsukott esernyőt a magasba lendítve mutatta nekik az irány, miközben lendületesen magyarázott a számomra idegennek tetsző dialektusban.
- Erre, kedvesem – húztam meg kissé Sydney karját, mielőtt azt gondolná, hogy mi is velük tartunk. Más meglepetésem volt a számára, így reméltem, hogy nem ellenkezik. Az este leszálltával kissé kezdett lehűlni az idő, de a rengeteg látnivaló talán kárpótolta a lányt ezért. – Azt hiszem, hogy ez tetszeni fog…
Kissé távolabb kerültünk az események sűrűjétől, így a hangok is kissé elcsendesedtek. Lámpásukat meggyújtva néhány gondolás gyülekezett az egyik állásban. Kérdőn pillantottam a lányra, várva az ellenkezést, hogy már így is elég időt töltöttünk a vízen, de egy tömött csónak mégiscsak más, mint egy igazi, velencei gondola. Kettesben.

Velence... hihetetlen. Az épületek, a forgatag, a karneváli hangulat egyszerűen varázslatos. Néha igazán nem tudtam hova kapjam a fejemet, az egész látványt magamba akartam szívni, de egyszerűen lehetetlen küldetésnek indult, ráadásul még Alexanderre is figyelnem kellett... kellett... dehogy. Szerettem volna figyelni rá.
Az elmúlt hónapokban könnyedén és furcsa mód zökkenőmentesen alakult köztünk valami... A bál óta egyre közelebb éreztem magam hozzá. Értékeltem és el is fogadtam a közeledését, a lassú tempót, amivel szép lassan kibontakozott köztünk valami több is, mint sima baráti kapcsolat. Szerettem volna azt hinni, hogy Alexander is hasonlóan érez, de fogalmam sem volt, hogy miként próbáljam ezt kipuhatolózni. Mert akármennyire is őszinte a kapcsolatunk, szemtől szemben mégsem kérdezhetek rá nála... vagy igen?
- Köszönöm – mosolygok rá hirtelen kicsit megilletődve, ahogy kisegít a hajóból. A vízi út elsőként természetesen kellemetlen volt, nem igazán szoktam hozzá a hajókázásokhoz, mindig is két lábon álltam a földön, a repülést is idő volt megszoknom, bár szerencsére sosem lettem rosszul, enyhe émelygés után mindig visszatértem a megszokott komforthoz. Szerintem ez most sem lesz másként.
Meglepődve lépek egyet hátrébb, ahogy elhalad előttünk egy karneváli fellépő, kicsit neki is ütközöm Alexnek, és ha már itt van, és nem bánja belé karolnék.
- Nem szeretnék elsodródni, ha nem bánod – toldom hozzá, mert az általam kezdeményezett interakciók mindig szégyenlősséget és magam részéről értetlenséget váltottak ki belőlem, no meg... valóban nem akartam elsodródni. Annyi ember és annyi minden van itt, kicsit nem figyelek és azt sem tudom, hol vagyok.
- Még sosem jártam Velencében, de Olaszországban sem – térek vissza a témához. - Gyönyörű – toldom hozzá őszinte áhítattal. Könyvekből és az internetről származott minden ismeretem Velencéről, és ami meg is volt, az az olasz művészetek, főleg építészet a szakmámból is kifolyólag.
- Örömmel, ezt a lehetőséget nem igazán lehet kihagyni – bólintok az ötletre és természetesen Alexre bízom magamat a vezetést illetően. Maximálisan megbízok benne, és legalább addig is van időm nézelődni, ismerkedni, feloldódni a karneváli hangulatban, ami ösztönösen néha mosolyt, néha meg döbbenetet vált ki belőlem, de mindenféleképpen jó érzéseket. Hihetetlen ez a forgatag...