- Óvatosan – nyújtottam a kezem a tanoncomnak, hogy kisegítsem a csónakból, amely kissé imbolygott a felkavarodott vízen. A parton rengeteg ember tolongott a karnevál miatt, minden irányból maszkos arcok bámultak ránk a koraesti derengésben. Ajkam szegletében félmosollyal figyeltem a szőkeség arcát, így próbáltam kitalálni, vajon mi járhat a fejében.

  Nem árultam el Sydney-nek, hogy hova jövünk, csak annyit mondtam, hogy felbukkant egy ritka műkincs, amit mindenképpen szeretnék a gyűjteményemben tudni, és ragaszkodom hozzá, hogy velem tartson, mert ebben a pár napban szükségem van a tanoncomra. Nem hazudtam, és nem hagytam lehetőséget az ellenkezésre. Úgy döntöttem, jót tenne neki, ha egy kis időre otthagyná Rose Harbort.

  - Mit szólsz? – kérdeztem, miután sikerült stabil talajt érnünk, és sötét szemeimmel immáron a jellegzetes utcákat, és épületeket vizslattam. – Évek óta nem jártam itt, a karnevál ideje alatt pedig soha – kissé meg kellett emelnem a hangomat, és közelebb hajolnom a lányhoz, hogy túlharsogjam a hangzavart. A víziparádét ugyan lekéstük, de úgy festett, éppen az egyik felvonulást ideje alatt sikerült megérkeznünk, már előkerültek fáklyák és a tűznyelők. A turisták egy része bőszen kattintgatott, míg mások az elégedettség hangjaival nyugtáztak egy-két ügyesebb mutatványt.

  - A csomagokat előre küldettem a szállásunkra – csúsztattam a kezem a nadrágom zsebébe, még mindig a körülöttünk zajló forgatagot figyelve. Hagytam időt Sydneynek, hogy felfogja, hol vagyunk, vagy ha szükséges, a gyomra megnyugodjon nem túl kellemes tengeri utazás után. Sajnos csak vízi út vezet a városba, Velencében nincsenek autók. Csak ezután fordultam hozzá, kérdőn már-már incselkedve. – Csak reggel lesz a találkozónk. Van kedved körülnézni?
 
Reméltem, hogy nem érzi feszélyezettnek magát a társaságomban, hiszen a szállodában eltöltött esténk óta meghúztam a határokat kettőnk között. Sokkal inkább magam, mintsem a fiatal nő számára, bár nem volt egyszerű, hiszen mind munkában, mind pedig tanoncságban egymásra voltunk utalva, Természetesen most sem állt szándékomban kihasználni a helyzetet, hiszen a lány még mindig az asszisztensem volt, ráadásuk a tanítványom, de itt, távolt szeretett kisvárosunktól, a kötelesség láncai kissé oldódtak, így senki sem vethetné a szemünkre, ha sétálnánk egyet.