Amikor fél évvel ezelőtt Graham felbontotta az eljegyzésünket, döntenünk kellett, hogy hogyan tovább. Végül abban maradtunk, hogy nekem kell szednem a sátorfám és elköltözöm tőle.
Az ember költözés közben pedig sok olyan dologra rábukkan amiről nem is tudta, hogy a tulajdonában van. Ekkor bukkantam rá arra az emlékdobozra is amit az egyetem előtt állítottam össze. Az eltelt idő alatt pedig csak bővítettem, mindenféle aprósággal. A sok mütyür, papír és fénykép közül mégis egy kép az ami megragadta a figyelmemet.
Nagyjából öt éves lehettem amikor apa állást kapott Montreal-ban és ott kellett hagynunk a folyamatosan nyüzsgő, élményekkel és emlékekkel teli New Orleans-t. Akkoriban szerettem bele a korcsolyázásba.  Amibe olyan makacs elszántsággal vetettem bele magam, hogy semmi és senki nem állíthatott meg. Tizennégy évesen már műkorcsolya versenyekre jártam a partneremmel, amiket sorra meg is nyertünk.
Ez a kép is egy ilyen alkalommal készült, nem sokkal a balesetem előtt.
Ott álltam a jégen a narancs színű, flitterekkel és kövekkel díszített, testre simuló dresszben, feltűzött aranylóan csillogó göndör tincsekkel és egy szikrázó, boldog mosollyal az arcomon.
Azóta nem sok minden változott, legalábbis ami a külsőmet illeti. Maradt a ragyogó kék szempár ami minden alkalommal kedvességet és megértést sugároz annak aki belenéz. Ugyanolyan pisze orrom van, mint kisgyermekként, amit apa szerint szeretek mindenbe beleütni. A hajam még mindig ugyanolyan szőke, csak annyi különbséggel, hogy jelenleg az államig ér és nem a hátam közepéig. A nyúlánk és vékony testalkatom, szerintem sosem fog megváltozni, mivel még most is rengeteget mozgok. Bár már a versenyzés nem a mindennapjaim része, de attól még a napi edzésekhez nagyon is ragaszkodom.
Ami pedig az öltözködésemet illeti, az eléggé változatos. Munkában mindig kifogástalanul elegáns és magabiztosságot sugárzó a megjelenésem. De amikor csak én, én vagyok, akkor sokkal lazábbra veszem a figurát.
Viszont ami iszonyatosan sokat változott az eltelt évek alatt az a sminkelési rutinom. Manapság már csak minimális szemsminket alkalmazok, viszont az ajkaimról szinte sosem marad le a vörös rúzs. Ahogy a kedvenc parfümömről sem feledkezem meg egyetlen alkalommal sem.

Jó tulajdonságok:
- Empatikus: Világéletemben könnyen ment az, hogy ráhangolódjak egy-egy emberre és ténylegesen bele tudjam képzelni magam az Ő helyzetükbe. Ez valamiféle térmészetadta tehetség, amit könnyedén és szerencsésen kitudok aknázni, mind a munkámban, mind a magánéletemben.
- Odaadó: Voltaképpen ez a tulajdonságom akár még kapcsolódhat is az előzőhöz, hiszen ha valaki igazán empatikus, az én meglátásom szerint nagyon odaadó és önfeláldozó is. Legyen szó szerelemről, családról, munkáról, az odaadó énem mindig fáradhatatlanul, szorgoskodik azért, hogy a lehető legtöbbet megtegye azért ami és aki fontos a számára.
- Perfekcionista: Sok ember szerint ez nem éppen egy jó tulajdonság, én mégis azt gondolom, hogy ennél jobb tulajdonsággal nem is rendelkezhetnék ahhoz, hogy a legjobb legyek a szakmámban. Hiszen egy ügyvédnek mindig a legjobbat kell kihoznia magából ahhoz, hogy az ügyfele profitálhasson az együttműködésükből. Az viszont tényleg igaz, hogy egy negatív hatása van. Mégpedig az, hogy hiába támasztunk hatalmas elvárásokat és hiába törekszünk túlzottan arra, hogy minden tökéletes legyen, valahogy mégsem vagyunk soha elégedettek magunkkal és a teljesítményünkkel.
- Rendíthetetlen: Elszánt, határozott, eltökélt, hajthatatlan, sziklaszilárd, makacs. Ismerősek ezek a jelzők? Na ezek közé még nyugodtan be lehetne vésni az én nevemet is, hiszen ha valamit a fejembe veszek, akkor azt biztosan véghez is viszem. Ilyen voltam a versenyeken, az egyetemen, ilyen vagyok a munkámban és ilyen voltam a kapcsolatomban is. Annakidején azt mondta mindenki, hogy Graham-et verjem ki a fejemből, mert úgysem fogunk összejönni. Aztán tessék, mi lett belőle. Még gyűrűt is kaptam tőle, azon kívül, hogy bebizonyosodott, hogy Ő a másik felem, a lelkitársam.

Rossz tulajdonságok:
- Temperamentumos: Fogalmam sincs, hogy ezt a tulajdonságot honnan és kitől örököltem, de ez az egyik olyan jellemvonásom amire nem igazán vagyok büszke. Sokszor és sok dolgot teszek egy-egy hevesebb pillanatban amire nem vagyok büszke és ami sokszor hátráltat a munkámban és néha a magánéletemben is.
- Lelkes: Az a baj, azzal ha valaki nagyon lelkes, hogy könnyen beleszeret valamibe aztán amikor rájön, hogy az a dolog nem neki való akkor ugyanolyan gyorsan ki is ábrándul belőle. Nem véletlen az sem, hogy apa garázsa tele van mindenféle zenéléssel és képzőművészettel kapcsolatos eszközökkel amiket lelkesen beszereztem , aztán fél év után ott kötöttek ki, mert rájöttem, hogy nem nekem valóak.
- Szentimentális: Azt hiszem ez egy olyan tulajdonság amit nem kell megmagyaráznom. Nőből vagyok, New Orleans-ban születtem és világéletemben szerettem az érzelgős zenéket, filmeket és a nyálasan romantikus könyveket. Hogy ez miért rossz tulajdonság? mert ha egy ilyen személyiséget keresztezünk egy makacs tulajdonságú emberrel akkor annak mindig az a vége, hogy mindenki ilyen zenéket hallgat a közelemben, ilyen filmeket néz a tv-ben, a moziban, vagy streaming szolgáltatóknál, csak azért mert én így szeretném. Igyekszem ezen javítani, de majd meglátjuk meddig leszek képes eljutni.


Amikor kicsi voltam a bátyám mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint Zsebibaba a Micimackóból. Az a fajta kislány voltam aki soha nem félt semmitől és mindent játékként fogott fel. Mindig, minden helyzetben lelkes voltam és hatalmas örömmel fedeztem fel a világ apró csodáit. Folyamatosan kedves és barátságos voltam mindenkivel, aztán elkezdtem felnőni és kinyílt a szemem. Rájöttem, hogy az embereknek nem csak jó oldaluk van és jobb ha megtartom a két lépés távolságot. Persze mindenkinek megadom az esélyt arra, hogy bizonyítson, de ettől függetlenül sokan azt gondolják rólam, hogy merev és barátságtalan ember vagyok. Ami valljuk be elég nagy badarság, hiszen ha valakit megkedvelek, vagy éppen megszeretek akkor azért a végletekig képes vagyok elmenni. Nem hiába kuksolok most is egy nyavajás repülőn ami éppen a Wilmington-i repülőtérre tart, hogy utána eljuthassak az isten háta mögötti Rose Harbore-ba.
Komolyan úgy gondolom, hogy az ember egyetlen egyszer lesz igazán, mélyen, és visszavonhatatlanul szerelmes. Nálam ez akkor jött el amikor megismerkedtem Graham Marshallal és tudom, hogy Ő is így érez irántam, szóval bármi is az oka annak, hogy hazudik az érzéseiről és eltaszít magától én  nem fogom hagyni. Készen állok harcba szállni érte, értünk és azért, hogy biztonságban tudjam.


Életem első öt évét egy olyan városban éltem le, ahol a természetfeletti jelenségeknek nagy szerepe van. Éppen ezért nyitott vagyok minden eshetőségre. De nem gondolnám azt, hogy az ijesztő meséken kívül lenne bármiféle komolyabb valóságalapja a bizonyos lények létezésének. Vámpírok? Vérfarkasok? Mi lesz a következő amiről be akarják majd bizonyítani, hogy valóban létezik? A fogtündér? Még ha szellemekről vagy boszorkányokról lenne szó akkor azt mondanám, hogy jobban elhiszem a dolgot, de így azért eléggé hitetlen vagyok.



Tudtátok, hogy minden áldott nap a világon legalább kétszer annyian születnek, mint amennyien meghalnak? Na és azt, hogy miért ezzel kezdem az történetem? Nem egy véletlen egybeesés a kettő és még csak nem is a sors furcsa játéka. Csupán a felvezetés ahhoz, hogy elkezdjem a történetem.
Minden 1992.12.08-án kezdődött, kilenc hónappal azután, hogy anyának sikerült ismét teherbe esni. New Orleans nem éppen a kegyes időjárási körülményeiről híres, de még az ittenieket is meglepte az a markáns hidegfront és kiadós hóesés, ami aznap érte el a várost. Szinte teljesen megbénította a közlekedést, ezzel elzárva mindenkit a külvilágtól.
Anya keresve sem találhatott volna szörnyűbb napot arra, hogy a világra hozzon, de hát ahogy mondani szokás, „Ember tervez, Isten végez.”
Apa minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy időben orvosi segítséghez juttassa anyát és engem, de nem járt túl sok szerencsével, ezért kénytelen volt Ő maga levezényelni a születésem.
Kereken hat órával és húsz perccel azután, hogy elfolyt a magzatvíz, egy rikítóan kék szemekkel megáldott, maszatos, üvöltő kis porontyként érkeztem meg a nagyvilágba. De ezzel egy időben az édesanyám eltávozott. Mint kiderült, nem apa volt a hibás, (Nem mintha ez változtatna azon, hogy azóta is saját magát hibáztatja.) hanem egy abnormális elváltozás, amit placenta praevia-nak hívnak.
Tulajdonképpen azt mondták apának, hogy ha anya a kórházban szült volna meg, akkor sem biztos, hogy meg tudták volna őt menteni. Így történt az, hogy egy ilyen eset után a Hargrove család feje egyedülálló szülőjévé vált, egy 5 éves kisfiúnak és egy újszülött pici lánynak.


Öt és fél év telt el azóta, hogy megszülettem. Ezalatt az idő alatt egy cserfes, szőke, göndör hajú, életvidám kislány lett belőlem aki mindenkivel kedves, mindenkinek mosolyog az utcán és aki képes egy teljes napon keresztül könyörögni a testvérének, hogy az babázzon vele. Ennyi idő alatt megéltünk szépet, jót és mindent ami csúf. Viszont most úgy fest, hogy kénytelenek vagyunk egy új városba költözni, hiszen apa a sok nehézség ellenére, vagy talán éppen amiatt, de a munkájába temetkezett és ennek köszönhetően a Montreal-i egyetem felkérte, egy professzori állás betöltésére. Túlzottan sokat nem gondolkozott rajta, csupán annyit kért, hogy Taylor miatt még megvárhassuk a nyarat a városban. Nem szerette volna évközben kiszakítani a testvéremet az osztályából, a barátai társaságából és a jól megszokott környezetéből. Viszont alig, hogy vége lett a tanításnak, elkezdtünk csomagolni, búcsúzkodni és ahogy szépen lassan közeledett az augusztus és az iskolakezdés, mi is bevettük az új várost, az új lakásunkat, az új iskoláinkat és ezzel egyidőben elkezdtünk egy új időszámítást is megélni.


Érezted már valaha azt, hogy valamiben annyira jó vagy, hogy egész életedben azt az egy dolgot szeretnéd csinálni? Én igen. Nemsokkal azután, hogy megérkeztünk a városba, apa elvitt minket egy helyi korcsolya versenyre. Abban a pillanatban, visszavonhatatlanul beleszerettem. Egyszerűen elvarázsolt az ahogy a zene ritmusára táncoltak és korcsolyáztak egyszerre és azok a csodaszép ruhák. Pillanatok alatt beszippantott a légkör ami a stadionban körbe ölelte a versenyzőket. Onnantól nem volt kérdés, hogy rögtön azzal kezdjem el nyaggatni apát, hogy írasson be korcsolyázni, mert én igenis ezt szeretném csinálni. Azóta eltelt már öt és fél év, én pedig ugyanolyan lelkesedéssel csinálom minden áldott nap a gyakorlatokat, mint a legelső alkalommal. Nem panaszkodom, nem nyavalygok és nem siránkozom egy-egy sérülés, vagy bőrkeményedés és vízhólyag miatt. Ahogy az edzőnk kemény és szigorú bánásmódja miatt sincsen okom panaszra, hiszen a kemény munka sorra hozta nekünk a jól megérdemelt eredményét. Hiszen már számos versenyen részt vehettunk, én és a partnerem. Mike és én, szinte minden időnket együtt töltöttük, hiszen osztálytársak, versenytársak és barátok is vagyunk. A következő, közös nagy álmunk amit szerettünk volna elérni az, hogy mi legyünk a legfiatalabb páros aki kijut az Olimpiára.


Öt és félévvel ezelőtt olyan boldog voltam, hogy szinte madarat lehetett volna fogatni velem, de azóta eltelt nyavalyás öt és fél év. De ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem is azzal az öt évvel volt a baj, hanem a maradékkal, ami eltelt azóta az átkozott baleset óta. A nyári szünet első hetében Mike és a családja kitalálták, hogy elvisznek magukkal nyaralni Floridába, hiszen annyi minden történt velünk az elmúlt időszakban. Igazán megérdemlünk egy kis kikapcsolódást. Ez akár életem egyik legjobb élménye is lehetett volna, de sajnos nem így lett, hiszen az autó amit béreltek a nyaralásra meghibásodott. Tönkrement egy apró alkatrész, ami miatt irányíthatatlanná vált az autónk és ennek következtében belekeveredtünk egy elég csúnya balesetbe. Voltunk akik relatíve olcsón megúsztuk, de Mike nem volt ilyen szerencsés. Ő és az édesapja olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy a kiérkező mentősök már nem tudtak rajtuk segíteni. Legalábbis a jegyzőkönyv állítása szerint így volt. Igazából én semmire nem emlékszem a balesetből, mert beütöttem a fejem és elájultam. Úgyhogy csak azt tudom amit leírtak. Újra és újra elolvastam a lábadozásom alatt a rendőrségi jelentést amit a bátyámnak sikerült a katonai befolyásának hála megszerezni. Fogalmam sincs, hogy azért tettem olvastam el ennyiszer mert így akartam magam büntetni amiért én annyival megúsztam, hogy véget ért a sportolói karrierem, vagy csupán képtelen voltam elhinni, hogy az akit annyira szerettem már nincs többé.  


Ha valaki évekkel ezelőtt, gyermekként megkérdezi tőlem, hogy mi szeretnék lenni amikor felnövök, akkor gondolkodás nélkül vágom rá, hogy sportoló, korcsolyázó. Most viszont, huszonegy évesen el sem tudom képzelni, hogy mást válaszoljak rá, minthogy jogász vagy még pontosabban ügyvéd akarok lenni. A baleset óta gyökeresen megváltozott az életem és a gondolkodásmódom is. A rehabilitációs időszak alatt volt elég alkalmam arra, hogy gondolkozzam a hogyan továbbon és azon mihez is fogok kezdeni ezek után az életemmel. Aztán a tárgyaláson megvilágosodtam és rájöttem arra, hogy az élet túl rövid és mulandó ahhoz, hogy ne akarjuk megszeretni magunknak amit megérdemlünk. Legyen szó egy új autóról, egy diplomáról, egy új munkáról, vagy éppen egy jóképű idegenről akit addig a pillanatig még soha nem is láttunk.
Fogalmam sem volt róla, hogy a testvérem és a sógornőm, ekkora felhajtást készülnek csapni esküvő címén, de megtették. Szerintem az összes létező ismerősük akivel valaha is találkoztak, részt vett a ceremónián és utána a party-n is. Ekkor figyeltem fel igazán az egyik jóképű idegenre. Éppen a bárpultnál iszogatott, amikor oda sétáltam hozzá és elkezdtem vele társalogni. Végül abból a társalgásból kávézás lett, a kávézásból vacsora, a vacsorából pedig két és fél év után eljegyzés lett.


Hihetetlen, hogy mennyi év telt már el azóta, hogy az a parányi kislány elindult New Orleans-ból az apukájával és a testvérével egy nagy kalandra. Azóta átéltem sírást és kacagást is. Most pedig egy újabb mérföldkőhöz értem. Megérte harcolni, küzdeni és a végsőkig kísérteni a sorsomat, a sorsunkat, hiszen ha ezt nem teszem meg, akkor Graham nem adja be a derekát, nem ismerjük meg egymást jobban és most nem tenne a világ legboldogabb emberévé azzal, hogy megkérte a kezem. Olyan tisztán él bennem az emlék, mintha csak most történt volna. Emlékszem ahogy rám pillantott, ahogy mélyen a szemembe nézett és kimondta azokat a szavakat amelyektől egyre csak hevesebben és hevesebben kezdett kalimpálni a szívem. Ő volt a kősziklám akire mindig támaszkodhattam, miközben tudtam, hogy legbelül Ő a legkedvesebb és legjószívűbb ember akivel valaha csak találkozhattam. Így egy pillanatig nem volt kétségem afelől, hogyha egyszer feltenné nekem ezt a kérdést akkor mit válaszolnék. Készen álltam arra, hogy le éljek vele egy életet jóban és rosszban, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben.


Öt év… Pontosan öt évig voltunk egy pár, miközben egymás legnagyobb támaszai lettünk. Most mégis azt állítja, hogy megváltoztak az érzései. Ezt még ha akarnám sem tudnám elhinni. Hiszen addig ameddig az édesapja meg nem halt, addig minden rendben volt. Ez egy újabb mélypont az életében ami miatt mindenkit eltaszít magától. Nora és Maisie is ugyanezen a véleményen van, ami azért egy kicsit megnyugtató, hiszen így nem csak egy flúgos ex vagyok aki a bolhából is elefántot csinál. Őszintén aggódom Graham miatt és ezek a titokzatos utazások nem igazán javítanak a helyzeten. Éppen ezért döntöttem el, hogy a végére fogok járni a dolgoknak, kerül amibe kerül.


Emerson Hargrove: njk - ember - szülő
Miranda Hargrove (neé: Scott): njk - ember - (elhunyt) szülő
Taylor Hargrove: njk - ember - testvér
Daphne Hargrove (neé: James): njk - ember - sógornő
Graham Marshall: játékos karakter - első -  ex vőlegény