A kikötői munkálatok zaja tölti ki a csendet, mikor az előttem álló két férfit távolságtartóan vizslatom. Ennél különbözőbbek nem is lehetnének. Nem tudom, mire számítottam; Nem sokat osztottak meg velem Winchesterben. A küldetés teljes titokban zajlik, legalábbis ezt állították, és úgy érzem magam, mintha rejtegetnének engem. Most sem értem még pontosan, miért volnék ilyen fontos személy, hogy az állítólag hatalmas, felmérhetetlenül értékes fegyverekkel kellett engem szállítaniuk. Végig úgy éreztem magam a hajón is, mint aki nem idevaló, mint aki csak rossz ajtón lépett be, és egy teljesen másik életben találta magát, oda nem illő ruhában, oda nem illő tudással. Én voltam az egyetlen a hajón, aki öltönyt viselt.
A dokkon sem mutatok túl tájba passzolónak. Cole White, a fiatalabb kölökképű srác beszédesebbnek bizonyul, bólintok felé. Az út valóban jól sikerült, hisz’ ideértünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy nekem ez tényleg jó. Stephen keményebbnek, szigorúbbnak tűnik, és férfiasan bevallom, kissé tartok tőle. A munkám során rengeteg hatalmas emberrel találkozom, azonban ők a diplomatikus konvenciók tarka fegyvertárával, ragadozószerű mosolyokkal, széles szókincsből táplálkozó végtelen beszédáradattal támadnak, ebben a harctérben tudom én is felvenni a kesztyűt. A csenddel nem tudok mit kezdeni, lepattan róla minden, amivel próbálkoznék.
Michael is megérkezik, Stephennel bensőségesen összeöklöznek, a fiatal srácnak pedig csak odaveti a nevét. Legalább nem csak velem volt ilyen rideg. Az egész idevezető út alatt azon gondolkodtam, vajon ennyire egyértelmű, hogy kilógok a Lovagok közül? A választ megkapom – pontosan úgy festek, mint egy bugris tanonc.
Sipirc nem foglalkozik velem, ami hirtelen kétségbeejt – annyira régóta vágyom arra, hogy csak eltűnjön, most meg, mint egyetlen ismerős darabka a megszokottból, lelkemben rettentő hiányt kelt. A másik két árnyalakkal játszik, kajlán, hebrencs módon, mintha ezer éve nem látott volna más állatot. Hirtelen bűntudat hasít belém, de el is hessegetem. Nem fogok sajnálkozni egy látomáson. Hiába hívja mindenki őt Őrszellemnek, nekem csak a családi átok jut róla eszembe.
White kérdése kizökkent, tekintetemet a szürkés foltokról a férfira emelem. – Persze. – motyogom, megerősítésképpen bólintok is egyet. Nincs sok holmim, egy táskába bele tudtam pakolni mindent. Azt se sejtettem mennyi időre kell csomagolnom, így megcéloztam egy hetet, reménykedve. Nem akarok nagyon sok időt itt tölteni, így is túl régóta kimaradok a munkából.
Cunningham mozgásra késztet minket, egy fekete terepjáróhoz megyünk, és szótlanul bepakolok a csomagtartóba. Én inkább a sportosabb autókat kedvelem, jelenleg egy ezüst Mazdát vezetek.
Cunningham és Hearn viccelődése bensőségesnek hat, nem is figyelek inkább, csendben maradok. A sofőr mögött foglalok helyet, megvárom, míg mindenki beül, aztán nem bírom tovább, eluralkodik rajtam a kíváncsiságom.
- Szóval, Önök is Lovagok? Akarom mondani, Őrzők? Vagy White tanonc? – A korából és a magatartásából ítélve nehezen tudnám elhinni, hogy ő is teljes értékű Őrző már. Nem tudom, hogyan működik a szervezet, de furcsán kitűnik a két komor, katonás férfi közül. Ez a viselkedés gondolom a terephez szükséges kötelesség. Folytatom: - Pontosan mit is fogunk itt csinálni? Megkeressük a Duke-okat? – Szeretném, ha konkrétabb dolgokat tudnék kérdezni, de az az igazság, hogy nehezemre esik megérteni, mi történik körülöttem. Michaelnek nem volt Őrszelleme, legalábbis nem érzékeltem, de a másik két alak állatát egyből kiszúrtam. Annyit sikerült megtudnom, hogy apám halála miatt szállt rám az örökség, de vajon elmulasztottam a kiképzésemet, mert zabigyerek volt a dédnagyapám? Ha megtaláljuk a Duke most is élő leszármazottait, ők tudni fogják, hogy a felmenőik milyen erővel bírtak?

A sós levegő megtölti a tüdőmet, az óceán hullámai szinte megigéznek. Sosem utaztam még hajón, és gyermeki csodálattal figyelem a végtelen víztömeget a fedélzeten, miképp áthasítunk a habokon. A személyzet a kikötéshez készülődik, a nyüzsgés egyre hangosabbá válik. A távolban már látszik is a part, felteszem a kis idilli kikötőváros tárulkozik elém már, Rose Harbor. Turisztikai paradicsom, csendes kisváros, nyugodt környezet, gazdag partvonal, olvastam számos weboldalon a méltatásokat. Furcsa érzések fognak el, ahogy az elmosódott foltból lassacskán egy nagy földterület lesz. Innen származom hát, legalábbis az ükapám, Marshall Duke. A Duke-család vajon tud a létezésemről? Kétlem. Ha igaz, amit rólam mondanak az Őrzők, értékesebb vagyok annál, hogy hagyjanak Vermontban tengődni engem. Gondolom, a vezetéknevünk is az ükapámtól van, ha már a hivatalosat nem vehette fel a dédnagyapám. Mindig is utáltam a fegyveres konfliktusokat, nem láttam értelmét sosem, hogy az elit harcait az életünk árán nyerjük vagy veszítsük el. Ha Duke nem halt volna meg a háborúban, talán ma érteném, mi és ki is vagyok valójában. Sipirc egy ideje nem tűnt fel, örülök neki, bevallom. Sok minden szakadt a nyakamba, nem is tudom, miképp dolgozzam fel őket. A róka jelenléte csak frusztrál, mindig odavonzza a tekintetemet, a figyelmemet elvonja. Két éve már, hogy apám itt hagyott, és az Őrszellem rám szállt, mégsem tudtam elfogadni vagy megszokni a bohókás állat jelenlétét.
Egészen csendesen telt az idő, Michael, az egyik Őrző „tisztogatója”, ahogy emlegették, nem a szavak embere. Jó magam sem szoktam bájcsevegni, ha nem muszáj, de a kopasz, hadseregben megedződött ember rajtam is túltesz.
Az Őrzőknek saját fegyvere van, amiket a repülőgépen természetesen nem szállíthattak. Michael volt a felelőse azért, hogy ez a rakomány épségben megérkezzen az államokba, én pedig, mint jelentősen kevésbé érzékeny csomag, pluszban jöttem. Kíváncsi voltam, szerettem volna megnézni a fegyvereket, hiszen valahol a nagyvilágban engem is vár egy hasonlóan hatalmas erő. Michael azonban másképp gondolta – egy szót nem szólt, de a tekintetével tisztán érthető üzenetet küldött nekem.
A fedélzeten nagy a szél, az öltönyömet táncoltatja, ami rettentően mocskos lett az út alatt. Közeledünk a dokkhoz, körülöttem már ide-oda szaladgálnak a hajó alkalmazottai. Michael fejét nem látom, valószínűleg most is a csomagot őrzi. A kikötőben számos halászhajó pihen, hintáztatja őket a víz, és a parton már nem csak a dokkmunkások, de kissé távolabb a turisták is sétálgatnak kellemesen. Mély levegőket veszek, beszívom az őseim levegőjét. A vállamra veszem a sporttáskám, amibe a ruháim mellett Marshall Duke levelei is lapulnak, igaz, csak a fénymásolatok. Az eredeti a Winchesteri Történelmi Társaságnál van, ők jöttek rá, hogy ide kell jönnünk, és ők is várnak a kikötőben engem.
Két férfi áll a dokktól kicsit távolabb, mindkettőjük kitűnik a tömegből. Az egyik fiatalabb, kissé fürtös haját fújja a szél, a másik alak pedig hatalmas, és nem is kell találgatnom, melyikük volt a hadseregben. Michael csak bevezetés volt, ez az alak lesz az igazi kiképző őrmester. Nagyon furcsa triót fogunk alkotni – a szigorú, fenyegető arcú katona, a filmbeli könyvtáros manifesztációja, és én, a fogalmatlan öltönyös.
Miután leszállok a hajóról elindulok feléjük. Sipirc előtűnik, elszalad mellettem, és másik két árnyállattal kezd szaladgálni. Nem tudom kivenni pontosan, hogy milyen alakot ölt a két Őrző szelleme, de elképesztően hihetetlen, hogy érzékelem őket. Winchesterben is volt hasonló élményem, mégis, minden egyes új találkozás alkalmával eláraszt a csodálat. Nem vagyok egyedül, visszhangzik a fejemben. Nem vagyok őrült. Óriási vígaszt nyújt ez nekem, egy kapaszkodót, ebben a tornádóban, ami letaglózta a mindennapjaim. Az eszem viszont tiltakozik, kapálózik, hogy térjek észhez. Ez, amit most tapasztalok nem lehet igaz. Csak beteg vagyok, úgy, mint a nagyapám, úgy, mint az édesapám.
– Graham Marshall. – mutatkozok be, amikor eléjük lépek, nyújtom a jobbom, és megrázom az ő kezüket, ha elfogadják az enyémet. Megigazítom az öltönyömet, nyakkendő nincs rajtam.  – Michael mindjárt jön a rakománnyal. – intézem a szavaimat a sötét tekintetű férfi felé. Ezer kérdés tolul fel a torkomon, de nem teszem fel őket, félek a választól.