Miért pont az jutott zsigerből az eszembe, hogy "lenne, miben"? Fogalmam sincs. Az egész lányból árad a provokáció, nehéz visszafogni magamban azt a hátulra száműzött énem, aki ne vágna vissza zsigerből, amikor ilyen szemtelenül néz rám, megint. - Hogy mondta? - Nem, nem szokásom fennakadni az enyhébb káromkodásokon sem, kár lenne. Még vagyok annyira fiatal, hogy pontosan tudjam, mennyire felesleges lenne megpróbálnom lenevelni róla másokat, tehát az esetek többségében elengedem a fülem mellett. Ezt azonban valamiért mégsem sikerült igazán. Mindegy, kár fecsérelni rá a gondolatot is, helyette ismét Bethany-ra koncentráltam, volt is miért. - Az a "rohadt tesi" az egészségét szolgálja, amit helyette csinált legutóbb ellenben... De ha ahelyett, hogy a füzetét vési tele, odafigyelne arra, amit mondok, ezt pontosan tudná. - Nem hiheti, hogy figyelmen kívül hagytam, ahogy az igyekezetét sem, amivel próbált valóban diákként részt venni az órán, csakhogy pechjére éppen akkor fordultam az osztály felé és pillantottam a hátsó sorra, amikor reflexből emelte fel a kezét a megtépázott papírról. Nem tudom, mitől volt ennyire feszült, magánéleti kérdésekbe nincs is tisztségem belefolyni, nem is tenném, de egy bizonyos pontig mégis érdekelt, pusztán, mint tanárt, egyértelműen, hogy minden rendben van-e. - Már miért könyörögne? - Összezavart a kérdésével. Nem hiszem, hogy megfélemlítettem volna, még bőven lenne esélye javítani és elkerülni a félévi osztályzat silány eredményét. Arcomra is kiülhetett a meglepettség, még a kezemben ezidáig szórakozottan forgatott toll is megállt ujjaim közt, miközben a fiatal lányt néztem. Egyszerűen nem tudtam hova tenni. - Ha attól tart, megbuktatom fél évkor... Nos, magán múlik. - Vontam meg végül a vállam, amennyiben mást nem mondott előtte, vagy akár közben. A felügyelő tanárom adta a végső jegyeket, ő számolt az átlagok alapján, az első dolgozatok óta ellenben szabad kezet adott, tehát gondolom, ebbe is lehetne beleszólásom. Vajon, hogyan döntenék. Bethany billeg a határon, egyértelműen lejön a jegyeit látva. Szigorúan véve elhasalna, de nem vagyok ennyire szőrös szívű, ha csak egy egészen kis reménysugarat is látnék vele kapcsolatban... Miért ennyire ellenséges? A semmiből kattant be a kósza gondolat, mi van, ha köze van a kocsimon lévő felirathoz? Azóta is látom rajta, mióta fizikálisan már rég eltűnt, túlságosan piszkálja a csőröm. - Talán meg kéne kérnie egy diáktársát, hogy korrepetálja - vetem fel, és ismét elhessegetem a dolgot, egyelőre van ennél fontosabb dolgom. - Vagy a biológia tanárát is megkérdezheti, tudtommal még mindig korrepetál. - Röviden, épp csak elhagyja szám egy vigyorral kiszökő nevetés. - Ja, nem én, dehogy. Mivel a diákom jelenleg, és ez szabályba űtközne, illetve - hagyok egy fél lélegzetnyi szünetet, az a kósza vigyor ismét átszalad az arcomon -, ahogy érzékelem, nem vagyok valami szimpatikus a számára, ami a közös munka eredményességének rovására menne. Nem tartozom a kedvenc tanárai közé, ha jól sejtem. - Az a felfelé görbülő száj csak nem akarja könnyen feledésre adni magát. Lepillantok a kezemben lévő tollra és ismét megfogatom, mintha a nem létező feliatot keresném rajta, majd fejem kicsit felemelve ismét ránézek, a válasza közben vagy közvetlen utána, attól függően, milyen hosszan fejti ki.
Talán egy kicsit túlzásba estem a rúzzsal és a kocsival, de eldurrant az agyam. Úgy értem; Basszus! Rögtön az első hetemen megbüntetnek? Hol van itt az igazság? Anya sokszor mondta, hogy túl forrófejű vagyok, és hirtelen döntök, de amikor elkezdtem… Már nem volt visszaút. Csak remélni mertem, hogy nem szúrják ki az aktámban, hogy a régi sulimban is volt egy hasonló húzásom, amiért egy teljes hétre fel is függesztettek.
A bünti egy dolog, de a felfüggesztés? Apa kitérne a maradék hitéből. A nagyiról, és Freddy bácsi megjegyzéseiről nem is beszélve. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy másnap a lehető legártatlanabbnak tűnjek.
Ami sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Főleg, amikor eljött az óránk a fiatalabbik Mr. Flanagannal. Szerencsére volt hely az egyik hátsó padban, mert az ott ülő lány beteg lett, szóval oda vetettem be magam, és egész órán próbáltam láthatatlan lenni. Azt nem mondom, hogy mindenre sikerült odafigyelnem, de azért még jegyzeteltem is, de persze egyetlen mukkot se értettem a magyarázatból. Jamie megígérte, hogy majd segít bioszból, de valahogy sose ért rá, én pedig nem voltam elég okos, hogy egyedül boldoguljak.
Annak fényében, hogy apa orvos, elég ciki, hogy éppen ebből a tantárgyból fognak félévkor megvágni.
Ez is annak a suttyónak a hibája, a gondolattól kicsit lendületesebben fogott a tollam, így amikor beakartam írni az egyik csont helyét az ábrába, véletlenül átszakította a papírt. El is ment a kedvem az óra fennmaradó részétől.
Amikor kicsengettek, villámgyorsan összeszedtem a cuccomat, és megpróbáltam a többiekkel együtt kiiszkolni a teremből. A gyomrom liftezni kezdett a nevem hallatán. Megfordult a fejemben, hogy úgy kellene tennem, mint aki nem hallotta, hogy neki szóltak, de rájöttem, hogy az sokkal gyanúsabb lenne, szóval megpördültem a sarkamon és lemondó sóhajtással a tanári asztalhoz lépkedtem.
- Miben segíthetek, tanár úr? – kérdeztem, próbálva a lehető legközönyösebb maradni. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy előszedi a legutóbbi dolgozatomat; számítottam rá, hogy karó lesz, de egy kicsit mégis mellbevágott, amikor megláttam a bekarikázott, piros számjegyet. – Basszus… - nyögtem, tekintetem az égnek emelve, mintha jobb dolgom is lenne, mint a jegyeimről trécselni. Védekezhettem volna az igazsággal – a régi sulimban egy egész témakörrel le voltunk maradva az itteni tanmenethez képest, és nehéz volt mindent bepótolnom -, de én makacsul hallgattam.
- A héten nem lógtam. Egyetlen óráról sem! – duzzogtam sértetten. – Még a rohadt tesire is bementem! – tettem hozzá, hiszen korábban pont ezért büntetett meg. Nem fair, hogy ilyesmit olvas a fejemre, amikor ebben az egyben most nem voltam bűnös.
Basszus! Tudja! -, ekkor ért el hozzám a mondandója második fele a szabályok betartásáról.
- Mit akar? – kérdeztem kissé kiszáradt torokkal, de továbbra is harciasan, kezeimet karba fonva a mellkasom előtt. – Könyörögjek? Mert arra várhat… - horkantottam gúnyosan..
Tegnap valaki megpróbálta tönkrevágni a kocsim, nem csoda, ha még másnap is enyhén szólva morcosan állítottam le a motort a parkolóban. Ha ma is valami lesz rajta... Annak komolyabb következménye lesz. Kétszer kellett átmennünk az autómosó legerősebb programján, hogy foltmentesen lekerüljön róla az utolsó vonás is, de most legalább megcsillan rajta a napfény olyan tiszta. A tanároknak nem mondtam semmit, de próbáltam puhatolózni, kik lehettek bent délután, akik közül valakinél kihúzhattam a gyufát. Semmi, nem jutottam semmire. Magamban füstölögve agyaltam tovább, aminek következtében szinte robotként adtam le az anyagokat az első néhány órán. Ebédszünetben a jegyzeteimet akartam átfutni a nap további részére, helyette tollam végével ütögettem a papírkupacot a tanári szobában ideglenesen kijelölt helyemen ülve. Nem volt étvágyam. Kávémat kortyolgatva igyekeztem a vázlatomra fókuszálni, mindhiába. Erre megszólalt a csengő. Elnyomtam egy szolid, de kifelé kihallatszó káromkodást, összeszedtem a papírjaimat és elindultam az órámra. Az elsőkön kaptam felügyeletet, aki ha kellett volna, rendre utasítja a diákokat, de elég jól boldogultam, másnapra egyedül vezettem le minden órámat. Akárcsak ezt. A saját tanáromra emlékeztető mozdulattal csaptam le a mappát az asztalra, melynek hangja megakasztotta még a levegőt is. - Helyetekre! - szólaltam meg határozottan, és körhordoztam tekintetem a diákokon. Megakadt a szemem az egyikükön, de csak egyetlen másodperccel tovább, mint a többin, aztán megköszörültem a torkom és elkezdtem hivatalosan is az órát. Nem mondom, hogy életem legizgalmasabb témáját vezettem le, de kivételesen nem hagytam figyelmen kívül az elbóbiskolókat, se a pad alatt telefonozókat. Nem, nem kaptam írásbelit, csak kaptak valamennyit a tanári lét megkövetelte fegyelemből, amit eddig igyekeztem kerülni. Nem akartam ilyen lenni, csakhogy a történtek után nem ment a lazább hozzáállás. Soha senki nem csinált hasonlót sem, még össze se szoktam veszni másokkal az Isten szerelmére. Erre valaki, bárki, fogta és kárt okozott nekem, valamiért, amiről fogalmam sincs. Kamera persze nincs, már akko sem működött, mikor idejártam. - Miss Montgomary - szólítom meg a csengetés után kifelé hömpölygő tömegbe olvadni akaró lányt. Hogy miért? Mert a jegyeit látva nem sikerült összeszorítanom rendesen a szám. Ma nem. - Maradjon egy percre. Mit akarok ebből kihozni? Megdorgálni? Felhívni a figyelmét nyilvánvaló tényre? Fogalmam sincs, ösztönből jött a leszólítás. Ha a többiek kimentek és valóban megállt, egyetlen futó pillantást néztem a többiek után és ma már nem is tudom, hanyadjára, megköszörültem a torkom. - Talán valami nehézsége támadt az anatómiával? - Nem ismert a saját hangomra, annyira hivatalosan csengett. Úgy látszik, fejlődöm ezen a téren is. - A korábbi jegyei egészen vállalhatóak, de ez... Az utóbbi két dolgozata elégtelen lett. Felé fordítom a legutolsó dolgozatát. Mivel ezeket most javítom még, így nálam voltak, már csak megszokásból is. Könnyebb úgy felszólítani egy-két embert, ha már látom, hogy állnak az adott témakörrel. Nos, Bethany Montgomary nem túl jól. - Talán érdemesebb lenne a tanulmányaira több időt fordítani a lógás és szabályokba ütköző tevékenységek helyett - Ez a tanári énem teljes valójában. Na, meg a rossz napok okozta hatás. Semmi lazaság, semmi megértés, csak a hivatalos hangnem, ahogyan az elvárható.
Kezdőlap
