- Ez a rohadt madár! Megint itt van! - csaptam le a konyhapultra a tejeskávém úgy, hogy a karamellszínű lötty túlcsordult a bögre falán és eláztatta a koptatott fapultot. A konyha nyugati ablaka az előkertre nézett ahol anyánk néhány egyszerű fűszer- és gyógynövény megtermesztésével próbálkozott, de decemberre való tekintettel csupán a rozmaring bokra zöldellt és a csipkebogyó bokrain világlottak az élénk színű termésszemek. A szedett-vedett veteményes közepén Nick magasodott - bár hívhattam volna esetleg Jamie-nek is -, szalmakarjai az égnek meredtek, ruhája pedig néhány levetett holmi volt melyek egy ideje cirkulálódtak háztartásunkban, de mindenki tagadta, hogy hozzá tartozott volna.
A pumpa egy pillanat alatt ment fel bennem és körmöm belevájt a kávéáztatta konyhabútorba. Az összes dúvad közül talán a varjakat gyűlöltem a legjobban, kicsipegették a vetésből a magvakat és elmarták az énekes madarak fiókáit. Olyan büdösek is voltak, hogy mikor tavaly leszedtem párat és a madárijesztő karjaira akasztottam, az minden elriasztásnál hatásosabbnak bizonyult a terméslopók számára.
Megesküdtem volna rá, hogy a dög incselkedik velem. Tudtam, hogy ezek a fajzatok szinte valamennyi szárnyasnál intelligensebbek és rafkósabbak voltak, de ez a példány már-már emberi mértékben cukkolt ahogy kellette magát a bokor lekopaszodott ágain.
- Most megöllek! - fortyantam fel dühtől elborult elmével és az előszobába csörtetve felrángattam magamra sáros kabátomat, a bélelt gumicsizmát, majd lerántottam a kalaptartóról az ott töltve tárolt sörétest (amiért egyszer még biztos elveszik az engedélyemet), majd kirúgtam a bejárati a jót, hogy annak színes üvegei csak úgy rezgettek. A madár nem repült el, helyette csőrével lemetszette az egyik dércsípte, épp szüretelésre érett csipkebogyó szemet. Elbődültem.
- Fulladj bele!
Már önmagában az is elég volt, hogy a tollas jószág nem hordta el az irháját az ajtó kivágódására és megjelenésemre, a méreg pedig úgy elfutott, hogy nyakamon és halántékomon lüktetni kezdett egy ér.
- Nem is varjú, hanem holló. Olyat úgysem lőttem még! - morogtam ahogy a vállamhoz emeltem a puskát és bal szememet lehunyva becéloztam a tolvajt. A környék tiszta volt, a puska csöve szabad terület felé nézett. Mutatóujjam az elsütő billentyűre csúszott.
Karácsonykor iszonyatosan berúgtunk a haverokkal, és ezek után mindig szeretem kiszellőztetni a fejem, és ilyenkor nagyon jól jön, hogy alakváltóként hollóvá tudok alakulni. Madárként olyan szabadságérzetet ad a repülés, mint semmi más, szóval ez kevés dolgok egyike, amiért anyámnak hálás tudok lenni. Talán az egyetlen dolog, amit pozitívumként kaptam tőle.
Az egyik ilyen repülésem alkalmával szúrtam ki egy aranyos kis mezőgazdaságot, ahol egy - egyébként igen helyes - csávót láttam sertepertélni. Eszembe jutott egy hecc, és bár sok növény így december végén nincs, de megláttam az előkertben pár csipkebogyó bokrot, amik mellé leszállva (figyelve arra, hogy a srác észrevegyek) belecsipkedtem párat. Akkor elhessegetett, de én párszor még visszatértem, majd elrepültem.
A kisördög azonban belém bújt, így a következő nap is elmentem, magamban vigyorogva, hogy már egy madárijesztőt is felállított az elriasztásomra, de természetesen én túl jól szórakoztam ahhoz, hogy jó madárhoz híven megijedjek és világgá repüljek.Kicsit kérdezősködtem, és kiderítettem, a srácot Olivernek hívják. Valami alapító család tagja, jelentsen ez bármit, biztos valami sznob csapat Rose Harbor-ban, de az ilyenek engem teljesen hidegen hagynak.
Mindenesetre ismét suhanó szárnycsapással leszállok a csipkebogyó bokor mellett, majd mivel Oliver nincs kint, egy hangos károgással jelzek neki, és abban a pillanatban, mikor megjelenik csippentem le csőrömmel a bokor egyik szárát, már előre jól szórakozva várható idegességén.
Kezdőlap
Rose Harbor, 2021.december, két ünnep között