this is only the beginning

Egy kicsit olyan érzésem van, mint amikor az a bizonyos két dudás betér ugyanabba a csárdába. Talán meg kellene ijednem tőle, és alighanem el is várta volna, hogy így tegyek, de – sajnos vagy nem sajnos – bennem emberére talált. Nem fog tudni csak úgy megfélemlíteni, és ezt egyértelműen a tudtára is adom, ugyanakkor be kell látnom, hogy én sem tudom let​örni az ő szarvát. Sőt, bár egészen biztos vagyok benne, hogy ért minden apró kis célzást a metakommunikációmban is, még akkor sem zavartatja magát, amikor elé sétálok. Továbbra is úgy ül a fotelben, mintha az övé lenne a hely, ami azért egy egészen kicsit frusztráló, ha már egyszer épp a valódi tulajdonossal szemben ennyire arcátlan.

Ahhoz viszont még ez is kevés lesz, hogy meghátráljak.

– Na de valóban annyira sértő lenne, Mr. Morton? – hajolok egy kicsit közelebb hozzá, az övéhez hasonlatos negédes mosollyal, pontosan úgy szemlélve az arcvonásait, mint aki egészen biztosan tud egyet s mást.

Ahogy én nem tudom kizökkenteni őt a magabiztosság nyugodt álarca mögül, úgy ő sem tudja elérni nálam ezt, még akkor sem, amikor feláll a fotelből, és ezzel egyértelműen fölém magasodik. Meghagyom ezt a kifejezést a fizikai paraméterekre, büszkén szegem fel az állam és figyelem őt tovább töretlen méltósággal. Nem vitatkozom a megállapításon, miszerint állóháborút vívunk egymással ebben az irodában, azonban nem is nyúlok a névjegykártyájáért – eleinte. Csak akkor emelem fel a kezemet, amikor rájövök, mire készül; még épp időben csippentem a mutató- és középsőujjam közé a keményített lapocskát, a szemeim pedig egy pillanatra megvillannak, ahogy az övéibe meredek.

– Ne vegye sértésnek, de ne várja fél lábon a pillanatot – közlöm hűvösen a felvetésre, miszerint valaha is meggondolnám magam a cikkel kapcsolatban.

Átható, jéghideg tekintetére azonban újra az arcomra költözik a szokásos mosolyom, és vagyok olyan arcátlan, hogy egy kicsit még közelebb is hajoljak hozzá, csak hogy biztos legyen benne, mennyire nem csinálok magam alá tőle.

– Alig várom, Mr. Morton – felelem mézes-mázos hangon, bár a szavaimból inkább csöpög a gúny, mintsem bármiféle édesség.

Csak akkor engedem el magam egy kicsit, amikor már a bejárati ajtó csapódik be utána. Hosszan fújom ki a levegőt, ellököm magam az asztaltól, és megmasszírozom az orrnyergemet. Ettől a fickótól még sokat fog fájni a fejem. Visszaülök a székemre, amikor pedig az asszisztensem – kissé félve – bedugja a fejét az ajtón, türelmetlen mozdulattal intek a földre esett papírok felé.

– Szólj Charlesnak, hogy beszélnem kell vele. Most – jelentem ki, amint a jelentések újra a helyükre kerültek. Jobb lesz, ha mi is felkészülünk az ütközetre; nem mintha ne lenne már egyébként is tisztában a jogi részlegünk a helyzettel – a kényes ügyeket mindig előre átbeszéljük –, de valahogy nem hiszem, hogy Morton sok időt hagy majd nekünk a felfegyverkezésre.

this is only the beginning

Halkan elnevetem magam, de az én becsületemre legyen szólva: nem azon, amikor önmagát azonosítja egy becsületes üzletemberrel. Sokkal jobban mulattat, hogy úgy tűnik, valóban amatőrnek hisz engem. Igaz, ami igaz, sértésnek is vehetném mindezt, de én inkább onnan közelítem meg a dolgot, hogy ha nem nézi ki belőlem, mennyi eszem van, a végén is én fogok majd ne​vetni.

– Ugyan, Mr. Morton. Igazán nem kellene ennyire alábecsülnie – adom tudtára mosolyogva, hogy tőlem legfeljebb akkor láthatja azokat a bizonyítékokat, ha valóban lesz mersze bírósági ügyet csinálni ebből az egészből. Azt pedig lesheti, hogy mikor engedem a cikk írójának közelébe. A hibákat nem tűröm, a jó anyagokat viszont annál inkább megbecsülöm.

– Azt hittem, már megbeszéltük a fenyegetőzések kérdését – vonom fel a szemöldököm egy újabb kis mosollyal, bár ez a mosoly leolvad az arcomról, amikor előáll a követelésével. Ajkaim egy apró grimaszával ismerem el, hogy nem spórol az akaratosságával, de láthatja rajtam, hogy nem tud megtörni. A túlzott magabiztossága elgondolkoztat ugyan egy kicsit, de ezt nem hagyom kiülni az arcomra; továbbra is szilárdan tartom vele a szemkontaktust is.

Az egyik legjobb oknyomozó újságíróm írta azt a cikket és sikerült előásnia jó néhány bizonyító jelleggel bíró dokumentumot, amit ugyan nem tettünk közzé, a leírtakat alátámasztják. Ugyanígy voltak viszont olyan források is, akiknél nyilvánvalóan fennáll a veszély, hogy egy ehhez hasonló belépőtől maguk alá csinálnak majd és inkább elkezdenek úgy táncolni, ahogy Anders Morton fütyül. Óvatosnak kell lennem, ez nem vitás, ugyanakkor nem fogom neki megadni a győzelmet sem.

Felállok a székemből, kimért mozdulatokkal kerülöm ki a lehullott papírokat, hogy át tudjak sétálni az asztal másik oldalára. Még csak a felsőbbrendűség érzését sem akarom meghagyni neki, miszerint talán csak az asztalon keresztül vagyok hajlandó társalogni vele.

– Mr. Morton – fordulok hozzá közben a szokásos mosolyommal. – Úgy hiszem, ön is tisztában van azzal, hogy Rose Harborban nem kizárólag az ön neve rendelkezik befolyással. – Az asztalom elejéhez érkezve kényelmesen nekidőlök annak, lábaimat keresztbe teszem a bokámnál, kezeimet azonban nem fűzöm össze magam előtt, hanem az asztal lapján támaszkodok meg velük a két oldalamon. Egy kicsit frusztráló, hogy a testalkata miatt hiába ül ő, és állok én magassarkúban, nem sok fölénnyel rendelkezem, de sebaj. Ez is megteszi. – Valóban úgy gondolja, hogy kizárólag ön tud eltussolni bizonyos dolgokat, és más lehet képes azokat előásni? Az emberek legtöbbjének manapság elég alacsonyan áll a morális indexe. Nyilván ő is tisztában van a legkézenfekvőbb motivációs tényezőjükkel.

Figyelmesen tanulmányozom az arcát a szavaim közben, mert bár a dühe egyértelmű – és az ő szemszögéből nézve alighanem jogos is –, engem nem az érdekel. El akarom bizonytalanítani. Azt akarom, hogy érezze, nem feltétlenül ő az úr a házban... vagy, mondjuk, Rose Harborban.

this is only the beginning

​Cseppet sem lep meg, hogy az irodám ajtaja úgy csapódik be Mr. Sullivan mögött, hogy szinte csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről a kerettel együtt. Csak azért rezzenek meg, mert bántja a csattanás robaja a fülemet; nem tartom valószínűnek, hogy Morton azzal a szándékkal érkezett volna ide, hogy beleépítsen az íróasztalomba. Kétségkívül sikerülne neki, már csak a méretkülönbségeink és az erőfölénye miatt is, de ennél azért egy fokkal több intelligenciát tulajdonítottam neki. Még ebben a tajtékzó állapotában is, amin látszólag csak tovább rontok a szavaimmal. Milyen kár.

Ahogy hosszú lépteivel átszeli az irodát, hogy elém csörtessen, először a mozgását figyelem, aztán felnézek rá, rezzenéstelen tekintettel bámulva a dühtől lángoló szemekbe. Érzek magamban némi frusztrációt, amiért ennyire egyértelművé próbálja tenni a fölényét azzal, hogy fölém magasodik, de ez még igen kevés ahhoz, hogy kifogja a szelet a vitorlámból.

– Talán egy kis memóriafrissítés... – Elhallgatok, amikor a mai lapszámunk egy példánya az asztalomon csattan, a nagy hévben lesodorva a gondosan odakészített havi kimutatásokat, amiket nem volt időm átnézni Mr. Sullivan látogatása miatt. A lassan a padló felé lebegő papírok látványától enyhén megrándul a szemöldököm, de rendezem a gondolataimat. Egyelőre van nagyobb problémám is a rendetlenségnél; szó szerint. – Ó! – tettetek meglepetést a címlapra sandítva, ahol már ott hirdeti magát a róla írt cikkünk szalagcíme. – Micsoda véletlen – öltöm vissza a negédes mosolyt az arcomra.

A fenyegetőzése lepereg rólam, mégsem válaszolok rögtön. Türelmesen megvárom, hogy kényelembe helyezze magát, szemeimet akkor sem vonva el a tekintetétől, amikor arrogánsan int, mintha csak engedélyt adna, hogy megszólaljak a saját irodámban. Az arroganciájától viszketni kezd a tenyerem, de ezzel és a domináns viselkedéssel csak engem is még jobban feltüzel, hogy ne adjak neki semmiféle elégtételt.

– Tényleg azt hiszi, hogy megjelentetnék bármit az újságomban bizonyítékok nélkül? – vonom fel a szemöldökömet. Előredőlök, az asztalomra könyökölök és összefűzöm magam előtt az ujjaimat, tovább tartva a szemkontaktust. – Az üres fenyegetőzés nem az én asztalom, Mr. Morton. Ezúton is nagyon sok sikert kívánok az ügyvédeinek, mert minden egyes mondatra, ami itt megjelent – paskolom meg az asztalomra dobott újságot – bizonyítékaink is vannak. – Töretlen magabiztossággal beszélek, elvégre mindent saját magam néztem át, mielőtt jóváhagytam a cikk megjelentetését. Már-már sértő, hogy azt feltételezi rólam, ennyire amatőr lennék, de inkább arra koncentrálok, hogy ezzel ugyancsak engem bizonyít.

– Biztos abban, hogy bíróságra szeretné vinni ezt az ügyet, Mr. Morton? – fúrom a tekintetemet áthatóan az övébe. – Ha egy ártatlan újságcikk ennyire felzaklatta, nyilván nem akarhatja, hogy még ennél is nagyobb hírverés legyen belőle... Mert ne gondolja, hogy ne tenném közzé a bizonyítékaimat is, ha rákényszerít – közlöm vele tárgyilagosan, felvonva a szemöldökömet. Igazából még egészen nagylelkű is vagyok; azok után, hogy rám törte az ajtót és fenyegetőzni kezdett, megtehetném, hogy már csak azért is kiteregetem a szennyes utolsó betűjét is. – Így legalább csak egy újságcikket kell kimagyaráznia, ha forrónak érzi a talajt.

this is only the beginning

Kifejezéstelen arccal figyelem az asztalommal szemben elhelyezett fotelek egyikében ücsörgő fickót. A bosszúságomról kizárólag az asztalon ütemesen, néha-néha végigdobbanó ujjaim árulkodnak, de egyedül Yara ismer elég jól ahhoz, hogy a körmeim koppanásából is meg tudja állapítani a hangulatomat. Le merném fogadni, hogy ennek a kis mitugrásznak, akinek volt képe idetolnia a képét és azt feltételezni, hogy a Rose Harbori Napló majd fejet hajtva besorol az ő megyei lapjuk alá, fogalma sincs, kivel vagy mivel áll szemben.

– És mondja csak, Mr... – Tartok egy pillanatnyi szünetet, szemeimmel megkeresve a zakója hajtókájára tűzött látogatói névtáblát, éreztetve vele, hogy annyira jelentéktelen az én szememben, hogy még a nevét sem jegyeztem meg. – Sullivan – egyenesedek fel újra, kiolvasva a nevét. – Miről is jutott arra a következtetésre, hogy az újságnak jobb helye lenne az önök kezében? – vonom fel szemöldököm tökéletes ívét, áthatóan tekintve rá.

Elégedetten figyelem, hogyan ugrál az ádámcsutkája, miközben nyel egy nagyot. Nem találja azonnal a hangját, amitől ajkaim szegletébe apró, elégedett mosoly költözik, de türelmesen megvárom, hogy rájöjjön: bármit is mond, az rossz válasz lesz.

– Khm, nos, én csak arra gondoltam, hogy... – kezdene bele bizonytalanul, de mielőtt még kifejthetné bátortalan gondolatmenetét, az irodám ajtajának kilincse kérdés és kopogás nélkül lenyomódik, hogy aztán az ajtó lendületesen ki is táruljon, épp csak nem a falról pattanva vissza.

A nyilvánvaló arcátlanság láttán fellobban bennem az elégedetlenség szülte harag, elvégre az egyik legegyértelműbb szabály az, hogy senkit nem vagyok hajlandó kérdés nélkül fogadni, főleg nem egy másik megbeszélés kellős közepén. Az alapos ledorongolást előrevetítő pillantással meredek az ajtó irányába, de amikor az asszisztensem helyett nem mást pillantok meg ott, mint Anders Mortont személyesen, nem kell megkérdeznem magamtól, mi folyik itt. Pontosan tudom, mi jelent meg róla a mai kiadásunkban, azonban nem tud zavarba hozni a jelenlétével még akkor sem, ha lényegében teljesen eltakarja az irodám bejáratát, és látgatóan elég bosszús.

Negédes mosolyra görbülnek az ajkaim, tekintetem Mr. Sullivanre siklik, aki a váratlan vendégem láttán mintha kisebbre húzta volna össze magát a fotelben.

– Elnézést, de azt hiszem, máskor kell folytatnunk ezt a fontos megbeszélést. Megtenné, hogy magunkra hagy minket? – folyamodok némileg udvariasabb módszerhez a távozásra bírására, mint Morton agresszív szemmel verése; még ha a „fontos megbeszélés” résznél csöpög is a gúny a szavaimból. A fickónak nem kell kétszer mondani, gyorsan felmarkolja a divatjamúlt aktatáskáját, majd felpattan a fotelből, és úgy kezd oldalazva-hátrálva kifelé haladni, mintha attól félne, hogy ha hátat fordít Mortonnak, az elharapja a torkát.

Amint kettesben maradtunk – ha Morton nem csapja be utána az érkezéséhez hasonló vehemenciával az ajtót, Sullivan maga húzza be azt maga mögött –, a mosolyomat zavartalanul fenntartva emelem tekintetem az ajtóról a hívatlan és meglehetősen udvariatlan látogatómra.

– Mr. Morton! – üdvözlöm úgy, mintha nem épp most törte volna rám az irodám ajtaját. Jobbommal nagylelkűen az immáron két üres fotel felé intek, mielőtt hátradőlnék a székemben. – Minek köszönhetem ezt a kellemes látogatást? – vonom fel a szemöldökömet úgy, mintha fogalmam sem lenne a haragja forrásáról.