Érzem, ahogy a düh tüze fellángol bennem, a bordáimon táncol rettenthetetlenül, és hamuvá porlasztja azt a nőt, akivé a főnököm szeretné, hogy váljak. Nem egy  éppen kikelt kis fióka vagyok, akin még csüng a ráragadt tojáshéj szilánk, hanem egy felnőtt, erős nő, aki képes megvédeni magát. Nem csupán az álmok országába van szabad bejárásom, hanem képes vagy átkokat is szórni, ha minden igaz. Ha hagyom, hogy a férfi kollégáim álljanak ki mellettem, mi vagyok én? Mi marad belőlem? A vadonban nem fogja senki a kezemet, csak én és Baktalo vagyunk egymásnak. Nehéz elképzelnem, hogy segítséget kérjek emberektől, hiszen folyton ott lebeg felettem, mint egy kiadós viharral fenyegető szürke felhő, hogy vajon mit akarnak cserébe majd? Mit kell feláldoznom azért a néhány szóért, amit magam is elmondhattam volna?
Nem érdekel az emberek véleménye rólam igazából.  Ritkán jártam városokban, emberek között, igyekeztem kerülni őket. Kis, zárt közösségben éltem csak, majd teljesen egyedül. Ez tökéletes is volt, ameddig nem kellett a húgomról és a lányáról gondoskodnom egy tengerparti városkában.
Nem a hellyel van a baj, bár a mindent átható halszag és a kesernyés pia illata nem segít a közérzetemen, de mégis inkább az emberekkel van a bajom itt. Mindig is szennynek, másodlagos polgárnak tartottak, valakit, akit kihasználhatnak, legalábbis megpróbálhatják. Örömmel tölt el, mikor félnek, mikor félrenéznek, rejtett ablakokból követik utamat, mert nem állnak elém, nem akadályoznak, nem nyomasztanak. Kár, hogy egy magamfajta vadonélő nehezen talál munkát magának a kiszolgáláson kívül. Márpedig itt megismerhetem a város legaljasabb tagjait is.
- Talán az a helyes üzenet, ha meggyűlölnek. - felelem makacsan, ahogyan letörlöm a ragadós pultot, a bőrömet szúrja az elhasználódott rongy anyaga.
Ez a hely nyüzsög a mágiától, nem véletlenül vezetett ide Lendar útja sem, így kötöttem ki itt én is. Nem csak a főnököm, de az itt jelenlevők nagy része is zizeg az energiától, amitől egyszerre érzem magam nyugtalannak és hatalmasnak. Zach célzása pedig izgatottá tesz. Mit meg nem adnék, ha varázsolhatnék csak úgy, minden nap! De azt is tudom, hogy rejtve kell maradnom az illetéktelen pillantások elől. Nehezen osztom meg a mágiámat másokkal, révén az életem nagy részében egyedül gyakoroltam azt, de azt hiszem, képes lennék  rá. Nem osztottam meg az életem minden egyes apró részletét a munkaadómmal, és fogalma sincs róla, hogy nehezen tartom kordában azt, mi szakad fel belőlem. Legalábbis a varázslás terén. Így csak rápillantok hosszan, majd aprót bólintok, jelezve, hogy értem őt. Azt persze bölcsen elhallgatom, hogy nem fogom kihasználni a lehetőséget.
Elfordulok, a munkával törődök, igyekszem elrejteni a szélesre tágult orrlyukaimat, amin mint egy sárkány, legszívesebben tüzet okádnék. Próbálom lenyelni a büszkeségemet, és csak árnyék módjára dolgoznom, fókuszálok a csöpögő csapra, a pezsgő sörre.
A türelemmel nem lehet előre jutni. Várhatnék éveket, ha nem indulok neki, sosem lesz belőlem semmi, és ebben sosem lehet engem megingatni. Nagyot sóhajtok, mikor említi, hogy szükségem lesz erre, és rá kell harapnom a nyelvemre, hogy semmi csípős ne guruljon le róla. - Igyekszem. - mondom, és bólintok is mellé szorgalmasan, mint aki a szívére veszi a tanácsot.
A keserű íz mellé a nyelvemet elönti a vér fémes íze is, a saját fogam sérti fel a húsomat, és egy pohárba vizet töltök magamnak, hogy leöblítsem.
- Én is örülök! - válaszolok erőltetett mosollyal, és visszafordulok egy dokkmunkáshoz, aki a sokadik söréért áll sorba. A vér szépen lassan csordogál le a torkomon, és a szívemben növekvő elkeseredettséget táplálja, kimerítve a saját erőmet. Hát így lettem rabszolgája a városiaknak.

A pultos állás faék egyszerűségű. Az alkohol töltögetéséhez nem kell ész, csak fel kell ismerni a kacifántos derekú meg csípőjű üvegeket, a pénz számolásában pedig igen jó vagyok – a teáim árulása közben megtanultam a dollárok forgatásának művészetét. Az ujjaim ösztönösen ismerik fel az érméket, oda se kell néznem, tudom mennyit tartok a kezemben. A kiszolgálás nem a szellememet szívja le, hanem a testemet és a lelkemet.
Hozzászoktam, hogy a városokban lenéznek engem, másodlagos polgárnak tekintenek. Sohasem zavart ez igazán, én nem közöttük éltem, nekem nem kellett megfelelni az ő jelentéktelen és feleslegesen bonyolult szabályaiknak. Viszont most, hogy a haltól bűzlő felhőjükben fulladozva a ragacsos alkoholjukat kell töltögetnem, a kívánságuk szerint kell a sörüket csapolnom, az általuk összehugyozott wc-ülőkét kell kisikálnom, igenis elvárnám, hogy embernek tekintsenek. Miattuk növekszik bennem a vágy, hogy megzabolázzam azt a képességemet, amivel átkokat szórhatok, néhány pofátlan vendégnek kijárna a szenvedés és a kín.
Zach rizikót vállalt azzal, hogy felvett, legalábbis ezt mondták páran a törzsvendégek közül. Mindenki vadhajtásnak, bunkónak tart, erdei gyereknek csúfolnak, de ezeket én igyekszem dicséretnek felfogni. Megkedveltek szerintem, azok, akik sokat járnak ide. A hajókon sem selymes kedvességgel beszélgetnek a mindennapokról. Viszont fájdalmasan nyilvánvaló, hogy nem emberek között nőttem fel, legalábbis nem ilyen szituációkban. Sosem kellett kedvesnek lennem olyanokkal, akikkel nem szerettem volna. Nem kellett a számba hánynom magamtól, majd visszanyelnem a savas pépet, csak hogy vigyorogva töltsem ki a következő vodkaszódát a rózsás arcú öreg halászoknak. Bár való igaz, hogy a legtöbb vendég csendesen bontja el a máját, és van, akit a magam módján meg is kedveltem. Természetesen nem velük van a bajom. Sajnos nem válogathatom meg kinek a poharát töltöm újra, s kiét nem.
Meg kell tartanom az állásomat, mantrázom magamban. Nem okos dolog a főnök előtt jelenetet rendezni, aztán pedig mellette állva lángra lobbanni a dühtől, de az az igazság, hogy nem a józan eszem diktál sokszor.
- Nem ez az átlag, de te is tudod, hogy vannak néha kellemetlen alakok. – kontrázom, mikor Zach felel nekem. – Ha gyengének mutatkozom, és a főnökhöz szaladok, vajon nem fognak többször céltáblának használni engem? – egy poharat mosok el, a vízsugárból elszökő cseppek a ruhámon landolnak. Ray, a munkatársam tökéletesen az ellentétem. Kedves, vidám, olybá tűnik, szereti az embereket. Ez pedig rólam nem mondható el. Nem is beszéltem vele sokat még, és eszem ágában sincs tanácsot kérni tőle. Ami neki működik, az nekem nem fog.
Felhúzni az én szintemre? És mi van, ha ez az én szintem? A kérdés majdnem felbugyog belőlem, de megálljt parancsolok neki, mielőtt még magam alatt vágva a fát kirúgatnám magamat. Bólintok egyet, és kiszolgálok egy dokkmunkást, aki fáradtan roskad le elém, ujjai alatt fekete sávként húzódik a kosz és az olaj. – Legközelebb próbálok higgadt maradni. – vetem oda Zach-nek, mikor a férfi tenyerébe hullajtom a visszajáró érméket. – Bár nem az erősségem ez a tulajdonság. – egészítem ki a mondandómat, ahogy sokadjára töltöm újra egy férfi korsóját. – És abban sem hiszek, hogy mindenki odébb áll. Ezek nem csak a pultosnak szólnak. Van, ami nekem szól. – nyelek egyet. Zach-nek fogalma sincsen persze, milyen alakokkal sodort össze az élet a múltamban, ami egy másik időszámításnak érződik már innen nézve. Én azonban tudom mikor kell menekülőre fogni vagy harcolni; és a pult mögül nincs menekvés, csak előre lehet menni.
Felkapok egy rongyot, letörlöm a pultot, a ragacsos korsók aljának nyomaiból ítélve rajtam kívül más se tudja, mire jó az alátét. Kihajítok egy üres vodkásüveget, csörgése megtöri egy pillanatra a zsongást. – De értem, mit szeretnél mondani. – zárom le a dolgot, bár igazából nem értem meg, miért kéne kedvesnem lennem mindenáron. Muszáj megtartani az állásomat, ismétlem megint, fogcsikorgatva.

Amíg a főnököm a víztől csöpögő férfit igyekszik először szóval – igen határozott módon, be kell vallani, még én is megijednék, ha velem beszélne így - eltávolítani a pubból, addig én a familiárisát bámulom. Egy másodpercre se akarok szembesülni azzal, milyen vadállat szúrt ki magának, és az sem esik jól a szívemnek, hogy Zach is képes így viselkedni, ha akar, inkább nekiállok gyorsan elmosogatni a poharakat, amik a mosogatóban sorakoznak. Whisky ketrece vonzza a tekintetemet, egy csepp természet a ragacsos, alkoholgőzös kocsmában. A kis vörösbegy, mint egy éhező, csipegeti az ételt, és a gondolataim Baktalo felé tévelyegnek. Fél pillantással nyugtázom, hogy a saját familiárisom idegesen ugrándozik az ablakban, ha tehetné, azonnal beszállna a kikötő iszákos népe közé, hogy kiszúrja a dokkmunkás szemét, akit már Zach sikeresen az ajtó felé terel. Talán kilépve a verebem is megtalálja őt, és azt nem teszi majd úgy zsebre. Magamban jót mulatok ezen a képen, ahogy az ismeretlen bunkót megkörnyékezi a kis tenyérnyi jószág, fürge szárnyaival nem veheti fel a versenyt hatalmas, ütőszerű tenyere.
Nekiállok kiszolgálni a bámészkodókat, a csapolt sör jellegzetes illata betölti az orromat. Leteszem az első súlyos korsót az előttem ülő idősebb úr elé, amint Zach éppen a pult mögé lép. Arrébb csúszok, hogy beférjen, előveszem a legolcsóbb whisky-t, hogy újratöltsem az egyik törzsvendég mindig üres poharát. Nagyot nyelek, mikor megáll mellettem a főnököm, félek, hogy ki fog rúgni, amiért megvédtem magam. A saját káromon tanultam meg, hogy a városi élet sok szempontból más, mint a természet ölében túlélni. Itt nem az alapvető ösztönök törvényei uralkodnak, a szende nők előrébb jutnak, és a támadók gyakran megússzák azt, hogy bosszút álljanak rajtuk. A pohár víz csak egy csendes gesztus volt tőlem, sokkal többre is képes volnék, ha az életemről van szó. Igyekszem szocializálódni, ahogy Sinat nevezte ezt, de azt érzem, nem teljesen sajátítottam el a határokat még.
Zach kedveskedő kérdését kemény hangja csúfítja el, boci szemekkel nézek rá, majd megnyalom az alsó ajkamat. A tekintetemet a pohárra irányítom, jeget pakolok bele, a csörgés fülsiketítően hangos. Nem szavakkal felelek, csak határozottan bólintok, még mindig pillantásomat a kiszolgálásra fókuszálva. Én rendben vagyok, mert megvédtem magamat. Miután megtelik az üveg áttolom az italt a férfinek, aztán tekintek vissza a főnökömre, a kíváncsiságom legyőzi az elkerülés utáni vágyamat. Tudnom kell, mennyire haragszik rám.
A szemembe néz, mialatt halkan, de szigorúan megszid engem. Úgy érzem a szívem a hasam aljáig süllyed, mikor az utolsó esélyt adja nekem. Utálok itt dolgozni, engem nem egy bárba teremtettek, de szükségem van az állásra, a pénzre, és rettegek, hogy egyik napról a másikra elvesztem az állásomat. Értem, nem divat fizikai összetűzésbe keveredni, de akkor miért provokálják ki ezek a semmirekellők? Mindegy, csendesen feljegyzem magamnak, hogy jelenet nélkül kell ignorálnom őket. Esetleg zárás után…
Az indulataimról szóló utolsó mondat felháborít. Nem felelek semmit, vonallá feszítem az ajkaimat. Az indulataim… Ezek az indulatok mentettek már meg számtalanszor az életben. Összeszorítom az állkapcsomat, igyekszem uralkodni a hirtelen feltámadt dühömön. Zach is nekiáll kiszolgálni a kígyózó sort, és magam is felveszem a ritmust. – Mit adhatok? – kérdezem, a hangom rekedtes és kemény. Még szerencse, hogy az itteni törzsvendégek ezt nem veszik annyira magukra. Csapolok sört, töltök vodkát, whiskey-t, rumot. Magamban forrongok. Nem is számolom, mennyi italt töltök ki, de mikor túlbugyognak az indulataim ott folytatom a beszélgetést, ahol abbamaradt. – Ha minden egyes ilyen alaknál téged zargatnálak nem lenne egy nyugodt perced se. – mondom, magam elé figyelve. Remélem, hogy Zach-hez elérnek a szavak, és a zene meg a társalgás alapzaja nem nyomja el őket. Mindenesetre nem nézek rá, hanem egy pultot támasztó vendég poharát töltöm újra, kérdeznem sem kell, csak a felemelt ujjakra reagálva cselekszem. – Tudom, hogy még nem illeszkedtem be, de tényleg így kell itt élni, hogy megvédeni se tudom magamat? – A kérdésem költői, nem is igazán Zach-nek szól, inkább csak a frusztráltságom szökik ki a cserepes ajkaim közül. A kezem sebesen jár, a mosogatóhoz lépek, hogy megint elöblítsem a felgyülemlett szennyest. Ha úgy dönt a főnököm, hogy felel, megvárom, míg befejezi, csak azután nyitom meg a zúgó csapot.

A sör átható fanyar szaga csavarja az orromat, próbálom nem felhúzni. Muszáj eltakarni az undort az arcomon. Fehér blúzomat egy fekete kötény takarja, hajamat egy csontszínű csattal a fejem tetejére csavartam, hogy a göndör tincseim ne érjenek bele a húgysárga csapolt italba. Az üvegek csörrenése, ami kihallatszik a lebúj alapzsongásából, bántja a fülemet. A mesterséges fény megcsillan a frissen elmosott korsókon, és megigéz, ahogy az éppen csapolt alkoholt az egyik dokkmunkás elé lököm.
- Köszönöm, csibém! – morogja az olajtól mocskos férfi rekedtesen, de felé se nézek. Egy másik rendeléssel foglalkozom.
Ha egy éve valaki azt mondja, hogy egy ilyen kocsmában fogok dolgozni, haltól bűzlő férfiakat kiszolgálni kinevettem volna. Nem a munka derogál, hanem a környezet. A természetes fényhez, a csendhez vagyok szokva, nem pedig az izzadtságtól nehéz, zajtől zizegő pub levegőjéhez. Baktalo, a familiárisom az egyik ablakban ül, engem figyel, ahogy egy ujjnyi whiskey-t töltök ki egy jégtől fagyos pohárba.
Muszáj voltam munkát keresni. Le kellett ide telepednem, hogy megkezdhessem a tanulásomat – ne átkozhassak el senkit megint egy félresikerült álommal. Lakásban élek, számlákat fizetek, és ezt már nem engedhetem meg magamnak a teáim és festményeim árusításával. A békés erdőt ott kellett hagynom, hogy egy zajos kis lyukban térjek álomra minden egyes este, a napjaimat pedig emögött a pult mögött töltsem, megszámlálhatatlan korsónyi sört csapolva. Mégis, örülhetek, hogy ilyen hamar állást találtam. Szerencsém van, hogy Zach, a főnököm, aki nálam öt évvel fiatalabb, munkát adott nekem, ráadásul ő maga is boszorkány. Valaki, aki megérti, hogy mit jelent a föld frissessége és ereje egy hosszú nap után.
Ragad a kezem, gyorsan beletörlöm egy nedves rongyba. Besétál egy idegen, ruházatából ítélve egy dokkmunkás. Új lehet, sosem láttam még erre. Most fejezhette be a munkát, nehéz bakancsos léptei a morgó beszélgetések zaját áttörve döng a pub padlóján. Lehúzza a fejéről a sapkáját, izzadtságtól nedves tincsek bukkannak elő a sötét textil alól. A tenger sós illatát húzza maga után, ami kellemesebb, mint az olajé és mocsoké, ami sokakat körbe vesz itt. Súlyos huppanással foglal helyet a pult végén üresen árválkodó bárszéken, rákönyököl a nemrég letakarított felületre, és megemeli a kérges kezét, jelezvén, hogy jöjjek oda. Mély levegőt veszek, csíkká szorítom az ajkaimat, miközben a férfi felé közelítek.
- Mit adhatok? – a hangom feszülten cseng, fapofával bámulom a fakóbarna szakállat. Nem szoktam kedveskedni vagy mosolyogni, a vendégek sem tesznek ilyen gesztusokat felém. Az idegen üveges tekintete az arcomról a mellemre siklik, bár nem sokat lát az otromba köténytől. – Egy sört szeretnék, aranyom. – A becenévről tudomást sem veszek, hozzászoktam, hogy itt a nőket csak így tudják megszólítani. Hátat fordítok neki, elveszek egy korsót, és a legolcsóbb löttyöt kezdem neki kicsapolni. Az első napomon már megtanultam a megfelelő technikát, amivel a lehető legjobb sört lehet csapolni, gyorsan dolgozik a kezem, idegesen várakozok, hogy megteljen a nehéz üveg. A férfi pillantása égeti a testem, tudom, hogy engem vizslat, és hiába vágok szigorú arcot, mikor elé lököm a sört, ő kéjes mosollyal szólal meg. – És a telefonszámod lemaradt?
- Le. – felelem, és megpördülök, a hajam rugózik, amint egy másik vendéghez szaladok.
- Ne legyél már ilyen bunkó! – Látom, ahogy egy tucat fej az új legény felé fordul, jó magam tudomást sem veszek róla. – Te fanyarú picsa! – zengi, majd rekedtesen nevet. Én elkapok egy nagyobb poharat, hideg vizet töltök bele, és szó nélkül az idegenhez lépek vele. – Dögölj meg. – A jeges vizet az arcába öntöm, olyan hirtelen pattan fel, hogy hátraesik a széke. – Kirugatlak, te dög. – fenyegetőzik, és a mai napon először elmosolyodom. – Hajrá! – kiáltom neki. Ahogy visszafordulok a többi, békésebb vendéghez, megpillantom a főnökömet. Nem tudom, mióta állhat ott, de tudom, hogy a jelenléte sem változtathatta volna meg a heves reakciómat, úgyhogy mindegy is, mennyit látott az esetből. Higgadtan kérdezem tőle: – Hozhatok valamit?