Ah, nincs akkora szerencsém, hogy ezeket csak úgy félretegyem, ahhoz túlságosan is alapos vagyok, érdekelnek a részletek, még, ha efféle számsorokból állnak is. Jó, nem mondom, hogy nem lennék szívesebben máshol, van egy csomó hely, amit el tudnék képzelni, de bevállaltam a mai napot, hát teszem a kötelességem rendületlenül. Megköszörülöm a torkom épp csak hallhatóan és néha a papírokra, néha felpillantva Caprice-re ülök tovább a székemen. - Nem őt várom - kisebb hazugság ugyan, mert ki akarta kérni a véleményem a látottakról, de ha így folytatja az idővel, tényleg meg fogom unni és hazamegyek, vagy el, valahova, ki tudja. - Még ezeket átnézem és, ha addig nem végez, megyek. Kocsival jöttem, megoldom, köszönöm. - Kedves volt a felajánlás, még át is gondoltam volna, ha más helyzetben lennék, de sehova sem mentem az autóm nélkül, pontosan azért, hogy soha ne szoruljak mások segítségére. Nekem ez jelenti a szabadságot, nem vagyok semmihez és senkihez kötve. - Nagyrészt statisztikai hangvételű jelentéseket - foglalom össze tömören és elkezdem újfent rendezgetni a lapokat, lehetőleg úgy, hogy azok legyenek a kezemben, amiket aztán nem sikerül időben megfognom, így láthat egy példányt az egyik nem is olyan rég történt esemény hatására megírt homunkuluszokkal foglalkozó jelentésből. Tudom, mit jelent ez számára, rossz véletlen, hogy épp abba a kupacba nyúlt bele, ami ezzel foglalkozik. Még engem is megrendített, az elképzelhetetlennek hitten túl maga a tudat, hogyan játszottak egy emberi élettel, majd használták bábuként a testét. És azon a papíron, meg még vagy hármon ilyen esetekről van szó számadatokba szedve. Érző lényemnek kicsit sem tetszik az a tárgyiasítás, amibe az egyik kezdett átcsúszni, terveim közt szerepelt, hogy szóvá tegyem, habár józan ésszel be kell lássam, süket fülekre találnék vele. Senkit nem érdekel a múlt, csak a jövő, ami formálódott általa. - Te is tudod jól, hogy ez - épp csak megmozdítva a fejem biccentek egy körszerűt - nem az én világom. Bele sem akartam folyni egészen addig, amíg Chris nem hozta fel, hogy mégiscsak szerepet kellene vállalnom az Alapítók körében. Távol áll tőlem ez az egész... - leteszem a kezemben összerakott kupacot. - Caprice-nek rengeteget jelent az egész, ő teljes vállszélességgel kiáll emellett, megtesz mindent, míg nekem még új, hogy bele kell folynom a dologba. - Persze, nem fogom magam kihúzni a dolog alól, számíthattok rám. - Hiába rágtam át számtalanszor a dolgot magamban, gyűjtöttem össze az érveket, miért nem mondhatom egyszerűen, hogy kiszállok, hangosan kimondani, hogy igenis bele tartozom ebbe a közösségbe, amely a természetfeletti világot figyeli egészen más. Szoknom kell a gondolatot is, a jövőképem gyökeresen meg fog változni ezáltal.
Nem szoktam ilyen kirohanàst rendezni, főleg akkor nem, ha szemtanú is akad rá. Benjamin jelenléte váratlan volt, hiszen arra számítottam, hogy már mindenki elhagyta a tanácstermet. Csak remélem, hogy a kis jelenet nem tett kárt a megítélésemben, és nem könyvel el olyan helyen, ahol semmi keresnivalóm. Sokat küzdöttem, hogy nőként is komolyan vegyenek az Alapítók Körében, kellemetlen lenne ilyesmivel eljátszani.
- Csak azt hittem, hogy már régen elmentél - magyarázom immáron nyugodtabb tónusban, amikor rámutat, hogy ő bizony végig itt ücsörgött. Szerencsére hamar megtanultam, hogy hogyan kell úrrá lenni az érzelmeimen. - Christopher egy darabig még biztosan elfoglalt lesz, ha nem szeretnéd megvárni szivesen elviszlek. Nekem sincs türelmem kivárni, míg Nicholas végez a jelentésével - könnyedén kuncogok fel, mintha csak tréfának szánnám szavaimat. Valójában viszont abban bízom, hogy így nem tűnik fel neki, hogy én itt vagyok, miközben a zárt ajtók mögött komoly dolgokról folyik a szó.
- Miket kaptál? - tipegek közelebb kopogó tűsarkaimon, hogy sz egyik kiterített lapot magamhoz véve belepillantsak, hogy mit oszt meg Christopher a fiával. Tekintetem egy pillanatra elsötétül, az ajkam pedig egészen addig remeg, amíg végül kényszeredett mosolyra nem rántom. - Egy homunkulusz létrehozása sokáig a köztudatban marad... - jegyzem meg visszaejtve a dokumentumot a többi lap tetejére, mintha csak az érdeklődésemet vesztettem volna el a dolog iránt.
- Hogy tetszik az, amit eddig láttál? - mutatok körbe, de természetesen a kérdés nem a helyre, sokkal inkább sajátos örökségünkre utal. Friss szemmel nyilván minden más.
Hátamat a kemény széktámlának döntöm és lenyelem a késztetést, hogy felemeljem a fejem és a plafonra nézzek. Nagyjából ennyire érdekel az ittlét, s ha nem tette volna Chris egyértelműen kötelezővé, mint "elsőszülötti jog", akkor most mérget vehetnének rá, nem lennék itt. Mióta volt egy amolyan igazi "apa-fia beszélgetésünk" az alapítókról, a feladataikról és mindez jóval behatóbban történt, mint az első alkalommal, szóval azóta kötelezően vagy sem, jobban bele kell folynom a dolgokba. Kezdetnek át kellene látnom a rendszert, miként működik, csakhogy igen hamar rájöttem, az, hogy a komfortzónámon kívül mozogjak nehezebb, mint elsőre hittem. Mekkora szerencse, hogy sosem hátrálok meg, így most sem tehetem. Bent ülök a tanácsteremben, előttem néhány papírt olvasgatok, amiket még Chris nyomott a kezembe, de fogalmam sincs, miről szólnak, mert gondolataim el-elkalandoznak hol az egyetem, hol valami egészen más felé, ami rendszeresen visszatérít az elsődleges irányba. Nem, így is túl sok mindent vállaltam a nyakamba, muszáj koncentrálnom. Újra a papírok fölé görnyedek és felveszek egyet az elém terítettek közül. Számok, összefüggések, csakhogy én nem elemző vagyok, sem matematikus, hogy ezekkel foglalkozzam. Ha biológiai szempontból, netán kémiai vonatkozásban kellene megvizsgálnom valamit, azt szívesebben tenném, ezek mind olyanok, mint a száraz szöveg. Átnézed, igyekszem értelmezni, közben annyira érdekel mindez, mint a folt a fehér ingen, amit a zakóddal eltakartál az egész konferencia alatt, ahol előadást tartottál az egyetem és most ott virít a mellkasodon, mert már nem számít. Caprice szinte beviharzik, teljesen elfeledkezve a világról mondja a magáét és úgy dobálja a cuccait a táskájába, rendesen megsajnálom a darabot. Vajon mivel húzták fel ennyire? Ő mindig annyira komoly, kimért, szinte megingathatatlan. Elképzelései reálisak, mindent megtesz a sikerért és érzéke is van hozzá, hogy elérje azokat. Van bennem egy halvány megértés vele szemben, ám az ő hírével ellentétben én kisebb falatnak érzem magam a tengeri menün. - Egész végig itt ültem - felelek a fel sem tett kérdésre. Hogy én ijesztettem meg? Ő keltett kisebb tornádót a felbukkanásával maga körül, én pusztán külső szemlélőként figyeltem mindezt. -Ha rajta múlik, még egy darabig itt lennék. - Mondjuk úgy holnap délelőttig legalább. - Átadta ezeket - bökök a szétterített papírok felé fejemmel -, hogy nézzem át. Ez is afféle "beavatás", hogy jobban belelássak abba, ami itt folyik. - El tudnék képzelni erre egy nagy fokkal érdekesebb módszert is.
- A kezünkben tartjuk az ügyet, Ronald, felesleges magánakciókba kezdened. Bármit is terveznek a boszorkányok, nincs elég befolyásuk, hogy véghez is vigyék – mondom, fel sem pillantva a kezemben lévő papírokból. Lendületes léptekkel igyekszem lehagyni a férfit, aki persze nem hagyja magát. Ronald Rowling egyike volt a feltörekvő oldalági rokonoknak, aki sokkal magasabbra képzelte saját személyét, mint ahol ténylegesen állt, és amióta beválasztották a vizsgálóbizottságba, ez a bosszantó tulajdonsága csak még rosszabb lett. - Mindenesetre értékeljük, hogy ennyire figyelsz! Folytasd csak, és Christopher biztosan megfontolja a javaslataidat – lendítem vissza az aktát, amit a férfi nyomott a kezembe, miután kiléptem az irodából. Voltam annyira udvarias, hogy futólag átnézzem, és megállapítsam, semmi olyasmit nem sikerült kiderítenie, amit az Elsők már ne jelentettek volna korábban.
- Szép estét, Ron! – köszönök el, és már be is fordulok a következő sarkon, ahol a tárgyalóterem van, hogy összeszedjem a maradék holmimat. Nicholas még a többi Elsővel van, és ahogy Godric arcát elnéztem, a fiúk nem is egyhamar fognak szabadulni. Christopher irodájába zárkóztak be, és éppen összefoglalják az utolsó hónap eredményeit. Semmi olyasmi, amit ne hallhatnék, és amit később ne tudnék kideríteni.
- Seggfej – morgok az orrom alatt, még mindig Rowling magánakciója miatt, és behajolva az egyik asztal alá, leakasztom a táskámat. Ritkán engedek meg magamnak ennyire durva szavakat, de az arcátlanság, amit a bíra megengedett magának, nem engedte, hogy ennél szofisztikáltabban fejezzem ki magam. - Nyájas, behízelgő, ostoba seggfej – minden szó egyre hangosabb, és mindegyikkel egy újabb tárgy kerül a táskámba. Toll. Jegyzetfüzet. Telefon. Már későn veszem észre, hogy egyedül vagyok a tárgyalóteremben.
Szemeim dühösen villannak, amikor megtalálom a neszezés forrását, majd vonásaim azonnal enyhülni is kezdenek, amikor felismerem az idősebbik Flangan fiút. Megállok a pakolásban, miközben szemügyre veszem társaságomat. Nem olyan régen még kisfiú volt, most meg már kész férfi, szinte nehéz megemészteni.
- Benjamin, megijesztettél – halk nevetéssel próbáltam elűzni a korábbi tűrhetetlen viselkedésem nyomát. - Édesapádat várod? – lépek közelebb, de kényelmes távolságot hagyva megállok, kezemmel oldalvást megtámaszkodva a tárgyalóasztal lapján.
Kezdőlap
