Lényeg, hogy a gumicukornak nem esett baja

Soha életemben nem voltam ingerlékeny, konfrontatív természetű ember. Ez persze a beharapásommal egy rövid időre megváltozott, az azóta eltelt hónapok, majd évek alatt ugyanakkor rátaláltam valamiféle természetes egyensúlyra. Vadonatúj, esetenként kissé erőszakos asszertivitásomat lehámozni ugyan képtelen voltam magamról - mint kiderült, a farkasvérrel jár -, régi vonásaim közé azonban végül jól beilleszthetőnek bizonyult. Éppen ezért mások csetlés-botlását, kellemetlenkedését vagy kisebb hibáit a fülem botját sem mozdítva tűröm még ma is. Tökéletes példája ennek, hogy Pixie kislányos csacsogása egy pillanatra sem bosszant igazán. Egymásba lazán - vagy éppen sehogyan sem - fűződő monológjait egy olyan ember kezdődő mosolyával hallgatom, akit kellemesen elszórakoztat a helyzet sajátos bája.
Mert hát így is van. Jobb, mintha vigasztalhatatlan lenne.

A cukorral kapcsolatos magyarázatra azért elhúzom a szám. Nem vagyok különösebben édességfüggő, a magam részéről legalább ilyen jó a véleményem a sós dolgokról is, ezt mégis méltóságomon aluli megoldásnak találnám a helyében.
- Látom a dolog értelmét - méregetem egy hosszú pillanatig a csomagolást, de a ránc nem tűnik el a szemöldökeim közül. - De azért a legbiztosabb, ha mindkettőből veszel. Nekem előbb eszembe jutna, mint összekeverni őket.
Lehetséges, hogy ez afféle férfimegoldás, mert nekem tizenéves korom óta soha, egyszer sem fájt a gyomrom semmitől, annak ellenére, hogy igenis képes vagyok elragadtatni magam e téren. Mint a legtöbb hozzám hasonló ember, aki soha nem tanult semmit az étkezésről vagy a mértéktartásról általában, ugyanolyan elfogadással fordulok az egész napos folyamatos evés, mint a hosszú koplalás felé. Nem mondhatnám, hogy ilyen téren (vagy bármely más téren) követendő példa lennék.
De ahogy elnézem, Pixie sem az.
Az ötletre, hogy Reginaldot cukorkával kínálgassuk, nevetőgörcs kezd kerülgetni: az öreg egy kiló sós vajat vagy egy üveg whiskyt talán még nem vágna a fejemhez, de édességgel biztosan nem érdemes próbálkozni, ha jót akarunk. A tetejébe állatkaformájú. Mintha a szakállába akarnék masnit tenni. Legyintek.
- Inkább ne fáradj. Majd én beszélek vele. Nekem nem tud nemet mondani.

Az autó emlegetésére aztán automatikusan végigsimítok a zakóm hajtókáján meg a mandzsettáimon, mint akit most ébresztettek rá, hogy valójában a munkaidejét tölti: ez a matatás teljesen ösztönös és felesleges is, mert a rövid közjáték ellenére most is úgy festek, mint akit a világ egyik legósdibb skatulyájából húztak elő. Ez tulajdonképpen így is van. A széles galléros szövetkabátot, amelyet nyár kezdetéig az öltöny fölött viselni szoktam, most ott hagytam az irodában, az öltözékem szabása azonban így is elüt valamelyest az átlagos irodai öltönyökétől: nem vagyok meglepve, hogy Pixie fejben már a hintóknál jár a láttára. Mosollyal jutalmazom a jó megfigyelőkészségéért.
- Elviszlek, ha elfogadod. - erősítem meg még egyszer, a vállam felett hátrapillantva az asztalosműhely felhajtóján terpeszkedő fekete Cadillacre. Aztán vissza őrá. Megvárom, míg egy újabb fél marék medvét töm a szájába; akkor ráérek válaszolni. - Nekem egy régi Rolls-Royce limuzinom van, még a hatvanas évekből. Angol autó. Jobbkormányos, tudod. De most dolgozom. És szolgálatban a rose harbori temető kocsivezetője vagyok. Ott áll a hintóm, az utca túloldalán.
A megnevezés nem olyan színpadias, mint elsőre tűnik. Ha van jármű, amely még ma is viseli réges-rég kiszolgált felmenői arcát, hát a halottaskocsi ilyen. Erről Flora is meggyőződhet, ha a tekintetével megkeresi. Nem hagytam nagyon hátra, amikor ideszaladtam, a lány ilyen távolságból jól láthatja nyújtott testarányait, fényes ezüst díszgombjait, -léceit és -fogantyúit, bőrborítású tetejét és hátát meg a fémfelhágó hosszú krómszegélyét az ajtók alatt, ahol nyitott állapotban a vízvetőre is rálátni. Hátsó oldalablakain függönyök lógnak, fekete fényezésén egyetlen karc vagy porszem sincs. Valóban felfogja az utca felől érkező természetes fény nagyját, árnyékot vetve az asztalosműhely legalább egynegyedére. Előveszem a kulcsot a belső zsebemből.
- Szolgálatodra.

Flora & Charlie

Minden bizonnyal a férfit a legkevésbé sem érdekli Flora csacsogása arról, hogyan hagyta el a kulcsát, majd fedezte fel azt a mélyhűtőben, ám Charlie reakciójában nyoma sincs negativitásnak vagy rosszallásnak, sőt, inkább udvarias és kedves, ami mindenképpen a pozitív tulajdonságai közé írandó csakúgy, mint a segítőkészség.
A türelem is úgy tűnik, abszolút egy nagy erénye, mert anélkül hallgatja végig Pixie agymenését a teknőséről, hogy a legkisebb jelét adná annak, hogy legszívesebben belehúzná a fejét a kerékpár kormányába, csak hogy elhallgattassa őt. Na de egy gumicukor nem gumicukor, mint ahogyan az az előbb is elhangzott, ám Charlie válaszára Flora elfintorodik. -Fujj, nem, a sör keserű. Egyszer kóstoltam, de borzalmas. Nem is értem hogy tud valaki abból meginni több üvegnyit. Én magam nem is nagyon alkoholizálok igazából, nem viselem túl jól. A legutóbb, amikor ittam egyetlen kis pohárka bort, akkor úgy a fejembe szállt, hogy elestem, és kis híján eltörtem a csuklómat. Szóval...azt hiszem én maradok a gumicukornál, attól még nem lett bajom. Max egy kis pocakfájás, de megériiiiii! - csacsog tovább lelkesen, majd ismét a szájába dob néhány szemet a macikból, majd áttérnek lába állapotának a kitárgyalására.
Egy normálisan gondolkozó embernek meg se fordulna a fejében, hogy azután, hogy lerepült a bicikliről és minimum megrándította a bokáját, még nekiálljon egy órát hazasétálni, de hát nem Pixie az összefüggések és a tiszta logikai kapcsolatok királynője, sőt. -Oh, ebben igazad lehet.- tűnődik el hősnőnk Charlie szavain, megfogva az állát, de aztán máris elterelődik a figyelme a savanyú gumicukor felé, a férfi teóriáin pedig vidáman felkacag.
-Ez kérlek szépen egy eldugott kis mellékutcában lévő üzletből van. Egyszer teljesen véletlenül tévedtem be, ott pedig megláttam ezt a csomagot, amibe direkt, egyedi módon tettek savanyút is. Azt mondta a tulaj, hogy azért, mert van, aki nem szereti az édeset csak a savanyút, és hogy ne kelljen például egy baráti összejövetelre két félét venni, ezért csináltak egy ilyen mixet. Én is mindig bajban voltam, melyiket is válasszam, de így tádámm! Máris megoldották a problémámat. Hát nem találkony az ember? - bő lére eresztett választ kap, csak amolyan Pixie stílusban, miközben szórakozottan leharapja egy piros gumimacinak a fejét, majd mivel mégiscsak emberséges leányzó, gyorsan megrágcsálja a testét is. Le kéne állnia, vagy a lába mellé még a hasa is megfájdul de hősnőnk annál édesebb szájú, minthogy most ezt abba tudja hagyni.
-Hmm, szimpatikus vagy, úgy döntöttem, megbízom benned. A barátod tényleg nem bánná, ha itt hagynám? A csodakrémem 1-2 nap alatt helyrehozza a lábamat, igazán nem szeretnék neki kellemetlenséget. Szereti a gumicukrot? Nagyon szívesen adok neki fizetségül. Meg csak úgy. - ez Flora, fél perc után az életét is rábízná egy teljesen idegenre, nem még a kerékpárját. A következő kedves felajánlásra az eddig is letörölhetetlen mosoly még szélesebbé válik.
-Jajj ez igazán kedves tőled! Tényleg bevállalnád, hogy hazaviszel? Autóval igazán nincs messze. Nekem nincs jogosítványom, de nem is lennék jó a vezetésben szerintem. Túl sok mindenre kell egyszerre figyelni. Bár egy kis bogár tök aranyos lenne, mondjuk egy almazöld, azzal furikáznék a városban. Azok nagyon tetszenek! Neked milyen autód van? Amúgy így ezzel az öltözékkel egy lovashintót képzelek el hozzád. Jajj az annyira menő lenne! De gondolom nem azzal jársz, azt már kiszúrtam volna. - Flora lesz az az ember, aki még a temetésén is csacsogni fog. Visszajön szellemként és végigcsicsergi a szertartást, mert még odaát sem tud csendben maradni, ami a szívén az a száján, egyszerűen muszáj kiadnia magából, ami teljesen random eszébe jut. További gumicukron kezd el nyammogni, hogy Charlie-t is hagyja szóhoz jutni, aki szegény eléggé le van dominálva, ami a társalgás fonalát illeti.

kredit

- A kulcsokat egyébként is könnyű elhagyni - jegyzem meg automatikusan, mintha Pixie esete egy és ugyanaz lenne, mint más, átlagos kulcskeresőké. Pedig már ennyiből is világos, hogy a különbség nagyobb nem is lehetne. Idejét se tudom már, mikor keresgéltem egy kulcsot utoljára, hogy csak a magam példájával éljek... az udvariasság azonban annyira a második természetemmé vált már, hogy még csak nem is gondolkodom ilyenkor. Mintha ugyan tudnám, milyen a mélyhűtőben ráakadni egy mindennapi tárgyra. A hónapban ki se nyitottam azt az ajtót. Mi van mögötte egyáltalán? Valószínűleg nyárról maradt jégkockák. És persze őszről maradt kávé-jégkockák, amikből akkoriban frappét készítettem reggelente. Elmondható tehát, hogy fogalmam sincs, milyen lehet a lány bőrében lenni.
És elnézve a kerékpárját meg a térdét meg a bokáját, ezt nem is bánom olyan nagyon.

Ő persze fel sem veszi az egészet. Csodálkozó mosollyal hallgatom, ahogy az egész állat-témát ledarálja egyetlen levegővel: ha nem lennék mások zaklatott csapongásához hozzáedződve, most kapkodhatnám a fejem. Mi több, mellette egész csendesnek tűnök, pedig én sem vagyok szófukar típus. De úgy tűnik, akkor érzi jól magát, ha hagyják beszélni. És hagyom is - addig is ráérek felkapkodni a szétgurult holmiját. Magamban nevetve. Épp csak egy kicsit Pixie kontójára.
- Egy gumicukor... - fogok bele, hogy lássa, nem hagyom teljesen lógva, akármit mond. Veszek az édességből, mert úgy látom, jólesne neki. És mi tagadás, öt-hat darab pont ugyanolyan jól elfér a napomban, mint egy. Szélesen mosolygok hozzá. - Én sörrel ismerem. De talán mindennel működik, amiből egy is rosszat tesz.

Egy emberként szemléljük a lábát, amit messzire előrenyújt. Nem tűnik töröttnek, bár ki tudja. Akármi is történhetett odabent, amikor rázuhant a síkos gyepen. Tanácstalanul méregetem, először a lábat, aztán az arcot. Annak, amit mond, nincs értelme. Erre nemigen lehet ráállni. Megcsóválom a fejemet.
- Nem gondolod komolyan. Egy órát nem sétálgathatsz rajta. Különösen úgy, hogy magaddal cipeled ezt a szerencsétlen járművet a városhatárba. - Pillanatra eltűnődöm, aztán elveszek egy sárga cukrot. - Ez az? - kérdem, és a választ meg se várva ráharapok. Igaza volt. Az orrnyergem önkéntelen ráncokba gyűrődik, mintha díszletfüggöny volna. A hangomban rekedtes nevetés bujkál. - De fura. A savanyú ízeket nem szokták a többi közé keverni. Mi ez, valami saját mix a moziból? Éppen megtréfálsz? Perceim vannak hátra, mielőtt egy darab keménycukorkára harapok?
Kinézem belőle. Na nem a rosszindulatot, hanem hogy édességes zacskót töm meg a saját kedvére. Persze csak ugratom. Hisz az imént bontotta fel. Még egyszer szemügyre veszem a kerékpárját. Most, hogy mondja, csinos, régiségszámba menő darab.
- Ha nem félted, bízd rám. Itt hagyom neked az asztalosnál. Majd érte jössz és elviszed a szervizbe, ha helyrejöttél és tudsz járni. Az öregnél nem esik baja. - Reginald persze morgolódni fog, hogy raktárnak használom, de azért meg fogja engedni. A morgást pedig úgysem úszom meg. Kivált, hogy a mai napon még át kell vennem tőle egy kétszázötven fontos mahagónikoporsót, a fia pedig nincs itt, hogy segítsen megmozdítani. - Téged haza tudlak vinni. Ha gondolod. Vagy hívok egy taxit. Vagy kölcsönzünk... kölcsönkérünk egy másik kerékpárt. De gyalog ne menj... ha rám hallgatsz. Nagyon hamar sokkal rosszabb lesz tőle.

Flora & Charlie

Őrült. Teljesen kattant. Valószínűleg egy átlagembernek ezek a jelzők jutnak először eszükbe, amikor Florával találkoznak, de minimum az, hogy "különc". Hősnőnk azonban nem elmeroggyant, megvan a magához való esze, csak...egyedi a gondolkodásmódja. Kábé mindennel szembe megy, ami "normális" meg "elfogadott" a társadalom számára, ám ezt nem szándékos lázadásból, ő egyszerűen ilyen. Mindig azt csinálja, ami jól esik neki, és sosem törődött azzal, hogy vajon mások mit gondolnak róla, ebből is fakad örök pozitivitása és jókedve, amit még az sem tud beárnyékolni, hogy leesett a bicikliről, és jól beütötte magát.
Hangulata ha nem ferde pillantásokat és felhúzott szemöldököt vált ki az emberekből, akkor átragad rájuk a vidámság, ez történik most a tetőtől talpig feketébe öltözött férfival is. -Letakarod a tükröt, hát ez zseniális, nagyon tetszik! - nevet fel Pixie a férfi frappáns válaszán a ráncokkal kapcsolatban. -Csak arra vigyázz, el ne törd, mert az meg balszerencsét okoz! - fűzi hozzá még jó tanácsként, majd nem túl kecsesen megpróbál talpravergődni, ami azonban egyedül nem, csak a másik hathatós segítségével sikerül csak, amiért a másik egy hálás mosolyt, és egy óriási köszönöm-öt kap. Sejhajáról porolja le a némi fűszálat és koszt, ami a ruhájára került, a kérdésre viszont megrázza a fejét, szabadon lógó vörös tincsei ide-oda libbennek arca előtt.
-Ááá, nem élek én ilyenekkel, tuti a második percben elhagynám. Így is mindent elveszítek, ma reggel például a lakáskulcsomat nem találtam. 20 percen keresztül kerestem, végül képzeld, a fagyasztóban találtam meg! Fogalmam sincs, hogy került oda! - oszt meg vidáman egy sztorit, amire talán nem is kíváncsi a másik, de ha egyszer valami hősnőnk fejébe ötlik, akkor azt gondolkodás nélkül meg fogja osztani a nagyvilággal, ha szeretné hallani a másik, ha nem.
A gumicukros zacskót továbbra sem elengedve támaszkodik rá kissé elgörbült kerékpárjára amit a férfi segítőkészen felállított. Itt-ott meggörbült, és ha nem sérült volna meg Flora lába sem biztos, hogy alkalmas lenne hazatekerni. De egyelőre még nem járunk az események azon szakaszában, a bemutatkozás jön, ahogy az illik, bár ez a szituáció minden, csak nem egy standard találkozás.
-Ó, mint a cica, hát ez aranyos! Szeretem a macskákat, bár talán egy fokkal a kutyákat jobban. Egyszer nagyon-nagyon szeretném, ha lenne sajátom, de még nem nem jött el az én időm, hogy így mondjam. Viszont van egy teknősöm, Béci. Nagyon cuki ő is, bár játszani úgy nem lehet vele, mint mondjuk egy kutyával vagy cicával. - ismét egy szelet Pixie életéből, amit normális ember nem oszt meg egy idegennel, nem úgy hősnőnk. Charlie talán már bánja, hogy idejött segíteni a vöröshajú csicsergőnek, mert szokás szerint be nem áll a szája, egy szimpla vezetéknévből eljut egészen odáig, hogy épp csak Béci életrajzát nem meséli el a férfinak.
Közben természetesen az ominózus gumicukor kibontásra kerül, és önzetlen lélekként oda is nyújtja a másik felé a zacskót. -Naa, vegyél még! Ne legyél szégyenlős! Ismered a mondást, egy gumicukor nem gumicukor! - kacarászik sajátos poénján Flora, majd játékosan megcsörgeti maga elé nyújtott kezében a gumimacikkat teli szatyrot, és egészen addig ott tartja Charlie orra előtt, míg ki nem vesz egy tisztességes mennyiséget, utána húzza csak vissza, vesz ki egy kisebb marokkal, majd a kosarába teszi kettejük közé, ha a férfi szeretne, vehet bármikor további édességeket.
Egyszerre hármat dob a szájába, így nem tud egyből válaszolni Charlie kérdésére. Elnyammogja a zöldalmás és epres gumibocsokat, majd felemeli és kinyújtja maga előtt a lábát. -Hát...a bicikli szerintem megadta magát, de majd hazasétálok. Az erdő szélén lakom, kicsit feltöltődök gumicukorral, aztán szerintem egy óra alatt haza is érek. Aztán majd hívok valakit, hogy szerelje meg a vasparipát, még a nagyitól kaptam a huszadik szülinapomra, az pedig nem most volt! Annyira a szívemhez nőtt, nem szívesen válnék meg tőle. -csacsog tovább hősnőnk, majd ismét bedob néhány cukrot. -Ó, a lábamat pedig majd beborogatom, van rá saját kotyvasztású krémem is, pikkpakk leviszi a duzzanatot. - ez némileg kevésbé elegánsan sikerült közölnie, mert egy savanyúbb ízű cukorkára harapott rá, amitől összehúzódott a szeme, gyorsan utána dob egy meggyesnek tűnőt, hogy elnyomja az ízét.
-Vegyél még nyugodtan! De ezzel a sárgával vigyázz! Összeragad még a feneked is, olyan savanyú! - igen, ez Flora. Épp csak megismerkedik valakivel, de már ilyeneket mond, viszont nagy eséllyel mire ide jutnak a kommunikációban, Charlie is rájött, hogy Pixie egy teljesen más világban él, mint a többiek.

kredit

Láttam már pár különös alakot, de a balesetes lány így is feltűnően különc. Nem csak az öltözéke vagy amiatt, hogy egyáltalán kerékpározásra adja a fejét New Englandben - tavasszal! -, hanem még az esést követő reakcióiban is. A vigyora ettől függetlenül valódi vidámságról árulkodik. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is csatlakozom hozzá a magaméval, bár a szélességét kötve hiszem, hogy tudnám utánozni valaha is. Veteránabb hallgatóság vagyok annál, hogy kényszeresen egyből válaszolni akarjak a szólavinára: türelmesen kivárom, hogy a mondanivalója végére érjen, vagy elveszítse a fonalat... vagy csak kifogyjon a szuszból. Akkor aztán biccentek, de nem csak úgy, hanem a szemöldököm is megvonom hozzá - mint aki életében először hall egy páratlan bölcsességet.
- Igaza lehet. De nem erős oldalam a jó tanácsok megtartása - jegyzem meg derűsen, lazítva a testtartásomon. A vidám hangvételből egyértelmű, hogy nagy baja nem eshetett. - Majd letakarom a tükröt. Ha eljön az ideje.

Végignézem, ahogy feltápászkodik. Illetve: feltápászkodna. Ahhoz nem vagyok elég gyors, hogy utánakapjak, amikor visszaülni kényszerül, és talán jobb is. Egy erős rántástól legalábbis mindketten megmenekülünk. Innen már könnyedén segítem talpra, vigyázva, nehogy a szabad lába is megfájduljon közben, aztán a váz közepénél fogva felkapom a kerékpárját, és visszaállítom függőlegesbe, ahogy való.
- Remélem, nem volt nálad wireless fülhallgató vagy bármi hasonló - vetek szkeptikus pillantást a park egészségesen sűrű, dölyfösen kövérre hizlalt pázsitjára, ami alighanem akármilyen apró vagyontárgyat képes nyomtalanul elsüllyeszteni. Általában jólfésült hely, de hát nem nyírhatják minden áldott nap. A biciklit keresztbefordítom kettőnk közt, és letámasztom: fél lábon egyensúlyozás helyett így a lovasa meg tud támaszkodni rajta, amíg én felszedem a holmiját. Feltéve persze, hogy a járgány üzemképes még és nem került nyolcas a kerékbe vagy ilyesmi. Akkor a vállára kéne dobnia, amit sántikálva igencsak nehezen tudna megtenni. Pár rövid perc mindössze, amíg összevadászom a széthullott gyümölcsöket. Szerencsére egyik sem volt olyan érett, hogy csúnya ütést kapjon itt... vagy talán csak a nagyképű gyep végezte jószomszédi kötelességét az imént.
Kéne ide egy plakett, valahova a szélére.

'Ugyan. Szóra sem érdemes!'
- Rose Harbor Városi Tanács

Én is itt élek, persze. De azért még nagyon nehéz leszokni arról, hogy az óvilágiasan gazdag kisvárosokat gúnyoljam.

A lány bemutatkozik, míg én a papírzacskó tetejét lejjebb hajtogatom, aztán a csomagot elhelyezem a jármű elejének drótkosarában. Anélkül, hogy belegondolnék, mit cselekszem, felnyúlok a homlokomhoz, hogy viszonozzam az udvariasságát. Menet közben jövök rá, hogy épp nincs rajtam tányérsapka, így csak hátrasimítom a hajamat, inkább nem belegondolva, hogy nézhetett ki ez az egész kívülről.
- Pixie - ismétlem engedelmesen, és nem nyújtok kezet hozzá. Elvégre ő kezdte a bemutatkozást, és nem ezzel. - Örülök. Az én nevem Charles Talent Manx, Manx, mint a macska. Szólíts csak Charlie-nak, ha akarsz. Köszönöm.
Ez utóbbi már a kínálásnak szól. A zacskóban felrázott macitömeg legfelülre eső példányát kaparintom meg, és mert szem előtt vagyok, illedelmesen elrágódom rajta egy kicsit ahelyett, hogy egyszerűen elnyelném, ahogy nem csak a bennem élő farkas, de a bennem élő egykori utcagyerek is megkövetelné. Lepillantok a lábára. A szemöldökeim között újból megjelenik az a bizonyos ránc, amire csupán fél perce hívta fel a figyelmemet.
- Biztos, hogy ezzel a lábbal akarsz továbbmenni? Úgy néz ki, mint amit jegelni kellene.

Flora & Charlie

Flora Hill igen kevés dologra reagál úgy, mint ahogyan azt egy "hétköznapi" ember tenné. Elszakad a farmernadrág? Dehogy dobja ki, Pixie fog egy tiritarka anyagot, és a lyukhoz varrja egyedi dizájnt adva így a ruhának. Beleütközik egy gyerek gördeszkával? Ahelyett, hogy morgolódna, inkább megkérdezi, mehet-e ő is vele egy kört. Most pedig...ahelyett, hogy fájlalná tagjait, vagy épp felmérné a károkat amiket a bicikliről való repülés okozott, inkább csak egyetlen portékára koncentrál, így talál rá az ismeretlen férfi, aki igen aggodalmasnak tűnik, ám hősnőnk csak legyint egyet.
-Ó, dehogy, minden rendben! Néééééézd, a gumicukornak semmi baja! - mutatja felfelé az idegennek az óriási zacskót, akkora vigyorral az arcán, hogy ha nem lenne füle, akkor szája tuti hogy körbeérne a fején. Kétszer minimum. -Kérsz belőle? Szimpatikusnak tűnsz. Jaj ne aggódj már, csupa ránc leszel. Mondjuk a nagyi rám is mindig ezt mondja, hogy annyit nevetek, hogy olyan ráncos öregasszony leszek tőle, mint ő. Na nem mintha bánnám, ha idős az ember, akkor azzal jönnek a ráncok is, nem? Meg örüljünk, ha élünk annyi ideig, hogy gondolkodhatunk azon, megéri-e a bosszankodás miattuk. Nem? -Flora mintha nem is az imént esett volna egy óriásit, úgy csacsog, mint egy lelkes kisgyerek, aki az óvoda után meséli a szüleinek, hogy milyen számára jelentőségteljes dolgok történtek vele aznap. Az ilyenekre szokott anyuka-apuka csak mosolyogni, bólogatni, és azon gondolkodni, mit vétettek, hogy ilyen cserfes gyermekkel áldotta meg őket az élet.
Flora hóna alá csapva a gumicukros zacskót megpróbál felállni, ám egyből vissza is zuttyan a fenekére, amin először egy pillanatra grimaszba torzul az arca, aztán felnevet. -Olyan vagyok, mint egy most született őzgida aki lábra se tud állni. Azt hiszem kicsit meghúztam, esetleg kérhetek segítséget? Gumicukorral, esetleg valami gyümölccsel tudok fizetni szolgáltataidért, ó én hősöm. - ismét csilingelve felnevet, és amennyiben a másik segít neki talpra vergődni, akkor a testsúlyát ép bal bokájára helyezi, egyelőre nem gondolkodva azon, hogy fog így hazavergődni. Hősnőnk mindig a pillanatnak él, a jövőn nem igazán szokott aggódni. Szabad kezével megfogja pulcsijának szélét, kicsit kihúzza, mintha csak szoknya volna a 18-19. századi kosztümös korból, majd egy esetleg pukedlit produkál. -Köszönö szépen. Ezek után úgy illik, hogy bemutatkozzam, Flora Hill vagyok, barátoknak csak Pixie, szóval neked is csak Pixie.- csicsergi el a nevét, majd szigorúan csak fájdalomcsillapítás (spoiler: nem csak emiatt) kinyitja a gumicukros zacsit, vesz egyet, majd a férfi felé nyújtja.

kredit

Lehetne jobb helyen is az asztalosműhely.
Nem a távolságról van szó: az nevetségesen kevés. A vállalat irodája, ahonnét kiálltam az autóval, tíz percre sincs innét - a város elég régi már, és ezek az épületek mind a legelsők között voltak -, az utak azonban hagynak maguk után némi kívánnivalót. Jelesül azt, hogy nemigen lehet rajtuk elférni. Hanem nekem azért megy: most, hogy a megszokott előre-hátra játék után végre kiegyenesedik a Cadillac Heritage roppant, hatésfél méter hosszú kocsiszekrénye, felvágós kényelemben léptetek hátra vele egész a nyitott műhelyajtóig, szándékosan figyelmen kívül hagyva a bentről érkező rikácsolást.
- Állj meg! Állj meg! Állj meg! - kántálja az öreg Portis, a tolatókamera szerint először bent felállított asztala mellől, aztán, ahogy karjait lengetve megindul, egyre közelebbről. A látvány persze nem minden; egyenetlen bakancsos lépteiből is meg tudnám mondani, hogy felém tart. - Hallod?! Hé! - Nehéz tenyér csapódik a fényezésnek. - Állj már meg, az anyád úristenit. Rohadt kölyök.

Kinyitom az ajtót, rutinosan hátramosolyogva a vállam fölött az asztalosra. Az a homlokához emeli a kezét, és maga felé bök az ujjával, jelezve, hogy bolond vagyok. Az ember azt hinné, négy év alatt hozzászokott ehhez a jelenethez.
- Jó napot, Reginald.
- Azt. De vidd innen ezt a szentmihálylovát - mordul föl, ellenségesen méregetve a frissen mosott és viaszolt, szikrázó tavaszi fényben fürdő limuzint, mintha ezzel mindjárt el is tudná tüntetni. - Nem fér el, megmondtam már. Elállod nekem az összes bejövő fényt. Varrok.
Ügyet sem vetek a morgására. Mire befejezi, már két lábbal a felhajtón állok. Az ajtót becsuktam magam mögött.
- Csak a koporsóért jöttem - mosolygok rá, a napszemüvegem felett kitekintve. - Tudod. A Mullahey-é. Fogom és itt se vagyok. Ha elzavarod az autót, nem tudom elvinni. A rendelésből ítélve megvan kétszázötven font nehéz is.
Fújtat. Méricskél. Aztán sarkon fordul, és int.
- Nem vagyok kész - mondja, ahogy követem pár lépést befelé. - Pár óra hátravan. De meglesz ma. Kivárod? - Az öreg hangja még a szokásos zsémbeléssel van tele, de most már azt is hallom, hogy restelli a késlekedését. Beérünk: tényleg varr. A bélést varrja. Biccentek. - Hogyne.
Szembefordul velem, érezhető megkönnyebbüléssel. Az arca azért semmivel se barátságosabb. Nem veszem fel: ismerem elég régóta. Felém bök az ujjával. Vádlón.
- Leveszed a sapkád, ha bejössz a fedelem alá. Igen?
Ez egyszer teljesen igaza van. Nem szoktam megfeledkezni erről. Úgy kapom le a fejemről, mintha nyakon öntöttek volna vízzel.
- Bocsáss meg.
Fölmordul. Egy kicsit nézzük egymást. Aztán mintha minden feszültség elillanna belőle. Elmosolyodik. Vagyis... elmosolyodikféle.
- Helyes. Igyál egy csésze teát. Ha már váratlak.

Eddig jutunk a társalgásban, amikor odakintről irdatlan csattanás hallatszik. Sarkon fordulva kitekintek a felhajtón - az autó mellett Reginald gorombáskodása ellenére is bőven ellátni -, és szinte azonnal megpillantom a fűben ücsörgő kerékpárost. A biciklije ott hever mellette. Csúnya esésnek néz ki. Lenézek a könyökömnél hagyott, kipakolt bevásárlásra, amit Portis nyilván az érkezésem pillanatában ejtett ki a kezéből.
- Kölcsönvehetem ezt a szatyrot?
Fújtatás a hátam mögül, az asztal távolából.
- Persze. Ami csak megtetszik. Ne zavartasd magad. Vidd el a nejemet is vacsorázni, ha akarod.
- Az ég szerelmére, Reginald.
- Vicceltem. Pakold ki, és viheted. Vérszívó.
- Köszönöm.
Az üres papírzacskóval a kezemben vágok át az úttesten a park sétánya felé. Pár lépés az egész, de még így is arra számítok, hogy a kerékpáros felpattant és éppen leporolja magát, mire odaérek: meglepve látom, hogy ehelyett ott maradt, ahová esett. A nyíratlan fű majdhogynem felér a derekáig. Ahogy hozzá lábalok, vigyáznom kell, nehogy valahol sárba tapossak a kifényesített cipőmmel. Vagy rálépjek valamelyik portékájára.
- Jól van? - szólítom meg, ha felfigyel rám, megállva tőle karnyújtásnyi távolságban. Immár se sapkát, se kesztyűt, se napszemüveget nem viselek. Az egyetlen utalás arra, miért is húztam ezen a verőfényes márciusi délutánon fekete öltönyt, a hímzett címeres fekete nyakkendőmön bujkál: a szimbólummal a vállalati iroda fejléces papírjain meg a cégéren találkozhatott, ha nyitott szemmel jár. A kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, ha felállna; egyébként csak lenézek rá. - Segítek, ha elfogadja. Összeszedni a holmiját. És hívok segítséget, ha megsérült. - Megdörzsölöm a szemöldökömet egy mosollyal, amint eljut az agyamig, mit mondtam. - Amivel talán kezdenem kellett volna. Bocs. Elég ijesztőt esett.

Flora & Charlie

-I’m walking on sunshine, wooooah! - Flora Hill-re sosem volt jellemző a szégyenlősség vagy hasonló, most is vidáman énekelget saját maga szórakoztatására, miközben hazafelé biciklizik a boltból. Kerékpárjának kis kosarában ott van a bevásárlás, nem kellett sok minden, így kényelmesen elfér az a néhány alma, kiwi, répa, meg egy nagy zacskó gumicukor, és még mellé fért a virágos kis táskája, benne néhány alapvető holmival, amit jó, ha az ember magánál tart.
Vörös tincsei lebegnek a menetszélben, imádja az érzést, szóval direkt nem is kötötte össze ezen a napon. Mivel egész kellemes márciusi délután van, így egy sötétkék nadrág van rajta, felül pedig csak egy halványrózsaszín, unikornisokat ábrázoló pulcsit visel. Lábán fehér-sárga pöttyös tornacipő virít, tehát elmondható, hogy hősnőnk igencsak feltűnő jelenség ma is, de hát aki ismeri csak látásból is, az tudja, hogy ez nála standard. Ők már csak akkor lepődnének meg, ha “normális” szettben látnák a lányt.
-I’m walking on sunshine, WOAAH!!! … aucs. a “woah” már nem (csak) a dalszöveg miatt hagyta el Pixie ajkait, hanem mert ahogy tervezett volna a parkba befordulni, hogy levágja az utat hazáig, valamibe beleakard biciklijének kereke, ő pedig szépen lerepült a vasparipáról. Annyiban szerencséje volt, hogy pont füves részre esett, ráadásul még nem nyírták le a gyepet, így egy fokkal puhább területen landolt, mintha a betonon huppant volna.
-Ó jaj Pixie, ezt ügyesen összehoztad.-dorgálja meg magát, ahogy körbenéz. A biciklijének első kereke kifordult a helyéről, a kosárból a bevásárlás szanaszét szóródott, a ruhája több helyen elszakadt, itt-ott fájdalmat érez, de egyelőre nem foglalkozik ezzel. Szemeivel egy bizonyos dolgot keres, és ki is szúrja tőle épp egy karnyújtásnyira. -Yaaay! Legalább neked nem lett bajod. - örömködik hősnőnk, miközben diadalittasan a feje fölé emeli az óriási zacskó gumimacit. Bárki tanúja ennek a jelenetnek, minden bizonnyal teljesen kattantnak gondolja Pixie-t, és hát legyünk őszinték…olyan nagyon nem is járunk messze az igazságtól.

kredit

Flora Hill és Charles Talent Max

Lényeg, hogy a gumicukornak nem esett baja

» De jó, hogy itt vagy hugi!
» Megmondtam, hogy megmondtam

Lényeg, hogy a gumicukornak nem esett baja

Similar topics

Similar topics

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Tags
Bővített keresés