Finch Colby

Hé Finch. Nincs miért bocsánatot kérned. Lola úgy vitte be a győztes ütést, hogy fogalma sem volt róla. A mondat gyomorszájon talált és csak a megszokás vezetett le a vitorlásról, miközben úgy szakadt fel minden rég varrasodott sem, mintha frissen nyúzták volna.

- Ha valaki bocsánatot kérhet az én vagyok. Csak azért nem tettem meg korábban...

Egy újabb befejezetlen mondat lógott közöttünk. Mert nem tudtam... nem tudtam, hogy mi is történik... szólt reszketően belső hangom, s felizzott bennem a jótékonysági bálon Lola alakja, ki kicsúszott kezeim közül, az utána következő zavaros éjszaka amit Nicole-lal töltöttem, majd Cathrine látogatása ahol olyan különösen és mélységesen megértettük egymást,s minek a végén most mégis itt álltunk egymással szemben mint két örvénybe került hajó.

Olyan undort éreztem saját lényem iránt mely hónapok óta nem fogott el. Egész halk nyögés hagyta el a torkomat és a fejemet ráztam, ujjaim tincseimet szántották. Hogy az ördögbe kerülök megint ebbe a helyzetbe...?! Hogy?! Mit csinálok rosszul?! Legszívesebben üvöltöttem volna ezeket a szavakat, de csupán a levegő áramlott ki némán torkomból. Gyűlöltem minden döntésemet. Korábban bestiális részemmel, a bennem lakó farkassal voltam haragban, de az állat tiszta hűsége és egyszerű gondolkodása volt az egyetlen melyet még elviselhetőnek tartottam belsőmben. Ugyanazzal a parázsló ellenszenvvel fordultam emberi lényem irányába mint egykor a farkaséba. A kocka megfordult. Ennyire... ennyire egyszerűen.

Magamon éreztem Lola érintését és már bántam, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy viszonozzam. Megérintettem azt a pontot ahol ujjai jártak, ujjbegyeim a legutóbbi farkasjáték közben szerzett szemfognyomokat tapintották, közben pedig végtelen fájdalommal meredtem az előttem álló boszorkányra.

- Ez az egész valahonnan nagyon mélyről jött... - szám és ajkam kiszáradt, mire a hang rekedtesen tört elő torkomból. Szerettem volna mosolyát viszonozni, de vonásaim kővé fagytak. Karja megindult az irányomba és egy másodpercre a kezemre fonódtak ujjai, én pedig mohón szorítottam meg a kelleténél talán kissé erősebben is. Apró keze elveszett széles tenyeremben.

- Te is - biccentettem olyan savanyú mosollyal mint akinek arcába romlott citromhéjat dörgöltek, majd kezeink elváltak egymástól és a farkas felvonyított belsőmben. Lola távolodni kezdett - újfent távolodott, csupán most szemmel kísérhettem a visszavonhatatlan folyamatot. Megráztam fejem. Nem, végignézni nem akartam. Nem volt hozzá több erőm. Felhúztam magam a hajóra és két másik szökkenéssel újra lent termettem. Noah szaga helyett a nő édeskés, gyógyfüvekre hasonlító illata lengte be a szalont. Nekitámasztottam hátamat a konyhaszigetnek és lassan lecsúsztam a földre. A walkie-talkie újra berregett.

Brékó, brékó. Havária történt. Nem a hajó. Nem a tengerész. A tenger veszett oda.

words || youtube || note: xx || kredit || inspirate by

Finch & Lola

A vád, miszerint valamiféle hátsószándékkal, vagy ami még rosszabb, ártó szándékkal jöttem ide, hozzá, mérgezett tőrként fúródott a szívembe. Finch hangja legalább olyan élesen vágta át a levegőt, mint ez a képzeletbeli tőr, emlékeztetve arra: ő már megtette ezt egyszer. Egyszerű igazság volt ez, amit én játékosan csavartam egy újabb találkozás lehetőségébe, és talán ezért is vitt be még egy ütést ezzel az emlékeztetővel, amitől megrebbentek a szemeim.

– Én pedig egy festmény miatt vagyok itt – feleltem egyszerűen és csendesen, de nem kevesebb őszinteséggel a hangomban. Mondhattam volna azt is, hogy miattad vagyok itt, de ehhez a végkimenetelhez ugyebár én magam voltam túl gyáva. Még akkor is, ha most minden sérelem ellenére úgy ittam magamba vonásainak és kék szemeinek látványát, mint ahogy sivatagban szomjazó ember veti rá magát a vizeskulacsra.

Az eltűnések? A kérdés – vagy talán kijelentés, nehéz volt eldönteni a hangsúlyából – meglepett, értetlenül vontam össze egy kissé a szemöldökömet. Tudtam az eltűnésekről, hiszen nekem is volt fülem, én amikor megtudtam, hogy egy vérfarkassal kezdődött az egész, talán még többet is próbáltam kideríteni az ügyről, mint ildomos lett volna, de ahhoz nem szereztem elég információt, hogy meg tudjam fejteni a feltételezés hátterét.

– Miért keresnélek az eltűnések miatt? – billentettem kissé oldalra a fejem, figyelmesen tanulmányozva a vonásait. A szemeimben nem volt nyoma másnak, csupán őszinteségnek, ahogy eddig is, de ahelyett, hogy kiradíroztunk volna néhány kérdőjelet, mintha csak egyre több gyűlt volna az eddigiek mellé.

Hosszabb tűnődés után láttam meg a felismerés jeleit az arcán, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy mire jött rá. Hogy annak semmi köze a kérdőjeleimhez. Történt valami a gimiben. Az arcom megrándult, a szemeimbe pedig beköltöztek azok az érzések, amelyeket az elmúlt fél évben próbáltam magamra zárni és megoldani; egyelőre kevés sikerrel. Nyeltem egy nagyot.

– Tess... – A szavak elhaltak az ajkaimon, mielőtt még megformáltam volna őket. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy nem ezért vagyok itt, nem akartam a saját világom problémáit az ő asztalára is ráborítani. Ahhoz túl terhes és bizonytalan volt a levegő. – Jól vagyunk – elégedtem meg végül ennyivel. Hiszen ez volt az igazság: semmit nem tudtam megoldani, semmit nem tudtam kijavítani, de senkinek nem esett baja. Egyelőre legalábbis biztosan nem.

Ahogy a szavak végül hangosan is megfogalmazódtak, láttam a villanásnyi fájdalmat a szemeiben, pedig ha volt valami, amiben biztos voltam, az az volt, hogy nem akartam őt bántani. Nem értettem a kérdését – ezt sem. A fejem újra félrebiccent egy kicsit, mert bár a feltételezés, miszerint nem látna itt szívesen, láthatóan értetlenséggel töltötte el, nem tudtam megfejteni az okokat. A magam értetlensége pedig, ha lehet, csak még tovább fokozódott.

– Nem haragszol a... – A mondat újfent félbemaradt, ahogy a felismerés szinte arcul csapott.

Nem az eltűnések miatt jöttél? Lola, én nem haragszom a boszorkányokra.

Kínomban kis híján kitört belőlem egy zavart nevetés, mert hirtelen minden összeállt a fejemben. Végre kristálytisztán láttam magam előtt a választ minden egyes kérdésemre, a felismerés azonban megkönnyebbülés helyett egy erőteljes gyomorszájon rúgás kellemességét ígérte. Fogalmam sem volt arról, hogy a falka kiéleződött a boszorkányokkal szemben, noha az eltűnéseket övező rejtélyek okán aligha hibáztathattam őket emiatt. Ami azt illeti, arról sem tudtam, hogy Finch időközben – ezek szerint – erősebb kötődést alakított ki a helyi falkával, de ez valamiféle örömmel töltött el, miatta.

Az viszont, hogy ennek fényében alighanem mindent félreértelmeztem a szavaival és a tetteivel kapcsolatban a mai napon, kellemetlen szúrást eredményezett a mellkasomban. Finch már maga mögött hagyott téged. A bizonytalansága nem a lezáratlannak érződő ügyünkből fakadt, hanem abból, hogy tudtomon kívül is bizonytalan határvonalon táncoltam ezzel a látogatással.

Fogalmam sem volt, milyen válaszra számítottam a következő mondatokkal, de egészen sorsszerűnek tűnt, hogy végül nem kapott esélyt az ajkain formálódó szavak kimondására. A walkie-talkie újra életre kelt, a pillanat pedig úgy foszlott szét, mint ahogy a szellő fújja szét a zavaros tejködöt az erdő sűrűjében.

Megmagyarázhatatlan fájdalom áradt szét a mellkasomban, mintha csak a kezdetben bevitt tőr terjesztette volna szét a mérget lassan, pedig nem volt min bánkódnom. Nem mertem Finch szemeibe nézni, mégis rákényszerültem. Titkon válaszokra vágytam, és most megkaptam őket. Éreztem magamon a tekintetét, de nekem szükségem volt néhány másodpercre ahhoz, hogy összeszedjem a darabjaimat és újra kerek egésszé formáljam magam.

Szerencsére ahhoz még éppen időben voltam, hogy elkapjam bocsánatkérő szavait, így amikor rápillantottam és megláttam, hogyan méregeti az asztalt, nem kellett gondolkoznom azon, mit teszek. Látszólagos könnyedséggel emelkedtem fel az asztal mellől, ujjaim egy ismerős mozdulattal, finoman fonódtak felém eső csuklója köré.

– Hé, Finch – billentettem a fejem kissé lefelé és oldalra, hogy el tudjam kapni a tekintetét. A magasságkülönbségnek hála ez viszonylag egyszerű művelet volt, és ha végre ismét megpillanthattam szemeinek tiszta kékjét, rámosolyogtam. – Nincs miért bocsánatot kérned – jelentettem ki, nem eresztve a pillantását. Hüvelykujjam finoman futott végig kézfejének hegekkel szabdalt bőrén, mintha csak meg akartam volna erősíteni a szavaimat.

Nem éreztem haragot vele szemben. Üresség és fájdalom marcangolt belülről, de ezeket a sebeket magamnak okoztam, ezért az én felelősségem volt begyógyítani is őket. Amikor viszont lábaim ismét a móló szilárd talaját érték, ez előtt még volt egy feladatom: el kellett törölnöm Finch szemeiből a szomorúságot.

– Csak ne mondd el, ha inkább mélyre rejted majd a kabinban – tréfálkoztam vele egy kicsit. Nem kellett, hogy még ő is pocsékul érezze magát miattam.

Tudtam viszont, hogy a mosolyom derűjének percei most már meg vannak számlálva, ahogy azt is, hogy nem fogom túlélni, ha a dokkok távolságot Finch oldalán kell majd lesétálnom. Magam mögött kellett hagynom és tartani magam az eredeti tervhez: kincsként őrizni a szívem mélyén azt a varázslatos estét, és elfogadni, hogy csak addig tarthatott.

– Örülök, hogy láttalak, Finch – szólaltam meg újra, és még csak hazudnom sem kellett. Tényleg jó volt látni őt, megbizonyosodni arról, hogy jól van, az élete pedig láthatóan ígéretesen alakul itt. Őszintén örültem ennek. Megérdemelte. – Vigyázz magadra – tettem még hozzá, és megengedtem magamnak, hogy egy szívdobbanásnyi időre a kezéért nyúljak és finoman megszorítsam azt.

Csak egyetlen pillanattal figyeltem tovább, mosolyogva, elraktározva magamban a látványát, ahogy a felhők közül előbukkanó nap fénye halovány derengésbe foglalta az alakját, aztán megfordultam, és kizárólag arra figyeltem, hogy távolodó lépteim ne keltsék azt az érzést, hogy menekülök.

Lezárást akartál, Lola.

A gonosz kis hangocska a fejemben látszólag nem törődött azzal, hogy a világom épp a darabjaira hullt, és csak annyi időm volt összerakni magam, míg haza nem érek a gyerekekhez.

Megkaptad.

◉ underneath the lilies ◉

Finch Colby

Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy a helyzet váratlansága és abszurd természete nem az egyetlen mely kellemetlen és nyugtalanító érzést kelt belsőmben. Farkasom rosszallóan morgolódott mélyemben szunnyadása ellenére, én pedig nagyot nyeltem amint sikerült beazonosítanom az elidegenedettség okát. A bestia figyelmeztetett. Gyávának tartott, én pedig igazat adtam neki, hiszen kettőnk morális mércéje ebben teljesen ugyanazon iránytű szerint kalibráltatott, a találkozás pedig tükörszovábá változtatta lelkiismeretemet. Mindenhol tetteimet, vagy éppen mulasztásaimat láttam és egyszeriben megvetéssel és szégyennel eltelve gondoltam vissza a bál éjszakájára, mikor ezen a helyen megszabadított ingemtől, s a hálószoba franciaágyára húzva a romlottság oltárán áldozott fel mindent, mit Lola mellett szép és lélekemelő élményként tartottam számon.

Nyeltem egyet és a festményt rejtő papírra meredtem kezeim között, melyhez egyszeriben méltatlannak éreztem magam. Majd következőnek a félelem mélyesztette belém fogait: miféle játék zajlik védőbástyáim túlfalán? Lolát úgy engedtem fel hajómra, hogy azzal tudtomon kívül életem lezárt kapuján vezettem át. Vissza már nem csinálhattam - legbizonytalanabb pillanataimon kívül nem is akartam -, de az ajtóra új lakatokat szereltem, a sebeket lefedtem.

A nevetés és mosoly szertefoszlott, visszafordítottam fejemet és észrevettem, hogy Lola feszülten figyel. Elkaptam pillantását, mint vízbe esett horgonykötél legvégét mielőtt azt a gravitáció a mélységhez szegezné és kissé előre hajolva vártam, hogy talán felel valamit az ügyetlenül összeeszkábált kérdésekre.

Úgy gondolod, idejönnék hozzád boszorkánydolgok miatt?

- Én elmentem hozzád boszorkánydolgok miatt - emlékeztettem kissé élesebben a kelleténél, de a hangszín nem ártó szándék, csupán a belsőmben eszkalálódó tehetetlenség döghulláma volt.

Boszorkánydolgok.

Ajkam elnyílt és az emlékezés terhes művelete ködössé tette látómezőmet, majd visszacsengett fülemben az utóbbi pár falkagyűlés ukáza, bőrömön felizzott a farkasközösségben parázsló boszorkányellenesség hangulata...

- Nem az eltűnések miatt jöttél...? - a mondat lehetett volna akár kérdés vagy kijelentés is, tekintetem pedig úgy pásztázta Lola szép vonású arcát, mint aki keményen elhatározta, hogy megfejti az érthetetlen talányt.

Közben valami újra felderengett. A gyűléseken nem csak az eltűnések, de a boszorkányközösséget sújtó másik gyanakvásra késztető és baljós esemény is közszájon forgott. Suttogtak egyfajta tárgyalásról... mely a gimnáziumi diákokhoz kötődött. Gimnázium... Lola...

Arcom megnyúlt és mintha értelmet nyert volna a nő mosolytalan és gondoktól terhes arca.

- Történt valami a gimiben... - ráncoltam össze a szemöldökömet már vagy századjára az elmúlt percekben és visszafojtottam a lélegzetemet, majd hozzáfűztem - Te és a gyerekek... jól vagytok...?

Lola csupán néhány szóval mesélt fogadott gyerekeiről kiket egyedül nevelt, nevük először nem akaródzott előtörni a feledés felszíne alól. Heath. És Tess. Azonosítottam a két nevelt fiatalt és újra beszívtam alsó ajkamat. Mikor végre megszólalt tekintetem követte kezének mozgását, majd átsiklott a kabinra melyre mutatott, s egyre jobban táguló szemekkel szívtam magamba minden egyes szavát.

Ezt nem akartam.

Szemem kissé összeszűkült, s kis híján felszisszentem amint a felém dobott tőr célt talált. Ezt. S mindenen végigmutatva, mi fontos volt nekem.

Nem akartam hívatlanul betörni az életedbe, mert nem tudtam, szívesen látott vendég lennék-e.

Hátradőltem, tenyereimmel toltam felsőtestemet míg hátam a támláig nem ért, karjaim kifeszültek, ajkam ó-betűt formázott és arcomat a tehetetlenség tüze torzította el.

- Te nem akartál hívatlan vendég lenni? - ismételtem el a képtelen ötletet, lelki szemeim előtt megjelent az a sima úriember, a boszorkány az árverésről, ki kis híján feldöntött mikor egy itallal a kezében igyekezett hozzá, s szinte beleőrültem a tudatba, hogy olyan kirakós darabot próbálok a régóta üresen álló helyre beszuszakolni, mely sehogy sem illett oda.

- Lola, én nem haragszom a boszorkányokra, nem vagyok olyan mint a falka többi része - ráztam meg a fejemet, hiszen úgy tűnt arra céloz, hogy az ősszel történt fenyegető eltűnések fényében szükségszerű volt elkerülnünk egymást. De ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért szakadt meg a kapcsolat közöttünk a nyáron. A tárgyalás...

- Nem szokásom ítélkezni, elmondhattad volna, ha történt valami - hiszen valaminek történnie kellett. Csupán nem akarta megosztani velem. Hiszen a bálon amúgy sem viselkedtem úgy mint aki érdemes ilyesmire. De akkor a fekete hajú boszorkány...?

Keze kinyúlt és egy másodperc törtrészéig mintha szívem megszűnt volna dobogni ahogy olybá tetszett, hogy kezemért nyúl, de végül a becsomagolt keretet cirógatta meg. Végigfutott a hideg a hátamon. Felemelte pillantását én pedig nagy levegőt vettem, hogy feltegyem kérdésemet, számat kinyitottam...

A walkie-talkie berregve törte szilánkosra a pillanatot, ahogy szaggatva megszólalt az előbbi hang a vonal túlvégéről.

- Főnök...?

Felvettem a készüléket és olyan erővel szorítottam, hogy ujjaim elfehéredtek. Benyomtam a gombot.

- Jövök.

Nem volt lehetőségem további puhatolózásra és a walkie-talkie-t az övemre erősítve lassan visszabújtam a munkaoverálba. Lola arcát fürkésztem, kinek neve a számra égett és lelakatolt minden onnan előtörő hangot. Egy pillantásért, vagy mosolyért reménykedtem.

Felálltam és kissé lehorgasztottam fejemet, tekintetem üvegesen meredt a fa asztalra.

- Én... nagyon sajnálom...

ezt az egészet - akartam hozzátenni, de ez pontosan egy lépéssel messzebbi távolság volt mint védvonalaim. Lola most lelép a hajóról mint akkor fél éve és megint eltűnik. Megkeményítettem magam.

Teljes csendben lépdeltünk fel a lépcsőn, mint akik láthatatlan ravatalhoz járulnak. Elsőnek léptem le a hajóról és nyújtottam kezem újfent Lolának, hogy magam után segítsem.

- Nagyon köszönöm, hogy elhoztad nekem - intettem fejemmel a bent lapuló kibontatlan csomag felé és szomorkásan elmosolyodtam.

words || youtube || note: xx || kredit || inspirate by

Finch & Lola

Volt valami költői abban, hogy a tél hidege és annak a nyári estének a meleg épp ugyanakkora szakadékot alkottak, mint amit magunk között is éreztem. Azt hiszem, mindvégig ez volt az, ami az észrevétlenségre motivált; a félelem ettől a pillanatól, a szemeiben ülő érzésektől és a lelkemben újult erővel felbolyduló vihartól. Ezért féltem szembenézni vele, most mégis itt voltunk, és hiába osztottunk meg egymással oly’ sok mindent egy varázslatos estén, mintha idegenekként néztünk volna szembe egymással.

Ami, bár fájt bevallanom, akár igaz is lehetett. Fél év alatt nagyon sok minden történhet és nagyon sok minden változik, de nem azzal a céllal jöttem ide, hogy a Finch életében esetlegesen beállt változások után puhatolózzak. Nem, egy csendes búcsú sokkal jobban esett volna, hogy aztán tényleg ne toppanjak be többé hívatlanul a mindennapjaiba.

Végül mégis azon kaptam magam, hogy a józan ész helyett újra a szívem szavára hallgatok, és mielőtt kétszer meggondolhattam volna ezt a döntést, már a hajó felé léptem Finch után, ujjaim pedig ismerősen simultak a kézfejére. Csupán egy pillanatra villant elém ugyanez a momentum fél évvel korábbról, de az izgalom helyett most a félelem késztette a szívemet hevesebb tempóra. Másik kezem ujjait ugyanoda helyeztem, ahová annak idején instruálta, tekintetem azonban a kézfejét figyelte. Nem annyira az olajfoltok keltették fel a figyelmemet, mint inkább azok a hegek, amelyek legutóbb még nem húzódtak a bőrén, de ellenálltam a kísértésnek, hogy megsimítsam őket az ujjaimmal.

Emlékeztem még a hajó mozgására, meg tudtam tartani az egyensúlyomat, a mozdulat pedig, amivel elkaptam a hátrahagyott üveg nyakát, talán csak a berögződött szokás volt, amivel a gyerekek után is mindig utánuk vittem, ha az asztalon felejtettek valamit. Nehéz volt nem arra gondolni, hogyan lépdeltem végig utoljára ezeken a lépcsőfokokon, mégis folytattam az utamat, míg be nem értem Finch után a kabinba.

Az üveget észrevétlen mozdulattal helyeztem a kis pultra a jobb kezemnél, mielőtt lehúztam volna a kabátom cipzárját a kellemes meleg miatt. Miközben a tekintetem körbejárt odabent, felidéztem azt a könnyű, meleg érzést, amikor először beengedett itt az életébe, de ezúttal betolakodónak éreztem magam. Nem tudtam nem észrevenni az arra utaló nyomokat sem, hogy mintha már nem egyedül lakná a hajót, lelki szemeim előtt pedig felderengett annak a gyönyörű, szőke hölgynek a képe, aki a jótékonysági bálon láttam a karján, de elhessegettem a gondolatot. Női kéz nyomát nem véltem felfedezni a kabinban, és egyébként sem lett volna közöm hozzá, még ha az a kellemetlen érzés vissza is tért a mellkasomba a gondolattól.

Az ülőgarnitúrára ereszkedve figyeltem, hogyan veszi Finch újra a kezébe a festményt, aztán a pillanatot, amikor rájött, mit is takar a papír. A nevetése mosolyt csalt az arcomra, mert egy pillanatra felelevenítette azt a Finchet, akit megismertem ezen a hajón, ám a pillanat gyorsan véget ért, és aztán átadta a helyét valami egészen másnak. Megengedtem magamnak, hogy őt figyeljem, míg ő a plafontól remélt válaszokat; tekintetem végigfutott arcélének markáns vonalán, és arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy nem szoktam portrékat festeni. Egy vitroláshajót még könnyebb volt megmagyarázni.

Aztán kitörtek belőle a vádak, én pedig megrebbenő szemekkel hallgattam a felém szúrt kérdéseket. Nem ijesztett meg, ujjaim mégis szorosan kapaszkodtak össze az asztal lapja alatt, mert egyszeriben szembesített azokkal a kérdésekkel, amikre még magam sem találtam a választ. De...? Miért most? Nem intézhettem el azzal, hogy „nem tudom”, az utolsó kérdése azonban segített valamelyest – erre legalább el tudtak nyílni a szemeim, miközben kissé hátrébb húztam a fejem a feltételezés súlyától.

– Úgy gondolod, idejönnék hozzád boszorkánydolgok miatt? – kérdeztem vissza. A hangom nem volt támadó, inkább csak fájt a lehetőség, hogy hinne ebben. Hogy azt az estét, amikor hozzásegített az életemből való röpke kilépéshez, arra használnám fel, hogy bármilyen módon is ártsak neki. Ha így volt, még annyi keresnivalóm sem volt a Whănau fedélzetén, mint eredetileg gondoltam volna.

Újra csend ereszkedett közénk, és miközben Finch feszült vonásait figyeltem, amelyek mintha méltán tükrözték volna belső vívódását, eszembe jutott, mit mondtam neki akkor, a fedélzeten. Kíváncsi voltam, milyen vagy a saját közegedben. Jól áll, tetszik. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, miszerint ebbe most páros lábbal tiportam bele, de végül a walkie-talkie meg is szakította a pillanatot.

Ugyancsak nem kerülte el a figyelmemet az édesanyja említése, mégsem szóltam egyetlen szót sem. Ez csak tovább erősítette bennem a feltételezést, miszerint útban vagyok, mégsem volt lehetőségem egy bocsánatkéréssel kimenteni magam, mert visszakaptam a saját kérdésemet, és ez egy kicsit meglepett.

– Persze – hangzott fel aztán a hasonszőrű válasz is, amely sok mindent rejtett magában, de nem hittem, hogy Finch hallani szeretné az anyai szerepemben vallott totális kudarcomat, vagy épp azt a döntésemet, hogy emiatt minden más kizártam az életemből. Őt is.

A festményt figyelve vettem egy hosszú, mély lélegzetet.

– Sajnálom, Finch – szólaltam meg végül, megtalálva a maradék méltóságomat, tekintetemet az övére emelve. – Nem arról van szó, hogy nem akartam találkozni veled. Ezt nem akartam – gesztikuláltam körbe a kabinban, lefedve ezzel Noah-t, az üveget, a lakótársát, az anyját, és ki tudja még mi mindent. – Nem akartam hívatlanul betörni az életedbe, mert nem tudtam, szívesen látott vendég lennék-e – fűztem hozzá egy magyarázatot is.

Nem tettem említést másról. Nem hoztam szóba a jótékonysági bált, az egyre növekvő feszültséget Tess és Heath körül, a tárgyalást, Tess eltűnését... Ahogy nem árultam el neki azt sem, hogy amikor először a fülembe jutott egy vérfarkas rejtélyes halála, a gyomrom összeugrott, és én életemben először tudatosan ártottam bele magam valamibe, ami nem az én dolgom volt, mert minden egyes eltűnést követően tudnom kellett, hogy nem hangzik el a Finch Colby név. Nem mondtam semmit, mert ha tudatni akarta velem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég, akkor ezt kész voltam elfogadni.

– Az időzítésre nem tudok magyarázatot adni. Nem mindig én irányítom az ilyesmit – pillantottam ismét a festményre, egyik kezemet felemelve, mutatóujjamat végighúzva a becsomagolt keret egy részén. – Csak azt tudtam, hogy nálad van a helye. Egyszer megígértem, hogy megmutatom – utaltam először nyíltan, finoman arra az estére.

Csak lassan emeltem rá újra a szemeimet. A lapjaim legfontosabb részét kiterítettem előtte az asztalon, és rajta állt, hogy mit kezd velük. Nem akartam azt éreztetni vele, hogy bármivel is tartozik nekem, hogy ne mondhatná azt, hogy köszönöm, Lola, viszlát. Még csak azt sem kérdeztem meg, ő miért nem próbált felkeresni, mert egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy most levesszük-e a kötést a begyógyult sebekről, vagy feltépjük azokat.

◉ underneath the lilies ◉

Finch Colby

Nem, nem feltétlenül, de szerintem érteni fogod.

Semmi sem jutott eszembe és semmit sem értettem. A telihold még közelíteni sem közelített, nekem pedig ellepte az elmémet az a szokásos vastag és mindent megbénító köd, mi a bestia térnyerésének előhírnöke volt. A farkas érdeklődve emelte fel mancsain pihentetett fejét és szemlélte meg a boszorkányt, a belőle áradó mágiára pedig elégedetten morgott egyet. Orromon keresztül ő is információmorzsákhoz jutott és felismerte a nőt aki segítségére volt egyik első rose harbori átváltozásom előestéjén. Lola jó. Lola marad. Üzente gondolataimon keresztül, csak hogy visszahajtsa fejét mancsaira és tovább szunnyadjon, mint a hónap túlnyomó részében.

Első spontán kitörése óta már nem rettegtem megjelenésétől. Nem úgy mint kora ősszel Lola felbukkanásának eshetőségétől, s mindent mi érzés felettem körözött, hogy egy nyugodt pillanatomban leszállhasson, elhessegettem, örökre elűztem, lelki békémet teljesen más vizeken horgonyozva le. Minden porcikámat... a felelősségvállalás édes terhe tette dolgossá. Most már akadt kivel megihattam egy korsó sört egy hosszú műszak után és éjszakába menően űztünk egy rejtélyes alakot falkatársammal az erdő sötétjében... Lola talán rám sem ismert volna, ha minderről tudomása van. Legszívesebben azt állítottam volna, hogy sosem ismert igazán, de olyan természetességgel osztottuk meg életünk egyes részleteit közös hajózásunk alkalmával, hogy fájó vereségként könyveltem el: nagyon is sokat fedtem fel magamból valakinek aki utána eltűnt, mint felszívódó bárányfelhő.

Egy legyintéssel igyekeztem belefojtani a szót, miután kifarolt volna néhány beszélgetéssel töltött percből és talán kérdésemmel is sikerült ajkára fagyasztanom a lehetőségnek ezen csíráját.

- Akkor... fáradj be - intettem és teljesen megelevenítve vacsoránk lépéseit ugyanarra a helyre léptem ahol akkor álltam és a kezemet adtam, hogy felsegítsem a kapaszkodóknál. Tenyeremet olajfoltok, kézfejemet farkasok fogainak karcolása díszítette. Külsőmben sehogy sem tükröztem ezt a jól fésült, tiszta és lovagias férfit ki talán a vicc kedvéért és egymás ugratásáért ment bele egy vacsora könnyelmű ötletébe.

Itt tudsz megkapaszkodni, segítek fellépni.

Ha felkapaszkodott, hát követtem, a hajó pedig komótosan oldalra dőlt míg be nem léptünk a cockpitba, onnan pedig elsőként siettem le a lépcsőn az ajtót kitárva. A whisky-s üvegről teljesen elfeledkeztem.

Odalent a kinti zordsággal ellentétben narancs és aranyfényben játszó fali karnisok, s egy felakasztott viharlámpa fénye várt, valamint a fűtésre használt klíma melege. Kioldottam munkaoverálom felső részét, majd lehajtottam derekamig és a két ruhaujjat összekötöttem, hogy megtartsam derekamon. Alatta hosszú ujjú termo felsőm bukkant ki.

Rögtön a konyha mosogatójához léptem és az odakészített alkoholos kézmosóval alaposan átdörgöltem kezemet, hogy eltüntessem a mocsok nyomait, majd egy konyharuhában megtörölve újra a kezembe vettem a csomagot és invitáló mozdulattal mutattam a konyhasarok mögé épített szalonra, hol az asztalt beépített ülőgarnitúra vette körül. Elhelyezkedtem Lolával merőlegesen majd magam elé tartottam a papírba rejtett titkot és rábámultam a zsírpapírra, mélyen beszívtam a levegőt.

- Ha az van ebben amire gondolok... - kezdtem olyan hirtelen mielőtt meggondolhattam volna magam, majd nevetés hagyta el a számat, mely végül csak a kiáramló levegő süvítésévé soványodott. Becsuktam szememet, a hajó mennyezete felé fordítottam arcomat, majd a kísértésnek ellenállva letettem a valószínűleg festményt rejtő csomagot az asztalra, s néhány másodperc után visszafordítottam fejem és Lola felé fordultam.

- Nem akartál találkozni velem, de...? - felemeltem a csomagot mutatóujjammal rábökve és vállaimat az értetlenségtől vezérelve felhúztam. Mi a franc? kérdeztem magamtól és arcomon megkeményedett állkapcsom izma.

- És miért most? - tört ki belőlem az újabb kérdés egyre felzaklatottabban - Miért... ööö... Lola, én nem értelek. Ez valamilyen boszorkánydolog? - szaladt össze szemöldököm és tágult ki a szemem, ajkam elnyílt. Kegyetlenség. Mintha valaki szánt szándékkal rendezte volna úgy az eseményt, hogy az elbizonytalanítson és kibillentsen mindenből, mit két kezemmel építettem fél év alatt. Az idő felértékelte megismerkedésünket, az akaratom pedig szépen lassan semmissé tette. Most, hogy az eltűnések megritkultak és a falka befogadó szeretettel viseltetett irántam, megpihentem a dolgos hétköznapok ellenére.

Vihar előtt a legsimább a vízfelszín. Az ajkamba haraptam. Lola nem volt méltó arra, hogy a hajó belsejébe lépjen miután magammal hurcoltam azon a szerencsétlenséggel teli éjszakán falkatársamat a hálófülkémbe, ahol testébe feledkezve gyógyítottam azt a tátongó sebet mit az elárulás érzete okozott. Akkor sem volt méltó rá, ha fogalmam sem volt, hogy mit tettem amiért megszakadt a kapcsolat közöttünk és amivel nem egy álmatlan éjszakán át bámultam a plafont, míg messzire száműztem a tőle kapott, holdvízzel átitatott kendőt és lezártam ügyünket.

Szívesen felálltam volna és kijelentettem volna, hogy "ez nekem sok". De semmi mást nem gyűlöltem jobban ennél a három szónál, mely olyan gyengévé tette az embereket és oly' sokáig kötött gúzsba engem is. Ezen már túl vagyok, emlékeztettem magam életem változásaira és beszívott alsó ajkamat kiengedve a nő felé fordultam. Nyitottam a számat és ebben a pillanatban megszólalt az övemre szerelt walkie-talkie.

- Finch, anyád keres téged az irodánál.

Felszisszentem. A legjobbkor. Ráérősen lehalásztam a készüléket az övről, majd egy szívdobbanásnyi szünetet tartva azután, hogy a szám elé emeltem, így küldtem a választ.

- Mondd meg neki kérlek, hogy bent várjon meg, nemsokára ott leszek.

Elengedtem a gombot és leeresztettem a walkie-talkie-t az asztalra. Egy újabb kérdés kívánkozott ki belőlem.

- Minden rendben...?

Nem tudtam elhinni, hogy igen. Lola színe megkopott, s szépsége most is magával ragadott, de szeme szomorú maradt még akkor is ha szája szeglete felfelé gördülve hazudott.

words || youtube || note: xx || kredit || inspirate by

Finch & Lola

A szó szerinti hideg valóság olyan váratlan erővel taglózott le, mint amilyen váratlanul Noah megjelenése, majd Finch hangja ért. Szolid megfogalmazása lett volna a dolgok ilyetén alakulásának, hogy ez nem jött be, Lola, de hiába akart egy meglepően domináns részem zsigerből elmenekülni a helyszínről, a lábaim mintha mégis földbe gyökereztek volna a mólón. Tekintetem az ismerős szempárba fonódott, majd lassan, ahogy a látóterem tágulni is tudott egy kicsit, magába itta az egész lényét.
Akaratlanul is felderengett lelki szemeim előtt a pillanat, amikor ugyanebben a helyzetben álltunk egy meleg nyári estén, de Finch akkor mosolygott, a szemei pedig úgy csillogtak, mint az óceán vize a lemenő nap fényében. Szinte éreztem a kezemet finoman, de biztosan körbefonó ujjait, ahogy felsegített a hajóra, megmutatva a biztos kapaszkodópontokat is, mégsem hagyva kizárólag a gravitáció és a saját képességeim együttes ítéletére, hogy talpon tudok-e maradni a fedélzeten.
Szerettem azt az estét.
Ezúttal azonban nem az általam hozott pezsgő üvege koppant finoman az asztalon, hanem a whiskyé, aminek nyakát ujjai a kézfejem helyett fogták, és ő nem csak nem várta az érkezésemet, de talán nem is választotta volna, hogy megjelenjek itt, ha hagytam volna neki lehetőséget rá. Már ez a hosszú pillanat is mintha egy örökkévalóságig tartott volna, míg csak némán néztünk egymásra; ennek fényében az azóta eltelt fél év olyan hosszúságúnak érződött, hogy hirtelen még nehezebbnek tűnt feldolgozni, mint eddig.
A kérdésemnek talán nem volt létjogosultsága, a válaszul érkező persze azonban akaratlanul is egy apró, lágy, értő mosolyt varázsolt az arcomra. Olyan reakció volt ez, az azt követő lemondó gesztussal egyetemben, amilyet én is adtam volna bárkinek, aki rákérdezett volna, minden rendben van-e a gyerekekkel.
– Tudom – szólaltam meg finoman, annak ellenére, hogy a mondat befejezése kimondatlanul lebegett köztünk a levegőben. Nem azt tudtam ugyan, amit ő, csupán abban voltam tapasztalt, milyen érzés elveszett és dühös fiatalokkal megvívni életük nagy csatáit.
Meglepett és értetlen kérdése volt az, ami végül ki tudott ragadni abból az álomszerű, delíriumos állapotból, amibe akaratlanul is beleragadtam őt figyelve. Nem bántam, mert egyszerűbb volt tekintetemet a becsomagolt festményre vezetni, mintsem rajta tartani, bár a válaszom így is kevésbé sikerült összeszedettre, mint azt szerettem volna. A gyorsan és észrevétlenül stratégiám átírta magát gyorsan és hatékonyan címre, az újrakalkulált tervem most úgy festett, hogy átadom neki a festményt, és még azelőtt eltűnök innen, hogy megnézné, mi van a csomagolópapír alatt...
Aztán ez is gyorsan dugába dőlt, mikor könnyedén elém szökkent a mólóra. Kissé vontatott mozdulattal néztem fel rá, éreztem, hogy az arcom a decemberi hideg ellenére is felmelegszik egy kissé, mert a látványára sem voltam felkészülve, nemhogy a közelségére. Kék szemei olyan kutatón figyeltek, hogy attól féltem, szó szerint a vesémbe lát velük, mégsem volt bennem elég erő, hogy megszakítsam a pillanatot. Tekintetem végigfutott az ismerős vonásokon, de közben azt kívántam, bárcsak az a vidám magabiztosság ülne a szemeiben tükröződő kérdések hátterében, nem pedig a hitetlen értetlenség.
Tulajdonképpen a festmény volt az egyetlen pajzs köztem és közte, mégsem szorongathattam azt örökké magam előtt. A tervem egyre inkább kisiklott az alaposan megtervezett vágányairól, de a lényeg nem változott: ezt neki hoztam el. Őt illette, még akkor is, ha a reakciója elárulta őszinte tanácstalanságát. Nem bántott a gondolat, hogy nem emlékszik arra, mit kért tőlem annak idején; valójában a festmény sem azért készült el, mert ő kérte, de ettől még az övé volt.
– Nem, nem feltétlenül, de szerintem érteni fogod – válaszoltam meg a kérdését egy finom mosollyal, pillantásomat egy másodpercre a csomagra vezetve, majd vissza a szemeire. Én már akkor is annak a lehetőségét láttam a festményben, hogy emiatt újra láthatom majd, de nem gondoltam volna, hogy ez végül ilyen hosszú idő után és körülmények között valósul majd meg.
Az elveszett, tépelődő pillantások, amelyek a dokkok, a kikötő, a hajó, majd a keze között ugráltak tanácstalanul, újabb kijózanító pofonként hatottak rám. Megfeledkeztem arról, hogy nem csak az én tervem ment tönkre, hanem nyilvánvalóan felülírtam az övéit is, hívatlanul törve be újra az életébe, megzavarva a munkájában és egy ki tudja, milyen eredetű konfliktusban is.
– Nem szeretnélek fel... – szólaltam meg ugyanakkor, amikor ő is, de az én bocsánatkérő szavaimmal ellentétben az ő ajkait egyetlen kérdés hagyta el, az előző pillanatok utána talán meglepő határozottsággal. Követtem a mozdulatot, ahogy fejével a Whănau felé intett, a szavak pedig egy pillanatra a torkomra fagytak. A szívverésem újra felgyorsult, már szinte a fülemben dobolt, de akkor sem tudtam volna parancsolni neki, ha tudtam, fennáll a veszélye, hogy ő is meghallja.
Nyeltem egyet. A tervem most már alapjaiban rengett meg, mert az egészet arra az elméletre alapoztam, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha azt a nyári estét megőrzöm annak, ami volt: egy apró csodának az emlékeim között. Sok munkámba telt, mire meggyőztem magam erről, és ha most a hajó kecses vonalaira néztem, az asztalra, ahol vacsoráztunk, ha a kabinra gondoltam, ahol beengedett egy kicsit az életébe, árulónak éreztem magam, és elevenen vágott belém az a furcsa, keserű érzés, ami oly sokszor megkísértett. Hoztál egy döntést, Lola. Ki kell tartanod mellette, súgta a fülembe egy hangocska, és én hinni akartam neki.
Elhatározással a fejemben szakítottam el a tekintetemet a hajóról, mégis azon kaptam magam, hogy Finch szemeinek elveszettsége megfoszt ettől a határozottságtól. Tartozol neki ennyivel, szólalt meg a másik hang a fejemben, teljessé téve odabent a zűrzavart. Éreztem, hogy kiszárad a szám, mert fogalmam sem volt, melyik öklömbe harapjak. Átkozottul könnyű lett volna lerázni magamról a felelősséget ráfogni mindent az eltelt idő hosszúságára vagy a saját apró sérelmeimre, de tudtam, hogy végső soron én voltam az, aki elszigetelte magát. Megérdemelné a válaszokat.
– Igen – hallottam meg végül a saját hangomat még azelőtt, hogy a fejemben világossá vált volna a döntés. Egy biccentéssel adtam hangsúlyt a válasznak, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy ezzel magamat szeretném-e győzködni, vagy inkább őt.
És bár egy részem még mindig szívesen elfutott volna, ha ő nem táncolt vissza, és a kezdeti határozottsággal a hajóra vette az irányt, én követtem. A bordáim ketrecében nyugtalanul verdeső szívvel, görcsbe rándult gyomorral, de követtem.

◉ underneath the lilies ◉

Finch Colby

Felhelyeztem a terítéket és kétféle poharat tettem az asztalra: egy vizeset és egy alkoholosat. Úgy éreztem, ha már Lola engem is megtisztelt a választás lehetőségével, hát én is tetemre hívom őt.

Takaréklángra tettem az ételt, majd gyertyát gyújtva kiültem a fedélzetre. Meglepően tapasztaltam, hogy magabiztosság és kíváncsiság önti el testem a szorongató izgalom helyett, mely csak még büszkébbé tett. Az alkalom különlegessége és a szeretet, melyet hajóm és életformám iránt éreztem visszahozott valamit abból a régi csillogásból, mely engem övezhetett. A nyár leghosszabb nappalait éltük, így a nap még csak ekkor kezdte megközelíteni a horizontot a hátunk mögött. A meleg narancs színű fény beborította a hideg kék eget és a szürke hullámokat és izzó aranyba fonta a kikötő minden hajóját és az árnyakat megnyújtotta. Hunyorogva próbáltam meglátni a távolban sürgő forgó alakok közül azt, amelyik ma este az én hajóm vendége lesz.

A zord december párbajt indikáló kesztyűként csapta arcunkba a hideget egy lágy szellő kíséretében, mely habár nem lehetett erősebb a júniusi melegben tapasztalt lengedezésnek, azonban most durva kifigurázása volt mindennek, mint fél éve itt éltünk át. Fél év. Úgy szorongattam a Whănau vantniját, hogy ujjbegyeim, melyek az imént még pirosan izzottak a téli mínuszoktól, most elfehéredve tiltakoztak a túlzott nyomás ellen. Fél év. Pontosan ebben a testhelyzetben állva fogadtam a pezsgővel érkező Lolát. Nyár volt és egy pillanatra úgy éreztem, hogy loptam magamnak néhány órányi boldogságot a múlt zsákjából. Beszélgettünk és úsztunk a forróságig hevült tengerben, s hiába meséltünk érintőlegesen múltunk szúrósabb ágakkal körbenőtt tisztásairól, a nap bevilágította a zöld területet, melyen könnyelműségből bontott virágot a június és...

És most tél volt.

Valami az arcomba rúgott és szinte hallottam amint repedés fut végig a virág fölé helyezett üvegbúrán, melyet ezen hosszú hónapok során eszkábáltam az öcsémmel töltött órák, anyám oltalmazása és a falka feladatai minden rendelkezésemre bocsátott erejével.

Olyan lassan tettem az égetett szesz üvegét a letakart kis asztalra, melyen Szent Iván éj előtt megvacsoráztunk, mintha valaki megsokszorozta volna a gravitáció erejét a kikötő területén.

- Ez itt a Whănau – mosolyodtam el szelíden, hajóm neve mindig csilingelve hagyta el a számat – Jártál már vitorláshajón? Itt tudsz megkapaszkodni, segítek fellépni.

Azzal, ha engedte, figyelmesen elvettem tőle a pezsgőt, felléptem, majd másik kezét a vantnikra segítve, hogy kapaszkodót találjon, őt is magam után segítettem. A hajó ingatag mozgása bizonytalanná tette azokat, kiknek a lába nem szokta a hullámokat, így egészet a cockpitig vezettem, hol a megterített asztal várt bennünket.

Mély levegőt vettem, vállaim megemelkedtek és úgy csóváltam fejem, mint aki szabadkozik, hogy egy igen fontos és különösen nehéz kérdésre sajnálatos módon nem tud választ adni. Minden rendben...? Fogalmam sem volt róla.

- Persze - böktem ki nagy nehézségek árán és kezem megindult, hogy abba az irányba célozzon amerre Noah eltűnt, még a visszatérés ígéretét sem hordozva a sebesség által generált menetszélben, de végül leengedtem karomat a lemondás jeleként - Ismerem milyen ez. Csak... dühös...

...'hisz tudod. Nem beszéltünk Noah-ról sosem, hiszem nem létezett Noah, sem semmi más ami azóta csordultig töltötte életem poharát, s hiába ocsúdtam fel, hogy Lola a gimnázium tanára, a fiú és a nő közötti távolság mégsem tűnt összeköthetőnek egyetlen mondattal. Mintha megszakadt volna a tér és idő kontinuuma.

Csak a meglepődött kérdésemre érkező hirtelen és határozott válasz térített némileg észhez. Ekkor vettem észre a nagy és vékony csomagot melyet maga előtt szorongatott, így a hajó oldalára lépve leszökkentem a mólóra, s ezzel annyi távolságot tüntettem el kettőnk között mely alagútra emlékeztetett, a végén csupán pontszerű, halvány fénysugárral.

Nem bírtam levenni a tekintetem Loláról és leplezetlen arcátlansággal pásztáztam arcát. Emlékét úgy őriztem meg elmémben amilyen a velem eltöltött idő alatt volt: nevetett, nem félt a tréfától és a szeme környékén szaladtak ráncokba a szarkalábak, nem pedig a szája sarkát barázdálta mélyre a szomorúság. A téli szürkeség a mellettem eltörpülő magassággal rendelkező boszorkányt mintha a bánat ecsetével színezte volna át. A lemenő nappal játszó meleg arany fények még csak nyomokban sem maradtak meg hajának rejtekében.

Elszakítottam pillantásom vonásairól és megmerevedett testtartással a rejtélyes külsejű és tartalmú csomagra meredtem. Ez meg...? Életemben nem láttam hasonlót, pedig a régi időkben Timmy-vel számtalanszor fuvaroztunk mindenféle alakú és bevonatú holmit Fokváros utcáin. Felém nyújtotta és én nem tehettem mást, mint finoman megragadtam a két sarkát két kezemmel, ujjaimmal ügyelve, hogy a munka mocska ne hagyjon pecsétet a papíron.

- Öm - úgy erőltettem agyam fogaskerekeit ahogy ember fordítja el az indítókulcsot rossz autóban - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem... - motyogtam zavarodottan a tárgyat szemlélve - Az igazat megvallva... egyáltalán nem értem - felemeltem államat és a szemébe néztem - Tudnom kellene, hogy mi ez...?

Őszinte elveszettség borított leplet lám és ólomsúlyként húzott le. Magamban tépelődve vetettem egy pillantást abba az irányba amerre Noah eltűnt és a kötelesség és személyes ügyek hiénaként széttépő bestiái között vergődve szinte csapdába estem. Égtem a falka iránti lojalitás, az embereim felé engem kötő felelősség és a megannyi megválaszolatlan kérdés máglyáján. Idegesen rágtam ajkam belső részét.

Tanácstalanul néztem a kikötőmesteri irodára, a Whănau-ra, majd a kezemre mely a csomagot szorongatta.

- Ráérsz most? - kérdeztem határozottan és félreérthetetlenül biccentettem a hajó meleget ontó belseje felé.

words || youtube || note: xx || kredit || inspirate by

Finch & Lola

Körülbelül két héten keresztül vívtam a magam sajátos kis szélmalomharcát a festménnyel.
Mondhatnám, hogy fogalmam sem volt, mit akar tőlem, de ez azért elég súlyos ferdítése lenne a valóságnak. Az igazság az, hogy már a festmény elkészültekor pontosan tisztában voltam annak céljával, de egyszerűbb volt elodázni a valóságot. Voltak napok, amikor letakartam a vásznat. Ezután olyan napok következtek, amikor hagytam, hogy fedetlenül álljon az állványon; hogy önnön bátorságom bizonyítékaként, vagy inkább azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor rápillantottam, az orrom alá dörgölje a csúfos hibáimat, azt nehéz lett volna eldönteni. Megpróbálkoztam azzal is, hogy bevittem a szobámba. Eldugtam az ágy alá, aztán kivettem onnan. Letakartam, majd ismét felfedtem. Tüntetőleg meredtem rá percekig, aztán tüntetően nem néztem rá egy teljes napig.
Mígnem eljutottam abba a fázisba, amikor tudtam: ha nem bírom végre cselekvésre magam, Sam engem is kezelésbe fog venni a diákok mellett. Nem mintha nem fért volna rám néha napján, de így is épp elég feszültség dolgozott bennem, szükségtelen volt még ezzel is tetézni.
Tökéletes és tökéletesen óvatos tervem volt. A keretre feszített vászont körbevettem zsírpapírral, hogy megvédjem a festményt, aztán alaposan becsomagoltam. Nem engedhettem meg magamnak a díszes csomagolópapírt, de nem is volt baj; a kissé vastagabb, natúr papír sokkal biztosabb védelmet nyújtott a festmény számára, ez pedig fontos tényező volt, elvégre nem tudhattam, Finch mikor találja majd meg azt. A tervem ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy Finch ne szerepeljen benne. Úgy értem, közvetlenül. Nem, egyetlen célom volt, mégpedig az, hogy a tökéletes pillanatban felcsempészem azt a Whănau fedélzetére, aztán olyan gyorsan és észrevétlenül tűnök el a kikötőből, mint ahogy érkeztem.
Gyorsan és észrevétlenül; ez volt az aznapi mottóm.
Így kerültem a kikötőhöz, a decemberi hideghez öltözve, ujjaimmal a gondosan becsomagolt festményt szorongatva. Izgultam, a szívem a torkom dobogott, mintha legalábbis újra tinédzser lettem volna, aki épp szökésben van és a lebukás fenyegeti... de erre inkább nem is gondoltam, mert a szökésben lévő tinédzserek fogalma még mindig keserű szájízt hagyott maga után.
Talán túl óvatos is voltam, mert amikor elszaladt mellettem az egyik tanítványom kisöccse és vidáman rám köszönt, egy kis apróért cserébe – amin utána vehetett magának süteményt a cukrászdában – kémkedéssel bíztam meg. Az is lehet, hogy csak a menekülőutat kerestem még így az utolsó utáni pillanatokban is, de amikor visszatérve megesküdött, hogy a kikötőmester épp ebédszünetet tart és látta is őt eltűnni valamelyik épületben – nem hajóban! –, tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm. Az ösztönöm is azt súgta, hogy nyomban induljak el, így hát mielőtt még meggondolhattam volna magam, a lépteim már meg is indultak a megfelelő irányba. Inkább nem gondoltam végig, miért emlékszem még mindig pontosan, hol állt a Whănau, amikor először és utoljára ott jártam, csak azt reméltem, hogy most is ott fogom találni. Gyorsnak és észrevétlennek kellett lennem, ugye.
A mólón haladva fogott el először egy furcsa, kellemetlen érzés, amit nem tudtam hová tenni. Felborzolta a szőrt a tarkómon, de amikor a hátam mögé pillantottam, nem láttam semmit, ami ennek a forrása lehetett volna. Figyelmeztető csiklandozásnak hatott, mégsem ösztönzött arra, hogy forduljak vissza, különösen, miután megpillantottam a móló mellett kecsesen nyújtózó vitrolást. Tökéletes. Gyorsan és észrevétlenül...
Nos, a számomra ismeretlennek ható, termetes alak kétségkívül gyorsan, de cseppet sem észrevétlenül robbant ki a hajó gyomrából. Olyan gyorsan mozgott, hogy csupán a reflexeimnek köszönhettem, hogy sikerült félrehúzódnom az útjából, mielőtt engem is magával sodort volna lendületében. A feszültség szinte tapintható volt körülötte a levegőben, és ahogy meglepetéssel vegyes értetlenséggel felpillantottam rá, sikerült vetnem egy pillantást a pprofiljára – így az is kiderült, hogy mégsem annyira ismeretlen számomra. Noah Jacobs kétségtelenül nem az a típus volt, aki sok időt töltött volna a művészi vénájának ápolásával, de épp elég nagy híre volt a gimnáziumban ahhoz, hogy tanárként jól ismerjem mind a nevét, mind az arcát.
De mit keresett Finch hajóján...?
Alighogy ez a kérdés megfogalmazódott a fejemben, már meg is hallottam a hangot, ami elárulta, hogy a tervem csúfos kudarcba fulladt. Egy pillanatra megdermedtem, fejemet csak lassan fordítottam Noah egyre távolodó hátáról vissza a hajó irányába, de akkor már késő lett volna elbújni. A tengerbe vetni magam pedig gyávaság. A tekintetem összekapcsolódott Finch kék szemeivel, a gyomrom apróra ugrott össze, és míg ő döbbentnek tűnt, addig az én tenyerem izzadni kezdett. Ennek egyáltalán nem így kellett volna elsülnie.
Hát, ez kínos. Gyorsan és észrevétlenül, meg a fenéket. Szóra nyitottam a szám, aztán becsuktam, majd ajkaim újra elnyíltak, és ezúttal már megtaláltam a hangomat is, mielőtt egy partra vetett hal képét imitáltam volna a tátogásommal.
– Szia – bucskázott ki a számon egy esetlen köszönés. Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, ujjaim szorosabban kapaszkodtak a keret szélébe. Tekintetem Finch tanácstalan arcáról a kezében levő üvegre siklott, majd vissza az arcára, aztán abba az irányba, amerre Noah eltűnt az imént. – Minden rendben...? – kérdeztem óvatosan, visszafordulva Finch felé. Nem mintha bármi közöm is lett volna hozzá.
A felhangzó bizonytalan, még több – jogos – tanácstalanságot sugalló kérdésre a szívverésem pánikszerűen gyorsult fel. A kérdésbe foglalt feltételezésre, ami alapból is tagadta, hogy miatta lennék itt, keserű érzés mart a mellkasomba, de legalább magamhoz térített az előző tompa döbbenetemből, amit a tervem váratlan befuccsolása okozott.
– De! – vágtam rá talán túl hirtelen. A hangom kissé torznak éreztem, ezért megköszörültem a torkom, lepillantva a kezemben tartott csomagra, mintha én magam is csak most eszméltem volna rá, hogy a kezemben tartom. – Én csak... szóval... – Az isten szerelmére, Lola, szedd már össze magad! Nyeltem egyet, majd jobban belekapaszkodtam a keret szélébe, és tettem egy lépést a hajó és egyben Finch irányába. Felé nyújtottam a csomagot, amiről nyilván fogalma sem lehetett, mit rejt, de hát én sem így terveztem. – Ezt oda akartam neked adni – nyögtem ki magamhoz és az előző percekhez képest egész összeszedetten. – Nem akartalak zavarni, itt hagytam volna a fedélzeten, de... – Elhallgattam. Az előző összeszedettségem után borzasztó nagy szamárságnak éreztem volna kiejteni a számon, hogy „de itt voltál”, mintha hiba lett volna, hogy itt van, a saját hajóján, pedig valójában csak én lettem volna gyáva szembenézni vele.

◉ underneath the lilies ◉

Finch Colby

Felfogtam, hogy Noah Jacobs rám bízása a falka tiszteletének és legfőbb bizalmának megnyilvánulása volt. A kölyök ámokfutását figyelve nem lepett meg, mikor eljutott hozzám a hír, hogy kiállt magáért egy becsületbeli ügyben, méghozzá a farkastörvényeket használva iránymutatásul. Nem sokkal később landolt nálam a kikötőben és nem telt el két nap sem az első képére kent pofonig.

Szerettem volna bízni abban, hogy kemény munkával töltött délutánok nem csak fizikai mivoltát, de tudatát  is megedzik, s hogy nem a segítő erő, de a provokáció ellen teszik rezilienssé. Nem akartam hazudni: Noah-val minden feladat, minden mozdulat és rezdülés egy-egy megnyert vagy elvesztett csata volt egy olyan harcmezőn ahol a fiú nem vette észre, hogy azonos oldalon küzdünk.

A véletlen műve volt, hogy rátaláltam a Whănau szalonjában. Az ebédszünet ideje alatt úgy döntöttem, hogy a tegnap felbontott sós, hideg és felismerhetetlen állagú halkonzerv helyett inkább meghúzom a Széltoló nevű sóján álló vitorlás trepnicsavarjait, s az ehhez szükséges szerszámosláda a hajóm egyik régóta nem használt rekeszében nyugodott. Már akkor megéreztem a fiú szokatlanul erős illatát az orromban mikor csak közelítettem a Whănau állása felé, s egészen addig nem vert fejemben vészriadót a megérzés harangja amíg a lépcsőn leszökkenve szembe nem találtam magam a még nálam is jóval termetesebb Noah-val.

- Te meg mit keresel itt? - szemöldökeim hamar közelíteni kezdtek egymástól és úgy szántották össze homlokomon a bőrt, ahogy az eke húz barázdákat az őszi termőföldbe. Senki, senki nem léphetett a fedélzetre az engedélyem nélkül és az utóbbi időszak csak még érzékenyebbé fente ezen szigorú szabályt, hiszen október vége óta az öcsémmel osztoztam a lakótéren, míg anyám Nikko szolgálati lakását foglalta el.

Noah állkapcsa úgy feszült meg, hogy félő volt, hogy az izom elszakad az iszonyú erőtől, nyelvével felső fogsorát piszkálta. Ezzel már el is árulta előttem magát, s olyan indulattal kaptam háta mögé rejtett karja után, hogy egy lépést hátratéve azonnal átengedte nekem az ott lapuló whisky-s üveget.

- Te most szórakozol velem? - farkasom háromszorosára fújta fel magát belsőmben és legszívesebben Noah torkát marcangolta volna. A Whănau szalonját ellepte a pézsmaillat, s egy másodperccel később megcsapta orromat a Noah-ból áradó farkasszag, mely saját bestiája felhergeltségét is jelezte egyúttal.

- Kibaszottul hideg van odakint, Colby - Noah célirányosan köpte az arcomba mondatait, immár nem fáradt azzal, hogy a szájából áradó alkoholillatot valamilyen olcsó technikával igyekezzen palástolni - A tököm tele van ezzel az egész munkával.

A belőlem kirobbanó hang inkább hasonlított megsebzett vadéra, mint két lábon járó halandóéra.

- Feljössz a hajómra, betörsz és meglopsz? Ki a francnak képzeled te magad? - éreztem, hogy az ajkam mozog, a nyelvem felforrósodik és egyszeriben fojtogatóvá válik a légkör a vitorlás belsejében, de tekintetem elhomályosult. Immár nem emberi szavakat mormoltunk, s a külvilág pontosan annak lehetett fültanúja mint amikor két farkas egy konc húson marakodik. Ugyanezt az elidegenült, mégis eleven érzést tapasztaltam Mia Chasey oldalán erdei járőrutunk során. Egy rossz mozdulat kipattintotta volna belsőmből a farkast, mely Noah-éval ellentétben nem állt irányításom alatt. Az állat tartózkodás nélkül vetette volna magát a fiúra.

Ezzel Noah is tisztában volt, így nyelt egyet, s sietve ellépett mellettem, mint akit ezüsttel perzseltek meg, én pedig levágtam a félig benyakalt whisky üvegét a konyhapultra, szabad kezemmel megtámasztottam derekamat, majd utána végighúztam a tenyeremet kétnapos borostásom, s a helyzetet hidegebb fejjel átgondolva felszökkentem utána a lépcsősoron.

- Noah! - kiáltottam utána azon a hangszínen melyet csak akkor tapasztaltam meg életem során, mikor a régi katamarán kapitánya békülni hívta a legénységet egy kiadós fejmosás után. De Noah már a dokk végénél járt, s valaki olyan állt a hajó mellett a mólón, kinek látványától bele kellett kapaszkodnom az egyik vantniba. Leplezetlen döbbenettel bámultam végig a nőn, ki mellett valószínűleg az imént vágtathatott el a kamaszfiú, s talán többek közt ez volt az oka annak, hogy nem szaladt el messzire mikor felbukkantam utána a Whănau gyomrából. Bassz...

- Szia - ahogy az imént sem, most sem ismertem rá saját hangomra. Magam sem tudtam miért, de mikor Noah után eredtem megragadtam a whisky-s üveget és most annak nyakát szorongatva, magamat végtelenül ostobának érezve bámultam ki a fejemből. Kezemet olajjal áztatott munkaruhámba töröltem, mintha ezzel nem pont az ellenkezőjét értem volna el tenyerem letisztításának.

- Nem engem keresel... vagy...? - bizonytalankodtam, mely bizonytalanságot felfalta a hitetlenség, mely a farkaspézsma helyett most mindenhonnan áradt belőlem.

words || youtube || note: xx || kredit || inspirate by