Hogy Flora elképesztő szerencsés, vagy pedig az őrangyala érdemel díjat az az évszázad kérdése is lehet, ám eddig bármikor érte valami baleset, volt segítsége. Amikor beleesett a csalánba és tele lett kiütésekkel, épp arra járt a postás hölgy, kisegítette onnan és segítséget hívott. Nem is olyan régen amikor a biciklijével esett egy nagyot a parkban, Charlie sietett oda, és fuvarozta haza, most pedig, mikor élet és halál között lebeg a fáról való lezuhanás után Lola van mellette. Mivel régi ismeretség az övék, párszor már szorult a nő segítségére, de olyankor inkább csak arról volt szó, hogy az egyik növény megvágta a kezét, megbotlott a saját lábában és elesett, vagy csak szimplán nem talált valamit, és Lola éles szeme kellett hozzá, hogy meglelje. Ennyire komoly azonban még sosem volt a helyzet, és bár ezt előre egyikük sem sejthette, mindkettőjük életében ez egy már-már sorsfordítónak is nevezhető pontot jelent majd. Flora a súlyos vérveszteségtől és óriási fájdalmaktól szenvedve épp csak néhány másodpercre tudja a felszínen tartani a tudatát, mielőtt ismét az ájultság sötét vermébe süllyedne. Ha tovább lett volna ébren, talán az is átfutott volna az agyán, hogy örül, hogy ebben a pillanatban, mikor egy cérnaszálon függ az élete, Lola van mellette, aki Mandy-t leszámítva a legrégebbi barátnője, aki elfogadta hősnőnk különcségét. Akivel talán csak amiatt lettek jóban, hogy a nagymamáik összejártak, de az is lehet, hogy a rokonlelkek ígyis-úgyis összesodródtak volna. Akárhogy is, sok minden köti össze a két nőt, ám most a kaszás ott köröz kettejük fölött, alattomosan várva, mikor csaphat le. Lola varázslatos gyógyítása alatt Pixie továbbra is ájult némaságba burkolózik, homloka ráncolódik össze időnként, és feje mozdul aprókat, ahogyan tudat alatt érzi a seb és csontok összeforrásának tempóját. A kaszás bosszúsan távolodik egyre messzebb és messzebb a két fiatal nőtől, mígnem jelenlétére már csak hűvösség és némi szívbe markoló jegesség utal csak. Óráknak tűnő percek telnek el Lola utolsó gyógyító simítása és aközött, hogy hősnőnk lassan, óvatosan kinyitja a szemét, és további egy percre is szükség van, míg rá tud fókuszálni barátnője arcára. Bár még mindig sápadt, arcára halovány mosoly kerül, amikor tekintete összeakad a másikéval, kérdését szinte meg sem hallba jelenik meg némi aggodalom a tekintetében. -Lola...vérzel...- hangja erőtlen, és karját megpróbálja felemelni, hogy gyengéd mozdulattal letörölje a nő arcára kerülő vért, ám ereje félúton elhagyja, és balja erőtlenül zuttyan vissza és...nem fáj?! Pixie tudata nem igazán tudja feldolgozni a történteket, és ezt homlokának összeráncolása is igazolja, ahogyan zúgó fejében flippergolyóként ide-oda pattognak vélt és valós információk. -Én...leestem a fáról... És...azt álmodtam, hogy egy angyal meggyógyított...te vagy az őrangyalom? - Flora elhaló hangja igen halvány árnyéka csak a megszokott vidám csicsergésnek, de szépen lassan az arcára kezd visszatérni némi szín, bár még így is sok árnyalattal fehérebb, mint egyébként, szeplői sötétebbnek tűnnek, mint általában. Nagy szusszanással hunyja le ismét a szemét, de csak pár másodpercre, míg tovább töri a fejét, mi történhetett. Minden olyan zavaros.
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Amikor arra gondoltam, hogy Pixie talán csatlakozhatna hozzám, a legkevésbé sem erre céloztam. A segítő-ösztönöm azonnal bekapcsolt, amint meghallottam az árulkodó reccsenést és a kiáltást; egyébként sem foglalkoztam volna annak a mérlegelésével, hogy kivel és mi történhetett, de most, ahogy halálra váltan Pixie mellé térdelek, külön hálát adok azért, hogy nem fordítottam hátat. Azért viszont a legkevésbé sem érzek hálát, amivel a látvány üdvözöl. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felnézek és felmérem, milyen magasról eshetett le. Fogalmam sincs, mi mindene lehet eltörve, vagy inkább mi nincs eltörve, ráadásul nagyon vérzik a homloka, engem pedig szinte szétvet az aggodalom. Hevesen dobogó szívvel szólongatom, próbálom legalább egy minimális válaszra bírni, mert jelenleg az egyetlen apró megkönnyebbülés az, hogy egyáltalán lélegzik. Óvatos mozdulatokkal tapintom végig a karját, miközben igyekszem megállítani a vérzést a fején, de nem vagyok orvos és fogalmam sincs... Amikor kicsúszik valami nyöszörgés-szerű hang Pixie száján, reménykedve kapom fel a fejem. – Pixie? Hallasz engem? Itt vagyok. Én vagyok az, Lola – beszélek hozzá tovább. A félelem elszorítja a torkom, és erre még az sem kínál megoldást, hogy megfogja a kezem, mert a szorítása olyan erőtlen, hogy ismét megfordul velem a világ. Óvatosan, de határozottabban viszonzom a szorítást és közelebb hajolok, amikor megszólal, de néhány halk szótagnál többet nem tudok kivenni abból, amit motyog. A szívem még hevesebb tempóra kapcsol, előkapom a telefonom, hogy segítséget hívjak... Nincs térerő. – A francba! – szisszenek fel, oldalra dobva a telefont. Egyértelműen nem hagyhatom itt, de megmozdítani sem merem, mert ki tudja... Tudsz rajta segíteni, Lola. A hang, amit az előbb sikeresen kizártam a fejemből és erőszakkal meg is feledkeztem róla, most hangosabban szólal meg, mint valaha. Hevesen rázni kezdem a fejem, miközben a mágia csiklandozni kezdi az ujjbegyeimet. Nem. Pixie nem tud semmiről. Nem leplezhetek le előtte semmit. Sűrűn pislogva, hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal figyelem, ahogy a szín egyre inkább kifut Pixie arcából, a vér pedig átitatja a sálamat. Inkább hagynád meghalni? Halk nyögéssel fújom ki a levegőt. Az ujjaim halványan remegni kezdenek, a szívverésem pedig olyan vaddá válik, hogy szinte szédülni kezdek tőle. Tudsz rajta segíteni, Lola. Lehunyom a szemem. A mágia egyre erősebben csiklandoz, már-már erőszakosan kúszik fel lassan az ujjaimon. Felidézem a szilveszter éjszakát; visszaemlékszem, milyen volt, amikor a megoldás mintegy ösztönként kattant át a fejemben annak érdekében, hogy megmentsem a helyzetet. Hogy egyiküknek se essen baja. Látom magam előtt Tess tekintetét, érzem az ujjaim alatt Finch farkasának bundáját, hallom, ahogy a farkas megkönnyebbülten szusszan és érzem, ahogy szinte a karjaimba zuhan. Tudsz rajta segíteni, Lola. Amikor kinyitom a szemeimet, már nem félek. Akármi történjék is, ez most élet és halál kérdése. Nem állok többé ellen, hagyom, hogy a mágia ösztönösen, melegen kússzon feljebb a karjaimon, miközben halk, megnyugtató suttogással Pixie fölé hajolok. Erősen koncentrálva nyomom a sálat finoman a homlokára, a mágia pedig langyos, törődő simogatással áramlik át a felsebzett bőrfelületre. A zsigeremben érzem, ahogy a varázslat finom, fájdalommentes óvatossággal összehúzza a sérült szöveteket, hogy mire a sálat elhúzom és a földre ejtem, a mély vágásról már csak a Pixie bőrére és hajába ragadt vér árulkodjon. Ujjaim a bőréhez közel haladnak lefelé lassan, láthatatlan erővel tapogatom végig a bőrt, a csontokat, sérüléseket keresve. Apró karcolások tűnnek el nyomtalanul kezem mozgása mentén, a mágia pedig megsúgja, mikor kell megállnom. Mindkét kezem a törött kulcscsont felett pihen meg, de le kell hunyom a szemem és össze is kell egy kicsit szorítanom, mert a törés súlyos és szinte érzem, hogy a környező szöveteket is roncsolta. Lassan kifújom a levegőt. A fejem tompán fájni kezd a koncentráció és a felerősödő mágiahasználat miatt, mégsem állok meg. Kitartok egészen addig a pillanatig, míg azt nem érzem, hogy a csont visszaforrt a helyére és a körülötte keletkezett zúzódás is begyógyult. Érzek valami meleget az orrom alatt, ezért kinyitom a szemem, de csak a kézfejem hátuljával törlöm meg az orromból meginduló vért. Érzem, hogy a varázslás – mivel egy kezemen meg tudom számolni, hányszor műveltem – nagyon sokat vesz ki belőlem, és tudom, hogy egy kicsit pihennem kell, de abban reménykedem, hogy ezzel talán már eleget segíthettem ahhoz, hogy jobban legyen. – Pixie? – nyúlok immáron ép arcához hogy finoman megpaskoljam és megsimogassam. – Hallasz engem? Ki tudod nyitni a szemed? – szólongatom tovább, és ha utóbbi megtörténik, netán meg is szólal, szinte felnyögök megkönnyebbülésemben. – El tudod nekem mondani, hol fáj még nagyon? – kérdezem figyelmesen, félretéve a fáradtság érzését. Lehet, hogy más csontja is eltört, de ha segít nekem belőni, talán nagyobb eséllyel marad elég erőm segíteni rajta.
Pixie-t sosem vádolhatták előrelátással vagy épp megfontoltsággal. Hősnőnk mindig azt, akkor és úgy csinálta, ami éppen eszébe jutott, nagyon ritkán gondolva arra, hogy vajon tetteinek milyen következete lesz. Már gyerekkorában is imádott fára mászni, és ismerte az erdőt, mint a tenyerét, hiszen idejének nagy részét Hill nagyi erdőszéli házikójában töltötte, ami jelenleg az ő otthona. Nap mint nap jár-kel a fák között, énekelget, állatokat figyel meg, növényeket gyűjt, tényleg mintha nem csak a fejében, de a valóságban is erdei tündér lenne. Korábban is mászott már fel arra a fára, amiről most lezuhant, nem is egyszer, ám nem vette figyelembe, hogy az ág kissé meggyengült a néhány nappal ezelőtti vihar miatt, és már nem bírta el tovább hősnőnk - egyébként nem túl nagy - súlyát. Viszont mivel az előbb említettek alapján Pixie nem gondolkodik előre, most igencsak megissza a levét. Alig van magánál, mikor segítségért kiált, és a távolból mintha hallana valamit, valakit, ám felelni már nem tud, legyőzi őt a sötétség. Ájulásából távoli hang ébreszti felé, de egy halk hmmpf -ön kívül elsőre nem hagyja el az ajkát, jelentsen ez bármit is. Érzékeli, hogy valaki van mellette, erőlködve résnyire nyitja a szemét, próbál fókuszálni, de csak foltokat és csillagokat lát, így újra behunyja. A hangot viszont felismeri, és ha jobban magánál lenne, valószínűleg szíve repesne a boldogságtól, hogy régi barátnője itt van most mellette, ám erre jelenleg képtelen. Nagy erőfeszítések árán karcolásokkal teli jobb kezével megkeresi Loláét, és erőtlenül megszorítja, bár jelen állapotában ennek ereje megegyezik egy gyenge tavaszi fuvallattal. -Lo...la...Fáj...- halkan, szinte suttogja a szavakat, az sem biztos, hogy a nő érti, de jelenleg nem futja többre, mert teste ismét elernyed. Szervezete ájulással reagál a sérülésekre és a vérveszteségre, ami miatt alapból fehér bőre szinte szemmel láthatóan lesz egyre sápadtabb és halványabb, élénkvörös haja pedig sötétre vált a ráfolyó vértől, amit már nem tud felfogni Lola sálja. Hősnőnk sokszor sérült már meg, de ennyire komolyan még soha. Itt csak a csoda segíthet. Vagy mégsem?
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Arcomra reménytelenül ragad oda megint az a már szinte állandósult bugyuta mosoly, ahogy visszasüllyesztem a telefont a zsebembe. Talán volt idő, amikor én magam is elhittem, hogy ez az időszak gyorsan véget ér majd, de még mindig itt tartok: akárhányszor Finch neve villan fel a képernyőn – legyen az hívás vagy üzenet –, annyiszor érzem magam úgy, mint aki még mindig felhőkön lépked. Még akkor is, ha az elutazásának ténye egyre súlyosabb Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett; a szívem mélyén továbbra is tartok tőle, hogy rájön, van a világban sokkal izgalmasabb dolog is Lola Tuckernél Rose Harborban. Igyekszem minél kevesebbet gondolni erre – és minél kevesebbet emészteni magam azon, hogy talán mégis elmehetnék vele –, így most sem ebbe az irányba terelem a gondolataimat, hanem inkább izgatottan várom, hogy este ismét meglephessem a műszakja után. Szerencsére már kitapasztaltuk, hogy érjek be reggel a gimnáziumba időben, és az esetek többségében sikerül is tartanunk ezt... amikor pedig mégsem, azt sem cserélném semmire, egy kis késés ide vagy oda. Az a lényeg, hogy amikor rögtön első órám van, mindig bent vagyok időben. A kezembe kapom a kosaramat és az arcomra ragadt mosollyal lépek ki a kellemesen napos időbe. Még hűvös van, de a napfény épp eléggé melegít ahhoz, hogy ne fázzon az ember; ez a legjobb idő az erdőjáráshoz. Egyébként is épp itt az ideje feltöltenem a készleteimet a tavasszal nyíló nővényekből, és mivel ismerek még valakit hasonló ambíciókkal, néhány percen belül Pixie küszöbén találom magam. Eltökélt szándékom megérdeklődni, hátha lenne kedve csatlakozni hozzám, azonban hiába kopogok, nem jön válasz. A házat megkerülve belesek a hátsó kertbe is, hátha épp ott van, de nem látok ott senkit, ezért vállat vonva az erdő felé veszem az irányt. Talán már megelőzött, gondolom elmosolyodva. Nem jutok viszont néhány lépésnél távolabb. Először a reccsenést hallom meg, ami eleve szokatlanul hangosabb az erdő természetes hangjainál, de ezt közvetlenül egy sikítás is kíséri. Megtorpanok és rögtön a hang irányába fordulok, aztán meg is indulok arra. – Hahó! – kiáltom el magam, hátha meghallok még valamit, ami alapján jobban be tudom lőni, honnan jött a hang. A következő hang bár sejtéseim szerint segélykiáltás akarna lenni, csak az erdő csendjének köszönhetően jut el hozzám. Rögtön felismerem Pixie hangját, a szívem pedig heves dobogással ugrik a torkomba. Eszembe jut minden figyelmeztetés, ami a tavalyi ősz szörnyűségei óta kering a fejekben, de félresöpröm őket azzal a tudattal, hogy ez a környék a falka felügyelete alatt áll, így nem történhet semmi. Pixie viszont bajban van. Futólépésben török magamnak utat az ágak és bokrok között. – Pixie? Pixie, hallasz engem? Pixie?! – szólongatom folyamatosan, de amikor nem érkezik válasz, még jobban félek. Először a fát látom meg, és a helyet, ahonnan láthatóan frissen letört egy vaskos faág. A tekintetem ösztönösen vezetem lejjebb, és a gyarapodó avarban bár nehezen lenne kivehető a ruhái színe, a jellegzetes élénkvörös tincsek szerencsére elég feltűnően ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam Pixie-t. És azt is, hogy nem mozdul. – Pixie! – kiáltom a nevét ijedten. Pillanatok alatt mellette termek, a kosaramat a földre dobva térdelek le a földre, és először megpróbálom szabad szemmel felmérni a lehetséges károkat. Meggyőződöm róla, hogy lélegzik, megmozdítani azonban nem merem. Felnézek, milyen magasból esett le, de legalább három méterre saccolom... – Pixie? Hallasz engem? – kezdem újra szólongatni, ezúttal már nem kiabálva. Tenyeremet óvatosan simítom az arcára, finoman megpaskolva azt, hátha kinyitja a szemeit. Kisimítom a haját az arcából, és csak ekkor látom meg a feje alatt a követ és a kőre gyanúsan csöpögő vöröset. Elszörnyedve szisszenek fel, ujjaimat a nyaka mögé simítom, hogy végig tudjam tapogatni a gerincét, meggyőződve annak épségéről, mielőtt nagyon óvatosan, épp csak egy kicsit magam felé fordítanám az arcát... Félelem szorítja a torkom, miközben sietve kirángatom a könnyű sálamat a pulóverem alól. Próbálom finoman, de határozottan a sebre szorítani azt, a vékony anyag azonban ijesztően gyorsan szívja magába a vért. Fogalmam sincs, hogy segítsek rajta, mert megmozdítani sem merem, és itt már nincs térerő, hogy segítséget hívjak, de magára sem hagyhatom... Tudsz segíteni rajta, Lola, hallom meg a fejemben a nagymamám hangját. A mágia szinte varázsütésre kezdi bizsergetni az ujjai végét, pont mint szilveszter éjjel. Szánalmas boszorkány vagy, Lorelai, és még embernek is gyenge, vitatkozik az anyám a hangja a már jól ismert igazsággal, ami végigkísérte az életem. Erővel fojtom el a mágia csiklandozását, pedig ott dolgozik az elmémben a szilveszter éjjel minden percre. Érzem az ujjaim között Finch farkasának dús, erős bundáját, a megnyugvó lélegzetét és szívverését, ahogy együtt roskadtunk le a súlya alatt a földre, miközben a mágiám melegen és megnyugtatóan vett körül minket. Szánalmas boszorkány vagy, Lorelai. – Pixie?! Szólalj meg, kérlek! – nyögöm ki.
Csodálatosan süt a nap ezen a fantasztikus vasárnapon. Április elején járunk, és az időjárás kezd egyre kegyesebb lenni a Rose Harboriakkal. Egyre több növény nő, ami Flora Hill-nek, a helyi herbária üzemeltetőjének és a gyógynövények szakértőjének igazi kánaán időszak, no meg persze ilyenkor a pihenés is háttérbe szorul, mert a friss alapanyagokból szereti mihamarabb el is készíteni ilyen-olyan termékeit. Mára is ez a terve, ám előtte még van egy elintéznivalója. Egy héttel ezelőtt észrevette, hogy az erdőszéli kis házikójától nem messze egy rókacsalád él. Éppen volt nála egy kis csirkemell, mert a boltból tartott hazafelé, így odadobta nekik, ők pedig akkor még nem, de később maradéktalanul eltüntették. Azóta minden nap besétál az erdőbe, és egy bokros részre tesz ki nekik élelmet, mindig mást, most épp megint csirkét. Eddig nem sikerült őket meglesnie, de ma szerencsésnek érzi magát (mármint a szokásosnál is pozitívabb hangulatban van), így úgy dönt, ma is tesz egy próbát. Direkt nem szoknyát vett fel, hanem egy ütött-kopott kantáros farmert, alá pedig egy barna-zöld csíkos hosszú ujjú pólót húzott. Haját nemrég vágatta ismét vállig élőre, így azok most szabadon lógva keretezik örökké mosolygós arcát. Itt jó lesz! gondolja magában, mikor végigméri egy hatalmas fát, ami a kikészített élelemhez közel van, és törzse elég göcsörtös ahhoz, hogy hősnőnk felmásszon rá. Már odalentről kinézett magának egy széles faágat, amire felhasalhat. Az egyébként rá oly’ jellemző ügyetlenséget meghazudtolva kapaszkodik fel az ágra, majd helyezi magát annyira kényelembe, amennyire a helyzet engedi. Körülbelül 10 percet kell csak várnia, mikor az egyik róka óvatosan kisomfordál a bokrok takarásából, hogy szájába kapja a húst, és visszatérjen társaihoz. Pixie szinte levegőt sem mer venni, szemei csillognak az örömtől, hogy megpillantotta a csodaszép állatot. Kicsit előrébb húzza magát, hogy jobban lásson, ám ekkor az ág reccsen egy nagyot, majd megadja magát Flora súlya alatt, a lány pedig sikoltást hallatva lezuhan jó három-négy méter magasból. Szerencsétlenül az oldalára esik, szegény lány csak úgy nyekken, és avatott fül akár hallhatta is kulcscsontjának repedését. Fejét is csúnyán beveri egy kőbe, jobb oldalt a homlokán széles és relatíve mély vágás keletkezik, amelyből veszettül ömleni kezd a vér. Mindig vidám és mosolygós hősnőnk arca most eltorzul a fájdalomtól, szemei előtt csillagokat lát. -Segítség! Valakii! - hangja erőtlenül cseng, elfehéredik, majd a világ elsötétül előtte, és elájul. Egyedül, az erdőben, súlyos sérülésekkel. Ajjajj Pixie, ebből most hogy mászol ki, kislány?
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
"Mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai."
Kezdőlap
