- A lelkem odaadnám, ha naponta csak fél órát sétálnék - szusszanok egy nagyot. Kezdem összeszedni magam, ami azt jelenti, hogy elengedem végre a lábaimat és felegyenesedve nézek először Argus-ra, aztán a srácra, aki mellett lecövekelt. Bezzeg vele gond nélkül lepacsizott! - Ó, én csak az átmeneti szitter vagyok, a gazdijelölt listán engem fixen hátrasorolnának, hidd el. - Sosem bántanék egyetlen állatot sem, nem ez lenne az ok. Inkább az, hogy nagyon engedékeny vagyok, a fejemre nőne és mire feleszmélek, nem a lelkem, de a fél vesém elkelne a "darkweben". Gond nélkül, problémamentes leszállítással. - Pedig állni nem szeret, bár ezt te nem látod, mert most előadja magát. Azon se lepődnék meg, ha eldobná a testét itt helyben, mert amúgy sosem csinál ilyet...sem. - Többet kell futni utána, mint amennyit nem. Hogy a fenébe tudja ez a srác itt tartani? Hozzá sem ér basszus én meg... én, ez van. - Jelenleg csak a hazaútra vágyom, mert fogalmam sincs, merre vagyunk - fejemet vakargatva nézek körbe. - Rókát, meg nyulat nem talált, de téged igen, ami mázli, mert amúgy sosem kapom el. - Gondolati síkon átfut a fejemen, nem-e pont őt szagolta ki Argus, mert az érzékeny orra, meg egy vérfarkas, szóval összeállna a kép, ha így nézzük. Minden esetre mázlistának érzem magam, találhatott volna egy harciasabb verziót és ott kő keményen alul marad, aztán meg számolhatok el a családjával, hogyan is hagytam, hogy egy nagydarab állat átrágja magát rajta. Uh, nem, soha, ilyenbe bele sem akarok gondolni. Számolásra emelem fel a mutató ujjam. - Egyszer, egyetlen egyszer hagytam magam meggyőzni, hogy jó buli lesz és jogosan érzem átvágásnak a dolgot. Szeretem a kutyákat, de ő - lenézek a lihegő fenevadra - már a négyfal közt se merem majd elengedni, mert meglép az ablakon, aztán ki lesz a hibás? A bolond szitter, aki nem gondolta, hogy madárra vigyáz eb helyett. - Dehogy haragszom én a kishaverra, ezt bizonyítandó megvakargatom a füle tövét. Van egy kis jutalomfalat a táskámban, elfog a késztetés, adjam oda neki, de még várok ezzel egy kicsit. Későbbre is kell valami motiváció, ha el akarom kapni. Biztos, hogy meg fog lépni megint, ha kell, pórázastul. Miért nem mondta nekem senki, hogy szökőbajnok? Ja, pont ezért, nyilván.
Az erdő csendjét némi szemezés és méregetés után megtöri egy hang. Hívogató és fáradt hang, feltételezem, hogy a kutya gazdája vagy épp valami bolond. Ezt sem tartom kizárnak, Rose Harbor tele van bolondokkal – én is egy vagyok közölük. Mindenesetre én nem mozdulok, a kutya nem mozdul, csak méregetjük egymást, már majdnem mint két vadállat, hogy na vajon ki az erősebb, dominánsabb, ki kerülne ki egy csatából győztesen... Jelen állapotban szerintem a kutya. Már csak azért is, mert nem szívesen bántanám, szép állat, másodjára pedig jelenleg csak egy ember vagyok. Majdnem emberi tulajdonságokkal és érzékekkel, vicsorgó éles állkapocs és hatalmas mancsok, karmok nélkül. Vérfarkasként gondolom én nyernék szegény állat vesztére... de nincs itt semmi veszély, mint mondtam, mindketten békésen szemezünk a másikkal. Ő azért, mert nem tudja mit kezdjen velem, én meg azért, mert hallom a gazda hangját, nemsokára a lépteit is és a férfias hanghoz percekkel később egy férfias megjelenés is társul... vagyis olyasmi. Szegényem kutyául fest – bocsi, blöki -, láthatóan nem az erdő az ő terepe a házikedvencével ellentétben. - Szerintem nem lesz gond, most elég nyugis – pillantok vissza szemezős-partneremre. A megjegyzésére azonnal megengedek magamnak egy széles, egyetértő mosolyt. - Fél óra séta naponta és valami kondid máris lesz. A blöki szerintem ebben sokat segíthet – bólogatok az edzésre. Én se szerettem elhanyagolni, pláne mióta... hát van ez a szőrös probléma, ahogy Derek hivatkozik rá. Jobban igényeltem a mozgás, a fizikai aktivitást, mint a gép előtt punnyadást egy irodában. Így minden fáradtság ellenére, de jól jött a fizikai munka is Alec mellett. - Ugyan, ez a legkevesebb. Megállt ő magától is – pillantok a párosra, miután sikeres volt a befogás és bemutatkozás is. Kezet nyújtok a srácnak, barátságosan megszorongatom. - Brandon, Brandon Stewart. - És barátságom jeléül lehajolok Argushoz is, aki persze hátrál egy kicsit, nem tetszik neki a közeledésem, de nem hagyom magam, kockáztatva egy kézleharapást felé nyújtom a tenyeremet, hagyom, hogy megszagolgasson, ismerkedjen, aminek köszönhetően néhány perc után azt hiszem ártalmatlannak ítél, mert engedi a simogatást is. Röviden, de bizalmasan. - Jó kutya – dicsérem meg hízelgőn. - Látod, nem bántok én senkit – ígérem meg, aztán inkább felegyenesedem és a gazdájához fordulok. - Ezen az útvonalon nem biztos, hogy jó ötlet póráz nélkül sétáltatni. Sokszor látni rókát meg nyulakat is, felébred benne a vadászösztön, aztán már ki is lőtt. Már ha nem épp rókaprémre vadásztok... - jegyzem meg vicceskedve. - Vagy jó kis nyuszipörkölt. - Nyam, nyam. Éhes vagyok. - Bocsánat, kissé megosztó témát hozok fel első körben. - szabadkozom felismerve a téma megosztó mivoltját. - Tereljük ártatlan vizekre a dolgot. Bár a nyuszik is ártatlanok... - Csak pörköltöt főzni belőlük nem az. - Új csapat vagytok? Úgy láttam nem szeret rád hallgatni – intek Argus felé jelzésértékűen az alapján, hogy nem igazán hallgatott a nevére, mikor hívta, sőt mintha észre se akarta volna venni a neki szóló szavakat.
- Argus engem kiherélnek, ha nem kerülsz elő és be kell vallanom, hogy meglógtál, szóval ajánlom, hogy gyere vissza! - látom a világos foltot cikázni a fák és bokrok közt, de egyértelműen nem vagyok elég gyors, szem elől tévesztem egy gyorsan bevett kanyarja után. Miért is vállaltam én el ezt az egész felvigyázást? Mert túlságosan is jófej vagyok, pechemre mások is tisztában vannak ezzel a remekbeszabott tulajdonságommal. Kiszakad a tüdőm, ég a mellkasom, alig kapok levegőt, de akkor sem hagyhatom magára a jószágot, ha már együtt kerültünk ebbe a csávába. Az meg hétszentség, hogy nem fogom bevallani, elvesztettem, előbb még végigjárom ha kell az egész erdőt újra vagy háromszor. - Nincs több kutyakeksz, sőt semmilyen nasi, ha nem jössz ide most rögtön! - szólalok meg jóval hangosabban, már-már kiabálva, de süket fülekre találok. Engem kinyírnak, kész, pont, itt a vég. Ha alakváltó lennék a bundámból csinálnának ágyelőt, vagy csapnának ki a kandalló elé, mint egy medve szuvenírt. Max varázsporral tudok szolgálni, meg kell püfölni, mint Csingilinget és leprüszkölök egy kis tégelynyit vagy valami. Istenem, hova a francba tettem az eszem?! - Argus! - most már kiabálok, igen. Többször is elismétlem a nevét, hogy tolja ide a hátsóját, felváltva mondom ezt, aztán meg azt, csak, hogy halljon minden verziót, ami a számra jön. Még szerencse, hogy nem szoktam káromkodni, tele dobálnám tízcentesekkel a befőttes üvegek teljes sorát Rose-ék kamrájában. Kiérek két összefonódó fa takarásából, mikor az egyik kitaposott útvonalon meglátom a kutyát és vele szemben eg idegen alakot. Láthatóan nem akarják egymást megenni, de némi mágiát bevetve azonnal érzékelem, miért olyan különös Argus testtartása a sráccal szemben. - Na, végre! - szólalok meg és megállok tőlük néhány lépésnyire. Előre dőlve térdemre támaszkodom kinyújtott karokkal és megpróbálom rendezni a légzésem. Beszív, kifúj, nem fullad meg. Beszív, kifúj,... - Megtennéd, hogy megfogod, amíg én kiköpöm a tüdőm? - csak felpillantok az ismeretlenre. Fajbeli csapatjátékossága ellenére nem tűnik veszedelmesnek, szóval ennyit bátorkodom kérni tőle, mert tényleg muszáj összekaparni magam különben elő a kiskanállal és jöhet a földről felszedés. - Többet kellene edzenem. Felegyenesedem, mellkasomra szorítom a kezem még egy kis ideig, aztán vagy a szólóban ácsorgó kutyához vagy a duetthez lépkedek és a póráz karabinere már csattan is a nyakörv fémkarikáján. - Hálás köszönet, hogy feltartottad - kezem a srác felé nyújtom. - Archie vagyok, egyébként. Ő meg Argus, akinek kedve támadt ismerkedni, de határozottan tanultam az esetből.
Az erdő... nagyon... szép... zöld. Állapítom meg már megint, úgy századjára. Fogalmam sincs, mit keresek kinn, de azt mondták, hogy ha nagyon ki akarok menni, akkor ezekben az órákban, mert az őrjárat is kinn van, kevésbé érhet bármiféle baj, ha esetleg... hát tudjuk, az őszi események meg akarnak ismétlődni. Nem tudom, hogy mennyire féltem vagy épp ijedtem meg attól, ami tavaly történt, hiszen még én is elég friss hús voltam a falka életében, a Chasey fiút nem is ismertem, mégis valahogy ha csak rá gondoltam, a hideg végigfutott a gerincemen, fémes ízt kezdtem érezni a nyelvemen, mintha... mintha valami emlékféle vetődne fel, de mégis... ez mégis más volt. Nem tudtam meghatározni, hiszen továbbra is minél többet gondolkoztam azon, hogy mi történt velem az átalakulásom körüli napokban, hogyan lettem vérfarkas, az agyam teljesen leblokkolt, megfájdult a fejem és egyes, kényes helyzetekben legszívesebben ordítottam volna. Ez mondjuk csak akkor kínos, ha mások is vannak az ember körül, és kezdenem is kellene valamit. Menjek pszichológushoz? Cathrine kisasszony azt hiszem pszichológus, és nagyon kedves volt legutóbb is, mikor összefutottunk a szupermarketben és neki toltam a kosaramat... én lehet nem kezeltem volna ennyire könnyedén a szituációt... Vajon tudna mit kezdeni velem? A dühkezelésem ugyan javult az elmúlt hónapokban, mégis az a belső feszültség... olyan, mintha sosem múlna, pláne ha még jön hozzá a fejfájás is... belebolondulok. És a gondolataim is megbolondítanak, szóval a mai, pihentető napomat arra szántam, hogy kicsit tompítsam az ismételt fejfájást. Az erdő csendje, az itteni illatok, az avar zörgése, az egyre ismerősebb terep valahogy le tudott nyugtatni, tompította a fülem zúgását, és legfőképpen képes volt elterelni a gondolataimat egy békésebb, megoldásokhoz vezető irányba. Megkocogtatom az egyik fa törzsét, átlépek egy nagyobb, letört ágat, ahogy visszatérek a turista ösvényre és elindulok kifelé. Ha jól emlékszem nemsokára elérem az őrjárat útvonalát, és őket ma valahogy szeretném kihagyni. Nem azért, mert bajom lenne a srácokkal, egyszerűen csak ha szorít ez a fájdalom, nem igazán vágyom a fajtársak társaságára, bár igazából nem csak velük van bajom, másokat se szívesen látok. Talán pont ezért is látogatom meg az erdőt, a csendért meg a... szép... zöldért. Kezdem megkedvelni ezt a színt, jól áll a fáknak. Lehet pont ezért zöldek... divatosak meg minden. Eme divatos csendből kapom fel a fejemet. Az érzékeim hamarabb veszik észre a szellő által felém hozott állat szagát, mielőtt a mancsai lelkes trappolása a fülembe nem jutna, hogy végül a szememmel is észrevegyem a támadót, a támadót, aki engem meglátva és érzékelve azonnal megtorpan, bizonytalanul méreget. - Na, kishaver? - nézek az ebre kérdőn. Tudom, mi a baja: vérfarkas vagyok és fél. Bár a félelem nem látszik rajta, sokkal inkább bizonytalanságot vélek felfedezni a viselkedésében, amiből azt szűröm le, hogy nagy eséllyel nem újdonság neki egy vérfarkas... csak én. Nos, ez máris pozitív. - Hol a gazdád? Eltévedtél? - Talán hülyeség beszélgetni egy kutyával, mert úgysem válaszol, de az elmúlt hónapokban azt is megtanultam, hogy sosem lehet tudni, ki van a másik oldalon. A kutya lehet familiáris meg azt hiszem alakváltó is. Kicsit sem lepődnék meg, ha egyszer csak emberi hangon válaszolgatna a kérdéseimre...
Érdekes dolog ez a felvigyázósdi, de mikor megkértek képtelen voltam nemet mondani. Ugyan mi lehet olyan nehéz egy kutyával eltöltött pár órácskában? Nem örökre költözik hozzánk, amiért egyébként nem kicsit kanék a fejemre Darica-tól, csak annyi, míg a családja rokonlátogatóba megy, nem nagy kunszt. Gondoltam én. Minden tökre jól alakult, a kanapén hempergett, bekajált egy halom konzervet, aminek egyébként egészen jó szaga volt és tovább hempergett. Ebből állt a napunk első fele. A másodikban úgy döntöttem, kipróbálom azt a bizonyos "jól nevelt" dolgot, elvittem sétálni. A városban tök jól mentek a dolgok, olyan szépen jött pórázon mellettem, szinte észre sem vettem volna, ha nem hallom lihegni. - Mi lenne nagyfiú, ha szétnéznénk az erdőben? - vetem fel hirtelen ötlettől vezérelve és szerzek egy ubert, ami kidobna minket az egyik turistavonal kiinduló pontjánál. Van már ott két kocsi, gondolom, másnak is kedve támadt kirándulni. Megint csak jól haladunk, tetszik a friss levegő, egészen más a városi nyüzsi után, kifejezetten jól esik. úgy látom a pajtinak is, érdeklődve forgatja a fejét. - Szoktatok erre járni? Biztos nagy erdőjáró vagy, de én elég kezdő, szóval vezess, de azért ne mindenen át, mert a nyakam ebben a szögben pont jó, nem törném, mint a régi szívószálat. Tudod, vagy talán nem tudod, mert te úgysem láttál olyat. Fiatal is vagy, meg hát kutya is. Lenne még mit mesélnem neked, de úgy látom, nem érdekel szóval sétáljunk csak tovább. - megrántom a vállam, magamban elvigyorászom egy ideig, mielőtt folytatnám. - Az a fa tuti több száz éves, nézd milyen vaskos, meg tiszta girbegurba. Vajon hány évgyűrűje lehet? Tudod, abból lehetne megállapítani a korát, de ahhoz ki kéne vágni, mi meg ilyet nem csinálunk. - lenézek a négylábúra. Orra a talajra tapad. - Találtál valami érdekeset, mi? Elengedlek, de ígérd meg cserkész becs'szóval, hogy visszajössz különben lekapják a fejem a helyéről. Este egyben kell visszaadnom téged. Felnéz rám, mintha tényleg megígérné. Leguggolok mellé, ellenőrzöm a nyakörvét, aztán leakasztom a pórázát és alaposan megdögönyzöm a fejét. - Okos kutya vagy - Nincs túl sok ismeretem a fajták tekintetében, de szerintem labrador-féle lehet, vagy az a segítőkutya a golden retriever, vagy valami olyasmi. Azok meg, ha tanítva lettek a behívásra csak nem csinálnak nagy bajt. Meg a francokat nem! - Argus! - kiáltok a hirtelen orrát levegőbe emelő, szimatoló és azonnal elinduló kutya után. Nehezen tartok vele lépést, a végén már szinte futok és szépen le is térünk az ösvényről, mert egyértelműen szagot fogott. Kézzel húzom el az összes elém csapódó ágat és igyekszem nem szem elől téveszteni a világos szőrű kutyát.
Kezdőlap
