- Nem voltaaaam! - kiáltottam fel szemrehányó felháborodottsággal - Hé!
Talán eddigi életünk legmulatságosabb egybeesése az volt mikor Capnek Logan Kincaide csapta a szelet, én meg annak a húgát... fűztem. Mondjuk, hogy fűztem. Vagy fűzött ő engem, egyre ment az abban a viszonyban.
- Szerintem Clara hálás volt - vontam vállat faarccal és vártam, hogy meglássa a disznó viccet a szavak mögött - Az a csaj elmebeteg... - tettem hozzá a sörömbe motyogva amint az üveget a számhoz emeltem és jókorát húztam a hűvösen szomjoltó italból. Nem mintha szomjas lettem volna. Egy ideje nagyon könnyedén folytak ki az ötletek a számból és egyre kevésbé bántott Blake, meg Eve, meg az a Jamie is... Könnyedén esett hát felhozni Samanthát és csak utólag kaptam rajta magam, hogy Alapítókról beszélgetünk, holott olyan köszvényes fájdalmat éreztem a csontjaimban minden hozzájuk köthető témától, amilyet egy steakházban dolgozó séf nem érez negyven év munka után. Ilyen volt Caprice... az oldalán könnyebb volt átvészelni a születésünkkel együtt járó terheket és a felelősséget. Mellette nem hagyhatta el magát az ember - már csak azért sem, mert olyan lesújtó pillantással tudott nézni, hogy gyakorlatilag felesleges volt gyóntatópaphoz járni. Caprice pislogás nélkül küldött a Pokolba.
Értettem a legyintést és azt a viharos dacot amivel belekortyolt a borába, sokszor láttam már ilyennek - rendszerint akkor amikor felbosszantottam. De most valami másról volt szó. Caprice még sosem legyintett ha egy másik nővel való versengésről volt szó, jól emlékeztem, hogy hogy nézett Blake-re (aki biztos földönkívüli lehetett, mert semmit sem vett észre belőle) és Capet nem olyan fából faragták aki annyiban hagyja ha képtelen kiismerni valamelyik riválisát. Amiből, valljuk be, nem kevés volt. Sőt. Caprice-nek mindenki a riválisa volt. Talán Nicholas és én nem. De csak mert sem a fejőversenyen, sem a távolbaköpő versenyen nem szeretett indulni a májusi majálison.
- Nicknek nem sok szabad döntése van az életben, de azt az egy kártyáját arra használta fel, hogy megkérje a kezedet. Vagy buggyant vagy téged szeret. Ennyi - nem álltam meg, hogy ne tegyem hozzá a saját véleményemet amit a nő előtt amúgy sem kellett magamban érlelnek és úgy vettem fel a pokrócot, hogy megértse, nem erőltetem én azt ami nem megy, elvégre ezért nem nősültem meg, ezért nincs tetoválásom, ezért nem tanultam meg soha táncolni és ezért nem akartam soha sem igazi Alapító lenni. Nem utolsó sorban a listán.
Cap kézszorítására rákacsintottam és egy bátorító, kissé sörszagú mosolyt küldtem felé. Aztán megforgattam a szememet, persze, hárítva, hogy ma jöttem volna a falvédőről, majd visszadobtam magam a székembe és megint a hideg téli égboltot bámultam. Ahogy többször megkérdőjeleztem magamban, hogy Marcus ugyanazt a génállományt örökölte amit Cap - vagy inkább Cap ugyanazt a génállományt örökölte mint Marcus ÉS Gabriel - egyszeriben nyugtalanító érzéssel kerített hatalmába a gondolat, hogy Eve sem is megbontotta közös táborunk első sátorfáját.
Aztán Cap odavágott és torokhangon felhorkantam.
- Nem az előbb jöttél azzal, hogy tizennyolc évesen rosszabb voltam? - szemrehányóan a nő irányába böktem mutatóujjammal - Nem tudtam, hogy a végső Pokémon formája minden Alapítónak az, hogy hozzámegy egy másik Alapítóhoz. Köszi, Caprice, tényleg lekötelezel. Megyek és bedugom a fejem az egyik tehén seggébe.
Nevetésem betöltötte a magas mennyezetű istállót és odalent egy tehén hangosat prüszkölt, talán megértve, hogy milyen vállalkozással fenyegettem meg a vendégünket.
- Igen, Blake nem volt tízes szintű Pokémon - nyaltam bele megint a sörbe olyan tűnődő komorsággal, hogy ha valaki nem hallja csak látja a beszélgetésünket, hát azt hiheti, épp a jövő évi várható terméshozamot és az esküvői dekortrendeket vitatjuk meg.
Az ital lassan csorgott az üvegből Cap poharába és olyan alattomosan vigyorodtam el, hogy a cseppek szinte gyorsabban folytak végig a sötétzöld palack hasán a végpontig.
- Hogy meg van-e? - kérdeztem vissza és széttártam karomat - Fel van állítva! Bevetésre készen áll! - hüvelykujjammal a padlás túlfelére böktem ahol a gerendára szegezve valóban ott meredezett a fekete-fehér-piros színekben pompázó játék. Fejemmel intettem és ha Cap velem tartott, átsétáltunk a szűk pallókon és előzékenyen kihúzogattam a nyilacskákat a mezőkből. Felhörpintettem söröm végét, majd megszabadultam tőle és a lány dobóadagját tenyerébe nyomtam.
- Képzeld azt, hogy a bull's eye Samantha Heavenford feje. Vagy popója! Akkor biztos beletalálsz - súgtam a füléhez közel hajolva mintha titkos stratégiát osztottam volna meg, majd magam elé engedve átadtam neki a kezdés lehetőségét.
- Ha jártam volna veled, ma nem ülnék itt. Ha jól emlékszem, akkoriban nem volt hálás dolog a barátnődnek lenni – vontam fel a szemöldököm, undokoskodó mosollyal a szám sarkában. A kamaszfiúk sokszor kegyetlenek, ha női szívekről van szó, és a legszörnyűbb, hogy még csak fel se fogják, hogy miféle károkat képesek okozni bennük. - Rosszabb voltál, mint Logan Kincaide, pedig az nagy szó – csóváltam meg a fejem végül, mosolyogva engedve el a múlt témáját, pedig kettőnk között a nosztalgia gyakori vendég, aki kérés és hívás nélkül is kész befurakodni a társalgásunkba.
Samantha Heavenford nevének említése ingoványos talaj volt. A nő fiatal, élettel teli, okos. Talán csak maga Nicholas nem vallotta be nyíltan, hogy érez, vagy érzett iránta valamit. A nők tudják, ha rajtuk kívül van egy másik. Mindig tudják, de van, amikor túl gyávák ahhoz, hogy megkérdezzék. Néha elgondolkodtam rajta, hogy a vőlegényem talán arra vágyik, hogy a mi nagy napunkon ez a másik nő lépdeljen az oltár felé helyettem. A családunkat érő gyász miatt elhalasztottuk az esküvőnket, de ez a belső félelem is indokolta a döntést.
- Fogd be, Crepsley! – nevettem fel, amikor Oliver rámutatott a hibámra. Valóban ritkán dicsérek nyíltan más nőket. - Gonosz vagy! Ha így viselkedsz velem, nem jövök ide többet.-… -Játékosan meglendítettem a lábam Oliver felé, mintha meg akarnám rúgni, de a mosoly nem fagyott le az arcomról. A társaságában könnyű volt elengedni magam, mert a férfi valahogy mindig tudta, hogy a lelkem melyik húrját kell megpendítenie ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Olyan régen voltunk már barátok, hogy nem is emlékszem rá, hogy milyen volt az életem nélküle. Nincs más olyan ember a világon, akinek megengedném, hogy büntetlenül rajtam köszörülje a nyelvét.
- Igazából nem tudom, hogy… Hogy is mondtad? Nyomulgat? Lenyeltél egy tini-szótárat? Honnan szedsz te ilyen szavakat? – prüszköltem, és egy kis erősítést remélve belekortyoltam a boromba, mielőtt folytattam. - Nem tudom, hogy Samantha mit akar, és ez a legijesztőbb az egészben. Sőt, azt sem tudom, hogy Nicholas mit szeretne. Nem akarom, hogy én legyek a hiba, amit végül megbán – sóhajtottam, aztán egy legyintéssel jeleztem, hogy inkább ejtsük a témát, mert minél mélyebbre ereszkedünk benne, annál biztosabb, hogy a sötétség rányomja a bélyegét a beszélgetésünkre, amit nem akartam. Ott álltak előttem a hosszú, és magányos téli esték, amikor majd ilyen dolgokon gondolkodhatok.
A pokróc lomhán landolt Oliver lábai előtt, de nem bántam, hiszen valójában nem is akartam eltalálni. Sajnáltam, hogy nem kedveli Jamie-t, bár azt hiszem, hogy minden báty saját privilégiumának tekinti, hogy utálja a húga választottját. Gabriel még mostanában is próbált fogást találni a vőlegényemen a családi vacsorák alkalmával, hiába húzódott közöttük a kimondatlan cinkosság, ami az Elsőket összeköti egymással.
- Marcust és a tanyavilág? Azt hiszem, hogy abból lenne csak igazán káosz – ráztam meg a fejem, nőietlenül horkantva a felvetésen, hogy az öcsém itt dolgozzon. - Nem, nem. A fiúból zenész lesz, bár azt hiszem, hogy anyám szíve megszakad, amikor végre megérti. Marcus elég makacs jellem, hogy véghez vigye, amit akar. Egyszerre nyűgöz le, és tölt el félelemmel.
Oliver gondoskodó jellem. Mi sem mutathatná jobban, mint az, amilyen precizitással összehajtotta és újból az ölembe helyezte az alkalmi fegyveremet. Orromat betöltötte az illata, ahogy elém guggolva megkereste a tekintetemet, amely hálásan kapaszkodott meg az ismerős szempár barátságos fényébe. Szabad kezem a férfi keze felé helyezve, finoman megszorítottam, hogy érezze, a törődése mennyit jelent a számomra. Sokat. Mindent.
- Jól vagyok, Oliver – mondtam végül, kissé talán tompán, de reméltem nem feszegeti tovább a témát, és megelégszik a nyilvánvaló hazugsággal. A hintaszék biccenése végül megtörte a pillanatot, és mindketten lehetőséget kaptunk rá, hogy elengedjük egy újabb ugratással.
- Hát nem is tudom – billentettem oldalra a fejem, amikor a féltékenység került szóba. - Mondjuk éppen azért, mert Eve még csak tizennyolc éves, te pedig hozzáképest egy megkomorlott öregember vagy. Azt hiszem, hogy ez elég ok a féltékenységre – szívtam a vérét kíméletlenül, tudván tudva, hogy az utolsó cseppig visszafogom kapni.
Gondterheltnek tűnt kissé, amikor újabb sörért nyúlva visszahelyezkedett a székébe, de nem szívtam vissza a kérdésemet. Eddig ő hallgatott engem, most pedig ideje volt, hogy én hallgassam meg őt.
- Túlságosan különböztök – összegeztem egy biccentéssel azt, amit a legutóbbi kapcsolatáról megosztott velem. Botorság lenne azt állítani, hogy a dolgok ennyire egyszerűek, de azt hiszem, hogy ez a magyarázat olyasmi, amivel mindketten megelégedhettünk.
Szerettem volna többet kérdezni Blake-ről, de végül nem tettem. Gonosz dolog, de örültem, hogy kikerült a képletből, mert úgy éreztem, hogy vetélytársként tekint rám, pedig nem adtam rá okot. Igyekezett elmarni minket egymástól, és amíg a kapcsolatuk működőképes volt, ezek a meghitt találkozások is minimálisra csökkentek. Hiányzott a barátom, és a szívem mélyén féltékeny is voltam egy kicsit, és talán nem bírtam volna elviselni azt a fajta gyengédséget, amivel a másik nő nevét kiejti a száján.
Az üveg szája alá tartottam a bögrémet, hogy Oliver könnyebben feltölhesse. Kicsit könnyelmű döntés volt, hiszen aznap még vissza kellett vezetnem a városba, de az ital meggondolatlanná tett, és túl sok volt még az üveg alján ahhoz, hogy hagyjam kárba veszni.
- Megvan még a régi darts táblád? – dőltem előre, hirtelen ötlettől vezérelve. - Felállíthatnánk – tettem hozzá cinkos fénnyel a szemeimben. Régen sem voltam túl ügyes játékos, és sok év telt el, amióta utoljára próbáltam, de talán itt volt az ideje, hogy egy kis könnyed izgalmat csempésszünk az estébe.
- Hmmm... - tört elő a torkomból az eltűnődés hangja amint leöblítettem egy kevés sörrel, mellyel egyúttal majdnem teljesen kiürítettem első üvegemet - Ilyen egyszerű. Csak aztán túlkomplikáltad.
Tekintetem a portól maszatos ablakon túli hunyorgó égboltot fürkészte. A téli éjszakák akkor is sötétebbek a nyáriaknál, ha egyetlenegy felhő sem úszik az égen. Mert semmi sem lehet olyan hideg mint a téli csillagos éjszaka. Ezzel a három szóval le lehet írni a legkeményebb csontig hatoló telet amit az ember megélhet és a városiaknak még csak fogalma sincs róla. Rose Harbor utcalámpáinak és házainak fénye nem tolakodott a farmunkig. A bekötőutat szegélyező nyárfasor ellopta és magába szívta azt az otromba narancssárga színt amit kiokádtak a mesterséges fényforrások, itt pedig a csupasz villanykörtéken és néhány viharlámpán kívül nem pislákolt más. Ilyen egyszerű. Nem értem mit olyan nehéz felfogni ezen.
Torokhang formájában szakadt ki belőlem a röhögés, vállaim enyhén megrázkódtak, de csak mosolyogtam és a fejemet csóváltam.
- Hát, nem veled... Hidd el, arra emlékeznél - csapott át fejrázásom lassú bólogatásba, majd a lány felé sandítottam és megrántottam a vállam. Egy Barbara nevű lánnyal jártam és talán azóta nem gondoltam a tiszavirág-életű "randevúzgatásra" amióta szakításra került sor. És Blake gondol arra, hogy jártunk...? Járunk...? Franc se tudja már... Megforgattam a kezemben az üres üveget, a fenéken még lötyögött egy kevés hab. Tarkómat kellemesen támasztotta a hintaszék fája és bakancsom orrával kissé ringatgattam magam a hajlított fatalpakon.
Valami derűvel és bosszúsággal vegyült morgásféle távozott torkomból, de nem kívántam tovább boncolgatni a túlbuzgó Rose Harbori anyák esetét. A barátaim nagy része még nem húzta fel az örök rabságot jelentő karikagyűrűt és én sem láttam még, hogy mi az az út amit egyáltalán meg lehet tenni, hogy az oltár elé érjen az ember. Persze Cap... látta... valamit látott, csak nem tudtam, hogy mi volt az. Az öreg lovaink viseltettek ilyen bátorsággal a pocsolyák iránt, ugyanis a haszonállatok nagy része sosem tudta felmérni, hogy milyen mélység húzódik meg egy-egy vízfelszín alatt, így minden lépésnél amíg patájuk a pocsolya kavicsos aljzatát nem érte elhitték, hogy elnyeli őket a végtelen mélységű víztömeg. Csupán az a szívdobbanásnyi idő volt az amivel később már rádöbbenhettek, hogy alig egy pár centiméteres tócsáról volt szó. Na, Cap pont olyan volt mint az öreg lovaink és elhitte, hogy leér majd a lába abban a dagonyában amibe beleveti magát.
Azt, hogy Samantha Heavenford hasonlított-e az öreg lovainkra, nem tudhattam, viszont olyan eltorzult arccal fordultam Cap felé mint akivel most közlik, hogy a lány feltett szándéka reggel ötkor lefejni az összes tehenet. Kézzel, gép nélkül.
- Na, hé, most álljunk meg egy percre - nyúltam kifeszített ujjakkal és tenyérrel az irányába - Mi van? - nevettem el magam kissé - Caprice Decker pozitívan nyilatkozik egy másik nőről? - akkorát prüszköltem, hogy néhány nyálcsepp fröccsent szerteszét és lecsaptam a sörösüveget a közénk tett asztalkára mielőtt kiejthettem volna a kezemből. Úgy fürkésztem Cap arcát mint aggódó anyák beteg gyermekükét. Megőrült.
- Ennyire rossz ez a bor? - borzadtam el a vörös címkéjére sandítva - Ha iszom belőle akkor meg majd én is Első szeretnék lenni? Jézusom. Életveszély - csúsztattam magamtól messzebb a gyanús löttyöt és visszacsavartam a szót az eredeti irányba miután még egyszer tetőtől talpig végigmértem a takaróba burkolózó lányt.
- Te meg miről beszélsz? - csóváltam meg a fejem szkeptikusan - Samantha nyomulgat Nickre?
Az ötlet egyszerre tűnt képtelennek, de ismertem már a lányt annyira, hogy a lebiggyesztett ajkak és a tompán csillogó szemek valódi bánatot jeleztek és biztosan nem azért forgatta meg a bort abban a csorba bögrében, hogy levegőztesse azt.
Ha válaszolt úgy türelemmel kivártam minden egyes szavát, ha azonban lesöpörte a kérdést én is hagytam, hogy a tréfálkozás újra szikrát lobbantson benne. A pokróc meg is érkezett - igaz kicsit távolabb -, így röhögve feltápászkodtam és érte mentem. Grimaszolva hagytam, hogy elárassza az istállót a Heavenford fiú dicséretével, de a szememet forgatva adtam tudtára, hogy a kölyök már azon a ponton csatát vesztett velem szemben, hogy az Elsők átkával született.
- Na, Marcus egy rendes gyerek. Kiküldhetnéd nyárra dolgozni ide, jó segítség lenne - kapaszkodtam bele a "hóhányóba", hogy elrángasson Jamie-től, s közben végeztem a pokróc leporolásával és összehajtásával is. Sóhajtottam és lemondóan lehajoltam, hogy a meleg anyagot újra a lány combjára fektessem, a szélét alaposan aláhajtogattam, majd leguggoltam a hintaszék elé és megpróbáltam belekapaszkodni valamibe amit a tekintetéből olvashattam ki. Ujjammal szórakozottan löktem meg az ülőalkalmatosságot.
- Nem tetszel nekem Cap, de ha így maradsz akkor jöhetsz velem hajnalban kiengedni a szárnyasokat meg kiabrakolni és rögtön meglátod, hogy fejtörés helyett jobb ha az ember alszik, hogy utána talpon tudjon lenni.
Persze valójában nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy Sz*r téged így látni és hogy Hagyd a francba az egészet vagy hogy Láttalak már vidámabbnak de mindezeket lenyeltem és helyette még egy utolsót löktem a széken - talán a kelleténél egy kicsit nagyobbat - és felállva megtámaszkodtam a korláton, majd derekammal nekidőltem és karomat-lábamat összefontam.
- Ha-ha, nagyon vicces - húztam fel az orrom sértődötten - Miért lennék féltékeny a tizennyolc éves húgomra? Csak a saját életét bonyolítja meg. Majd meglátja.
Ellöktem magam a korláttól és visszazöttyentem a székbe, az idő közben hozzám intézett kérdést egy rövid szünet erejéig figyelmen kívül hagytam. Az újabb bontatlan üveg kukoricasörért nyúltam, lepattintottam a tetejét, meghúztam. Aztán letettem és tenyeremmel megdörzsöltem szememet, majd végighúztam szemöldökömön és a világ legnagyobb nyögése szakadt ki belőlem.
- Eh... Nem tudom - indultam el a vicc irányába majd végül válaszoltam őszintén - Hivatalosan nem szakítottunk. Majd az ünnepek után beszélünk. Nem tudom... Nem tudom... - ismételgettem a két szót még kétszer és megint a csillagokat bámultam. Odalent megrázta fejét az egyik tehén.
- Csak... valahogy nem éreztem úgy, hogy én szeretnék bármit is beletenni ebbe a kapcsolatba - húztam el a számat és megannyi képet hozott elém az emlékezés, aztán a következő korty sörrel ki is pucoltam őket ide nem való helyükről - Hülyén érzem magam amikor Blake kijön a gazdaságba. Az elején azt szerettem volna ha állandóan itt van, aztán azt vettem észre, hogy inkább én megyek be a városba ha találkozunk. Csak... - a csillagokról a magas gerendás mennyezetre bámultam és ajkaimat csücsörítettem, mert nem tudtam, hogy nem akarom kimondani ezeket a szavakat, vagy nem tudtam, hogy ennyire nehezek lesznek - Nem érti. Én sem értem a dolgait. Felesleges megpróbálnom elmagyarázni... - fejeztem be a ködös vázlatot és hirtelen megragadtam a borosüveget, hogy feltöltsem Cap bögréjét azzal a mennyiséggel ami hiányzott belőle.
Bűntudatosan sütöttem le a szemem, mert bár a férfi hangján nem hallatszott, mégis éreztem egy kis dorgálást a szavai mögött. Igaza van abban, hogy gyakrabban is jöhetnék, és sokszor el is tervezem, de a terveket néha keresztülhúzza az élet. Hogy megakadályozzam önön szabadkozásomat, kortyoltam egyet a csorba bögréből, és megforgattam a nyelvemen a savanykás italt. - Mennyivel egyszerűbbnek tűnik az élet, amikor az ember még csak tizennyolc éves – csóválom meg a fejem kissé hitetlenkedve. Szinte örökkévalósággal ezelőttinek tűnt az az idő, amikor még mi voltunk ennyi idősek, mintha évszázadokat, nem pedig egy évtizedet öregedtem volna azóta. Kissé durcásan húztam fel az orrom, amikor emlékeztetett Freddyre, akivel szerencsére mára már a hűvös távolságtartásig enyhült a viszonyunk. – Te kivel is jártál akkoriban? Elfelejtettem – ráncolódó homlokkal dőltem hátra, kinyújtva a lábaimat a pokróc takarásában. Puszta női hiúságból tetettem, hogy nem emlékszem a férfi életének azon epizódjaira, ahol felbukkant egy-egy női név, és a hozzájuk társuló alak. - Az anyák ilyenek, nem nyugszanak addig, amíg minden gyerekük fejét be nem kötik – értettem egyet derűs hangon, bár talán Mrs. Crepsley nem bocsátkozott még olyan végletekbe, mint a mi édesanyánk, aki lassan már hirdetést ad fel az újságban azért, hogy megtalálja azt a lányt, aki hajlandó fiú örökös szülni a bátyámnak. Ha Gabrielen múlik, tényleg kihal a Decker-ág azon oldala, amelyből az elsők születnek. – Azt azonban te sem vitathatod, hogy Samantha szép, és okos nő, aki bármelyik férfinél elérhetné, amit akar, ha bevetné a bájait – mondtam kissé elkomolyodva, tétován lögybölve meg az italt a poharamban, mert nem tudtam, hogy ki merjem-e mondani, ami ezzel kapcsolatban a fejemben jár. – Félek, ha valóban küzdene, nem lenne esélyem vele szemben – engedtem végül, hogy a szavak legördüljenek az ajkaimról. Talán nem volt helyes, hogy éppen Olivert terheltem ezzel, de nem volt a világon még egy olyan barátom, mint ő. Yaseminnel sosem beszéltem, és nem is beszélhettem erről, mert bár közel álltunk egymáshoz, kapcsolatunk ritkán mutatott túl két olyan nő szövetségénél, akik megpróbálnak boldogulni a férfiak uralta világban. Ösztönösen szabadítottam ki az egyik kezem a bögre füléből, hogy megragadva a pokrócomat, az anyagot játékos fenyegetéssel eldobjam a férfi felé. Sajnos nem sikerült úgy összefognom a kockás plédet, hogy valódi lendülete legyen, így csak csúfos lomhasággal landolt a földön néhány centire barátom lábától. - Jamie Heavenford rendes fiú, és sokkal bátrabban bíznám rá húgodat, mint a saját öcsémre. Imádom Marcust, de nagy hóhányó a kölyök – jegyeztem meg kis grimaszt vágva, mert rádöbbentem, hogy fiútestvérek tekintetében kevésbé szerencsés lapokat osztottak nekem. – Egyébként pedig semmi gond nincs azzal, ha az ember egy Elsővel jár, csak kicsit másmilyen a félelem, amikor kimarad éjszaka – lelki szemeim előtt máris megjelent a kép, amikor pár héttel ezelőtt Nicholas összeverve jött haza, nekem pedig el kellett látnom a sebeit. Tudtam, hogyha közös jövőt tervezek a férfival, a remegve várakozás éppen úgy része lesz majd az életünknek, mint a megkönnyebbült viszontlátás. - Most nem tudom eldönteni, hogy annyira megkeseredtél-e, hogy irigyled Evelyn boldogságát… - kezdem előre hajolva a pokrócért -…, vagy ennyire nem kedveled az udvarolóját – szemöldököm cinkosul felszaladt, hiszen hangomban ült egy kis dorgálás, amire mindenképpen feleletet vártam. Emlékeztem rá, hogy korábban említette, hogy gondjai vannak a mostani barátnőjével, de a szakítás híre váratlanul ért. - Mit követtél el? – kérdeztem együttérző hangon, és visszadőlve a székembe vártam a vallomást.
Csak a szememet forgatva vállat vontam Cap megjegyzésére.
- Épp te mondod, jégkirálynő? - és cukkolva vontam fel szemöldökömet. A koccintást követően megpróbáltam meglelni a legkényelmesebb pózt a dohszagú párnákkal kibélelt hintaszékben és fejemet ernyedten döntöttem hátra a támlának. Jobb lábamat bokánál térdemen pihentettem, a másikkal bakancsom orrán egyensúlyozva billegtettem az ülőalkalmatosságot.
- Hidd el, hogy te vagy az egyetlen aki a család borait sarcolja - érintettem újra ajkamhoz a sör száját és leküldtem egy hűsítő löketet a szénsavas italból. Caprice sokkal fázósabbnak bizonyult nálam és ez minden olyan emberre igaz volt akik velünk ellentétben nem a szabad ég alatt dolgoztak akár a fagytól, akár a nyári aszálytól kopogott a föld.
- Úgyhogy kérlek gyere gyakrabban, hogy gyorsabban fogyjon. Mielőtt még a húgom abba a korba lép, hogy elcseni nekem őket - sandítottam oldalra. A nálam tizenhárom évvel fiatalabb Eve felcseperedését együtt követtük nyomon és egyszeriben rémesen hosszúnak tűnt barátságunk - Eve júliusban tölti a tizennyolcat. Beszarás - nevettem el magamat a fejemet ingatva és vígan doboltam a sör méregzöld üvegén - Tizennyolc éves korunkban tudod mi mit csináltunk? Freddy Montgomary totál rád mozdult. Azt...
Nem is akartam leplezni, hogy ennyi év távlatából is mennyire mulattat az eset, így hagytam, hogy nyerítésem a lent elszállásolt lovakat meghazudtolva töltse be a levegőt. Mielőtt azonban végleg elterelhettem volna a szót, gyorsan emlékeztettem őt korábban megkezdett beszédtémánkra és a fejemet csóválva hallgattam meg a nagy finálét.
- Nem, tényleg nem olyan nagy baj, hogy nem mentem el... - motyogtam az orrom alatt és megforgattam a kezemben az üveget, aztán egy szívdobbanásnyi szünet után már hangosabban hozzáfűztem - Esküszöm ezek az estélyek nem változtak száz év alatt sem. Az én anyám pontosan ugyanezt csinálta volna mondjuk Samantha Heavenforddal. Csak látod Cap, őt sem akarja elvenni senki - vontam meg a vállamat és tártam szét kissé karomat, de a lány már ismerhetett annyira, hogy csupán a hecc kedvéért hozom elő ezt a régi tréfát. No, meg persze azért, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból. Bármennyire is rémesek voltak ezek a bájolgós protokollesemények, történés mindig akadt.
- A gazdaságban igen, a "kishúgomnál" - rajzoltam a levegőbe a macskakörmöket némi megvetéssel - nem. Ki kezd egy Elsővel, de tényleg... - kocogtattam meg a halántékomat és máris vártam, hogy Cap hozzám vágja esetleg a pokrócát a zsinórban másodjára bevitt tréfálkozásért.
- Sosem gondoltam volna, hogy a húgomnak pasija lesz amíg én szingli vagyok - Capnek félszóval említettem, hogy Blake-kel mosolyszünetben állapodtunk meg az ünnepek alatt, de nem részleteztem a kenyértörés lezajlását - Szerintem kihívom a fiút és megnézzük együt a napraforgóst.
Cap ismerte a szófordulatot, hiszen apám rengetegszer fenyegetőzött, hogy "megnézeti velünk a napraforgóst" ha még egyszer rossz fát teszünk a tűzre. Hogy ez pontosan mit takart... sosem tudtuk meg. Így Jamie-re várt, hogy megszerezze az első tapasztalatot.
- Oliver – olyan engedékenységgel ejtettem ki ajkamon a férfi nevét, amit a testvéreim esetében is csak ritkán engedtem meg magamnak. – Néha igazán lehetetlen tudsz lenni – csóváltam meg a fejem, bár az évek alatt megszoktam, hogy Oliver Crepsleynek teljesen mások az elképzelései a társaságról, mint nekem.
Megigazítottam az ölemben a kockás pokrócot, amit a férfitől kaptam kölcsön, hogy az ölembe terítve kissé megmelegítsen, aztán hálás mosollyal elvettem a felkínált italt. Tanulva a korábbi alkalmakból öltözékem ezúttal a helyszínhez igazítottam; farmer, bakancs, és egy ocsmány pulóver, amit sosem engednék, hogy Nicholas lásson rajtam.
- Egészségedre – biccentettem az italokat összekoccintva, majd az indokoltnál kicsit óvatosabban kortyoltam bele a bögrébe. A bor meglepően kellemes ízt hagyott a nyelvemen, bár egy elegáns étteremben valószínűleg nem ezt a márkát választottam volna. – Megsarcoltad a család dugi készletét? – kérdeztem egy korty után, két kezem közé fogva a poharamat az ölemben. Talán emlékeim megkoptak, de kamaszkorunk óta nem tudtam felidézni olyan alkalmat, amikor Oliver bort ivott volna, így csak tippeltem, hogy honnan szerezhette az üveget.
Mosolyogva dőltem hátra. Volt valami kellemes abban, ahogy ezen a téli estén itt üldögéltünk egymás mellett, és olyan sztorikon nevetgéltünk, amit másokkal talán soha nem osztanánk meg. Tudom, hogy Oliver nem kedveli különösebben a kötelező eseményeket, de egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne meséljem el neki a karácsonyi estélyen történteket.
- Mire vagy még kíváncsi? – kérdeztem. – Arra, amikor az a rémes Mrs. Montgomary megjegyezte, hogy több lilát kellene viselnem? Vagy inkább az érdekel, amikor néhány pohár pezsgő után felajánlotta, hogy igazán rábeszéli Fredericet, hogy vegyen feleségül, ha Nicholas nem képes rá – kissé paprikásan szusszantam a felidézett beszélgetésre, amelyre már a vacsora után került sor, amikor már egyébként is kellően elbizonytalanodtam Samantha miatt. Ki gondolta volna, hogy az emberek miféle vad találgatásokba tudnak kezdeni egyetlen, elhalasztott esemény miatt.
- Inkább te mesélj, egész este én beszéltem – dőltem előre. – Minden rendben zajlik a gazdaságban? Túl tetted már magad azon, hogy a kishúgodnak udvarlója van? – az utolsó kérdést egy pimasz mosoly kísérte, mert részben én feleltem azért a bájosan rózsaszín románcért.
- Tessék, hercegnő. Az egyetlen dugós bor a háznál - lóbáltam meg a kezemben a méregzöld palackot melyben vidáman löttyent a vörösbor. Felkapaszkodtam a pajta emeletére vezető utolsó lépcsőfokokon, majd visszazöttyentem az ott felállított hintaszékek egyikébe. Kezembe vettem a bornyitót melynek másik végét használva korábban lepattintottam söröm tetejét és csavarozni kezdtem a kemény parafába, majd egy mosolyt küldtem Cap felé.
A pajtában az állatok testhőjétől meleg tavaszi napot idéző klíma uralkodott. A belőlük felfelé szálló gőz kitöltötte a hatalmas teret és elfeledtette, hogy odakint azért pislákolnak az égen olyan tűpontosan a csillagok, mert a hidegfront tisztára seperte a hold pitvarát. A felhők elvonultak és mozdulatlan karácsonyi éjszaka borult a gazdaságra. Odalent egy tehén megrázta fejét, mitől kötőfékje a szenteste megrázott csengőt idézte. A lovak fogai hangosan ropogtatták a szénát.
A dugó hangos pukkanására kissé összerezzentek és nevetve töltöttem a kissé csorba pohárba a bordó löttyből. Ha vasvillával kergettek volna én akkor sem kockáztatom, hogy a közelébe megyek. Nem csodáltam, hogy kamrában árválkodott az üveg ünnepek után is. Egy elégedett nyögéssel dőltem hátra a hintaszékben, az ülőalkalmatosság kissé hátra billent, majd megemeltem sörösüvegemet és Cap poharához érintettem.
- Egi! - nyeltem egy nagy kortyot. A pajta hőjétől egészet jól esett a hűvös ital, hosszúujjúm és farmerom már-már túl vastagnak tetszett. Az emeleten a két szék a fába vágott méretes ablak felé fordítva állt, s az üvegen túli éjszakára bámultam, majd visszasandítottam Capre.
- Szóval...? Tudod, egy ideig lelkiismeret furdalásom volt, aztán már egészen meggyőztél, hogy idén is jól tettem, hogy nem mentem el erre a puccparádéra, úgyhogy folytasd!
Cap egészen addig lekötötte figyelmemet a december 23-i estéllyel kapcsolatban amíg nem csaptam a homlokomra, hogy a neki szánt bort a konyhapulton felejtettem. Az intermezzo lezajlásával azonban feszült figyelemmel fürkésztem profilját és egy földről felkapott szalmaszálat tépkedve vártam, hogy hogyan folytatódik a történet.
Kezdőlap
