Egyáltalán nem nőtt magasra, sőt, mindössze 163 centijével bőven az alacsony nők táborát erősíti; innen is ragadt rá a Stevie becenév. Ez sosem zavarta, már csak azért sem, mert sokáig tornásznak készült, ahhoz pedig éppen az alacsony testalkat az ideális. Ez az álma ugyan nem teljesült, azt mégis botorság lenne állítani, hogy elhagyta volna magát: a sport jelenleg is az élete szerves része, két nappal többet nem bír ki egyhuzamban úgy, hogy ne végezzen valamilyen mozgásfajtát, ez pedig meg is látszik rajta. Teste arányos, vékony, ízlésesen tónusos izomzattal – csak semmi testépítő jelleg.
Hiába a karrierváltás, mozgása most is ugyanolyan könnyed és légies, mintha napi szinten gyakorolná otthon a ritmikus sportgimnasztika elemeit és ez beépült volna a DNS-ébe. Léptei ruganyosak, tartása egyenes; még a székről is előbb áll fel és sétál egy kört, mielőtt görnyedni kezdene. Bőrét nem díszítik sem tetoválások, sem testékszerek, még csak hangsúlyos anyajegye sincs sok; legjellegzetesebb védjegye a bal lábán hosszában-szeltében fellelhető kisebb-nagyobb hegek sokasága. Ezek történetének ismeretében a legtöbben már meg sem kérdezik a testén itt-ott fellelhető egyéb hegek eredetét – és ezt Stephanie egyáltalán nem bánja.
Hosszú, hullámos, mézszőke tincsekkel keretezett arca szép metszésű, finom vonásokkal rendelkezik. Állkapcsa kissé szögletes, ám pusztán emiatt a legkevésbé sem lehetne maszkulinnak csúfolni. Tiszta kék szemei általában élénken, kíváncsian és vidáman tekintenek a világra, bár ha valaki nem sajnálja az időt és kicsit mélyebben az íriszeibe pillant, megláthatja tekintete mélyén a bizalmatlan óvatosság sötétjét.
Ruhatára kifejezetten változatos. Főleg a sportosan elegáns vonalat részesíti előnyben: szereti a blézereket és a blúzokat, de hogy ne nézzen ki túl hivatalosan, ezeket előszeretettel kombinálja farmernadrágokkal, szoknyákkal, sneakerrel, lapos talpú cipőkkel. Imádja a bőrkabátokat, átmeneti időszakban igazából csak azt hord, de azért ha ki kell öltözni sem kell félteni az ízlését. Jelesebb alkalmakra is fel van szerelve a ruhatára.


Jó tulajdonságok:
- életre való: Stephanie egy határozott, karakán nő, aki két lábbal – és meglehetősen stabilan – áll a földön. Kimondja, amit gondol és köszöni szépen, nem szorul segítségre; be tudja tekerni az égőket a lámpákba, fel tudja fúrni a falra a képeket és a tükröket, össze tudja szerelni a bútorokat, és még ha méretéből és csekély súlyából adódóan időnként némi szenvedés közepette is, de a helyére is rakja őket. Tud főzni, vannak hobbijai, eljár a barátaival, de egymagában is feltalálja magát, semmilyen értelemben nem függ másoktól. Őt sosem látod tátott szájjal várni a sült galambra: ha cselekedni kell, bizony cselekedni is fog.
- intelligens: Tanult és olvasott, bár nem az a fajta, aki hencegne az ilyesmivel. Számára ez nem igazán szempont, nem lett tőle sznob sem; senkit nem fog ez alapján megítélni, sőt, ha valaki csak azért akarna intellektuális vitába bonyolódni vele, hogy bizonyítsa önnön szellemi felsőbbrendűségét, hát inkább hülyének tetteti magát.
- laza: ​Nem arról van szó, hogy ne venné komolyan az életet, de odafigyel arra, hogy túl komolyan se tegye. Nem szeret feleslegesen rugózni olyan dolgokon, ami nem az ő problémája és másokat is igyekszik megtanítani a let it go művészetére, ha szükségesnek látja. Szereti a humort és ő maga is szórakoztató jellem tud lenni a megfelelő emberek és körülmények között. Nem görcsöl, nem feszül rá a dolgokra, inkább szeret sodródni az árral.
- odafigyelő és motiváló: ​Az érzelmi intelligenciája is magas fokon üzemel, ezért – általában – nem okoz gondot számára az, hogy másokban olvasson. Ezt nem szokása rosszra használni, sőt: szinte kizárólag a barátaival és a diákjaival kapcsolatban alkalmazza. Előbbiek esetén azért, hogy támogatni tudja őket a hegyeken és a völgyekben is, utóbbiak esetén pedig hasonlóan, azzal a kis plusszal, hogy így mindig ráérez, mivel tudná őket kiválóan motiválni a kitartásra.

Rossz tulajdonságok:
- bizalmatlan: ​Egy kicsit nehezen megfogható, mégis meghatározó tulajdonsága. Nem zárkózott, sokkal inkább nyitott személyiségnek tűnik, viszont van egy határ a közvetlen közelében, ahol olyan falak magasodnak, amelyeket nagyon nehéz ledönteni vagy átugrani. Olyan önvédelmi mechanizmus ez, amit a csalódás épített fel benne – nem sok kicsi, hanem egy nagy, de az nagyon nagy volt. Ezeken a falakon belül már csak kevesen látnak rá az igazán sebezhető énjére és feltett szándéka nem is engedni be oda új embereket, ugyanis ezen a ponton túl mindenkiről hajlamos rosszat feltételezni, különösen, ha férfiakról van szó.
- nehezen tanul a hibáiból:​ Volt már szó arról a bizonyos csalódásról – nos, ez is odáig vezethető vissza. Ő maga is tudja, hogy már korábban is látta a jeleket, mégis inkább a szemellenzőt vette fel az első, második, harmadik, sokadik alkalommal is. Túlságosan megbocsátó volt, ez pedig egy olyan jellemhiba, amin még sok munka ellenére sem tudott javítani. Nagyon sokszor kell istenesen pofára esnie ahhoz, hogy a következő alkalommal már tényleg inkább a másik irányban próbálkozzon.
- bosszúálló: ​Nem annyira nagyon, csak egy ici-picit. Néha szorosan az előző tulajdonsága után következik – ha sokszor gáncsolták el, hát amikor még nála is betelik az a bizonyos pohár, lehet, hogy páros lábban rúgja hátsón a másikat –, néha semmi köze a kettőnek egymáshoz. Ha olyan dolgokat teszel, amitől szálkává válsz a körme alatt – és ehhez az is elég, ha hosszú ideig törsz borsot az orra alá –, akkor bizony minden egyes téglát és sárgolyót vissza fog dobálni feléd, amit valaha, bármilyen szándékból az irányába dobtál.
- nem tud veszíteni: ​Kifejezetten nehezen birkózik meg a kudarc-élménnyel az élete minden területén. Már fiatalon sem szerette elveszíteni a versenyeket – értsd: nem első helyen végezni –, mert minden egyes alkalom után magában kereste a hibát és minden egyes tizedmásodpercet apró darabokra cincált szét a fejében, kielemezve a kisujja utolsó kis rándulását is, hogy megállapítsa, hol bukott el a dolog, mit szúrt el. Ez mindmáig jellemző rá – akkor is, ha konkrétan elszúr valamit, akkor is, ha a magánélete vonatkozásában éri kudarc és akkor is, ha mondjuk a saját csapata nem nyer egy tornán. Soha nem hibáztatná a lányokat; mindig csak magát.


Árnyéka a nem is olyan régi önmagának, ez viszont kizárólag előnyére válik. Nem zárkózik be, nem tartózkodik a társas kapcsolatoktól, sőt: nyitott, barátságos nő, aki könnyen szóba elegyedik másokkal. A felszínes bájcsevegéseket mondjuk kevéssé szívleli, de egy tartalmas beszélgetésben bármikor benne van. Általában vidám és mosolygós, de nem nehéz előhozni belőle egy kis játékosságot sem; szeret jókat nevetni, és élvezi, hogy már újra képes rá.
Szoros kapcsolatot ápol a bátyjával és vannak barátai is, akikkel közeli, bizalmas viszonyuk van, oda-vissza. Stevie jó barát, bármikor felkínálja a vállát egy kis sírásra, és szinte mindig van valami jó tanácsa, meghazudtolva mindazt, amin ő maga ment keresztül, és amit ezzel a bölcsességgel megakadályozhatott volna. Utólag persze mindig könnyű okosnak lenni.
Persze ő sem egy földre szállt angyal, így bőven lehet triggerelni  negatív irányba is. Nehezen viseli a kivagyiságot, a túlzott magabiztosságot, azokat az embereket, akiknek az arca alig fér be egy széles ajtón. Ilyesmit tapasztalva el is szokta határozni, hogy letöri azokat a bizonyos szarvakat; aztán ebből vagy jól jön ki, vagy nem. Inkább nem, de Steph az ami a szívén, a száján típus büszke képviselője.
A romantikus kapcsolatokkal meggyűlik a baja, aminek minden bizonnyal a mélyen gyökerező, félelem alapú bizonytalanság az oka. Nem mond nemet a randikra és az az igazság, hogy a kalandokra sem, de képtelen elköteleződni, mert egyszerűen nem bízik kellően a másik nem képviselőiben. Eddig nem került döntés elé ilyen kérdésben, de valószínűsíthetően berezelne és egyszerűen csak elmenekülne a helyzetből, márpedig ezt nem szívesen élné meg, szóval... inkább nem is próbálkozik ilyesmivel.


Meglehet, hogy anyai ágon kapcsolódik az alapító családokhoz, ám Steph a legkevésbé sem tartozik a beavatottak közé. Közeli kapcsolatot ápol a nagybátyjával, Ronalddal, a férfi azonban komolyan veszi azt az alapszabályt, miszerint akit nem muszáj, azt ne avassanak be a természetfeletti létezésébe; hiába kedves számára az unokahúga, szentül hiszi, hogy azzal teszi számára a legjobbat, ha mélyen hallgat ezekről a dolgokról. Egyébként lehet, hogy jól is teszi, mert Steph-ben benne van a kellő kurázsi ahhoz, hogy ne ijedjen meg holmi farkasfogaktól és -karmoktól, vagy varázsigét mormoló bibircsókos boszorkáktól – így viszont adott a lehetőség, hogy kellően lesokkolná a Twilight és a Harry Potter megelevenedése az orra előtt ahhoz, hogy ne akarjon annyira fene magabiztos lenni.
Stephanie persze nem teljesen hülye, van szeme és füle is, így nyilván érzékeli maga körül a furcsaságokat – mint például a tesztoszteron-túltengésnél kicsit messzebbre menő gimnazistákat, a megmagyarázhatatlan mélységű összetartásokat vagy épp ellenségeskedéseket, a még ennél is megmagyarázhatatlanabb történéseket –, de mondjuk úgy: előbb hinné el, hogy el van átkozva valami vudu-szarsággal, mint azt gondolja, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és egyéb lények szaladgálnak körülötte.



Huszonkét éves voltam, amikor megtörtént; akkor kezdődött el minden. Nincsenek pontos emlékeim a balesetről. Emlékszem az autó színére, az ezüstös elmosódásra; emlékszem, hogy gyorsan jött és ha akarom, tisztán hallom a fékcsikorgást. A puffanást. Érzem a fájdalmat, de nem emlékszem a tehetetlen repülésre, sem pedig a földet érésre. Nem a kijelölt gyalogátkelőhelyen történt. Azt mondják, takarásból léptem elő. Állítólag én sem figyeltem.
A bal lábam szinte teljes hosszában szilánkosra tört. A műtétek és a lábadozás okán kórházban töltött idő, aztán pedig a rehabilitáció egy teljes évet vett el az egyetemi tanulmányaimból. Eleinte abban sem voltak biztosak, hogy képes leszek-e újra járni, de én nem adtam fel és bebizonyítottam mindenkinek, hogy igenis képes vagyok rá. A sportösztöndíjamnak viszont örökre búcsút inthettem, a sportolói karrieremmel együtt.
Az autót egy Jeremiah nevű srác vezette – három évvel volt idősebb nálam, a Columbián volt végzős, ahol én is tanultam. Mivel azelőtt még csak tilosban sem parkolt, nem kapott letöltendőt, csak pénzbüntetést, és egy évre elvették a jogosítványát. A kanosszajárásra senki nem kötelezte, sem jogilag, sem a lelkiismeretére hatva, ő mégis bejött hozzám a kórházba, hogy bocsánatot kérjen. Aztán, mielőtt még észbe kaptam volna, már szinte mindennap a látogatóim között volt.
Talán hallgatnom kellett volna a barátnőimre. Fran már az első pillanatban azt mondta, "elég fura" ez az egész, de ő sem ragaszkodott eléggé az elmélethez. "Ez kicsit para, de aztán lehet, hogy tényleg csak ilyen elcseszett módon voltatok megírva a sors könyvében." Tetszett ez az elmélet. Remy édes volt, kedves, okos és mindenben támogatott. Segített az első önállóan megtett lépésektől a kórházból való hazaköltözésemig – mondjuk, lényegében már hozzá költöztem, mert vállalta, hogy vigyázni fog rám és segít majd. Már csak kevés órája volt, így megtehette; ahogy nekem is segített felzárkózni és elérni, hogy a sportösztöndíjam kiváltsam tanulmányira.
Olyan volt, mint egy tündérmese. Amíg ki nem derült, hogy nem az.


Az első alkalom egészen hihetetlen volt. Sosem nevettem volna ki a fájdalmát, de valahol mégis annyira vicces volt, hogy elvarázsoltságában hirtelen cselekedett és nem konyharuhával fogta meg a forró tepsit. Magamat is kinevettem volna – de azután garantáltan nem ütöttem volna ököllel a saját arcomba dühömben.
Sajnálta. Annyira sajnálta, és én hittem neki. Azt mondta, nem kellett volna nevetnem, és én elhittem, hogy én szúrtam el.
Anya akkoriban kezdett terápiára járni, én viszont, ironikus módon, nem értettem. Egészen addig nem láttam a fától az erdőt és nem tudtam, mekkora a baj, míg észre nem vettem rajta a jeleket, de akkor már késő volt. Sem Max, sem én nem tudtunk segíteni a helyzeten: az antidepresszánsok és nyugtatók foglya lett. Annyit tehettünk, hogy próbáltunk vigyázni rá és résen lenni.
Nem gondoltam volna, hogy ebből is baj lehet. Amikor arra jöttem ki a fürdőből, hogy Remy a telefonomban kutakodik, még csak dühös voltam; nem volt rejtegetni valóm előtte, de a bizalmatlansága triggerelt. Amikor körülbelül húsz perccel később kis híján betörte a koponyámat az ajtófélfán, már csak féltem.
Sajnálta. Annyira sajnálta, és én hittem neki. Azt mondta, több időt kellene vele töltenem, és én elhittem, hogy ez lehet a megoldás.
Elhidegültem a barátaimtól és a családomtól, amikor pedig szót próbáltak emelni, én védtem meg előttük Remyt. A világom beszűkült rá – és csak ekkor derült ki, hogy a lejtő meredekebb volt, mint amilyennek valaha tűnt. A féltékenység nem szűnt. A zsarnokság rosszabb lett. Amikor kénytelen volt bevinni a sürgősségire, mert öltésekre volt szükségem, én találtam ki a történeteket a saját ügyetlenségemről, miközben Remy aggódva szorongatta a kezem. Soha, senki nem kérdezett semmit.
Sajnálta. Mindig annyira sajnálta, és én mindig hittem neki. Mindig azt mondta, én csináltam rosszul valamit, és én elhittem, hogy minden az én hibám.


Huszonnyolc éves voltam, amikor kiszálltam a bátyám autójából Rose Harborban. A kocsi a holmijainkkal volt tele; a családi gyökerek, a nagybátyánk és a nyugalom ígérete miatt választottuk ezt a kisvárost. Remy tárgyalása még folyt New Yorkban, de megbíztam az ügyvédeimben és egyébként sem akartam többé látni. Akkor pláne nem akartam ott lenni, amikor esetleg bebizonyosodik, hogy valóban ő tervelte ki a balesetet is.
Két hónappal korábban megakadályoztam, hogy Max megölje őt. Ezzel a magam részéről kipipáltam a lelkiismeretemet.
Rose Harbor tényleg segített, akárcsak a terápia. A távolság is segített. A szüleink helyzete miatt mintha ketté kellett volna szakadnunk, de szorgosan dolgoztunk azon, hogy esetleg anya is a városba jöhessen. Dolgozni kezdtünk; szerencsémre épp üresedés volt a gimiben, a sportolói múltamnak és a végzettségemnek köszönhetően pedig meg is kaptam az edzői állást.
Az, hogy a lányokat és a pompomcsapatot is edzhetem, olyan visszatekintés a múltba, ami azt súgja: pont jó helyen vagyok. Megtanultam élni. Megtanultam vidámnak, játékosnak és nyitottnak lenni. Megtanultam, hogy nem minden az én hibám.
Gabriel Decker például határozottan sok mindenről tehet...

Joseph Evan Hayes: NJK - ember - APA
Annabelle Hayes (née Rowling): NJK - ember - ANYA
Maxwell Lance Hayes: JÁTÉKOS KARAKTER - ember - BÁTY
Ronald Rowling: NJK - ember (alapító) - NAGYBÁTY