188 centiméteres magasságán túl nem túl feltűnő egyén. Nem visel drága holmikat – az ő fizetéséből nem is telne rá –, a kényelem fontosabb neki, mint a megjelenés, és nincs különösebben emlékezetes stílusa. Annak idején, még városi nyomozóként, a ruhatárának jelentős részét szinte egyenruhaszerű ingek és öltönyök tették ki, de Wilmingtonban már rájött, hogy erre a felesleges alakoskodásra semmi szükség. Az egyetlen, amit szívesen átvett a "helyi divatból" az a flanel. Ki gondolta volna, hogy túracipőre és flanelingekre termett.
Nem egészen tudatos döntésként, de érzékeli, hogy rövid hajjal feltűnőbbek nem túl előnyös vonásai, mit mondjuk a nagy, elálló fülei, meg a szintén nem túl szerény orra – úgyhogy általában hosszabban hordja. Azon túl, hogy úgy néz ki, mint Keanu Reeves és P. V. Herman kevésbé jóképű szerelemgyereke, egyetlen megkülönböztető jegye a jobb szemöldöke feletti heg, amiről szeret mindig más hazugságot kitalálni, hogyan szerezte. Gyerekként kifejezetten kövér volt egy darabig, felnőttként pedig azóta is túlkompenzál; edzés közben legalább egyedül van, és senkivel sem kell beszélnie.


Jó tulajdonságok:
- Praktikus: bár járt egyetemre, nem nevezné magát különösebben "booksmart" embernek, és senki más sem. Nem túl jó a magolásban és a dolgok megjegyzésében, de a legtöbb dolgot meg tudja oldani magának, és arra is rájön, ha valamihez nem ért (már amennyiben erre magától jön rá, és nem mást hívja fel rá a figyelmét). Nem szeret olyan dolgokon gondolkodni, amiknek nincs gyakorlati haszna, és mindig próbálja a legegyszerűbb megoldást keresni, általában sikeresen.
- Asszertív: Nem szereti a tingli-tangli dolgokat, hozzunk döntést és menjünk előre, nem olyan nehéz ez. Nem szokott attól sem félni, hogy valaki tyúkszemére lép, ha úgy érzi, ő gyorsabban megold valamit, megteszi, nem vár arra, hogy az udvariaskodó frázisok végére érjenek. Önmagában sem szokott kételkedni, elég tisztán látja saját magát és a képességeit is.
- Őszinte:  már majdnem hiba-szinten, nem ő a megfelelő ember arra, hogy megkérdezd, nem-e kövérít a nadrág, mert meg fogja mondani. Tud hazudni, csak feleslegesnek tartja, nem lopná se a saját, se a másik idejét ilyesmivel - kivéve, ha egyszerűbbnek érzi úgy.
- Nagylelkű: szeret gesztusokkal kedveskedni másoknak, már amennyiben méltónak érzi rá őket. Tipikusan az a fazon, aki a fizetése megkapása után vacsorázni hív, hó végén meg a vizespalackot is újra tölti. Nincs benne túl nagy irigység ilyen szempontból, ameddig ő el van eresztve, addig semmi sem fáj neki, ami másoknak jó. Ezért is van meggyőződve róla, hogy ő gazdagnak született, csak pénze nincs.

Rossz tulajdonságok:
- Türelmetlen, impulzív és forrófejű: A tettek embereként nem szereti a köntörfalazást meg a tesze-toszaságot, ő akkor és ott akar eredményeket, különben könnyen frusztrált lesz. A harag nála gyorsan jön, gyorsan megy, amíg pedig vendégeskedik, igyekszik kordában tartani; van már annyi idős, hogy tisztában legyen a saját határaival, és azzal is, hogy magas, testes férfiként célszerű nem a frászt hozni másokra. Impulzivitása a feljebb is említett pénzköltésben teljesedik ki leginkább, de sokszor hagyja, hogy a pillanatnyi döntései vezéreljék, és nem gondol bele a hosszabb távú hatásokba.
- Arrogáns és konfliktuskereső: városi, nagyon városi, és hajlamos lenézni dolgokat, amiket kevesebbnek gondol. A lenézés talán nem is a megfelelő szó, úgy gondolja, bizonyos emberek erre termettek, mások viszont, az olyanok, mint Ő, nem. Ha negatívumot kap, azt is ad vissza, és nem lesz ő az okosabb, aki enged, képes megválasztani a saját csatáit, de nem mindig akarja. Igazából valahol hajtja előre a konfliktus, a dac, nem tudna létezni nélküle, a "boldog és kedves" emberek pedig szerinte mind hazug sorozatgyilkosok.
- Pesszimista és mogorva: Nem egy napsugár-típus, és kifejezetten büszke rá. Nem hisz abban, hogy a holnap jobb lesz, hogy a teknősöket meg tudod menteni, és amúgy nem is érdeklik őt. Nem szeret beszélni az első két kávéja előtt, se nem reggeli, se nem esti ember, és úgy általában szereti a minimumra fogni a kommunikációt, mindeközben meg nem szeret introvertált életet folytatni. A legnagyobb fájdalma az életben, már a valós fájdalmai mellett, hogy az embereknek saját gondolataik vannak, és nem pont akkor, pont annyi ideig jelennek meg, mint ő szeretné.


Azok közé tartozik, akiről nehezen hiszi el bárki, hogy akár egy ember is létezik, aki őszintén kedvelni tudja, de a legnagyobb szerencséjére a világ tele van mazochista és traumatizált emberekkel, akiknek a saját démonjaikhoz képest még ő is egészen józan opció. Rögtön ott kell kezdeni, hogy ő nem utál mindenkit, van valami furcsa humanista vonal benne, ami által az emberiség felé empátiát érez, de egyénenként már nehezebb.
Utálja a TikTokot, a pop zenét, Taylor Swiftet, de amúgy a countryt is, szóval Taylor Swiftet duplán, a Gen Z szlenget, a reggeleket, a halat, a pacifizmust, a kapitalizmust, a kommunizmust, igazából minden "izmust", a tömeget, a spam emaileket, a hangzavart, a hideget, a meleget, az udvariaskodást, az adózást, az adócsalást, a HR-t, a mosatlant, a mosást, a pszichológiát, az asztrológiát, az MBTI-t (bár amúgy ISTJ, mit várunk tőle) – és minden embert nehezen visel, akik a fentiek bármelyikének szószólói vagy elkövetői. Az utálat erős szó, ahhoz személyes sértettség kell, ebből a szempontból meglepően korrekt, vagy valami olyasmi – de tekintve, hogy nem fogja vissza a véleményét, könnyen kivált negatív választ másokból.
Egyrészt jól kijön azokkal, akik nem veszik magukra a dolgokat, másrészt kifejezetten lenyűgözi, ha valaki még be is száll a játékba – már amíg ezt amolyan közös dologként teszi, nem pedig őt akarja lenyomni. Nem "alfa", meg "béta", meg "szigma", meg a görög ABC akármelyik betűje, nem vezető vagy követő, hanem individualista, és értékeli, ha ezt elfogadják. Szereti a határozottságot, de egyébként azzal sincs baja, aki nem az. amíg ezt tudja magáról. Szereti a kedves embereket, csak úgy érzi, nem érdemli meg a társaságukat, ez különösen igaz kapcsolatok terén – a leghosszabb, hat éves kapcsolatából két évet jegyben töltött, és mindent elmond a sikeréről, hogy jelenleg sem házas.
Nehezen köteleződik el, de erre nem veri a mellkasát túlságosan, mert szeretné, ha nem így lenne (és megvan a véleménye azokról, akik mégis büszkék rá). Az utóbbi években preferálja a futó, felszínes kapcsolatokat, mert eleget hallgatta nem futó, nem felszínes ismertségei alatt azt, mennyire sokat árt a másiknak.


Bár pár éve Rose Harborban él és anyai nagybátyja alapító, abszolút semmiről sem tud, ami mondjuk megkérdőjelezteti, mennyire jó nyomozó. A nagyvároshoz szokott, ott pedig pont elég furcsaságot lát az ember, a válasza minden kirívó dologra pedig az, hogy drogosok, statisztikával is alá tudja támasztani, mennyivel emelkedik a kisvárosokban a drogfogyasztók és a droggal kapcsolatos bűntények száma a nagyvárosokhoz képest. Az is hozzá tesz a tudatlanságához, hogy egészen idáig csak aludni járt haza. Nem is az az igazán feltűnő számára, mennyire kiugrott az utóbbi időben az eltűnési és halálozási statisztika – elvégre, mondjuk együtt: drogok, igen –, hanem az, ezt a látszólag összetartó közösséget mennyire nem taszítja nyílt pánikba. Mintha lenne valami közös, halk megegyezés egymás között, amiről nem tud – és sokáig nem is fog, ha rajta múlik, ugyanis ha egy millió magyarázattal kell is előrukkolnia az esetekre, csak a millió és második lesz bármi természetfeletti.


A fodrozódó hullámok fehér habja összemosódni látszott a kikötő felé igyekvő hajók billegő testével – a nap már belógatta a lábát a horizont mögé, úgyhogy a hétvégi hajókázásnak lassan minden vitorlás- és yachttulaj számára vége volt. A szabadpart is kiürült; Ocean City alig másfél órára volt Phillytől, a nyári hónapokban pedig mindenki és az anyjuk is kocsiba ült, hogy itt próbáljon bőrrákot kapni a város helyett. June-t úgy kellett elrángatnom, és aztán egész nap csak a parton ült, az árnyékban. Annyira én sem vagyok hülye, tudom, hogy valami baja van, csak nem merek rákérdezni, olyankor jön a "magadtól is tudnod kéne" rész, amivel őszintén nem tudok mit kezdeni.
A nedves homok kezd hidegnek érződik, ahogy felsétálok hozzá. A távolba mered, a lábait falhúzva, úgyhogy arra sem reagál, mikor direkt rácsöpögtetem a vizet. Lehajolok, hogy adjak neki egy csókot, de arra sem reagál, úgyhogy csak mellé dőlök, felkönyökölve, mint egy zsák krumpli. – Na mi van? Egész nap depressziós voltál. Remélem nem a vitorlásokat nézed, mert még szomorúbb leszel, ha megtudod, hány évünkbe kerülne szerezni egyet.
– Beszélnünk kell – mondja, végre felém fordulva. Az arca rezzenéstelen. – Annyira... Frusztrált vagyok. És elegem van, hogy arra várok, végre döntést hozz.
– Ha ennyire éhes vagy, nyugodtan mondhattad volna, jó lesz a Vörös Homár, majd eszek sültkrumplit...?
– Ne csinálj már úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek!
– ...szóval nem akarsz a Vörös Homárba menni? – Megrezzen az arca, és nem tudom, üvölteni vagy sírni készül-e, úgyhogy visszakozok, pajzsként emelve magam elé a strandtáskáját. – Jó, jó, oké, bocs, rossz vicc volt!
Megrázza a fejét, és elfordul tőlem, megint. Utálom, ha nem néz rám, amikor beszélünk. – Már két éve, Max. Két éve, hogy odaadtad azt a rohadt gyűrűt, és még mindig a kisujjadat sem mozdítod, hogy összeházasodjunk!
– Mert engem nem érdekel – mondom, kissé frusztráltabban. Megint ugyanaz a szöveg, ugyanaz a vita, ugyanaz az eredménytelenség, mi értelme? Azóta mérges rám, hogy egyáltalán eljegyeztem – mert nem volt "különleges", meg hogy "bele kellett zsaroljon", de ha meg továbbra sem teszem meg, az a baj. Egyszerűen képtelenség nyerni. Arról ne is beszéljünk, hogy természetesen a gyűrű sem volt elég – ezt nem ő mondta, hanem a barátai arca. Sütött róluk a lenézés, az, hogy: "tényleg? Négy év, és csak ennyire telik?" Hát te is megbaszhatod, Janet.
– Épp ez a gondom!
– Ne csinálj úgy, mintha ez valami új infó lenne! Engem nem érdekel a házasság, kész, ennyi, se veled, se senki mással, az elejétől tudtad! – Megemelődik a hangom, a csípősebb este elől menekülő családok közül pár rosszallóan felém néz. Törődnél inkább azzal, Karen, hogy a gyereked épp a gatyájában turkál. – Az egy papír, nem jelent semmit! Miért nem jó csak úgy? Teljesen jól elvoltunk eddig is.
– Én többet akarok, Max. Családot akarok kezdeni, egy otthont építeni...!
– Hadd mondjam el, sokkal egyszerűbb úgy építeni, hogy nem költjük el az összes megtakarításunk 200%-al felértékelt szalvétára és száraz csirkemellre, meg egy félrészeg DJ-re.
Láthatóan nem értékeli a pragmatikus tényeimet, és csak rám pillant, úgy, éreztetve, hogy egyetlen dolgot kért a borsó agyamtól, és arra sem vagyok képes. Úgy, ami azt mondja, mit keresek én itt vele? Tényleg ennyire vagyok elég? Úgy, ami azt mondja, az anyámnak és Janetnek igaza volt. All Cops Are Bastards.
– Nekem ez többet jelent.
– Tudom. Azért mentem bele.
– Nem akarom, ha te nem akarod.
Mindketten tudtuk, hogy nem akarom.

Azt is tudtuk, hogy ő viszont igen.
Azt is, hogy nem fair egyikünktől se mást várni.

Számítottam arra, hogy szar lesz, de arra nem, mennyire. Azt hittem, könnyebb lesz, ha nem vagyok ott, amikor kicuccol, és kiderül, hogy amúgy a cuccaim 80%-a az övé. Hogy majd New Yorkban elleszek egy hetet, aztán Remy búvalbaszott feje eléggé tudatosítja bennem, hogy legalább nem Ő vagyok, és az élet megint szép lesz. Vagy hát, nem rosszabb, mint máskor.

Pennsylvaniában az emberek majdnem 40%-a jelent az élete során családon belüli erőszakot. Az emberek általában meglepődnek, hogy nőkre és férfiakra is igaz, de hozzá kell tenni, hogy utóbbiak esetében az elkövető az esetek nagy részében szintén férfi, sokszor szülő, testvér vagy nagybáty. A nőknél  majdnem az esetek feléért nem házastársi, romantikus partner felelős. A statisztika nyilvánvaló, és ha eleget dolgozol a rendőrségen, azt is megtudod, hogy nem hazudik; sőt, szépít. New York statisztikáival nem voltam tisztában, mert azt nem próbálta a HR a fejünkbe verni promóciós emailekkel, de úgy sejtettem, hasonló lehet a helyzet.
Azt is tudtam, hogy sosem így kezdődik. Később sem kérdeztem arról Stevie-t, nála hogy, mert képtelen lettem volna tudni. Csak abban voltam biztos, hogy hogyan fejeződött be.

Renno kapitány merev háttal ült az íróasztala mögött; előtte a szokásos, tőle 45°-ban elfordított fülű bögre "#1 Dad" felirattal, a tollkosarában pontosan egy fekete, egy kék és egy piros toll, valamint egy pici szivárványos zászló. Soha nem hagyta, hogy kifogyjanak a tollak, hogy a kávéja nyomot hagyjon az ócska, laminált felületű íróasztal fehérjén, vagy hogy a nyakkendő csipesze egy inch-el is lejjebb csússzon a munkanap végére. Renno kapitány mindent a nagykönyv szerint csinált, és mindent eredményesen csinált.
Nem lepett meg, hogy most sem teketóriázik, tíz évnyi ismertség ide vagy oda.
– Maxwell – szólít a teljes nevemen, aminek pont olyan "bajban vagyok" altónusa van, mint mikor anyám csinálta ugyanezt. – Bizonyára tudod, miért hívtalak be.
Görgetek egyet a vállamon, nem vállvonás, csak mozgatnom kell, megkeresni a kedvező pozíciót, különben fél perc alatt elmacskásodik. Azt hittem, legalább egy kicsit feszengeni fogok a széken előtte, de engem is meglep az a nyugodtság, ami eltölt. Talán csak a puszta bizonyosság; mindketten tudjuk, mi lesz a vége, nincs benne meglepetés. – Igen, uram. Tudom, hogy a cselekedeteim... Nem voltam méltóak a rendőrséghez, és teljes felelősséget vállalok érte.
A kapitány bólint, de nem lesz kevésbé feszes a szája. Már majdnem megható, hogy ő se örül a helyzetnek. – Ez jó kezdet, de sajnos nem elég. Amit tettél, a philadelphiai rendőrség neve alatt tetted, hiába másik állam, hiába nem voltál szolgálatban, erre pedig nincs mentség. Amit tettél, az nem csak egy hiba volt, hanem súlyos vétség és azon törvények áthágása, amelyeknek megvédésre felesküdtél.
Végigsimítok a jobb kezem bütykein; a kézfejem oldalán húzódó, csípő, viszkető vonal van ott, ahol Remy foga felszakította. Az orvos szerint hamarosan meggyógyul minden mással együtt és nem lesz motorosfunkció vesztésem, egyelőre viszont örülök, hogy a duzzanat eltűnt egy hét alatt. Nem tudod, mennyi mindenre használod a mutatóujjad, míg el nem veszik a képességet.
– Megérdemelte – mondom aztán.
– Hayes nyomozó...!
– Te is ugyanezt tetted volna – nézek fel rá. – Meg mindenki más is. Ha láttad volna, mit művelt a húgommal...! Szerencséje, hogy túlélte.
Lelőttem volna. Ha itt vagyunk, ha New York törvényei nem olyan szigorúak a fegyverviselésre és nálam lehet, ott vérzi ki magát a konyhapadlón – és Stevie nem borul a nyakamba könnyekkel küzködve, és nem keresünk rögtön másnap egy jó ügyvédet, hogy vele együtt menjünk a rendőrségre feljelentést tenni. Mert ha tényleg megteszem, félne, jogosan. Én se lennék büszke rá; lőttem már meg embert, és amint kifut az adrenalin az ereidből, valahogy egyszerre érzed magad elégedettnek, mert megérdemete, és mar beléd valami jeges fuvallat azzal, hogy te is megérdemled.
Tudom, hogy elég lett volna egy-két ütés; az elsőtől meghajlott, a másodiktól földre került, és ennyinek kellett volna lennie. Ezt még bárki megagyarázza indulatokkal. De aztán, ahogy ott feküdt, csak fél lábbal állva az ébrenlét ezen oldalán, fókuszálatlan szemekkel, az egész arcát elborította a sötétvörös vér az orrából... Már nem jelentett veszélyt. Rendőri túlkapás. Hát bekaphatod, Janet. Nem rendőrként osztottam igazságot, hanem éreztetni akartam azzal a zsák szarral, milyen érzés is, ha valaki nálad erősebb kénye-kedvére vagy a szőnyeg szélére állítva.
Annyira felismerhetetlen lett az arca a vértől és a duzzanattól, meg az eltorzító félelemtől és fájdalomtól, hogy néha egészen az apánk arcát tudtam odaképzelni.
– Megérdemelte – ismétlem meg, bólogatva, de inkább csak magamnak. Igen, megérdemelte. Nem az én hibám volt. Nem lehetett az én hibám. – De tisztában vagyok vele, mit jelent. – Mondania sem kell, egyenként leakasztom az övemről a pisztolyom, a bilincsem, a sokkolót, a kulcsokat, aztán mellé teszem a jelvényem is, az övemről és a tárcámból. Úgy sorakoztatom ki előtte őket, mint vadászkutya az apportírozott kacsákat. Pont úgy, ahogy millió meg kétszer toltam elé a végső jelentésem egy ügyről, vagy annak a gyanúsítottnak az aktáját, akinél házkutatást kell kérnünk a kerületi ügyésztől.
Renno végignéz rajta, számba veszi őket, aztán hátra dől a székén. – Muszáj vagyok kimondani szóban is. Nincs más választási lehetőségem, mint a történtek tükrében azonnali hatállyal megszüntessem a munkaviszonyod. Ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüld a fegyelmi eljárást. Már egyeztettem a rendőrfőnökkel. A... körülmények tükrében nem lesz más büntetésed.
– Értem. – Úgy bólintok, mintha nem tudtam volna, hogy ez lesz. Mindenki tudja, hogy milyen magas a rendőrök között az erőszakos bűntények elkövetésének száma, legyen az rendőri túlkapás vagy családon belüli erőszak. Nem mind, de pont elég – és mindig megússzák. Mert így a legjobb a rendőrségnek.
– Szívesen írok neked ajánlólevelet – folytatja, némileg kevesebb acéllal a hangjában. – Tudod már, merre mész?
Legszívesebben nevetnék, de tudom, hogy az nem jönne ki jól. És tényleg kedveltem a kapitányt. – A húgommal... van rokonunk Delaware-ben. Arra gondoltunk, talán jobb lenne neki ott egy darabig. Tudod, tiszta, halszagú levegő, zászlók a fehérléces kerítések előtt...
– Dover?
– Wilmington környéke.
Megértően bólint. Nekem meg eszembe jut, hogy az egész állam lakossága kevesebb, mint ezé a városé.
Jön a csend, mert elmondtuk, amit akartunk, csak egyikünk sem akar tovább lépni a napjával. Szereznem kell valahonnan egy dobozt a holmimnak, és a HR-re is le kell mennem. Ott imádnak.
– Nem akarom feltartani azokat, akiknek még van munkája – vigyorodom el végül, és fél kézzel feltolom magam a székből; a másikat közel tartom a mellkasomhoz, íy kevésbé fáj. – Köszönöm. Egy élmény volt.
– Valamiféle élmény, az biztos. – Már a kezemben van az ajtó kilincse, résnyire ki is nyitottam, amikor hallom, hogy a nevemen szólít. – Sok szerencsét a továbbiakban, Max. Őszintén. És remélem, nem felejtesz el tanulni és fejlődni ebből az esetbőll.
Alig vártam, hogy tanuljak és fejlődjek Istenhátamögött, Delaware-ben.

Joseph Evan Hayes: NJK - ember - apa
Annabelle Hayes (née Rowling): NJK - ember - anya
Stephanie Hayes: játékos karakter - ember - húg
Ronald Rowling: NJK - ember (alapító) - nagybáty