Alighanem sokan vitatkoztak volna velem arról, hogy az apám születésnapján Gabriel Deckerrel történtek hibának számítottak-e, de igazság szerint ilyen szempontból sosem érdekelt mások véleménye. Amennyiben valakinek azon támadt volna kedve csámcsogni, hogy kivel bújok ágyba – vagy, jelen esetben inkább ki dönt neki az apám borosüvegekkel megrakott egyik polcának –, az én szememben csak azt bizonyítaná, hogy ez volt az egyetlen, ahol a saját elképzelései szerint fogást talált rajtam. Na jó, Cappel valószínűleg tényleg nem szeretnék erről beszélgetni, de ő tiszteletbeli kivételnek számított, hiszen barátnők között tabu, ha a bátyjáról van szó. Szerintem? Szerintem bölcs döntést hoztam, különösen azt tekintve, hogy milyen zavartalanul méregetett Gabe a nyílt utcán, mint aki már most a ruháim alá képzeli magát. Micsoda felüdülés volt ezt a reménykedő kiskutyaszemekhez képest! – Úgy gondolod? – játszottam rá a többszörösen egyértelműsített nézelődéséhez a hátsó felem irányába, és a vállam felett én is hátralestem, mintha csak azt latolgatnám, igaza lehet-e. Közben persze csak teljesen véletlenül fordultam kissé felé a hátsómmal. Leplezetlenül élveztem ezt a könnyed hangnemet, és arra a megállapításra kellett jönnöm, hogy a borospince talán tényleg az egyik legbölcsebb döntéseim egyike volt. Sokkal könnyebb volt úgy Gabriel közelében lenni, hogy közben nem kellett úgy tennem, mintha nem lett volna vonzó, és tehettem mindezt úgy, hogy biztosan tudtam: ennek egyértelműsítéséből ő is legfeljebb egy dolgot akarna, és az egy kicsit sem több, mint amit én akarnék. – Hmmm... – Ajkaim szegletébe egy nem sok jót ígérő mosoly költözött, ahogy közelebb léptem hozzá. – Ez azt jelenti, hogy kell valaki, aki téged szórakoztat? – kérdeztem könnyed hangon, szemeimmel már azt a pontot figyelve, ahol valamiféle bűn bizonyítéka rejtőzött a borostáján. Eszembe sem jutott úgy tenni, mintha az Elsők megbeszélésének pontos kezdését a szívemre akartam volna venni, sőt; a kis porcukros jelenettel majdnem biztos voltam benne, hogy ezzel lényegében lepecsételem Gabe késését. Elég volt a szexin elködösülő szemeibe pillantanom, hogy tudjam: igen, pontosan ez történt. Annak a nőnek a mosolyával vártam, hogy visszazökkenjen a valóságba, aki pontosan tudja, hogy mit csinál és még élvezi is. – Ezt – böktem válaszul én a testére és nem átallottam a tekintetemmel is végigmérni közben – kár lenne energia nélkül hagyni – mosolyogtam tovább, de hagytam, hogy a szemeimben megülő szikrákból olvassa ki, pontosan milyen energiákra is gondolok. Nosztalgikusan. Egy kicsit sajnáltam, hogy itt nem kellett áttörnünk magunkat egy kisebb tömegen, ezzel okot adva nekem arra, hogy belé karoljak – és tovább játsszak vele –, de ugyanazzal az elégedett kis mosollyal a szám sarkában indultam el az oldalán a kávézó felé. – Meglep, hogy nem jutott a füledbe a legutóbbi szám, és nem csak azért, mert nyilván fantasztikus lett – vágtam bele a válaszba látszólag könnyedén, pedig a Morton-üggyel már így is tele volt a hócipőm és csak sejteni mertem, hogy lesz ez ennél még rosszabb is. – Sikerült beletenyerelnem Anders Morton önérzetébe, mert megjelentettünk egy elég részletes cikket a vállalkozása körüli érdekességekről. Talán mondanom sem kell, hogy nem örült neki. – Megvető, ám annál elégedettebb volt a mosolyom, még akkor is, ha ez az ügy körüli fejfájásomon nem enyhített. Tudtam, hogy pont azért reagált ilyen hevesen, mert megtaláltam a gyengepontját, ezt a győzelmet pedig nem vehette el tőlem. – Mindenáron azt akarja, hogy jelentessek meg egy korrekciós cikket és kérjek tőle nyilvánosan bocsánatot, de azt várhatja. Az egyetlen szerencséje, hogy tényleg nagyon jól ért az emberek megfélemlítéséhez és emiatt legtöbben nem merik vállalni a nevüket. Ironikus, hogy ez pont azt bizonyítja, mennyire a fejétől bűzlik a hal, nem? – ráztam meg a fejem egy bosszús kis fújtatással. Azt az apróságot nem osztottam meg Gabe-bel, hogy én is vágtam magam alatt egy kicsit a fát, és nem csak azért, mert időközben beértünk a kávézóba. A boszorkányokkal való üzérkedés nem olyasmi volt, amit könnyű lett volna kimagyarázni anélkül, hogy ki kellett volna fecsegnem a legféltettebb titkomat is a húgommal. Pedig szívesen megosztottam volna Gabe-bel, hogy valami különösen bűzlik Morton körül.
Yasemin DeVries mindig szívderítő látványt nyújtott, de most, hogy már tudtam, hogy mi van a ruhája alatt, pillantásom még leplezetlenebbül barangolta be a vonásait. Az én ízlésem szerint túl sok volt rajta a textil, de hála a Godnak és a többieknek, aznap nem igazán volt időm orvosolni a problémát. Legyek őszinte? Kicsit sem bántam, hogy legutóbb rálőttem erre a házinyúlra, annak pedig végképp nem, hogy a lövés végül betalált.
- Igazán megértem az Öreget odafent – bólogattam egyetértően, az említett hátsórész felé kalandozva a pillantásommal. Színpadiasan még kissé rogyasztottam is, ha a nyakam tornáztatása nem lett volna elegendő bizonyíték a nő számára. - Kár lett volna tönkretenni egy ilyen szép dolgot – szisszentettem pimaszul, elhagyva a komolykodás maradék látszatát. Egyébként sem illett hozzám.
Szerencsés találkozás volt, Yasemin pedig sokkal könnyedebben fogadta a viszontlátásomat, mint az egyéjszakás kapcsolataim nagy része. Igaz, az ő ablakán nem másztam ki az éjszaka közepén, miközben aludt. Fényes nappal távoztam, a főbejáraton át.
Magam sem tudom, hogy mikor fogtam utoljára a Napló egy számát a kezemben. Talán azután, hogy Ava „szerencsésen” megkerült a múlt nyár elején, de még az sem tudnám megmondani, hogy ki volt a riporter, akinek nyilatkoztam az ügyről, ahogy azt sem tudtam, hogy ki volt az, aki hónapokkal később megírta a gyászjelentést. Egyetlen határozott fejrázással tüntettem el a gondolatokat a fejemből, így a vigyorom töretlen maradhatott.
- Valójában éppen Godrichoz tartok egy naaagyooooon fontos megbeszélésre, de azt hiszem, hogy a vén medve igazán el tud még néhány percet tölteni nélkülem. Főleg, mivel a többiek is ott lesznek, hogy szórakoztassák – Yasnek valószínűleg nem kellett magyaráznom, hogy a többiek alatt a két másik félnótást – gyűjtő nevükön Elsőt - értem, akik közül az egyik a leendő sógorom, a másik meg egy végzős gimnazista. Esélyem sincs, hogy Gordic ne rúgjon páros lábbal seggbe a késésért, de most az egyszer nem engedtem, hogy ilyen apróságok izgassanak.
Amikor ujjai a szám sarkához értek, a testem megadta magát; kinyújtott tenyerem lecsúszott a támasztékul használt kocsi fényezéséről, miközben mozdulataim önkénytelenül követték a nőét. Legszívesebben én kaptam volna be az ujját, de nekem egyelőre csak annyi jutott, hogy tátott szájjal nézzem azt, ahogyan ő csinálja.
Kellett néhány másodperc, mire sikerült túljutnom az első révületen, és az egyre növekvő nyomáson a gatyámban.
- Ez… – mutattam végig a testemen. …nem működik magától. Kell neki a napi energialöket!- teszem hozzá, és csak ekkor vettem észre, hogy a hangom milyen reszelős lett hirtelen. Nyeltem egyet, és csak akkor szólaltam meg ismét.
- Mit szólnál, ha én hívnálak meg arra a kávéra? Közben elmesélheted, hogy mi volt a lap utolsó számában. Azt hiszem csúnyán le vagyok maradva.
Hangom sikeresen megtalálta a könnyed csengését, miközben a nő mellé lépkedve, becsúsztattam a kezem a nadrágom zsebébe, így próbálván leplezni a mozdulatot, amivel arrébb tettem azt, amit arrébb kellett. Ez a nő ki fog nyírni, de legalább élvezni fogom.
– Csörögj, ha mégis kellek – pillantottam Yarára, akinek egyik keze már az anyósülés ajtaját nyitotta ki éppen. – Ne aggódj, lesz fuvarom – kacsintott rám a mozdulat közben. Míg én a szememet forgattam, a húgom kuncogva áthajolt a kézifék felett, hogy cuppanós csókot nyomjon az arcomra, majd megmarkolta a táskáját és már szinte ott sem volt, csupán a becsukódó ajtó jelezte a távoztát. A visszapillantóból láttam, ahogy odasiet egy lezserül az autójának támaszkodó fickóhoz, aki szívdöglesztő mosollyal nézett le rá, mielőtt a derekánál fogva magához húzta volna. Felsóhajtottam; a csókot már nem vártam meg. Valamiért a fejemet tettem volna rá, hogy az a fickó sem egyszerű halandó volt. Esküszöm, néha mintha szándékosan kísértette volna a sorsot... vagy engem, vagy az apánkat. Vagy mindhárom egyszerre. Éreztem egy kezdődő tompa fejfájást a szemeim mögött, aminek vagy az volt az oka, hogy nem sokat aludtam, vagy az, hogy nap mint nap rám jött némi idegeskedés; mindenesetre úgy éreztem, megérdemlek egy kávét, szóval kiszálltam a kocsiból, hogy a húgommal ellentétben én a bevásárlóközpontba induljak el. Még mindig nem sikerült tisztáznunk az ügyünket Mortonnal és a múltkori nem kicsit félresikerült találkozó után már nem tudtam eldönteni, mi lenne a legbölcsebb következő lépés. Következő lépés? Még azt sem tudtam, honnan a jó francból jöhetett rá, hogy bepróbálkoztam valamivel a kávéjában. Visszamentem a boszorkányhoz, akitől megvettem a bájitalt; megesküdött, hogy nem vehette volna észre, de akkor hogyan történhetett az, ami? Kinéztem volna Mortonból, hogy ilyen meggyőzően tudjon hazudni, de akkor is gyanús volt, hogy éppen azzal próbálkozzon be a megfélemlítésem és a csapdába csalásom érdekében, ami nem mellesleg igaz is volt. A gondolataimból egy egyértelműen nekem szegezett kérdés ragadott ki, amire reflexből megforgattam volna a szemeimet, ám azok abba az irányba szegeződtek, ahonnan a megszólítás érkezett, az agyam pedig gyorsan összerakta a képet. Megtorpantam, így megszűnt a cipőm sarkainak ritmusos kopogása, ajkaimra pedig sokatmondó mosoly költözött, ahogy szemügyre vettem Gabrielt. Rég nem láttam, de az utolsó találkozásunk kifejezetten kellemesre sikerült. Amikor elsütötte azt a szörnyű dumát, amit szerintem évente legalább harmincszor hallottam tőle, amióta ismerem, csak azért mosolyodtam el szélesebben, mert tudtam, hogy valójában nem felszedni akar vele. Legutóbb a zakója zsebébe tömhette volna a bugyimat, aligha lett volna erre szükség. – Nem fájt különösebben. Még Isten is féltette a hátsóm épségét, ezért párnák közé érkeztem – válaszoltam meg a kérdést ugyanannyi komolysággal, mint amennyivel Gabe feltette azt. Elmosolyodtam a lezser pozíción, amit felvett, aztán kíváncsian felvontam a szemöldököm, várva a mondat befejezését, de végül ő maga tromfolta le a hízelgést. Elnevettem magam és megráztam a fejem. Nem zavart az őszintesége; legutóbb sem kötöttünk volna ki apám pincéjében, ha a cikkeimről beszélgetünk. – Épp azon vagyok, hogy meglepjem magam egy kávéval. Kevésbé szeretem édesen, mint egy jó bort, de a vasárnap délhez jobban illik – jegyeztem meg, csak úgy, mellékesen, tekintetemet huncut csillanással fúrva Gabe zöld szemeibe... bár most talán inkább kékesnek tűntek. – És te mi járatban erre? Azt hittem, ilyenkor még az előző éjszakát szoktad kiheverni. – Ebben a pillanatban vettem észre az apró, de árulkodó jeleket; felemeltem a kezem, majd mellőzve a társadalom – és főleg Cap – alkotta elvárásokat, mutatóujjammal finoman letöröltem a Gabe borostáján ragadt kevéske porcukrot. – Ez már a mai vagy még a tegnap esti maradék? – vigyorodtam el, majd anélkül, hogy zavartattam volna magam, mutatóujjam az ajkaim közé csúsztattam, mint aki tényleg kíváncsi, hogy csak porcukrot talált-e.
Elégedetten beleszürcsöltem a kávémba - valami olcsó szar volt, amit a bevásárlóközpont egyik automatájából vettem-, majd nagyot haraptam a másik kezemben tartott hatalmas, cukros fánkba. Áfonyás, lekvárral a közepén. Már jóval elmúlt dél, de a tegnapesti kocsmázás után későn ébredtem, így elkélt valami tápláló reggeli, mielőtt még csatlakozom a többiekhez az újabb „mentsük meg a világot, és közben nézzünk ki jól” összeröffenésben. Ezerszer elmondtam már Godricnak, hogy lehetőleg ne vasárnap kora délutánra időzítse az ilyesmit, hiszen jóérzésű ember ilyenkor még a kutyáját is engedi pihenni.
A parkoló felé igyekezve éppen az utolsó falatot tömtem befelé, amikor megláttam a nőt. A borospincés afférunk óta nem találkoztam Yaseminnel, de visszagondolva az eseményekre, a libidóm máris az egekbe szökött a felbukkanásától. Egy laza mozdulattal a legközelebbi kukába ejtettem a maradék süteményt és kávét, majd a legmegnyerőbb mosolyomat felvillantva elindultam abba az irányba, amelyről érkezett, így éppen összetalálkoztunk.
- Kisasszony? – szólítottam meg a legvidámabb hangomon. – Mondja csak, mennyire fájt, amikor lepottyant a mennyekből? Ilyen szépség csakis a mennyekből érkezhetett – szakállas duma volt, és a nők változatosan reagálták le. Biztos, hogy Yaseminnek is elsütöttem már. Legalább ezerszer az ismeretségünk kezdete óta.
- Hogy ityeg, Yas? – kérdeztem, lazán megtámaszkodva az egyik parkoló autón, amiben a jelek szerint, és az én szerencsémre, nem volt riasztó. – Tetszett a legutolsó cikked a… - lázasan járt az agyam, hogy mi volt a legutolsó dolog, amit az újságban láttam, de valahogy nem tudtam felidézni. – Hagyjuk, nem is olvastam – legyintettem végül a szabad kezemmel, elismerve gyarlóságomat.
Kezdőlap
