A szakmában töltött idő alatt megtanultam, hogy az írók lelkivilága különbözik a legtöbb művészétől. Míg egy festő egy ecsetvonással visszaadja azt a világot, amit a fejében lát, addig az írónak nehezebb dolga van, mert szavakkal kell megtennie ugyanezt. Ha az ember szerzőkkel barátkozik, előbb utóbb regény alapanyag lesz, ha pedig elolvas egy könyvet, amelynek személyesen is ismeri az alkotóját, hamar rájön, hogy – akárcsak tudat alatt is - a legtöbbjük önmagáról ír. Részben ezért kérdeztem Thomast a saját hőséről, mert egy kicsit jobban bele akartam látni a fejébe.
- A legjobb ötletek a legváratlanabb időben és helyszíneken születnek, Ambrose legalábbis mindig ezt mondja – böktem a fiatalember kezében tartott könyvek felé, annak szerzőjére utalva. Már eljutottam arra a pontra, hogy ne okozzon fájdalmat a férfi nevének említése, de talán hangomból még most is kihallatszik az a fajta gyengédség, amely csak azoknak jár, akiket az ember egykoron mélyen szeretett. - Mindenképpen utána nézek a detektívednek, feltéve ha elárulod a címét is – mosolyodtam el kedvesen, hiszen annyit elárult, hogy Thomasnak hívták, de a vezetéknevét továbbra sem tudtam meg, ráadásul az íráshoz használhat álnevet is, ahogy rajta kívül sokan mások is megteszik ugyanezt. Ha elárult bármi kézelfoghatót, bólogatással jeleztem, hogy elraktároztam az információkat.
Őszinte szívvel kívántam szerencsét a nagybátyának, hiszen nincs is jobb, mint egy happy enddel végződő szerelmi történet, de volt valami Thomas mimikájában, ami arra utalt, nem sok jót jósol a párnak a jövőjükre nézve.
Chester végül engedve az unszolásomnak lehuppant a padról, hogy lusta, de felháborodott szemekkel nézzen fel rám azért, amiért megzavartam a békés pihenését. Máskor bűntudatom lett volna, de most az egyszer nem hagytam, hogy a kutya megzsaroljon.
A fiatal férfi kérése legalább annyira volt meglepő, mint szívet melengető. A csuklómra húzva a póráz végét belenyúlok a kabátom zsebébe, ahol az emlékeim szerint lapult egy toll – vagy elfogadtam, ha Thomas adott egyet -, és a pad támláján megtámaszkodva aláírtam azt a könyvet, amelyiket szeretné. Akár mind a kettőt is. Az persze nem álltam meg, hogy a szignóm mellé rövidke, de kedves üzenetet kanyarítsak Dennisnek, egy űrsisakos macska végtelenül egyszerű skiccével kiegészítve azt.
- Isten éltesse az öcsédet – adtam vissza mindent, ami a férfihez tartozott. - Sok szerencsét a regényedhez. Ha bármiben is segíthetek, nyugodtan keress fel. A Magnólia közben lakom, nem messze a parktól – tettem hozzá, és egy kicsit talán el is vörösödtem. Egyáltalán nem volt szokásom olyan fickókat a lakásomra invitálni, akiket alig ismerek, de tényleg üdvözítő volt rokonlélekkel találkozni Rose Harborban.
Engedtem, hogy Chester utoljára kiélvezze az idegen kéztől kapott cirógatást, aztán - újfent bocsánatot kérve a letarolásért-, elköszöntem Thomastól. A kocsim felé közeledve végig az járt a fejemben, hogy talán Stacey húgomnak igaza van azt illetően, hogy gyakrabban kellene kimozdulnom, hiszen ki tudja, hogy kibe futok bele legközelebb.
Visszakérdezésére bólogatok, és kicsit zavarba jövök, hogy esetleg nem tettem fel elég egyértelműen a kérdést, és félreérthető voltam. Néha előfordul, hogy össze-vissza beszélek, így igazából nem lenne meglepő. Tök jó lenne ebben fejlődni, de ehhez ugyebár ki kell mozdulni otthonról, feszegetni a komfortzónám határait, az meg hát igencsak nehéz, ugyebár. Legalábbis nekem, én vagyok annyira introvertált, hogy az sem okozna problémát, ha egy hétig nem szólna hozzám senki sem. Ellennék otthon a könyvekkel, esetleg megnéznék valami borzalmas zs-kategóriás filmet. A fene tudja miért szeretem azokat. Talán sorsközösséget érzek velük, hogy ők is jók akartak lenni de valami nagyon elcsesződött. Vagy ilyesmi. Na de nagyon elkalandozott a figyelmem, remélem, Tarynnak nem tűnik fel, hogy fejbem néhány másodpercre teljesen máshol jártam, mint a mi kis beszélgetésünk aktuális témája. Nem szeretném, ha bunkónak tartana, nem vagyok az, csak néha nehezen fókuszálok egy adott dologra, a gondolataim ide-oda csapódnak, mint a flippergolyó. Csak egy aprót biccentek, remélem nem tett fel kérdést, ami esetleg nem hallottam meg, mert az elég ciki lenne. Átterelődik inkább a szó a könyveimre, és úgy tűnik, a nő nem tartozik a Thomas Baker rajongók közé. Egyáltalán vannak olyanok? Mármint...persze, megvették a könyveimet, de lehet, csak szánalomból vagy ilyesmi. Vagy hogy jót röhögjenek rajta, nem tudom. Nem is biztos, hogy az Államokban ismerik, lehet, hogy csak a brit könyvpiac egy bizonyos szegletében ismerik. Nem lepne meg, elvégre nem vagyok egy Dan Brown vagy Chris Carter. Kérdésére a válaszon nem kell nagyon sokat gondolkodnom, kaptam már meg ezt a kérdést, így nagyjából kész felelet van a fejemben, de ettől még nem lesz olyan, mintha papírról olvasnám, elvégre rólam beszélünk, és a legtöbb esetben képtelen vagyok egy-két mondatnál többet megakadás vagy őőőő-zés nélkül elmondani. Ezért is az írást, és nem mondjuk az előadóművészetet választottam - na nem mintha az írásban mostanában annyira remekelnék, egy betűt nem írtam hónapok óta. Na mindegy, zárójel bezárva, inkább beszéljek a detektívemről. -Hát...még gimis koromban írtam, egy novellának készült irodalomórára. Csak...a tanárnak annyira tetszett, hogy egy könyvvé bővítettük. Akkoriban nagy Emil és a detektívek fan voltam, nem is tudom, hányszor elolvastam a könyvet. Kitaláltam tehát egy introvertált srácot, aki a háttérből megoldja a bűntényeket. - nem, még véletlenül sem lehet párhuzamot húzni saját személyiségem, és a regény szereplője - Thaddeus - között. (spoiler: de). Zavartan vakarom meg a tarkómat, úgy fixírozva Tarynt, vajon ez választ adott-e a kérdésére, vagy még érdekli ezzel kapcsolatban valami. Ejtek pár szót Will bácsikámról meg szíve hölgyéről, bár szerintem szavaimból kihallatszik a szkepticizmus azzal kapcsolatban, sikerrel jár-e a nő visszahódításában. Nem részletezte, miért szakítottak, de most nagyon teper, hogy visszaszerezze. -Hát, én is. - teszem hozzá Taryn megjegyzéséhez, bár elég sután. Erre nem is nagyon lehet mit mondani, mint említettem nem vagyok a romantika nagymestere, így bár meghallgatom nagybátyám panaszáradatát meg hogy kiönti a lelkét, de tanácsot nem igazán tudok neki adni. Nem a megfelelő személy jött el vele, anyának - a testvérének - ez sokkal jobban menne. Pont Chesterre irányítom a figyelmemet, amikor látom, hogy Taryn noszogatni kezdi a pórázzal. A karomra nézek, mintha lenne rajta óra, de persze nincs, ezzel is csak teljes hülyét csinálok magamból - megint. -Igazán nem szeretnélek feltartani, menjetek nyugodtan. Még esetleg annyi, hogy...- a szavak hirtelen buknak ki belőlem, gondolkodom, mivel tudnám lecsapni a végét, de nem jut eszembe semmi, így maradok az eredeti tervemnél. -Esetleg...dedikálod az egyik könyvet Dennis-nek? Csak hogy még nagyobb eszmei értéke legyen. - érzem, ahogy elvörösödöm a kérésre, remélem, Taryn nem veszi rossz néven. De az öcsém biztosan örülne annak, ha maga az illusztrátor írt volna a könyvébe. Még különlegesebbnek érezné magát, legalábbis szerintem. Akárhogy is, aláírással vagy anélkül, de mellkasomhoz szorítom a könyveket, még utoljára megsimogatom a kis corgi úrfit, majd Taryntól elköszönve elindulok. Hova is akartam menni a könyvesbolt után? Én és az a lyukas agyam...
Ha reggel nekem valaki azt mondja, hogy találkozom ma majd egy íróval, akit a kutyám majdnem letarol, valószínűleg nevetek rajta egy jót, de ezen túl nem foglalkoztam volna többet a dologgal. Stacey ugyan sokat mondja, hogy gyakrabban kellene kimozdulnom otthonról, de szerintem nem egészen erre gondolt ő sem, amikor arra bíztatott, hogy dugják ki az orrom a műteremből.
Mindenesetre annak nagyon örültem, hogy egy Thomas féle idegennel sodort össze a sors négy mancsa, nem pedig egy kellemetlen alakkal, aki miután leüvöltötte a fejem, meg ott is hagy leforrázva, hármasban a kinossaggal és Chesterrel.
- Hogy igazat adok-e Tilly néninek? - tudakoltam szelíden, kissé elgondolkodva billentve oldalra a fejem. Hittem a véletlenekben, de abban is, hogy a dolgok okkal történnek meg velünk. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogalmazzam meg azt a kettősséget, amit ezzel kapcsolatban érzek, így a legegyszerűbb módját választottam. - Is-is.
Furcsább dolgok is estek már meg itt, mint két művész lélek kalandos összefutása, de ezt kevesen értik meg azok közül, akik nem ezen a környéken nőttek fel, akiket még nem szippantott magába Rose Harbor sajátos bűbája.
Bűntudatosan csóváltam meg a fejem, mert hiába olvastam viszonylag szélesebb körben, a krimik és a thrillerek nem tartoztak kifejezetten a kedvenceim közé, szóval biztosan nem találkoztam még a könyveivel. Az ifjúsági regénynél már nagyobb esély lett volna rá, mert gyakrabban kucorodtam le egy ilyen kötettel a kezemben, mint ahogyan a köröm megindokolhatná. Ajkam szegletébe mosoly költözött, amikor az utolsó megjegyzés burkolt célzása elért a tudatomig.
- Mesélj a detektívedről - kértem, bár már így is sokáig tartóztattam. - Mi volt a motivácid, amikor kitaláltad a karakterét? - fűztem tovább a kérdést, kicsit arrébb tolva Chestert, aki a nagy élvezkedés közepette majdnem lefolyt a padról. Nyilván azt akarta elérni, hogy Thomas továbbra is babusgassa egy kicsit.
Szívesen hallgattam volna meg a fiatalember nagybátyjának történetét, aki a szerelmet hajtva érkezett a városunkba, de nem akartam illetlen lenni, hogy idegenek dolgai után faggatom. Sajnos a magam példáján okulva meg tudtam érteni a hölgyet is, én sem feltétlenül örültem volna neki, ha az egykori párom kopogtatott volna az ajtón.
- Remélem, hogy a dolgok mindkettejük számára a legjobban alakulnak majd - mondtam végül. Megvakartam a kutyám füle tövét, majd kissé megnoszogattam a nyakörvébe kapaszkodva. Lustaság ide lustaság oda, lassan tényleg indulnunk kellett.
Elmosolyodom, ahogyan a kis corgi hanyatt dobja magát, és a pocakját is egy kicsit megvakargatom, de csak mert nehéz neki ellenállni, és hát a gazdájától is engedélyt kaptam rá. Udvariatlan azonban nem szeretnék lenni a másikkal szemben, így guggolásból visszaegyenesedem, úgy tudjuk folytatni a beszélgetést. Kérdésére röviden felnevetek, és bólogatok párat. -Sokszor a séta és a levegővétel is sok egyszerre. - korrigálom a kijelentést, és innentől nem kérdés, hogy mennyire is tarthat ügyetlennek a nő. Nagyon. Sebaj, ilyen az én szerencsém. Ha túl sok kellemetlen ismerőst szerzek, még mindig bármikor elköltözhetek vissza haza - a családom tárt karokkal várna, és egy-két héten (vagy hónapon) belül én is kiheverném a Rose Harbor-i megpróbáltatásaimat. Talán nem sorolnám megpróbáltatások közé, de mindenképp meglepő élmény az, hogy a velem szemben álló az illusztrátora a könyveknek, amiket az öcsémnek vettem. Már-már ijesztő micsoda véletlenek vannak. Hangom elárulhatta valamelyest a honvágyamat, a kedves szavak jólesnek, de kell pár másodperc míg összeszedem magam, így csak egy hálás mosolyt kap, a kő pedig tovább gördül a lelkemről, amikor a nagynénjéről kezd beszélni. -És te neki adsz igazat? - kérdezek vissza, mert még mindig egyszerűbb kommunikációk során a másikat beszéltetni. Addig se nekem kell, kisebb az esélye, hogy hülyét csinálok magamból valami tettemmel vagy szavammal. Én magam fogalmam sincs hogy vélekedek erről az egész "véletlenek nincsenek" dologról. Nem tartom magam túlságosan spirituális embernek, így inkább tartozok azok közé, akik legyintenek és az egyszerűség kedvéért inkább ráfogják a sorsra, vagy valami egyéb felső hatalomra. Mindegy, csak lehetssen hárítani a felelősséget. Nem szép dolog, de néha könnyebb. A suta bemutatkozás után a kérdésére megvonom a vállamat. Nem bunkón, csak...reflexből, mikor nem tudok felelni. -Az attól függ. Mennyire vagy otthon pszicho-thrillerekben? Vagy úgy 5-6 éve kijött egy detektív-regényem is, bár az inkább ifjúsági. - hirtelen hallgatok el és belülről az ajkamra harapok, mikor rájövök, hogy ez a megszólalásom akár vehető annak is, hogy diszkréten leöregeztem Taryn-t. Aggódva fürkészem az arcán mennyire veszi ezt esetlegesen magára, és inkább a kezemben lévő könyv gerincét kezdem piszkálni idegességemben, ám pár másodperc múlva ökölbe szorítom a kezem. Nem kéne tönkretenni Dennis szülinapi ajándékát csak azért mert szociális analfabéta vagyok. Will bácsit illető kérdésére bizonytalanul rázom meg a fejem. -Őszintén? Nem hiszem. Az első találkozás teljes pofára esés. Még egyszer ad neki esélyt és felkeresi, de egyelőre nem válaszol a hölgy az üzeneteire se. - megvonom a vállam, lassan Taryn azt hiheti, hogy valami tikkelés ez nálam, de inkább tényleg csak önbizalomhiányomat próbálom ilyesmódon leplezni - amivel persze inkább pont az ellenkezőjét érem el valószínűleg. Nem igazán értek a romantikus dolgokhoz. 16 évesen volt először és utoljára barátnőm úgy egy évig, és azóta semmi. Most meg már 23 vagyok, szóval...nem tudom. Egyelőre elengedtem a dolgot. Egy hozzám hasonló srácnak nem igazán könnyű az ismerkedés, randizás, ilyesmi. Jól el vagyok én otthon a négy fal között, a könyveimbe merülve, a saját kis komfortzónámban.
Igen, Tilly néni ragaszkodott hozzá, hogy viseljem Chester gondját, amikor ő már nem lesz, de az is igaz, hogy nem is akartam volna másként… Tilly néni szerette az túlsúlyos ölebet, én pedig szerettem a nénikémet – ezért is szégyelltem magam annyira, amikor hagytam, hogy a szüleim előítélete olyan sokáig távoltartson tőle. A legkevesebb, amit megtehettem kedves, öreg rokonomért, hogy vigyázok arra, aki számára a legkedvesebb volt, és akit én is annyira megszerettem. Kár, hogy éppen maga az érintett nem értékelte igazán a törekvéseimet. Az idegen megnyugtató szavait egy mosolynak szánt grimasszal köszöntem meg. Értékeltem a kedvességét, de ennél azért többre lett volna szükségem, hogy megnyugodjak.
Chester mindenesetre megkedvelte az idegent. Egyik hátsólábát pimaszul megemelve tudatta, hogy a hasán is elviselne némi vakarászást. A kis aljas.
- Akkor neked is rendre gondot okoz, amikor egyszerre próbálsz rágózni és sétálni? – kérdeztem béna humorral válaszolva a viccre, amivel az idegen rámutatott arra, hogy rosszabb is történhet az emberrel, mint amikor egy bolyhos kutyatest a lábának ütközik. Én nem voltam kifejezetten ügyetlen, de néha előfordult, hogy az agyam előrébb járt, mint ahogyan a testem képes volt mozdulni. Főleg, ha éppen dolgoztam valamin, és rajzasztaltól elszabadulva is az adott projekten járt az eszem. Azt hiszem, hogy a kékzöld foltok éppen úgy együtt járnak a művészélettel, mint maguk az alkotások.
Mindig hitetlen melegséggel töltött el, amikor szemközt találtam magam valamelyik művemmel. Szinte már mesébe illőnek tűnt, hogy a kutyámmal olyasvalakibe ütköztünk, aki éppen most vásárolta meg az egyiket. Talán tévedtem, de az öccséről szőt magyarázatból, mintha kihallottam volna némi honvágyat, ami szintén ismerős volt számomra. A New Yorkban töltött éveim alatt sokszor szenvedtem tőle.
- Szurkolni fogok, hogy személyesen adhasd oda őket – mondtam őszintén a borítóról felpillantva a kedves arcra. - Rose Harbor valóban kicsi, de ha a nagynénémet kérdeznéd, ő azt mondaná, hogy nem léteznek véletlenek – mosolyogtam bólintva, hogy megerősítsem személyazonosságomat, majd visszanyújtottam a köteteket jogos tulajdonosuknak. – Örvendek a találkozásnak, Thomas . - Volt valami a vonásaiban, ami szimpatikussá tenne. Mint, amikor a hasonló felismeri a hasonlót. Ez esetben az alkotó az alkotót. Furcsán otthonos, meleg érzés volt, mint amikor az ember régi ismerőst üdvözöl egy hosszú távollét után.
- Azt hiszem, ha inspirációra vágysz, a legjobb helyen vagy – komolyan gondoltam. A város talán apró, de volt valami a levegőjében, amitől az ember jobban érzi magát. - Olvashattam már tőled valamit? – Attól, hogy az ember ismerős a könyviparban, még nem feltétlenül ismer mindenkit, hiába kicsi a piac. Minden műfajnak megvolt a maga szűk közege, és közönsége, és ha itt-ott össze is futottak a szálak, az utak nem mindig keresztezték egymást. Ráadásul attól, hogy Thomas író, még nem biztos, hogy bármit is publikált.
- Ebben azért van valami romantikus… Bár nem minden nő szereti, ha üldözik – ajkaim szegletében mosoly bujkált, bár nem vagyok biztos benne, hogy én magam örülnék-e annak, ha a volt kedvesem egyszer csak megjelenne a küszöbömön. Legyen egy szerelem bármennyire is nagy, oda van annak, ha egyszer véget ért. - Mit gondolsz, sikerrel járhat? – tudakoltam őszinte érdeklődéssel, de ahhoz nem éreztem magamban elég bátorságot, hogy megkérdezzem, miként jutott eddig ez a történet, bár bizonyára érdekes volt.
-Nekem boldog kutyának tűnik, szerintem ne ostorozd magad.- esetlenül próbálom megnyugtatni? vigasztalni? akárhogy is, a kedves és őszinte szavak önkéntelenül potyognak ki a számon, és csak bízni tudok benne, hogy a másik ezt nem fogja tolakodásnak venni. Mivel engedélyt kaptam, megsimogatom a kis négylábút, és egy pillanatra elfog a vágy, hogy én is akarok egy kutyát, ám néha még saját magamat is problémásnak érzem életben tartani, mindenkinek jobb, hogy ha nem vállalok felelősséget egy olyan élőlényért, ami teljes mértékben rám van szorulva. Vele nevetek a poénján, valami hasonló futott át az én fejemen is, szóval kifejezetten szórakoztat, egy kicsivel megkönnyítve azt a döntést, menjek vagy maradjak újdonsült ismerősöm társaságában. Én is megcsillogtatom fantasztikus humoromat az akcentus kérdés kapcsán, és nem kapok sem lenézést, csak furcsa pillantást, amitől icipicit megkönnyebbül belső szociális szorongásom. Eddig nem is megy olyan rosszul ez a kommunikáció. Ügyes vagy Thomas, csak így tovább.Elkiabáltam, elrontottam a kutya nevét. A manóba. -Áh majdnem.- vakarom meg zavartan a tarkómat, majd bólintok. -Persze, az érzés, ha egy puha kutya ütközik a sípcsontomhoz semmi ahhoz képest, amit mondjuk az ágykerettől szoktam kapni néha. -röviden felnevetek bénácska viccemen, bár ezzel nem festek magamról jó képet, ebből egyértelműen lejön, hogy ügyetlen vagyok. Na mindegy, mondjuk aki 5 percnél több időt tölt velem egy légtérben saját magától is rájön erre, szóval ez egy olyan információ, amit kár is lenne megpróbálni titkolni, teljesen felesleges.A téma a könyvek felé terelődik, amit nem is bánok, sokkal jobban tudok és szeretek azokról beszélni, mintsem saját magamról, így a megkönnyebbüléstől egy kisebb kő legördül a szívemről. Oké, nem teljesen az én stílusom a mesekönyv, de hát most ezt dobta a gép. -Most lesz 6. Remélem, személyesen tudom majd neki odaadni ezeket. - aprót a számba harapok, a második információ talán egyel több, mint amit a fiatal hölgy kérdezett, de kicsúszott. Hiányzik a családom, és néha ez ilyen apró kis megjegyzésekben a külvilág számára is megnyilvánul. Inkább vissza a könyvekről való csacsogásra. -Hogy...mi? Tényleg? - meglepettségem úgy nyilvánul meg, hogy majdnem elejtem a visszaadott könyveket, de még időben magamhoz szorítom. -Ezt nem hiszem el, mindig mondogatták hogy Rose Harbor egy kisváros, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. - idióta vigyor ül ki az arcomra, de próbálom összeszedni a vonásaimat, ami több-kevesebb sikerrel megy is.- Örvendek Taryn. Én meg Thomas... Jaj ezt már mondtam, de hülye vagyok. -ha eddig nem, akkor most csináltam komplett fogyatékost magamból, és akkorát csapok a homlokomra, hogy csak úgy csattan, egy mellettünk elsétáló még értetlen fejjel vissza is fordul. Kétszer egymás után bemutatkozom. Jajj inkább nyíljon meg a föld, süllyedjek el itt, vagy kössek ki Kínában vagy bárhol ami a Föld másik oldalán van Rose Harbor-hoz képest. -Én öhm...szóval író vagyok, épp az inspirációt keresem a következő könyvemhez, kicsit megragadtam. És a halászat tényleg nem érdekel, sőt igazából a halat sem szeretem. -igyekeztem összeszedett választ adni a kérdésére, ám ezt nem igazán jött össze, csak úgy tessék-lássék módon. -Jogos a kérdés hogy akkor miért egy kikötővárosba jöttem, a nagybátyámmal érkeztem, aki egy régi szerelmet üldöz, én meg csak úgy...mellécsapódtam.-vonom meg a vállam esetlenül, mert valahogy úgy érzem, magyarázkodnom kell. Ezt a szokásomat amúgy elhagyhatnám, hogy folyton úgy érzem, további információkat kell rásóznom másokra, csak mert zavarban vagyok. Egyszer valaki majd lekap a 20 körmömről, aztán majd csak pislogok mint hal a szatyorban. De talán ez a valaki nem Taryn lesz, kedvesnek tűnik.
Beleegyezően bólintottam. A fiatalembernek nyilvánvalóan igaza volt azzal kapcsolatban, hogy Chester számára ez a kitérő sokkal nagyobb, mint ahogyan azt én gondoltam. Egy pillanatra el is szégyelltem magam, amiért ilyesminek tettem ki szegénykét, és csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán eddig bírta szusszal. Így hát az, hogy beszélgetőpartnerem mindössze viccel, valahogy elsőre nem is ért el hozzám.
- A növényeimet is rendre megölöm… Hogy is gondolhattam, hogy képes leszek gondoskodni egy kutyáról – csóváltam meg a fejemet, lemondóan sóhajtva. - Az is igaz, hogy te legalább jelzed, amikor éhes vagy, nem úgy, mint a fikuszok… – mintha csak a szavaimra reflektált volna, Chester egyetértőn morrant egyet, ami aztán elégedett „nyögésekké” vált, miután egy bólintással engedtem, hogy az idegen megsimogassa a kutyát, nyilván sikerült eltalálni az egyik olyan pontot, amit a négylábú szeret.
- Máris a lábaid előtt hever – nevettem a saját gagyi poénomon, bár nem sokáig, mert a kellemetlen úttorlasznak véget kellett vetni, mielőtt rendőrt hívnak ránk. Szerencsére Chester sokkal együttműködőbb, mint amennyire elsőre látott, főleg azután, hogy rájött, nem a saját lábán kell elcammognia a padig.
Miután kényelembe helyezem a bolyhos tomport, van alkalmam jobban szemügyre venni a társaságunkat. Fiatalnak látszott, annak a fajtának, akire anélkül is rásütnéd a művész jelzőt, hogy egyáltalán beszélgetnél vele.
- Touché – bólintottam széles mosollyal, amikor visszavágott az akcentussal kapcsolatban. Akárcsak nekem az övé, nyilvánvalóan a férfi számára idegennek hatott az, ahogyan pörgetem a szavakat. Ki mihez szokott, ugye. – Chester – javítottam ki barátságosan. – És teljesen jól van, mégcsak az önérzetese sérült. Remélem, hogy te is... – már a nyelvemen volt, hogy ismételten szabadkozzam a furcsa szituációba, ami abból következett, hogy majdnem kitörte a nyakát a makacskodó házikedvencemben, de figyelmem átterelődött a könyvekre, amelyeket a kezében tartott, és kiment a fejemből az összes mentegetőző szó. Mivel a könyveket figyeltem, nem láttam, ahogy leveri a sapkát a fejéről, és így fel sem tűnik, hogy legalább annyira zavarban van, mint amennyire én.
Nosztalgikus mosollyal forgattam meg a könyvet a kezemben, belepillantva a címoldalra, ahol valóban ott van a karcos aláírás, közvetlenül az enyém felett. A kiadó ragaszkodott hozzá, hogy hat-hat könyvet küldjünk el a szülővárosaink könyvesboltjaiba, miután megjelentek.
– Mit mondtál, mennyi idős az öcséd? – kérdeztem felpillantva a kötetről, őszinte érdeklődéssel várva a választ, s annak függvényében haladtam tovább a beszélgetésben.
– Nos, igen. Tényleg egy helyi alkotó csinálta a képeket – mondtam végül, visszanyújtva a kötetet a jogos tulajdonosának. - Ami azt illeti… - kezdtem csendesen, de hangom minden egyes szóval egyre halkabb lett. -…én voltam – éreztem, ahogy a fülem vörösre gyullad tekergő hajcsigáim alatt. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az esélye annak, hogy az ember pont olyasvalakibe botoljon, akinél van egy példány abból, amin korábban dolgozott. Körülbelül egy a millióhoz. Talán.
- Taryn vagyok – mutatkoztam be, elfogadva a felém nyújtott kezet. - Mi szél hozott éppen Rose Harborba, kedves Thomas? – kérdeztem. - Nem olyannak látszol, akit érdekel a halászat – tettem hozzá puha mosollyal.
Szó szerint belebotlok legújabb ismerőseimbe, de szerencsére nem történik baj. Szám félmosolyra húzódik, ahogy lenézek a továbbra is földön pihegő kis jószágra.
- Tökre megértem, olyan apró lábakkal ennyit menni? Ez olyan, mint az embereknek mondjuk… másfél kilométeres kitérő. Csak gondolj bele…- röviden felnevetek hülye poénomon, amin szintén nem gondolkodom. Oké, többet kellene szocializálódnom, de sajátos humoromtól talán mégiscsak jobb lenne, ha megkímélnék vadidegeneket.
-Aranyos. Ömm…szabad? - szabad kezemet kinyújtva kérek engedélyt a corgi megsimogatására, ami ha elutasításra kerül, akkor visszahúzom a kezem, közben totál zavarba jőve, ha viszont beleegyezik a velem szemben álló nő, leguggolok, és megvakargatom a füle mögött meg az oldalát is finoman megpaskolom, elvileg a kutyák ezt szeretik, de nekem sosem volt, mert apa allergiás rájuk.
Ide-oda helyezgetve a testsúlyomat egyik lábamról a másikra figyelem a kis jelenetet, amivel a kis uraság tompora a padhoz lesz cipelve. Most vajon menjek oda? Vagy menjek dolgomra? Ajj annyival jobb lenne, ha egy kicsivel több érzékem lenne ehhez. Szerencsére a dilemmámat a másik megoldja a kérdésével, így melléjük lépek, de nem ülök le.
-Neked van akcentusod, nem nekem. - ismét egy elfuserált humorizálás a’la Thomas Baker. Még most kéne lelépnem, mielőtt teljesen idiótát csinálok magamból, mert ahhoz bezzeg nagyon értek. - De igen, egyébként brit vagyok, és ne aggódj, kerültem én már ennél sokkal de sokkal rosszabb helyzetbe is. Lényeg, hogy…Charles? jól van és nem esett baja a koccanástól. - borzasztó vagyok nevekben, szinte biztos vagyok benne hogy az eb nevét is elrontottam.
Zavaromban szokásomhoz híven beletúrok a hajamba, csak azt nem veszem számításba, hogy sapka van rajtam, amit így szépen le is verek magamról, Inkább zsebre dugom, végülis nincs rossz idő, ám ezáltal most kócos tincseim meredeznek mindenfelé.
- Igen, az öcsémnek vettem szülinapjára ezzel a másikkal együtt. Nagyon tetszik benne az illusztráció, szerintem Dennis is csípni fogja. Az eladó azt mondta, egy helyi csinálta a képeket benne. - úgy érzem magyarázkodnom kell, miért mászkálok felnőtt fejjel színes gyerekkönyvekkel a kezemben, ezért áradtak belőlem a szavak, miközben a fiatal nő kezébe helyeztem a könyvet.
-Amúgy…Thomas vagyok. - mutatkozok be, sután felé nyújtva a jobb kezemet, amit inkább gyengén, mint határozottan rázok meg ha elfogadja. Gondoltam ha már így alakult, legalább a nevemet elárulom neki, legfeljebb hülyének néz.
Meg kell hagyni, Chester nagyon értett a drámázáshoz. A feltartott fiatalemberen kívül még legalább ketten bámultak bennünket mély érdeklődéssel, így csak remélni mertem, hogy a végén senki nem jelent majd fel állatkínzásért.
- Nem kell félteni, csak duzzog, mert félméterrel nagyobb kitérőt kellett tennie…– magyaráztam, bízva abban, hogy kényszerszülte társaságom nem tart majd teljesen bolondnak, amiért emberi tulajdonságokkal ruházok fel egy kutyát. Sokan nem értik meg ezt.
- Corgi – bólintottam, majd rövid megfontolás után hozzáfűztem. - A nagynéném szemefénye volt, és ennek megfelelően szépen el is kényeztette az urat – finoman megrántottam a pórázt, hátha végre jobb belátásra téríthetem a kerekded mancsost, de csak annyit sikerült elérnem, hogy az egyik füle megrándult, és vetett rám egy „hagyj meghalni” pillantást. Az egyik türelmetlen gyalogos morcosan kerülte meg az alkalmi úttorlaszként szolgáló triónkat, amitől a szituáció kezdett egyre kellemetlenebb lenni.
Nem volt hát mit tenni, lehajoltam és az ölembe vettem szőrös kis lakótársamat, ami tekintve a jelentékteljes túlsúlyát, nem volt egy egyszerű mutatvány. – Stacey megint etet dugiban, igaz? – kérdeztem a szőrmóktól, miközben az egyik közeli pad felé totyogtam vele. Bocsánatkérőn mosolyogtam a fiatalemberre a kínos jelenet miatt, aminek akaratlanul is a részese lett.
- Brit vagy? – tudakoltam, némileg közvetlenebb stílusra váltva. Csak most, hogy jobban megnéztem, tűnt fel az, hogy mennyire fiatal. – Az akcentusodból jöttem rá – tettem hozzá. A kutyát lehelyezve a padra, szinte éreztem, ahogy a megkönnyebbüléstől a csigolyák fellélegeznek a derekamban. – Bocsánat, hogy belekeveredtél… ebbe – fordultam immáron teljes figyelemmel partnerem felé, még mindig kicsit kínosan érezve magam.
- Az az Űrmacskák Dala? – ekkor siklott a tekintetem a könyvekre a kezében. A másikat ugyan nem láttam, de Spykie neonzöldben játszó csíkjait ezer közül is felismerném. Féléjszakán keresztül adagoltam a színeket egymáshoz, mire megkaptam azt az árnyalatot a főszereplő mintázatához, amelyiket szerettem volna. Ambrose húzogatta ugyan a száját a skiccekre, de a kiadó az utolsó pillanatban, becsúszó szereléssel csapott le az elképzelésre, ami az első olyan győzelem volt, amit megnyertem a szerzővel szemben. A második, és egyben utolsó viadalom pedig az volt, amikor elhagytam.
- Nem tudtam, hogy tartanak belőle az itteni boltban… Ó, biztosan a dedikált példányok maradéka lesz – világosodtam meg, majd félénken szabad kezemet kinyújtottam a férfi felé jelezve, hogy szeretném elkérni a könyvet egy kicsit. – Szabad?
Nagyon nem vagyok otthon ebben a műfajban. Thriller, krimi, horror az jöhet, de mégsem vehetek Dennis-nek ilyet. Hihetetlen, hogy már 6 éves lesz! Még emlékszem mikor hazahozták anyáék a kórházból, csöpp kis kölyök volt, épp hogy kilátszott pufók kis arca a takarókból. Most meg már nagycsoportos, szeptemberben iskolába megy.
Sajnálom, hogy nem vagyok ott vele, a gyakori Skype videóhívás nem ugyanaz. Mostanában egyre többször jut eszembe, hogy talán nem volt jó ötlet Rose Harbor-ba költözni, vissza kellene mennem Londonba. Az ihlet még mindig nem szállt meg, csomó piszkozatot írtam, de ment is minden a kukába. Tavasz végéig ha nem indul be az agyam, hazamegyek. Ha már nem tudok könyvet írni, azt tegyem a családom körében. Apropó könyv. A Micimackó már nagyon snassz, nem? Meg aztán abból már sok van otthon, valami mást kellene.
Végül kiválasztok kettőt, kifizetem, majd felhúzom sötétszürke átmeneti kabátom cipzárját, fejembe nyomom hasonló színű sapkámat, majd kimegyek a boltból, egyik kezemmel a könyveket tartva, a másikkal belelapozva. Tűztrollok háborúja. Érdekes cím. Űrmacskák dala . Remélem ezek tényleg gyerekkönyvek, ha már azon a részlegen volt, furák ezek az amerikaiak hogy ilyen címet adnak a könyvnek, viszont az illusztrációk… zseniálisak.
Épp az űrmacskás könyv borítóját személem, mikor egy aprócska test puffan a lábamnak, amitől hátraugrok egy lépést, minek következtében hátam a könyvesbolt kirakatának koppan. Au. Egy kiáltás, majd közeledő léptek érnek el fülemig, én pedig a történtektől némileg idiótán ledermedve futtatom végig a szememet először a kutyán, majd a gazdáján.
-Minden rendben? - kissé aggódva figyelem a kidőlt kutyust, de mozog, szóval tuti él. Reméltem nem koppant túl nagyot a lábamnak, az alapvető udvariassági formákat is elfelejtem, ami pedig az angoloknál fontos, és bár ő magázott, reflexszerűen tegezem le. Elvégre még fiatal, meg a meglepetés ereje kicsit elvitte azt a csekély szürkeállományomat is. - Ő egy corgi, igaz? Ilyen van a Királynőnek is. - nem értem miért érezte az agyam meg a szám szükségét annak hogy ezt még hozzátegyem, de mindegy, visszavonni nem tudom. Akcentusomból is kihallatszik brit származásom, fogjuk arra ha hülyének néz. Zavartan igazgatom meg a könyveket a kezemben, szerencsére azokat nem ejtettem el. Hozhattam volna táskát, ki is készítettem de aztán természetesen otthon maradt. Tipikus Thomas Baker mozdulat.
Chester lomhán totyogott mellettem, hátsófelét minden egyes lépésnél úgy riszálva, mint valami duci kismalac. A nyelve már kilógott, és minden egyes méter után úgy nézett fel rám, mint aki könyörög az életéért. – Nyugi, öregfiú. Már mindjárt ott vagyunk, már csak néhány lépés – biztattam a corgie-t, de nem úgy tűnt, mint aki hisz nekem. Kezdtem bánni, hogy a könyvesbolti kitérőt egybekötöttem Chester délutáni sétájával. Sejthettem volna, hogy a kerülő megterhelő lesz neki.
- Csak beszaladok, felveszem a csomagomat, és már megyünk is vissza a kocsihoz – magyaráztam a négylábúnak, ami miatt a gyalogosok joggal nézhettek rám furcsán. Elszégyellve magam megigazítottam a sálamat, és behúztam a nyakam, hogy jobban elveszhessek az anyag mögött. A másik kezemmel pedig megszorítottam a kutya pórázának végét...
Chester éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy utolsó erejét összeszedve, gyorsabb lépésekre ösztönözze húsos kis testét. A megnyomott kioldó miatt a póráz nyúlni kezdett, és mire észbe kaptam, a négylábú már méterekkel előttem nyargalt. A sors hullámai csaptak össze a fejem felett, mert amikor az állat nevét kiáltottam, ő megtorpant… A járda közepén, majdnem kibuktatva egy gyanútlan járókelőt.
- Chester! – hazudnék, ha azt mondanám, hogy lendületes léptekkel vetődtem a nyomába, hiszen azt teljesen ellentmondott volna a természetemnek, de azért másodpercek alatt utolértem. Szerencse, vagy sem, a bűnös teljesen kimerülve dőlt oldalra, mint egy darab fa. Csak ritmusosan emelkedő és süllyedő mellkasa szolgált bizonyítékául annak, hogy még mindig él. – Chester… - szólítottam meg ismét, immáron kevésbé erélyesen, leguggolva mellé. Aggódva futtattam végig a kezemet a selymes bundán, és a torkomban lévő gombóc csak akkor eresztett ki, amikor a kutya sandán rám pillantott. – Lusta kismalac – bukott ki belőlem egy nőietlen horkantás.
Közvetlenül ezután került a szemem elé az a pár cipő, a hozzátartozó láb, majd egyre feljebb emelve a tekintetemet, a teljes férfialak.
- Hoppá! Elnézést! – böktem ki vörösödve, miközben felálltam. – Csak tessék, menjen tovább nyugodtan… Ki kell fújnia magát, ennyi az egész – csiviteltem egyre magasabb hangon, mindenhová nézve, csak másik kétlábúra nem.
Kezdőlap
||