Szív alakú arcával, szoborszerű vonásaival, világító kék szemeivel és szőke hajkoronájával Marla azt a fajta szépséget testesíti meg, amelyet az emberek egyébként is az angyali jelzővel illetnének. Mi mást is gondolhatnának erről a bájos mosolyú, igéző pillantású nőről, aki olyan egyenes háttal jár-kel, mintha a régi korokban nevelkedett volna, amikor az úrihölgyek könyvekkel a fejükön egyensúlyoztak, így tökéletesítve elegáns és kecses járásukat? 175 centiméteres magasságával azon sem lepődne meg senki, ha egy divatbemutató kifutóján találkoznának vele legközelebb, bár ezzel meglehetősen távolra lőnénk az igazságtól.
Mindig elegánsan és az alkalomhoz méltón öltözik fel, de a megjelenése soha nem hivalkodó. Ugyanúgy vannak kényelmesebb darabjai, meg egyébként is, kifejezetten utál magassarkúban autót vezetni. Ruházatánál az egyetlen igazán fontos szempont az, hogy elfedje az egyetlen heget, amelyet nem tudott begyógyítani magán: bukottságának jelképét, egykori szárnyai helyét, amely néha még ma is fantomfájdalommal sajog.


Jó tulajdonságok:
Okos. Marla cseppet sem tökéletes – bármennyire is annak tűnik kívülről –, angyali tulajdonságaiból is sokat levetkőzött már, de az eszére soha nem volt panasz. Intelligens, jól átlátja a helyzeteket, emellett pedig nagy tudása is van; tulajdonképpen évezredek álltak rendelkezésére, hogy magára szedje mindezt a tudást az emberek világából. Az elegáns, csinos, kosztümös nőből mondjuk senki nem nézi ki, hogy különösen széles lexikális ismeretekkel rendelkezik a hadtörténelem terén, de épp emiatt a furcsa ellentét miatt válogatja meg okosan azt is, mit ejt ki a száján, kivel szemben, és mit nem.
Független. Nincs semmi és senki, aki megkötést jelentene számára. Nem ápol személyes jellegű kapcsolatokat, kizárólag professzionálisakat, és azok közül is csak olyanokat, amelyek nem vezetnek ragaszkodáshoz. Pontosan tudja, hogy ez a fajta öntudatosság a magány felé vezette őt, de ezt teljességgel el is fogadta. Nincs szükséges senkire és semmire a környezetében, kizárólag a maga ura és csak saját magáért érez felelősséget.
Meggyőző. Ez a tulajdonsága persze szoros összefüggést mutat a beleérző képességével is. Empátiájának köszönhetően még könnyebb számára átlátni másokon, rátapintani motivációkra, lehetséges befolyásoló tényezőkre. Szükség esetén az ilyesmi tökéletes eszköz mások manipulálására is, de ehhez azért kevesebbszer nyúl; meggyőzőerejét igyekszik inkább semleges esetekben, vagy mondjuk üzleti kérdésekben bevetni.

Rossz tulajdonságok:
Hideg. Külső adottságait és alapvető kedélyességét tekintve joggal merülhetne fel a kérdés: ő az a bizonyos földre szállt angyal?
Miért nem?
A lelkét megfertőzte a sötétség. Ő maga fertőzte meg. Amikor mindenkit elveszített, akit szeretett, akikben kapaszkodót talált földi életéhez, akik megértették vele a család fogalmát és jelentőségét... minden egyes alkalommal képes volt felállni és egy újabb lépést tenni előre. Mindig volt valaki, akiért tovább tudott élni. James. A kis Sarah.
Előítéletes. A támadás onnan jött, ahonnan a legkevésbé sem számított rá: Edwina az egyik legfőbb bizalmasa volt az addig a napig kizárólag szövetségeseiként számon tartott boszorkányok között. Soha nem gondolta volna, hogy képes lenne ártani neki, ő pedig megölte a gyermeket, akit Marla sajátjaként tudott volna szeretni.
Marla azon a napon veszett el. Akkor bízott utoljára. Akkor szeretett utoljára. Akkor engedte be a szívébe azt a sötétséget, ami most már szinte mindent belep a lelkében, amitől hideg lett, mint a jég, bizalmatlan, bosszúszomjas és kegyetlen.
Kiismerhetetlen. A legrosszabb viszont talán mégis inkább az, hogy nem hagyja, hogy a világ ebből bármit is észrevegyen. Egy kaméleon álarca mögött rejtőzik, aki mindig azt az arcot mutatja a másik felé, amit az látni szeretne, aki mindig az aktuális környezetéhez idomul, de a háttérben világégést szervez. Aki az arcodba mosolyog, miközben a halálodat kívánja.
Aki azt mondja, nem őrizget sérelmeket, de még mindig nem tudta elengedni egy elveszett élet emlékét.


Esetében nem igazán van értelme személyes kapcsolatokról beszélni. Bárkivel kedélyesen eltársalog, de nem épít barátságokat és pláne nem bonyolódik romantikus kapcsolatokba. Függetlenítette magát a környezetétől és feltétlen célja, hogy ez így is maradjon, elkerülendő az újabb tévutakat. Senkit nem kedvel – vagy legalábbis elnyomja magában az ilyen érzések csíráját is, ha kell –, a negatív érzésekkel viszont már kevésbé tud ennyire egyensúlyban maradni. Annak ellenére, hogy annak idején lényegében ők fogadták be maguk közé, nem tud uralkodni a boszorkányokkal kapcsolatos mélyen gyökerező gyűlöletén, hiszen a végén egy boszorkány volt az, aki mindent el is vett tőle. Az emberekkel és a többi természetfeletti fajjal kapcsolatban semleges érzései vannak; talán a fajtársai az egyetlenek, akik képesek lennének a másik oldalon is megbillenteni azt a bizonyos mérleget. Különös igaz lenne egy egykori szeráfjára és társaira, de fogalma sincs, élnek-e vagy halnak és sosem próbálta megkeresni őket.


Az emberi világban tengődő Marla a bukottaknak az a típusa, aki csakugyan bukásként tekint a vele történtekre. Nem gondolja, hogy Isten figyelné őt vagy őket; meggyőződése, hogy az Úr abban a pillanatban elfordította róluk a szemét és levette róluk a kezét, amikor letaszította őket a mennyekből a sivár földre. Megannyi csatát vívott meg Isten nevében, megszámlálhatatlan alkalommal segítette érvényesülni az Ő akaratát, de elég volt egyetlen alkalom, amikor megtagadták a parancsot. Mind tudták, hogy megérdemelték a büntetést. Megszegték létezésük szent szabályát; ha a szeráfjuk magára is tudta volna vállalni ezt a bűnt, nem hagyták volna.
Anael számára a szeráfja és a társai alkották a legközelebbi dolgot az emberi "család" fogalmához, ám a bukásukkor azzal sújtották őket, hogy a világ különböző pontjain értek földet – Marlának így már nem lehetett "családja".
Ezt tekintette a második büntetésnek. Sarah halálát és Edwina árulását a harmadiknak. James elveszítését a negyediknek.
Ezekkel a háta mögött Marla lelkéből csaknem teljesen kiveszett Anael: a bukott nagyon hosszú ideje egyensúlyozik már az aljasság veszélyes, pengeéles mezsgyéjén, és egyelőre rejtély, melyik oldalon fog majd kikötni.


A Beauchamp család nevét sokan ismerték; úgy a 17. század Angliájában, mint a 18. század Bostonjában. Vérvonalukat egészen a 9. századig tudták bizonyítottan visszavezetni – noha ennek bizonyítottságát előszeretettel kérdőjelezték meg, valahányszor felmerült a felmenőik között Nagy Alfréd wessexi király neve –, a család hírnevét lovagok és királyi bizalmasok egész sora öregbítette. Híresen jól tudtak pártállást foglalni – és rossz nyelvek szerint váltani is –, nem egy és nem két leszármazottnak adatott meg a lehetőség, hogy a királyi családba házasodjon be. A hátuk mögött sokan vádolták őket boszorkánysággal; ez a szóbeszéd persze elsősorban az érdemeiket célozta, mindazt, amit elértek, és mindazt, amivel... rendelkeztek.
Sir Richard Beauchamp, akinek az angol polgárháború alatt tanúsított hősiességéért és kitartó hűségéért adományozták ezt a címet, gyermekeivel együtt méltán tudhatta magáénak a család nevét. Nemes megjelenésükkel könnyedén tagozódtak be a nemesi körökbe: fiai, Henry, Edward és Arthur királyok nevét és jegyeit hordozták délceg alakjukban és jóképű vonásaikban. Olyanok voltak az udvarban, akár egy szőke hajfürtökből és égszínkék szemekből álló fenséges jelenés; talán ezért sem beszél senki arról, hogyan tűntek el mégis Londonból.
A rossz nyelvek persze tudni vélik, hogy eretnekség vádjával kellett volna szembenézniük, ha nem élnek az uralkodó jóindulatával, ami nyolc helyet biztosított nekik az Újvilágba induló telepesek hajóinak egyikén. A Beauchamp család története Bostonban kezdődött újra, legfőbb jegyeik azonban itt sem változtak. Nem okozott számukra gondot a beépülés az új kontinensen, bár sosem tagadták származásukat.
Ez tette lehetővé többek között azt is, hogy amikor közel két évszázaddal később, az amerikai polgárháború befejeztével a család mintha a semmiből bővült volna egy újabb taggal, Marla Beauchamp létezését könnyedén megmagyarázták, egy Angliából érkezett hajón utazó távoli unokatestvérrel azonosítva őt.

1864. június 12.
– Állj!
A szeráf parancsa könnyedén szelte át a levegőt, hogy aztán a nyomában négy angyali penge álljon meg ugyanabban a pillanatban. Egyszerre fordultunk Rahmiel felé, noha egyikünkben sem volt meg a kellő bátorság, arra, amit ő látszólagosan megtett: hogy megkérdőjelezzük a parancsát.
– Elég vérontást láttunk már itt ma.
Tekintetem lassan lefelé fordítottam. Földi valóm talpa alatt sár és vér keveredett össze emberi maradványokkal, a látvány viszont nem rázott meg. Nagyon sok ilyet láttunk már, az elmúlt napokat sem töltöttük másképp, de ez... ez valami új volt. Mind tudtuk, miért jöttünk ide. Mind tudtuk, mi a dolgunk. Szemeim végigszántottak az előttem fekvő embereken; sérültek és halottak feküdtek egymáson, néhányaknak még emelkedett és süllyedt a mellkasa, míg mások környezetét csupán a halálhörgés utolsó hangjai töltötték meg.
– Rahmiel... – szólalt meg tétován Laylah, de elhallgatott, amikor látta, hogy elsőként eresztem le a pengét a testem mellé. Felnéztem Rahmielre, akinek parancsát létezésem óta követtem, és bólintottam.
Megpróbálta magára vállalni a döntést és ezzel a bukást odafenn, de mind tudtuk, mit teszünk, amikor ellenszegültünk a küldetésünknek. Együtt zuhantunk alá, hogy aztán külön érjünk földet, arra kárhoztatva, hogy egymásba se kapaszkodhassunk tovább bűnhődésünk alatt.

1944
Nachthexen, így hívtak minket a németek, miközben már elaludni is féltek, mert tudták: hiába riadnak fel a Kukuruznik hangjára, az már az utolsó utáni pillanat lesz, túl késő. Volt valami különös perverzió abban, hogy ezúttal civilmód vettem ki a magam részét a háborúból – az első világháború diplomata szerepét viszonylag gyorsan megutáltatta velem a hitvány és hímsoviniszta „vezető politikai réteg”, akik sok mindenhez értettek, de a politikához kevésbé –, mégis most hívtak boszorkánynak.
Yelena Dmitriyevna Volkova tulajdonképpen soha nem létezett, ahogy a húga, Nadezhda sem, egy telepata számára viszont akadályok nem léteztek, és Edwina nagyon értett ahhoz, amit csinált. Pitiáner dolog volt számára papírokat létrehozni a semmiből, ismeretlen emberek fejében ültetni el sosem volt közös emlékeket, azután pedig mindezt visszacsinálni a maga részéről; az én halálom viszont szinte az ölünkbe hullott. Amennyiben egy gép lezuhant, és a navigátor mellett találtak egy másik, elszenesedett testet, nos... általában elfogadták azt a pilóta holttestének. Így lett a Szovjetunió Hőse Lena Volkova, aki sosem létezett.
Elég volt a háborúból. James után akartam menni, vissza az Államokba, ha már egyébként is túl sokat tudott meg rólam. Nem szabadott volna túl mélyen ringatnom magam ebbe az álomképbe; tudnom kellett volna, hogy ő és az őt otthon egyedül váró kis Sarah is csak a bűnhődésem újabb jelképeivé válnak majd.

1984
A tágas kórteremben mindenki ugyanúgy dolgozott tovább, mintha ott sem lettem volna, ahogy halkan becsukódott mögöttem az ajtó. Nővérek ácsorogtak az ágyak között és mellett, az egyik nővér a polc felé nyúlt, egy másik az ágyakat elválasztó függönyök egyikét húzta be éppen, hozzátartozók ültek a betegek ágya mellett. Senki nem figyelt rám, de nekem egy pillanatra megfeszült a testem, hogy háttérbe tudjam szorítani az irányukból engem megrohanó összes érzelmet odabent.
– Anael.
Lehunytam a szemem és lassú, szomorú mosolyra húztam a szám. A fáradt, érdes hang nem kérdezett, hanem kijelentett. A lépteim maguktól vittek előre, míg eljutottam az utolsó előtti ágyhoz, az egyetlen beteghez, akit még most sem sajnáltam beengedni a fejembe. Tekintetem megkereste a zöld szemek pillantását, a szemeimben ülő szerelem pedig nem látta az azokat körülvevő ráncokat.
– James – szólaltam meg halkan. Ujjaimmal szeretettel végigsimítottam a kézfején éktelenkedő égésnyomokon, amiket még én gyógyítottam meg, amikor rátaláltam valahol Lengyelország területén. – Megkaptam a leveled. – Az igazság persze az volt, hogy az összes levelét megkaptam, de ezúttal el is jöttem, csak ezt soha nem mondtam volna ki.
– Semmit nem változtál. – Nehézkesen emelte fel a kezét, de hagytam, hogy végigsimítson az arcélemen, mielőtt a tenyerébe csókolva a két kezem közé fogtam volna az övét. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy nincs igaza; nagyon sokat változtam, de ez a külsőmön nem látszott. – Nem hittem volna, hogy újra látlak majd... – Szavai köhögésbe fulladtak, mintha ő sem szerette volna, hogy bármit is mondjak.
Én sem hittem volna, hogy újra látni fog; én a távolból mindig figyeltem őt, de Sarah halála után végleg elváltak az útjaink. Ő csendesen szeretett volna gyászolni, míg én hangos és őrjöngő bosszút esküdtem... és mindketten tudtuk, hogy ez örökre el fog választani minket egymástól.
– Boldog voltál? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna pontosan a választ.
– Együtt boldogabbak lehettünk volna. Hagynod kellett volna, hogy... – újabb köhögőroham szakította félbe a mondatot – ...szeresselek. Ameddig csak tudlak...
– Megölte őt – vágtam közbe, a hangomba hideg él költözött. – Ez nem olyasmi, amin csak úgy túl lehet lépni.
A zöld szemek már-már sajnálkozva méricskélték az arcomat, noha a tekintete mélyén ugyanaz a szeretet tükröződött, mint egykoron. Kérges ujjaival lágyan simogatta a kézfejem; különös kontrasztot alkotott az öregedés minden jegyét egyértelműen tükröző bőre az enyém mellett.
– Megteszel nekem... valamit? – kérdezte nehézkesen, mire azonnal bólintottam egyet. – Ma délután elbúcsúztam az unokáimtól. Szeretném, ha te... lennél az, akit utoljára látok. Altass... el, kérlek.
Mire a kórterem ajtaja ismét kinyílt, az odabent tartózkodók mindegyike úgy folytatta az addigi tevékenységeit, mintha nem is történt volna semmi. Egyedül az utolsó előtti ágyon fekvő idős úriember maradt mozdulatlan, bár a száján még mindig ott ült békés, lágy mosolya, amivel távozott erről a világról. A halovány rúzsnyomot, aminek a java részét letörölték a homlokáról, senki nem vette észre.

2022
A kék Arteon lágy dorombolással gördült be a felhajtón és állt meg a bérelt ház garázsajtaja előtt. Egyelőre nem álltam be, és kiszállás közben is csak a kézitáskámat vettem magamhoz az anyósülésről; a bőröndök ráértek, miután körbejártam odabent. Bezártam az autót, előkotortam a táskámból az ingatlanostól megkapott kulcsokat, de ahogy felsétáltam a bejárati ajtóhoz, egy pillanatra megálltam, hogy végigfuttathassam a tekintetem az utcán és a környező házakon.
Rose Harbor új volt. New York után roppant kicsi, és az ízlésemhez képes túl sok természetfeletti koncentrálódott erre a kis helyre, valami mégis idefelé húzott.
Nem akartam beleártani magam más fajok dolgába, de onnantól kezdve, hogy a fülembe jutottak a boszorkányokkal kapcsolatos pletykák, nem volt megállás. Ha ismét szörnyűségeket készültek elkövetni, arról én is tudni akartam.


Marla felfogásában nincs egyetlen élő ember vagy természetfeletti sem, akit érdemesnek tartana arra, hogy bárminemű kapocsként tekintsen rá.