- Ó, ne gondold, hogy nem értek egyet. Rájuk fér.
A kelleténél talán elégedettebb vagyok ezzel, de inkább csak rosszmájúságból. Valójában fogalmam sincs, hogy a bosszúságon kívül okoz-e majd Duke-nak nehézséget a nyakára küldött felettes befolyás. Igazán rászolgált, hogy okozzon.
A megállapításra aztán felvonom a szemöldököm. Nem vagyok ekkora nyerseséghez szokva. Ettől függetlenül még igaz, amit mond, s mindketten érezzük, hogy a szavaiban kimondatlanul is ott lappang, nem az én sorsom itt a lényeg. Hanem az, hogy ebben egyformák vagyuk. Szívesen mondanék neki valami megnyugtatót, de a legtöbb, amit tehetek, hogy nem nevezem - még ha saját magamon keresztül is - korcsnak őt. Beszédesen elnyúlik a hallgatás, már két levegőt is vettem, mire biccentek. Lejjebb ereszkedő szemhéjaim alól ferdén kitekintve a profilját méricskélem.
- Igen - mondom aztán. Viszonylag halkan, de tisztán és érthetően. - Voltaképpen az vagyok.
Érzem a benne fortyogó ingerültséget. Egész teste intenzív, vörösen izzó hőt sugároz, mint egy színig megtelt acélolvasztó kályha. Elfordítom a tekintetemet, céltalanul előrenézve a szürke utcán. Nem tehetek róla: sajnálom őt. És egy kicsit csodálom is, mert mire a garázssorra érünk, képes megfékezni lángoló indulatait.

'Ennyire rossz viszonyt ápolsz a hideg vízzel? Én az első beavatásaim egyikeként kénytelen voltam megtanulni megszokni.'
Kifejezéstelenül mérem végig. A semleges kisugárzás ellenére is érezheti a nemtetszésemet, de éppen csak egy szemvillanásnyi időre. Nem arról van szó, hogy ne tapasztaltam volna meg a hideg vizet - a jó ég tudja, jutott belőle elég -, inkább arról, hogy mindent gyűlölök, ami emlékeztetett rá, milyen volt annak idején huzatos, sokszor fűtetlen házban élni. Nem is itt, az óceán mellett. Coloradóban. Aztán az utcán. Ha valaki manapság akaratom ellenére hideg víz alá próbálna nyomni, könnyen lehet, hogy az egész zuhanyfejet leerőltetném a torkán. Collinsnak azonban nincs erről mit tudnia, alighanem semmi rosszat nem akart a megjegyzéssel - ráadásul katona. Mibe kapaszkodhatna az erején kívül? És talán szüksége is van erre. Tőlem függetlenül. Úgyhogy csak rámosolygok, szinte azonnal. Ráadásul teljesen őszintén.
- Nem vagyunk mind ilyen kemények, tudod.
Aztán belül somolyogva figyelem, ahogy fölébredő falánksággal új kört rendel. A feszültség mostanra mintha teljesen a múlté lenne. Vagyok annyira jólnevelt, hogy ne grimaszoljak, amikor a rendszert védi, inkább nevetek a feltételezésen. Nem, uram! Annak idején jó néhányszor próbáltak fülön csípni, de sosem lett belőle semmi. Bestiális szerencsémre, mert alighanem a fogda helyett a gyámügynél vagy a javítóban folytatódott volna a történetem.
- Egyszer sem láttam még belülről - jelentem ki, kissé úgy, mintha ez valami nagy érdem lenne. De a képemen a kölykös derű elárulja, hogy csak viccből kanyarítottam így a hangsúlyt. - Nem csak ezt, egyik őrsét sem. Nem szeretem a balhét. És nem is keresem. - Végigmérem újból, felidézve az iménti provokálását. Kénytelen vagyok vállat vonni, amolyan beismerésképpen. - Általában.

'Mint egy nagy család.'
Hümmögök. Többé-kevésbé egyetértőn. Nem vagyok, sosem voltam híve a vérfarkasfalka nyálas nagycsalád-allegóriájának. Félelmetes és kellemetlen gondolat volt ilyen közeliként gondolni rájuk, továbbá amióta csak az eszemet tudom, szorongó bizalmatlanságot ébresztenek bennem a hatalmi pozícióból rendet felügyelő személyek... függetlenül attól, milyen emberek egyébként. Márpedig ha a falka tényleg a családom, akkor a családomnak főnökei vannak. Méghozzá olyanok, akik mellett annyi értéket sem képviselek, mint a felsöpretlen utcai szemét. Ez persze még lement a torkomon, a saját címkéimhez szokva vagyok és sosem voltak különbek. Ami nem igazán akart lemenni, az az erőszak volt. A tény, hogy olyasvalakiket kellett csillogó szemekkel a hozzátartozóimként emlegetni, akik a legalapvetőbb jogaimat tiporták sárba, amikor beharaptak. Persze, a családok tényleg ilyenek. Az emberek között is. Sőt - az emberek még csak nem is foghatják a holdtöltére, amiket egymással művelnek. Mégis berzenkedem a kifejezés ellen, ennyi idő után is. Vagy talán csak szeretném, ha mást jelentene, mint egy oktondi kölyök, aki nem tudja jobban ennél. De azért csak hümmögök.
Kár lenne Collinst összezavarni, amikor igaza van.

Levonja a következtetéseit, és ezekbe nincs is értelme belekötni. A viselkedésében és a gondolkodásmódjában van valami fegyelmezett, katonás pragmatizmus, ugyanakkor ridegség semmi. Tökéletes ellentéte az enyémnek.
- A rendfenntartói hatékonyságot - visszhangzom, ezúttal ügyelve rá, hogy ne tűnjek elégedettnek. Csak felé sandítok - ó igen, most mintha először látnám - és gondolatban összevetem a Brian Duke-ról őrzött emlékeimmel. Kiváló a memóriám, egy percre sem felejtettem el a rendőrfőnöknek, hogy olyan kellemetlenül meghátráltatott az Egészségügyi Központban, merő kedvtelésből. És mert az ilyet nem csak elfelejteni, de megbocsátani sem szokásom, jóleső kárörömmel adózom a gondolatnak, hogy a katonai zubbonyos, keménykötésű Archibald Collinsszal történő kézfogása aligha lesz (volt?) ugyanolyan erőteljes szorítás, mint amikor engem tett a helyemre. - Akkor még maradsz egy darabig.
Semmi mögöttes jelentés vagy célzás. Ha kivezényelték dolgozni, akkor nem egy hétig lesz itt. Helyes. A kérdésre fölszusszanok.
- Azért, mert közülük haraptak meg. - Kivételesen magam sem vagyok biztos abban, igazat mondok-e. - Ez a falka szégyene volt, hát fölvették a terhet is. Felelősnek érezték magukat. És persze ha csak futni hagynak, azzal ártottak volna mindenki másnak is. Egy elszabadult, kontrollvesztett elsőholdas kölyök ámokfutása egy dolog... vele többé nem fordult elő. _Én_ viszont még hosszú ideig voltam kiszámíthatatlanul veszélyes.
Van bennem annyi könyörület, hogy ne térjek ki a harapott farkasok megítélésére külön. Ráér tapasztalni a megvetést a saját bőrén, ha odajut, hogy a falkával találkozik.
Igazi, telivér farkasokkal, nem velem.

Legalább olyan lelkesen vacsorázik, mint én. A közös evésben kissé feloldódnak a fenavadak, ha csak átmenetileg is, és most könnyen viselik egymás közelségét. Nem meglepő, hogy emberbőröm is kevéssé borzong, amikor válaszol, nem valami nyájasan, de nem tudok miatta neheztelni. Eléggé betartottam neki az imént, méghozzá olyasmi miatt, amiről egy percig sem tehetett. Ráadásul az irhája alatt ott forgolódik a fenevad a sekélyesben. Szinte látom az arcvonásai mögül hamarosan elődomborodó ragadozókoponyát. Ennél már csak rosszabb passzban lesz. Derűs pillantással fogadom a megjegyzést, amely messziről és hunyorítva akár barátságosnak is elmenne.
- Jobb - megyek bele a játékba könnyed, somolygó horkanással. - A fogdát úgy-ahogy el tudnám felejteni neked, de a hideg vizet csak nehezen.
Félig vicc, félig halálosan komoly. De leginkább egy kis kiélvezése annak, hogy megjelent egy kevés harmónia közöttünk. Ki tudja, mikor illan el megint.
- A legkevésbé sem - tűnik elveszettnek. - Csak nem akartam még előítéletes is lenni. Második pillantásra inkább olyannak tűnsz, aki nagyon is jól boldogul.
Nagyon is jól. Kicsiny vállvonás, mert mégis a sarkán taposok a Byron's óta. Ez azonban csak a farkasának szól; ő maga, mint férfi inkább azt a benyomást tette rám, hogy jobb volna békén hagyni. Nem akartam, hogy holnaptól azzal is együtt kelljen élnie, egy pillanatnyi megcsúszás miatt megölt... vagy annál is rosszabb, megharapott valakit. Még kevésbé akartam, hogy valaki holnaptól a sorsomon osztozzon. De talán szükség sincs rám ehhez mégsem. Főleg, hogy innét valószínűleg csak hazamegy.
- Néha rosszul mérek fel ezt-azt - teszem hozzá, végigjáratva rajta a tekintetem. Sokadjára. De nehezen állnám meg. Szokásom. - Meglehet, teljesen felesleges voltam végig. A fogdát már nem várnám meg.

Letagadhatatlan, hogy élvezem a kimondatlan feszültséget. Ezt a mostanit legalábbis nagyon. A józanabbik eszem jól tudja, hogy erőfölénnyel tisztességtelen visszaélni; annál is inkább, mert semmit sem gyűlölök jobban, mint amikor ez az én rovásomra történik. Ámde telihold is van, és telihold idején a legönzőbb, legvisszataszítóbb ösztöneim uralkodnak rajtam, sokkal inkább, mint máskor. Ki vagyok éhezve a hatalmi pozíció érzésére, egész életemben ki voltam: nem tudok ellenállni a kínálkozó lehetőségnek, hogy nagynak érezzem magam, még akkor sem, ha ehhez olyasvalakire kell rátaposnom, aki nem tett semmit, hogy kiérdemelje és akit még az ág is húz. És akihez minden józan megfontolás szerint sorsközösség kapcsol, ha már az egyszerű jóindulatot nem ismerem. Ő maga csak annyit tehet, hogy tiltakozik. És meg is teszi.
Kéretlenül belemásztál az aurámba.
A szemérmetlen vérszívás, amelyben részesítem, talán el is tartana a világ végéig, ha nem tapintana olyan érzékeny pontra a megjegyzésével. De rátapint. Igaza van: mióta erőszakoskodom én másokkal merő élvezetből? Erőteljesen mordulok a magát kellető farkasra odabent, hogy ideje lenne lenyugodnia. Most nem vadászaton van, ahol a zsákmányt kedvére szorongathatja. És nem esett sértés sem, amit meg kellene torolni, közel sem. Úgyhogy ennyi elég is a tépőfogak villogtatásából. Végignézem, ahogy a férfi a talpa alá gyűri a csikket, és jókora levegőt veszek.
- Tudod, mit? - csóválom meg a fejemet. - Igazad van.

Kissé kitisztult fejjel mérem végig újból. A fenevadam felől érkező, nagyon is hangsúlyos felvágósság energiái lecsillapodnak, cseppet nyíltabb és közvetlenebb, visszafogott érdeklődésnek adva át a helyüket. Nem feszítem tovább a húrt, ma este biztosan nem, különösen így, hogy ok nélkül téptem már belőle egy falatot. Nem kellett volna. Nem sokan találkoznak úgy velem, hogy egyből az első este átlássanak rajtam.
Na és ha rossz ember vagyok, gondolom rögtön megátalkodottan. Hát aztán? Belőlünk van több. Azt lesheti, hogy hangosan bocsánatot kérjek.
Pedig talán az vallana érett férfira. De én már elértem a határaimat. Képzeletben megrázom magam, mintha ezzel az egész problémacsomó berúgható volna az alá a bizonyos szőnyeg alá. És be is rúgható. Egy időre biztosan. Biccentek, most már valóban barátságosan.
- Általában ez a program, igen. Holdtöltekor sokat van együtt a falka. Máskor lazább a kötelék, de sokan úgy is napi kapcsolatban állnak.
Talán nem érdekli, de belül valami azt súgja, ráfér némi általános információ. A nekem szegezett kérdésre a fejemet ingatom, kár lenne hazudozni. Mindig bizalmatlan voltam az idegenekkel, és különösen egy gyanús férfival nem lennék hajlandó összezárni magamat. Emiatt kár lenne neheztelni. Talán meg sem kellett volna szólítanom egyáltalán a Byron'sban sem: a bestiám sarkallt arra is. Vonzódik a fajtársaihoz, még akkor is, ha a vége aztán az lesz, mint ennek itt. Nem jó természetű farkas, de mit is vártam. Harapásnál talán többet számít a hús, mint az állkapocs.

Egy kicsit tehát azt várom, hogy a fickó elküldjön a faszba. Mert egy kicsit itt is akarom hagyni. Aztán a pillanat letelik, és a kemény arcvonásokon most először valami derűre emlékeztető lágyság ígérete dereng föl. Lenézek a zubbonyára. Hát persze.
Én is mosolygok most már. Azaz: mosolygokféle.
- Ilyen az én szerencsém. Néha mintha minden bokorban rendőrök ücsörögnének.
Nem kérdezek rá, hogy ő micsoda. Ideje hagyni, hogy egy kicsit a kezében tarthassa a helyzetet. Megindulok mellette, immár több helyet hagyva a könyökeink közt mint eddig, azon sem igyekezve, hogy orrhosszal előtte legyek. Mindkét kezem csuklóig a zsebeimbe süllyesztem, a nagymellényű tettrekészséget végleg elhagyva a testbeszédemből.
- Nekem is furcsa volt - csatlakozom hozzá egy sanda oldalpillantással. Halkabban beszélünk, mint fényes nappal szokás, de suttogni nem suttogunk. Nagyjából magunk vagyunk a sötét utcán. - Én csak átutazóban voltam, amikor véletlenül egy elszabadult kölyök útjába keveredtem. Négy év alatt megszoktam a helyzetet valamelyest, de még így is feltűnő, ami Rose Harborben megy. Wilmington a szomszédban szintén érintett, de az arányok egyérteműen enyhébbek, mint itt. Gócpont ez a környék. Gondolom, oka van, hogy te is épp itt kötöttél ki.
Csatlakozom hozzá a rendelésben. Fenevadam a szagokra boldog, nyáladzó búgással kereng pár percet, lelkes akár egy frissen lefogott zsákmányállat láttán. A saját falánkságom mindig elszórakoztatott és ez most sincs máshogy - tulajdonképpen nem fájhat senkinek, hogy öt perc alatt eljutok a sárga krémmel töltött leveles tésztáig, ami az egyetlen desszertjük itt és ha a véleményem érdekelne bárkit, épp elég is. Ahhoz, hogy néha megforduljon a fejemben, be kéne költözni a szomszéd garázsba.
- Nem vagyok mindig ilyen kellemetlen - nyalom le a műanyag villát végül neveletlenül. Az Állat elégedett, ezúttal csak úgy, magában. Az evés legalább annyit segít, mint bármi más. - Lassan tanulok. Régen ettől rosszabb is volt. És nem, nem foglak a zuhanyba is elkísérni. Feltéve, hogy van hová menned, és nem másfél órája tett le a pályaudvaron a busz.
Egyenruha ide vagy oda. A helyzetével kapcsolatban jobb, ha meg sem próbálok találgatni.

Rágyújt. Mélyen leszívja és lenn is tartja a füstöt, és ettől mintha engedne egy leheletnyit a fóliaként ránk tapadó, tűréshatár közelébe feszített légkör. Persze csak mintha. A dohányfüst végül is kiutat talál az emberférfi
(farkaskölyök!)
irdatlan tüdejéből, s ezzel visszatér minden eddigi üvegezett törékenység is kettőnk közé. A bemutatkozásom közel sem hatja meg. De azt lefogadom, hogy utat talált hozzá. Felismerem a makacs ingerlékenységet a szúrós szempár kőkemény pillantása mögött, a mohó igényt egy kis kötekedésre, egy kis tengelyt-akasztásra, egy kis cselekvésre erőből ahelyett a bénító, riadt gyengeség helyett, mely szétrágja az idegrendszert belülről ilyen éjszakákon. És nappal is. Élénken emlékszem, ahogy a rendőrségen tehetetlen dührohamomban félresöprök egy rozsdamentes asztalt puszta kézzel, tőből leszakítva a saját körmömet közben. Legalább egyet, de talán több is bánta. És Aida csak vigasztalni akart.

A sorstársam tulajdonképpen egész jól bírja magát. Nem mintha nekem eszembe jutna vigasztaló dolgokkal próbálkozni. Úgysem használnak. Ha hasonlítunk egy kicsit is, csak feldühítem vele. Meg aztán, ennyire jó ember sem vagyok; a bestiám épp szabályos nyújtózkodásnak adja át magát, hogy végre fölényben lehet. Ellenségesség nélkül hegyezi a fülét, önmagával való elégedettsége továbbra is tapintható - nem mintha ne tudná nagyon is jól, hogy ez is van olyan ingerlő, mint bármi más, a kéjelgésnek mégsem tud egészen ellenállni. Kövér koncot tépni a más rovására - ezt a tulajdonságot nem a harapással együtt kaptam.
De azért nem mosolygok, amikor rám mered.
- Miből gondolod, hogy én rászorulok?
Végigmérem megint, a cipője talpától a feje búbjáig. Kiérzem az illatodból, hogy nem csak mérges vagy. Nem ám. A szám sarka kissé lebiggyed, reá szegeződő tekintetem ellenben csupa békülékeny gyengédség. Sercegő hang kíséretében végigsimítok az államon. Addig hallgatok. Aztán már nem.
- Rosszul gondolom?
A hangomban szikrányi csupán a kihívó keménység, máskülönben a tőlem jól megszokott finom bársonyosság uralja. Fel vagyok készülve egy ingerült előrelépésre, egy baszdmegre, a megsebzett büszkeség megannyi hirtelen kisülésére, de arra is, hogy állja a sarat. Valójában nem is tudom, melyiket tartom valószínűbbnek.

A megjegyzésre némi önirónia habzik föl bennem, és az előbbi kötekedés miatt meg is érdemli, hogy belelásson. Úgyhogy engedek. Mint egy úriember.
- Van, amivel szívesen töltöm az időt ilyenkor - felelem s a szemöldökömet szándékosan emelem olyan magasra, amennyire lehetséges, hogy neki is leessen: ez itt épp egy hamisítatlan disznó vicc. Ha már úgyis megzavart az imént azzal a kis veszekedős közjátékkal. - De a falka társaságát csak két nap múlva kezdem igazán keresni. Holdtöltekor együtt vadásznak. Ilyenkor inkább csak megpróbálok az Állat kedvére tenni... amennyire lehet. Segít megőrizni a józan eszemet.
Nem tanács... ha nem akarja. Egyébként is, keveset tudok a hozzám hasonló szerencsétlen korcsok eltérő igényeiről - valójában csak most, a kemény vonású arcot nézve jövök rá, milyen keveset. Félrebillentem a fejem az újabb szúrós megjegyzésre, mintha azt mondanám, ugyan kérlek.
Még szép. De tudod, hogy az vagyok.
- Beülnék. - Vonok vállat már-már elegánsan. Laposan nézek rá, a szemhéjaim nehéz, rövid pillanatra komollyá váló takarásából. - Te nem? Ha fordítva lennénk.

Kis szünet. Nem is kell mondania semmit, ha nem akar. Az is lehet, hogy egyszerűen faképnél hagy. Nem vagyok én való erre. De egyedül maradni... szinte biztosan nem érdemel ilyet. Bárcsak itt lenne Mara!
De nincs itt. Úgyhogy előrefelé bökök az állammal, vagy kétszáz yardnyira lefelé-irányba az utcán, ahol rövid sorban kőből épült garázsok állnak rendezett sorban. A belváros ott kezdődik... vagy esetünkben ér véget, kevésbé magasztos házsoroknak és üzleteknek adva át a helyét. Az egyik garázst átalakították, felfelé nyíló barna vasajtaja ütközésig a helyén, mögötte tompa neonvilágítás hirdeti, hogy nyitva hétköznap éjjel-nappal, és hogy eredeti török ételek. Nagyjából háromféle, mert kinek fér bele étlapot tartani háromszáz négyzetlábnyi helyen? Én persze tudom, hogy az éjjel-nappal is inkább barokkos túlzás egy ilyen kisvárosban. De most éppen állja a szavát a tulaj. Ide érezni a fűszeres sült hús nyálfakasztó illatát.
- Amoda lenn. Most még rendőrökkel sem fogunk találkozni, pedig szeretnek itt enni.
Nem a legjobb társaság, de késő van már ahhoz, hogy Duke emberei kitolják az orrukat a szabad ég alá merő kötelességtudatból... más meg nem jár oda a környékbelieken kívül. A vacsoraidőnek rég vége. Még az is lehet, hogy egyedül leszünk.

Megmosolyoghatnám a fiatalember makacs és merev távolságtartását, ha nem emlékeznék rá magam is igen élénken, milyen érzés vadonatúj vérfarkasként csetleni-botlani a kitágult világban. Ő ráadásul egy szál magában van: lefogadom, hogy ha volna valakije, nem tudta volna csak úgy lerázni két nappal holdtölte előtt. A sejtéseim és a nagyon is beszédes jelek alapján, amik úgy sütnek belőle, mint világítótoronyból a fény, valójában csak túlélni próbál... ahogy épp sikerül. Ha innen nézzük, szerencsém van. Ennél kevesebbért is rám támadhatott volna. Még csak nem is a legrosszabb eshetőség.

Türelmes csendben várom, hogy kibosszankodja magát, villámló tengerzöld vasvillatekintete sokkal inkább horoghegyű szigony benyomását teszi ezúttal. Ha nem tudnám, hogy farkas készülődik odabent, elektromos angolnára is fogadhatnék. A saját fenevadam természetesen megéri a pénzét; finomhangolt érzékei azonnal elcsípik az idegen ragadozó felpiszkált füstölgését, s hogy nagyságát megmutassa, felvágósan nyugodt marad. Közben persze ott dolgozik benne a veleszületett hajlam is a megalkuvásra, mert ennél messzebb nem megy. Vérbeli tehetség, ha könnyű győzelmet szimatol. A kékzöld tekintet veszedelmes kettős irányzéka egy utolsó, makacs pillanatig még égeti a célkeresztet a csapos homlokába, aztán a kóbor jövevény nagy nehezen visszafojtja a haragját. Amannak van elég esze, hogy inkább ne is reagáljon a csípős megjegyzésre.
És már kint is vagyunk az utcán.
Megy ez.

Odakint szembefordul velem. Most viszonzom a méricskélést. Nincs benne kihívás, ahogy apróra szemügyre veszem a termetét és a színeit - nagy, őszies tónusoktól uralt, csupa izom mégis mozgékony férfi. Fiatalabb lehet nálam, bár idősebbnek is elmenne. Ugyanolyan magas, mint én vagyok, nálam keményebb kötésű, nyíltabb és ruganyosabb mozgású. Szemét még a késő este gránitszürke takarásában is zordan összehúzza, nyakában meg abban a szögletes, már-már rövid állkapcsában feszültség híján is kemények az inak. Nem hasonlítunk. Csak abban, ami az éjszakai ég alatt igazán számít, míg odafent kifordult, kihűlt szemként fehérlik a Hold.
Kedvelem a cigaretta illatát: régi játékom volt, hogy illatról próbáljam a márkát megtippelni, és most elkapom a pillantásom, nehogy meglássam a logót, mielőtt ez megtörténhetne. Lucky? Camel? Berozsdásodtam már kamaszkorom óta, hiába kaptam a rutinom helyett farkasorrot. Szusszanok, elidőzve a látványon, míg az öngyújtóval szöszmötöl. A hangom marad kiegyensúlyozott, reá függesztett tekintetem él nélküli meleg fényekkel van tele. A mosolyom nemkülönben, bár abból lehetetlen mindent kiköszörülni.
Azért igyekszem.
- Nem - felelem lágyan. - Nem az alfáé. Hanem... énrajtam itt a harapás nyoma. Itt is marad örökre. - Röviden, egyetlen villanásnyi időre elvigyorodom. - Nyugi, nem akarom megmutatni. De ha nem bánod... néha még most is jól jön, ha nem kell egyedül elviselnem ezeket a napokat. Legalább nem teljesen. És ami azt illeti, tudnék enni.

Az idegen férfi idegen bestiájában enged a feszültség... na nem sokat. Éppen csak eleget ahhoz, hogy ne legyünk karnyújtásnyira egy fekete karmokkal megtűzdelt pofontól, amely után fertőtlenítővel kellene felmosni. Persze nem kerüli el a figyelmem a sötét bundás kan előrefelé fordított füle és felszegett feje sem. Pillanatig se érzek felőle semmiféle alárendelődő viselkedést és ez kissé piszkálja az önérzetemet; egyfelől mert annak a falkának a tagja előtt áll, amelynek a territóriumába lépett, másfelől meg - mert ugyan ránézésre könnyedén beljebb vehetné néhány centivel az ingem nyakát, amíg csak el nem megy a hangom - eléggé egyértelmű, hogy frissnek számító kölyök csupán. Négy lábon énnálam lenne a cérna. Nagyobb a mellény rajta tehát, mint kellene, és jól is esne a rovására domborítani egy kicsit, de itt és most hagyom elcsúszni a dolgot. A lényeg, amiért egyáltalán idejöttem az, hogy a pultoskölyök megússza cakkozatlan fülekkel, mégis.

- Az hát - ajándékozom meg felemás mosollyal. - Persze lehet, hogy inkább személyre szól ez az egész. És akkor egy cipőben járunk.
Érzem magamon a késéles tekintetét. Élvezem, ha megnéznek, különösen ilyen napokon, úgyhogy hagyom is neki. Hadd vándoroljon végig a szúrós zöldeskék szempár a homlokomba hulló kusza szálaktól a szédítően gyorsan kiütköző borostámig. Kora reggel még sima volt a képem - így, hogy közeleg az alakváltás ideje, képtelenség lépést tartani a körmeimmel meg a szőrrel. Nem annyira látványos, hogy megbotránkozzanak rajta, de azért érzem a különbséget a régi, emberi testem után. Kíváncsi vagyok, mindenkinek ezek jutottak-e vagy más kellemetlenségek is rejtőznek a kihúzható rövidebbek közt.
A bosszús, szurkálódó megjegyzésre nevetnem kell, nem is fojtom vissza: egyként csodálhatják meg mindketten a fölvillanó, sok pénzből helyrehozott fogazatomat. A hang inkább torokhang, de még így is átjárja - hallom - a rám oly' jellemző simulékony dallamosság.
Ezt jól megkaptátok.
- Jelen esetben inkább arra vall, hogy tíz elmúlt - vonom fel a szemöldökömet, hogy a hangsúly az alóla elővillanó pillantásban ugrándozó derűs lidércfényekre tevődjön át. - Charles Talent Manx. Üdv a Byron'sban. A nemkívánatos vendégek között. Ha gondolod, átsétálok veled a törökhöz, nem vészes távolság. Kebab éjjel-nappal van, bár remélem, inni nem akartál. Mert ott sós joghurt vagy kóla a választék.
Itt meg nem fogják kiszolgálni, ami végül is ugyanaz. Sőt. De ő valószínűleg még nálam is jobban tudja, hogy az Államokban tilos az utcán alkoholizálni, így a bódék és hasonlók mellőzik az ital árusítását. Újabb érv mellettük. Nem hinném, hogy nemet mond, de azzal sem tudna lerázni. Akár úrrá lesz rajta a farkas éhenkórászsága, akár nem, magára hagynom nem akarózik a város közepén. Eszem ágában sincs úgy hazamenni, hogy egy zabolátlan vérfarkaskölyköt hagyjak kószálni az utcán.