A felszolgálók kissé ízléstelen április elsejei tréfája óta hanyagolom a Byron'st. Részben azért, mert érzem magamon, hogy a kelleténél jobban megsértődtem - az egész ártalmatlan volt, ráadásul egy ingyen ital is származott belőle, mégis -, részben pedig azért, mert tartok tőle, hogy megint összefuthatok a fickóval, akivel együtt dobtak át a palánkon aznap. Philip Kincaide. Rendesen nem gondolok róla semmit, mert nem is tudtam meg róla semmit, csak a nevét. Ilyenkor azonban - telihold előtt két nappal, amikor a józan belátásom és az eszem is háttérbe szorítottan hallgatnak, és csak a legprimitívebb gondolatoknak jut helye a fejemben - néha mégiscsak beugrik az emlék, ahogy végigsétál a pult előtt a deszkapadlón, azzal a jellegzetesen céltudatos mozgásával. Nem mintha láttam volna akár csak egyszer is azóta... és ma sem járt erre. Szerencsére. Mert valójában enni jöttem, nem feszengeni. Rossz humorérzék ide vagy oda, a melegszendvicshez jobban értenek ebben a kocsmában, mint bárhol máshol.
Kézenfekvő választás, a lakásomtól továbbra is pár perc séta csupán a hely. Már túlságosan jól kiismertem a farkasénemet ahhoz, hogy bármilyen munkát vagy elfoglaltságot szervezzek a telihold közvetlen közelébe, úgyhogy minden hónapban négy napig enyém a világ: a bestia kezelhetőbb, ha primitív késztetései ilyenkor kielégülnek, és ez a saját ítélőképességemet is segít józanon tartani. Nem könnyű feladat. Mohósága, amely négy év óta az enyém is, rendre egy növésben lévő, ingerült és kívánós tinédzser illetlen mohósága. Viszont négy év, az minden szempontból négy év. Mostanság már olajozottan veszem az akadályokat.
Többé-kevésbé.

A Byron's épp elég nagy hozzá, hogy a pulttól ne lehessen belátni minden zegzugát, így - gondolom - nemigen tűnt fel senkinek, amikor tíz perce, fizetés után eltűntem a férfimosdó ajtaja mögött. Friss beharapottként annak idején megtanultam a leckét a közös használatú mellékhelyiségekkel kapcsolatban, most mégis elidőztem - néha mindenkivel megesik, nem? nem? -, és a leckére nem is kell várni, újból érkezik, méghozzá kinti társalgás formájában. Azt is hallom, hogy a felszolgálók a szokottnál erélyesebb léptekkel tapossák a deszkákat odakint. Valaki nagy csattanással ázott rongyot vág a pulthoz, és eldöng az ajtók előtt. Kifelé. Aztán eldöng befelé is.
Ilyen nincs.
Miért nem tudtok öt percig csendben maradni? Zárásidő van, az ég szerelmére.
A saját szükségtelen frusztrációm nélkül is pontosan érzem, hogy csak haza kellett volna menni. Jobb későn, mint soha. Testalkatomhoz képest az én cipősarkam is túl hangsúlyosat koppan a padlón s már a kilincsen a kezem amikor megérzem a semmivel össze nem téveszthető szagot. Vérfarkas. Méghozzá férfi.
Nem a falkából.

Cseppet habozok: az orromat jobbára megtölti a vizesblokkok jellegzetes szagkeveréke, ám finomra hangolt hatodik érzékem csalhatatlanul elfogja a kinti fenevad feszült idegességét. Nem is annyira a felszín alatt kezdődő erőszakosság vicsorog. Mibe fogok megérkezni? Az ajtón át is hallom a figyelmeztetéssel teli, csupa tövis kérdezősködést. És azt, hogy valakinek mindemögött sürgetőn korog a gyomra. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy engedem a tréfás kedvű pultost balhéba keveredni - lássuk, milyen jól szórakozol most, fiacskám -, de kárörvendő sértettségem és a farkasom csapongó ösztönei mögül azért mégis kilátok annyira, hogy úgy döntsek, ez túlzás lenne.
Úgyhogy meglököm az ajtót kifelé, és visszatoppanok a vendégtérbe.
Első ránézésre megbánom: a pulthoz tolt széken ücsörgő, jókora férfi nyaka hátulján sodronyfeszességű izmok domborodnak, körülötte szinte meg-megrezzen a levegő a zabolátlan idegességtől. Nem kell hosszan tanulmányozni, első pillantásra látom a fenevadját is ágaskodni odabenn, ingerült éhsége csupafog vicsorba nyílik. Ez mind mellékes azonban. Ami miatt legszívesebben egyetlen szó nélkül távoznék, az az öltözéke. Mérföldnyi távolságból kiszúrom az egyenruhásokat. Ez a fickó nem lehet semmi más, csak valamely rendfenntartó (esetleg még annál is rosszabb) alakulat érdemes tagja. Halk, de cseppet sem rejtett torokhangot hallatok. Utálom a rendőröket. És mindenki mást is, aki hasonlít hozzájuk.
Csakhogy ez a férfi itt vérfarkas is - méghozzá az önuralma elvesztéséhez veszélyesen közel járó vérfarkas. A saját bestiám sarkall a legjobban, hogy siessek a segítségére, és ez a pár nap mégiscsak arról szól, hogy a lehetőségekhez mérten engedjek neki. Úgyhogy félreteszem a sajátabbik felem sokkal kevésbé bajtársias késztetéseit.
És odalépek a pulthoz, mindkettejük mellé.

- A régiekkel még cudarabbul is - somolygok békülékenyen, megtartva a karnyújtás távolságot, hogy az idegen farkasnak éles érzékeivel legyen ideje felmérni elibé toppanó fajtársát. Mindjárt telihold: ilyenkor az emberbőr alatt is egészen jól látszunk egymás számára. Az enyém nem egy bizalomgerjesztő példány, és a ragadozó állatok jellegzetes fenségessége is messze elkerüli. Középtermetű hím, ám magas válla és csapott hátsó fertálya együtt szinte púposnak mutatják, szabálytalan sárga agyarai kivicsorítatlanul is sejthetőek rövid pofájában. Nyakán, kis fülei mögött dús sötét sörénye helyenként világos, helyenként pedig rőtes, mintha a bundáját képtelenség lenne tisztán tartani, alacsony és vastag szemöldökcsontja ostobaságot sugall, bár csupa fény szemei alant szokatlanul nagyok. Vékony, inas lábak, nagy mancsok és keskeny derék, a kecsesség vagy testi erőfölény bármilyen ígérete nélkül. Az állat színek és formák előnytelen összjátéka. Tartása ellenben magabiztos, sőt már-már hetyke; alakját körüllengő energiái rendkívül kiegyensúlyozottak és józanok. Úgymond felvág, hisz a sötétlő égen a Byron's New England-i stílusú nyeregteteje felett mindkettőnk számára érezhető súlyossággal függ a csaknem egészen kitelt Hold. De mindenekelőtt osztozkodásra ajánlkozik. A legtöbb vérfarkas meg tud kapaszkodni egy másik higgadtságában.
Többnyire. A tekintetem a pult túloldalára fordul, ahol enyhül a feszültség már ennyitől is. Hisz délután négy óta itt voltam. A természet törvényei szerint már öt kilóval nehezebbnek kellene lennem, mint amikor először átléptem a küszöböt. A telihold már csak ilyen. Ezeknek a kalóriáknak nyoma sem lesz, ha átestem a váltáson.
- Bocs, bent maradtam a vécében. Kulcsra zártad az ajtót?
Aztán a rendőrforma fickóra nézek újból.
- Engem utálj, én ettem őket ki mindenükből. Csak sós mogyoró maradt, az meg a fél fogadra se elég. - Aprócska szünet; engedem, hogy mérlegeljen. Ha úgy ítélem meg, hogy legalábbis nem rontottam a helyzeten, ráérek nem túl tolakodóan felajánlani a jobbomat.
És csak akkor bemutatkozni, ha elfogadja.