Tetszik, hogy kezd nyitottabb lenni felém. A mosolya mindenképp elárulja. Bár nem hiszem, hogy nagyon el akarná nyomni a jó kedvét, ezeket az apró gesztusokat.

- Nekem se ártana szerencse, Amico – sóhajtok fel. – Tudna nekem is szerencsét hozni? Osztozkodna ebben is velem?

Ezt érthette úgy, ahogy szerette volna. Mindenesetre valóban rám férne Fortuna áldása, de igazából más is. Azt pedig nem tudhatom, hogy ettől a férfitől megkaphatom-e. Bár nem éppen azt várom el, hogy meghívom egy kávéra és szopjon le a kabriómba. Mondhatni már randizás terén is berozsdáltam, kicsit flörtölés terén is, így ezzel is beérem, ha netán benne van a signore. Remélhetőleg nem egymás mellett beszélünk el, értjük félre a jeleket, mert akkor kurva nagy szarba fogok kerülni.

A bocsánat kérésre csak legyintek. No, nem a flegma módon. Lehet, ha nem épp méregettem volna őt, akkor fel sem tűnik. Persze, igyekszem úgy csinálni, hogy ne egy perverz szatírnak tartson, aki ártatlan férfiakat erőszakol meg itt a sarkon.

- Nincs ebben semmi, megértem.

A családom tradicionális boszorkány família, tradicionális koven része, így nálunk fontos szerepet játszik a telihold és az újhold is. Apai ágról pedig vannak alkimisták is, ahol még jelentősebb a hold szerepe.
Vérfarkas barátomnál pedig megint más jelentőséggel bír. Bár ez a vérfarkasság kicsit hasonlít a menzeszhez, nem? Eddig ebbe bele sem gondoltam. Mindegy, abszurd párhuzam, és most tényleg szerencsés vagyok, hogy nem lát a fejembe a partnerem.

- Mi dispiace! Nem tudtam, hogy ez sértés – emelem fel megadóan a kezemet.

Tényleg, eszem ágában nem volt sértegetni ezzel a férfit. Taxisok terén nem nagyon akadtak negatív tapasztalatok, bár az is mentségemre szóljon, hogy ritkán vettem igénybe a szolgáltatásaikat. Leggyakrabban akkor taxiztam, amikor felöntöttem a garatra.
Azon viszont nézek egyet, amikor kitálal, hogy mégis mivel foglalkozik valójában. Nem gondoltam, hogy… hogy ilyen búval baszott munkája van.

- Hát, így nem szívesen ülnék be hozzád – ingatom meg a fejem.

Rég rossz, ha ő hurcolászná engem, miután megmurdeltem. Egyelőre szeretnék még élni, és bár a vénrókák csoportjába tartozom már, azért sok mindent akarok elérni a hátralévő éveimben.

- Viszont, most már igazán bevállalhatom a meghívásod. Nem kell rosszul érezned miatta magad – mosolyodom el. – Gondolj arra, hogy letaxistalak! Ugye, máris revansot vennél rajtam?

Direkt húzom az agyát, de valahol már alapvetőnek is tartom, hogy meghívjam ezek után. Akármennyire is akar kienni a vagyonomból.

- És miért pont egy temetkezési vállalatnál dolgozol? Nekem rohadt nyomasztónak tűnik – megint a rövidebb csend mellett döntök, majd folytatom. – Amúgy, szerintem a kamionos és a taxis fej-fej mellett halad, ha már sértésnek szánt melók.

Lehet csak Európában idióták, de egyik sem tud vezetni, a KRESZ alapszabályait szegik meg állandóan, csupán azzal, hogy szarnak rá a gyalogos átkelőhelyekre.
Egyszer konkrétan szemtanúja is voltam egy olyannak, hogy egy faszparaszt nem jól lőtte be a kamion magasságát a felette lévő hídhoz képest. Nem fért át alatta. Nos, lebénított egy félvárost és mindenki lassan kiszállt a kocsiból és csak néztük szórakozottan, valahol mérgelődve, hogy hogyan szenvedi vissza magát a rakományával együtt a kamion. A végére még rendőrök is jöttek, hogy eltereljék a forgalmat.

- Ó, értem – bólintok párat a szavaira. – És mennyire befogadóak az itteni emberek? Megférnek így egymás mellett, ha már ilyen sokszínű ez a város?

Charlie tanácsait mindenképp megfogadom, egyelőre vele beszélgetek el eddig a legjobban, és megbízhatónak is tűnik, azontúl, hogy szívesen megismerkednék vele közelebbről.
Az viszont bizonyos, a város már-már szánt szándékkal akarja elhitetni az emberekkel, hogy csendes és békés. Annyi minden fajjal találkoztam már, még a vérfarkasok falkái sem ugyanúgy működnek. Van, ahol nyitottabb a közösség; van, ami teljesen bezár. Ez igaz a kovenekre is. Ha csak egy várost veszek alapul, akkor ment egymás között a rivalizálás, mindenki utál, lenéz valakit, mert ilyen-olyan fajú. Mindenkinek a saját fajtája az árja faj.
Én mondjuk sose értettem – nem is fogom –, hogy mire jó ez a faszméregetés.

- És szeretsz itt élni? Megtaláltad a számításaidat?

Célozgatni akarok a falkájára, hogy esetleg csak belekényszerült az egész szituba és kénytelen itt maradnia, vagy valóban ő maga döntött afelől, itt szeretne maradni. A rugalmatlanabb falkák képesek torokra menni, ha elmeri hagyni valaki az adott területet. Ez igaz arra is, ha valaki éppen belép rá.
Azt pedig egyből levontam az utalgatásaiból, hogy ő harapott farkas lehet. Nem épp a legjobb rose harbori szuvenír.

A pincérnő végül visszatéved hozzánk, de most már a rendelésekkel. A két kis cukrot beleöntöm a kávémba, majd el kezdem azt kavargatni.

- Vannak errefelé szórakozóhelyek, netán látnivalók? Jöhetnek a saját tapasztalatok, Charlie!

Azt tudom, hogy Wilmington a legközelebbi nagyváros, ahol valóban van minden. A másik az, hogy ezáltal ki is tudom puhatolózni, hogy esetleg hol fordul meg, hová lenne érdemes meghívni; ha sikerül addig eljutnom, fel tudjam neki tenni az ominózus kérdést.

Elidőzöm a beszélgetőpartnerem férfias, mégis lágy arcvonásain. Félreértés ne essék, nem arra utalok, hogy buzis, szimplán jó ránézni az arcára. Kedvességet és ártatlanságot sugároz magából; voltaképpen ő nem egy báránybőrbe bújt farkas, hanem farkasbőrbe bújt bárány. Habár az én emberismeretem katasztrofális, mégis egyelőre élvezni akarom a társaságom látványát.
Hozzám képest, külsőre olyan formális. Róla hamarabb el lehetne hinni, hogy magas körökben mozgó, dolgozó valaki. Ez pedig a stílusából is lejön, a szótlansága, tömör válaszai egyszerre teszik őt érdekessé, rejtélyessé, és csak jobban ösztökél arra, hogy beszédre késztessem.

- Ah – akkor mehetek a munkahelyemre. – Mást nem elugrom oda. Azért jobban örültem volna, ha itt a belvárosban van.

Már megérte a kissé színpadiasra sikeredett panaszkodás, mert meg kell hagyni, hogy a nevetésében is van valami kellemes. Noha a részemről elég meredek azt hinni, abban reménykedni, hogy esetleg a velem lévő férfi kacsingat a saját neme felé is. Akkor egyszerűbb helyzetben vagyok, ha konkrétan ilyen bárba vagy szórakozóhelyre mentem.
Bevállalom, jártam ilyen helyekre. Persze, eleinte csak megerősítésképp mentem, hogy megcáfoljam a testemet; helyette a vágy a pofámba röhögött… És már ott is voltam egy kúrószobában egy faszival. Nem kell mondanom, hogy mindkettőnk elég kanos volt és egész jól éreztük magunkat. Bár azért a pia is hozzátett az élvezethez.
Az alkoholtól az erkölcs láncait totálisan ledobtam magamról, emiatt pedig gyakran keveredtem balhéba is. A balhém alapját pedig mindig a sértett egóm adta, mintha az elnyomott énem igázta volna le a józaneszem. Mert van ám elnyomott szarság nálam, még így is dögivel. Az a különbség, hogy most már belátom, baromság az alkohol felé fordulnom.
Csak mindent magammal rántok a mélybe, elpusztítom azt is, ami szép és jó. Szenvedést és traumákat okozok olyan embereknek, akik az égvilágon lófaszt sem tehettek arról, hogy milyen a világom.
Amit a fiammal tettem az pedig megbocsájthatatlan. Belegondolni, hogy az anyja mindig bezárta a szobájába, amikor velem veszekedett. Egyszer volt olyan is, amikor Achille az ajtófélfa mögül, megbújva bámulta a folyosón játszódó dulakodást. Igazából ott a feleségem lendült nagyon bele, ki akart hajítani a lakásból. Persze, én nem hagytam magam. Itt is az egóm szólt belőlem, mert nincs joga kirakni a saját házamból. Bár az a ház annyira volt saját, hogy a szüleim besegítettek a megvételében. Inkább volt az övék, mint az enyém.
És ez az elmúlt néhány év, önismeret meg minden szarság csak arra a felismerésre vezetett, hogy szar apa vagyok. Nincs semmi, amivel semmisé tehetném mindazt a fájdalmat, amit a fiamnak okoztam. Mert én már tudom, lehet szüksége lesz szakemberre az én hibámból. De még ez is jobb, minthogy igyon.
A gondolataimból kirázódom, amikor Amicom kávésznob énjét megcsillogtatva reagál a sopánkodásomra. A fejem ingatom meg rajta, de nem volt ebben semmi rossz. Egyszerűen szórakoztatónak találom, hogy nekünk is kijár valami. A briteknek ott van a kurva időjárás, nekünk meg a kávé. Noha az a különbség, hogy ettől fehérebb a signore nem is lehetne, egy szemernyi latin vonal sincs benne, így ebben nem osztozunk.

- Szerencséje! – jegyzem meg játékosan.

Miután helyet foglalunk az asztalnál, már be is mutatkozom neki. Megkönnyebbülök, hogy nem kell végig ezt a magázódást tolni. Halálom. Főleg, hogy az utóbbi időben nagyon sokszor kényszerültem bele.

- Akkor örülök a találkozásnak, Charlie! – rázom meg a kezét.

Akaratlanul ugyan, de a tekintetem nem ereszti a férfi tekintetét. Mintha csak válaszok után kutatnék, hogy vajon mennyire vagyunk hasonlóak vagy sem. És megint arra a megállapításra jutok, Charles úgy szelíd, ahogy van. A szem nem hazudik.
A szelídségen túl a sötét íriszek mélységéből fel-felbukkan egy bátortalan, kissé esetlennek látszó vonzalom is. Persze, ettől nem húzom el a kézfogást. Furcsán sem akarok viselkedni.
Magammal kapcsolatban megbarátkoztam, hogy két kapura játszom, de azt még emésztenem kell, hogy a fiam is vagy meleg, vagy biszex. Az utóbbi lehet jobb lenne, mert akkor talán az anyja nem akad ki teljesen. De ha kitalálja, hogy Apacs helikopter, aki a gyomirtókhoz vonzódik, akkor kiakadok én is. Tudom-tudom, orbitális blődség, viszont azért… Hogy mondjam, mindennek van határa, olykor pedig elgondolkozom, hogy mennyire akarok ennek a közösségnek a részese lenni. Bár ez sem több igazából egy címkénél, amivel nem tudok teljesen azonosulni.

- Jó éhes vagy – utalok a gyomorkorgására. – Nyugodtan rendelj, amit szeretnél. Én állom!

Felkönyökölök az asztalra, kétszer is átfutom a lapot mire eldöntöm, mégis mit rendelek.

- Tiszta prolinak tűnöm, hogy ennyire nem élem ezt a matcha tea dolgot – ingatom meg a fejem. – Vagy csak rohadt öreg vagyok. Lehet igazából mindkettő – bököm ki szórakozottabban.

Mindenesetre nem vagyok olyan elvetemült, hogy megint kipróbáljam azt az ihatatlan vackot. Maradok az eszpresszónál meg egy ciabatta szendvicsnél.

- Taxis vagy? – kérdezek rá kerekperec. – Ez ugrott be, ha már annyira ismered a helyet.

Amíg várjuk a pincért, hogy felvegye a rendelésünk, addig nyugodtan hátra dőlve hallgatom tovább Charlie tanácsait.

- Ó, igen, amit még szoknom kell, hogy itt jobb oldalas közlekedés van. Valahogy az agyam nehezen áll át – magyarázom. – Grazie, Charlie!

A mosolyom levakarhatatlan, és az sem tűnteti el, hogy egy elég ideges pincér esik hozzánk. Én gyorsba elintézem a rendelésem, nem húzom az idejét. Hogyha a férfi is rendelt, akkor kicsit közelebb hajolok hozzá.

- Ha már tartsam nyitva a szemem, akkor mennyire kell tartanom a várostól? – na igen, bőven ez a pár nap elegendő volt, hogy felfogjam, sok lény él itt. – Tudod, olyan színes-szagos a társaság errefelé, ahhoz képest, hogy egy kisvárosról beszélünk – igyekszem burkoltan infókat kiszedni belőle. – Nyugi, nem kell belemenni a részletekbe.

Nem várom el tőle, hogy tálaljon ki a falkájáról, vagy netán kovenekről, sőt, ha démonokról is tud, akkor meg főleg. Inkább azért is érdeklődöm, mert mindenféle bajt el akarok kerülni, ha pedig ennyire ismeri a járást, ezt a várost, akkor ezzel kapcsolatban is adhat pár tippet.
Végül visszaülök rendesen, a hátammal teljesen nekidőlök a széktámlájának. A lábam kicsit terpeszbe helyezem, azért úgy, hogy Charles is elférjen tőlem.
A kiöntött vízből iszom pár kortyot, majd egy hangosabb koppanással leteszem vissza az asztalra.

Magának való lehet a hirtelen fogott ¹Amicom. Bár úgy általánosságban az lenne furcsa, ha lazán kezelné a közvetlenségemet. Gyakrabban találkozom azzal, hogy lesnek rám, mint hal a szatyorból, mégis mi baja van ennek a pöcsnek.
Noha az is be szokott igazolódni, hogy én vagyok a bizonyos fasz másik, kényesebb oldalán. Én ugyan erőlködni nem fogok, ha a másik ellenséges, elutasító. Időmet ilyen emberekre nem fecsérlem.
Egyelőre a társaságom inkább csendesnek látszik, mintsem elutasítónak, szóval ezzel már tudok valamit kezdeni.
A zsebembe visszacsúsztatom a mobilomat, miután felvázoltam a problémám és végül szemügyre is vehettem a tőlem valamivel magasabb férfit. Nyúlánk testalkata van, nem az a kigyúrt fajta és nagyjából egy korosztály lehetünk.
Egyedül talán azt tartom kifejezetten érdekesnek, hogy vérfarkas létére nem az az izgága, heves természet. Sokkalta nyugodtabb és csendesebb. Már pedig ez a faj minden, csak ezekből egyik sem.

- Pedig azt írta a GPS, hogy itt egyenesen végig és a sarkon van, de ez láthatta – sóhajtok fel, miközben a tarkómat vakarom meg, kicsit meg is nyújtózva a végére. – És van esetleg ebben a városban egy jó ékszerbolt?

Kicsit bámészkodom, míg végül arra a döntésre jutok egy kávét felhajtok. Az erős eszpresszót szeretem, ütős és nyomban feltölt. Mondjuk, itt Amerikában a legkevésbé sem ez az elterjedtebb. Ezt meg is jegyzi a vérfarkas.

- ²Ó, mio Dio! – csóválom meg rosszallóan a fejem. – A kávék megerőszakolás folyik Amerikában. Az olaszok sírva fakadnának, ha látnák mit művelnek a kávéval. Bár én tudom képviselni őket – kicsit elhallgatok, aztán folytatom: - De az már mindenképp plusz pont, hogy itt van normális kávé. Remélem maga sem szereti azt a hígított szart… kávét - sokszor felejtem el, hogy formálisnak kellene maradnom. – Elnézést a káromkodásért, tudja, kissé szabadszájú vagyok, ami a szívemen az a számon – villantok egy kisebb félmosolyt.

Biccentek a fejemmel az ajtó irányába, várva, hogy esetleg az újdonsült barátom is kövessen.

- Meghívhatom egy kávéra? Ha osztozkodni kell, akkor inkább én választom meg a társaságom.

Szimpatikus egyelőre a férfi, és bár vannak olyan mendemondák, hogy a melegek felismerik egymást… Nos, nem tudom, eddig sose jött be. Az viszont tagadhatatlan, kedvemre való férfinak fest. Talán a hallgatagságán változtatnék, mert én tuti nem leszek gondolatolvasó, ha valami kínja van és másképp álljak hozzá.
Ha velem tart a férfi, akkor igyekszem keresni egy félreesőbb, üres helyet, ahol nyugodtan megihatjuk a kávénkat.
Némi időbe beletelik, hogy egy viháncoló szerelmetes páros elhúzza a csíkot egy két személyes asztaltól. Nincs kedvem várakozni ettől tovább, így a tettek mezejére lépek. Megfogom az üres poharakat, amiket a pulthoz viszek, majd egy-két szalvétával áttörlöm az asztalunkat is.

- Be sem mutatkoztam. Danténak hívnak – nyújtom a férfi felé a kezem. – Önnek mi a neve? – most már rendes mosoly kúszik az arcomra.

Egy darabig érdeklődve vizslatom, majd elveszem a menülapot. Azt meg kell hagyni, hogy van választék a kávézóban, ilyen-olyan latte, kávék és cappuccino. A szemem megakad a matcha tea latten.

- Nem tudom ki képes meginni azt a zöld förmedvényt – erre körbe pillantok, és ahhoz képest a fiatalokat igencsak megfogták ezzel a löttyel. – Jó, nem szóltam, van igény rá – ingatom meg a fejem.

Egyszer ittam, de félkiló cukorral is ihatatlan volt. A nővérem rángatott el egy Starbucksba, és addig nyaggatott, amíg ki nem próbáltam. Szomorú, hogy ő képes meginni, mert „egészségesebb”, mint a kávé.

- Gondolom maga járatosabb itt Rose Harborben. Esetleg itt él? – kérdezősködöm, majd feleszmélek, hogy: - …ne haragudjon, ne vegye tolakodásnak, csak tényleg halvány lövetem sincs, hogy mi, merre, hány méter és még a GPS se az igazi.

¹Barát
²Ó, Istenem!

Túlzottan naiv volnék? Lehet.
Nincs semmi, ami a kedvemet szeghetné.
Bizakodok, hogy a Morales família tényleg megtámogat minket és egy nagyobb „mágikus” piacot képes lennénk lefedni.
A szüleink fiatalabb korukban élből elutasították az ötleteim, így tizenöt év távlatából, viszont beismerték, hogy lehet hamarabb kellett volna lépni. De ez sem az én érdemem volt, hanem a nővéremé. A két öreg szinte félig a sírban van, és egyszer nem fordult meg a fejükben, hogy nekem tulajdonítsanak valami dicséretet, egy kósza ötletet. Vagy a sajátjuk volt, vagy a testvéremé.

De most ez sem érdekelt, mert főleg az én elképzelésem mentén fognak történni a dolgok. A fegyverekhez, azok felépítéséhez és a rúnamágiákhoz én értettem jobban. Lehetett szó egy többrétegből álló kard pengéjéről, netán egy puskáról, akkor én mindkettőt tudom.
Igaz, van benne vagy húsz évem – ha éppenséggel nem több –, hogy ilyen szinten kiismerjem fémeket, a különböző mechanikákat.
Bár édesanyánk csak egészségügyi vonalon mozgott – és mozog jelenleg is a vállalkozása –, mert az erejében rejlő lehetőségeket is ki szerette volna használni. Egyedül ő tűnt ki a családból a képességével, mert ő gyógyítómágiát használ, elhalt szövetekbe tud életet lehelni. Sokat foglalkozott régen a neurológiával is, hogy akár a bénulást is képes legyen gyógyítani. Nos, nem sokáig jutott, viszont az ő és az édesapám által feljegyzett tanulmányokból tudunk építkezni.

A nővérem a programozáshoz, az informatikai dolgokra specializálódott a mechatronikán belül, így ez az ő területe.
Végül ott vannak a sokat emlegetett Moralesék. Az anyám családjához, kovenjéhez hasonlóan ők is a gyógyításhoz értenek a legjobban. Velük pedig be is zárul a kör. Mindenünk megvan!
Cesar és a családja Wilmington környékén élnek, nem véletlenül. Rose Harbor kicsattan a mágiától, hemzseg a különböző lényektől. Remek hely ahhoz, hogy egy nagy volumenű mágikus projektbe kezdjünk.

Egyelőre viszont a kovácsműhely mellett tettem le a voksomat. Nem is kellett több, hogy Cesar egy-két jó szót szóljon az érdekemben egy ismerősénél, már fel is vettek kovácsnak a műhelyében. Black Silver Kovácsműhely. Találó is rám.

Megbeszélés, megbeszélés hátán. Interjú. Unalmas locsogás az irodában.
A nővérem a nagy etikett mester, a formalitás királynője, de persze mindig lelécel Floridába, hogy aztán hétvégén nyaggasson. Bla, bla, mire jutottál, blabla… Ja, mondtam már, hogy sokat pofázik? Legalább is nyakatekerten. Patikamérlegen méri a gyengédséget, a szórakozottságot. Ezzel pedig megőrjít. Ez a borzasztó komolyság.

Bár édesapám arcán is ritka a mosoly. Mindig is egy pökhendi pöcs volt, ez a vénségére még rosszabb lett. Ettől függetlenül, szeretném azt hinni, hogy jószíve van és amikor azt hittem, hogy kibaszik velem, igazából az én javamat nézte.

A gondolatok, az emlékek olyan észrevétlenül csaponganak a koponyámban, hogy a nővéremtől elhappolt kabrióval már azt sem tudom, hogy valójában hová tartok. A műszerfalra akasztott tartóról a telefonomat leveszem, és akármennyire elbambultam, úgy néz ki jó helyre jöttem.  
Félreállok a kocsival, egy közeli kávézó előtt parkolok le. Oké, és itt hol van ékszerbolt?
A nővéremmel ellentétben én mindig is fontosnak tartottam a legsemmitmondóbb ünnepet is. Gia a saját születésnapját is semmibe nézi, én viszont szeretnék kedveskedni neki valamivel. Valahol hálás lehetek neki, hogy elvisel engem és a kukázó barátomat.

Ha venné a poént, akkor simán vennék neki egy zsebrakétát is. Megsúgom, vibrátort jelent. Egy brit nőcske húzta vele az agyam, mert fogalmam sem volt, hogy mit jelent… Amíg nem keféltem vele. Vicces szitu volt… És akkor még olyan fiatal is voltam.

De amilyen ¹essere una figa di legno, igazából csoda, hogyha akad olyan férfi, aki el tudja csábítani. Szóval így tökéletesen megfelel a formális köntösbe bujtatott hálálkodás és szülinapozás.

Kiszállok a kocsiból, egy fekete autó mellett ácsorgó signoréhoz odasétálok.

- Ciao, Signore! – intek egyet felé. – Egy kicsit eltévedtem, nemrégiben költöztem ide – kezdek bele a rizsázásba. – Nos, van ez a Google GPS, és azt írja, hogy a kávézó helyén egy ékszerbolt van – mutatom a telefonomon. – Akármerre nézek, itt nincs semmi ilyen üzlet. Egyáltalán jó helyen járok?

A csóka kisugárzása érdekes, ha tippelnem kellene, akkor vérkutya. Na, nem mintha összeszarnám magam egy vérfarkastól. Ha démon lenne, akkor már inkább fosom le a bokám, főleg, ha kurva öreg és annál erősebb.
Ritka rusnya egy faj, dolgoztam már velük. Én ugyan nem tettem fel az életemet a becsületességre. Ettől függetlenül nincs szükségem semmiféle szívességre tőlük. A megrendelés az megrendelés, én pedig csak teljesítem.

- Ha már itt tartok, úgysem árt kicsit feltérképeznem a várost – nézek fel a kávézó feliratára. – Milyen a hely? – bökök az üzlet irányába.

Az angolt, főleg az amerikai angolt még töröm. Valahogy nem áll rá a nyelvem erre a dialektusra. Bár ez Európán belül sem ment jobban, pedig ott azért utazgattam jobbra-balra, kellett használnom az angol nyelvet.
Az legalább megnyugtat, hogyha ott értették miről magyarázok, akkor itt sem lesz ezzel különösebb probléma.

¹röviden: fapina