Érzékelem Aurora bosszúságát a téma kapcsán. Amennyit tudok az ő tapasztalatairól a kérdésben, úgy érzem, mindketten jobban járunk, ha a családfáinkat nem rázzuk túl erősen: ki tudja, mi minden rothad odafenn az ágak közt, csak arra várva, hogy a nyakunkba loccsanjon. Valamennyit rögtön az Alapítvány udvarán elárultam neki, amikor először találkoztunk. Az biztosan elég volt hozzá, hogy megalkossa a véleményét, amely most újult erővel tör fel belőle, én pedig egyébkénti aljas és visszavágást keresgélő természetemet meghazudtolva nem teszek rá sehány lapáttal sem. Az apaságot fejtegetni már könnyebb lenne, számomra mindenképpen - nem érzek a magamé iránt semmit, hacsak hálát nem, hogy legalább ismernem nem kellett. Elég tudni, hogy a világ minden pénzét eljátszotta és elkurvázta volna, ha teheti. Sok jót nem hallottam a hasonszőrű srácoktól később sem. Akinek volt apja, általában csak irigyelt bennünket, többieket és Sofi maga is sokkal nagyobb biztonságban lesz, ha soha nem kell találkoznia a sajátjával.
Ki tudja, vele mit tenne.
A gondolatra csak  feljebb ölelem a kislányt a mellkasomon, pedig az otthona barátságos fényei közül nem les ránk semmi.

Leülünk, féloldalasan. Hátam a támlának vetem, könyököm a karfán, a lábamat pedig felhúzom, félig törökülésben magam alatt, egyfajta keretet adva a párduckölyköt körülvevő ölelésnek. Nézni nem őt nézem, hátratekeredve Aurorát követem a szememmel, amíg tesz-vesz a konyhában, olyan rutinnal, mint aki évek óta mindennap ezzel van elfoglalva. Épp készülök visszaszolgáltatni a gyereket, amikor megint meglep. Nagy szemekkel nézek rá. Újból.
- Persze - veszem át az üveget, félrehúzódva, hogy Aurora is helyet tudjon foglalni a lánya közelében. A saját kanapéján, mellesleg. - Ha ő se bánja...
Követem az utasításait, de a művelet épp elég kényesnek érződik, hogy ne tudjak csak Sofiára figyelni közben - fél szemmel az anyját lesem inkább, hátha épp elszúrok valamit és mehetek haza gyerekkínzóként. Ettől függetlenül nem tudok nem vigyorogni rá. A kölyök étvágya tényleg egy párducé. És olyan aranyos, amíg a jussát falja.
- Az exemnek volt pár barátja, akikhez néha gyereklátogatóba mentünk - somolygom az emlékre. Ez tényleg így volt, egész sok borzasztó állófogadást meg koktélpartit csináltam végig emiatt, mi is fiatalok voltunk és Cassie barátai is, no meg sokaknak lett családja az utcánkban aztán. Nemegyszer maradtak a gyerekek rám végül, én hagytam, hadd nyúzzanak, bár az, hogy rutinos lennék, így is túlzás. - Pesztráltam már párat; jól kijövünk. Sajátom nincs... nem terveztünk se mellette, se ellene. - Parányit rándítok a vállamon. És letekintek a lányára. - De azért örültem volna egynek. Rendes vagy, hogy ideengedtél. És persze kedves egészségedre, Sofi. - Leteszem a cumisüveget az asztalra, hacsak Aurora nem veszi ki a kezemből. - Így azért szebb az élet, nem? Jóllakottan.

Most, hogy az anyám szóba került - én hoztam szóba, tudom; de akkor is - őszintén örülök, amiért ennyi idő eltelt már, mióta utoljára láttam. Soha nem sikerült teljesen meggyűlölnöm őt, ám hosszú ideig annyira közel álltam ehhez, hogy az valójában alig különbözött a teljes gyűlölettől. Még most sem tudok máshogy tekinteni rá, csak megvetés, fölényes harag és kényszerű, felerészben tettetett én-már-tovább-léptem-tehát-jobb-vagyok-ennél-ugye? vágyakozás ideggyenge keverékével.
Ha egyidősek lennénk Aurorával, bajban lennék. Annak idején nyíltan vállalt véleményem azok előtt, akik képesek voltak belőlem egy kevés valódi őszinteséget kihúzni - mint Max vagy később Cassie, a feleségem - az volt, hogy az anyám nem egyszerűen hanyag, felelőtlen vagy rossz. Hanem hogy egy szemét kurva, aki mindenféle mocskos vadállattal összekefélt, és talán részegen átaludta, talán csendben végignézte, hogy az élettársa rákényszerít, hogy leszopjam a bejárati ajtóban. És azt, ahogy utána meg is üt, ököllel, csak úgy játékból, úgyhogy nagyon remélem, hogy legalább egy sört kapott érte később, vagy akár egy-két pohár töményet. Ha már olyan ügyes voltam, ahogy a fickó mondta. Az ellenségesség persze nem volt elég, hogy elnémítsa a bűntudatot, amit szintén éreztem anyám (a szemét kurva!) iránt, mert ami készpénz volt abban a házban, még aznap elloptam mind - úgy vittem világgá minden vagyonát, vagy hetven dollárt, hogy az előszobában utolsó figyelmeztetéses számlák és egyéb szigorú vörösbélyegzős borítékok kupacán léptem át vele. Sokszor eszembe jutott később, hogy megverték-e, megerőszakolták-e, akiknek örökösen tartozott vagy csak a villanyórába tett kreditkulcs kattant le nullára - és maradt is ott hónapokig, mert öt dollárnál kevesebbet nem lehetett seholse rátölteni. De rögtön mérges is lettem mindig. Ki a faszt érdekel, ha igen? Még szereti is azokat az erőszakos barmokat. Anélkül egy sem lett volna a házunkban. A villanyt meg nem engedte használni, ha épp felelősségteljes kedvében volt sem. Hát ez most akkor megoldódott szintén. Lefogadom, hogy az üvegeket kuka sötétben is megtalálta.
Rossz napokon persze még így is hiányzott. Nagyon is.
Mindig olyankor beszéltem róla a legrondábban.
Ha Aurorának végig kellene hallgatnia egy ilyen fröcsögést, aligha szólna hozzám még egyszer ebben az életben. Az eltelt hosszú idő - és azok, akiket a bizalmamba fogadtam - korántsem volt elég hozzá, hogy feldolgozzam a történteket, ahhoz azonban igen, hogy legalább saját magamat ne vágjam el mindentől és mindenkitől, ami csak egy kicsit is jobb volt ennél. Az Alapítványról nem is szólva. Úgyhogy most az egyszer mégsem bánom, hogy csak most ismertem meg. Mert ma már képes vagyok rámosolyogni. Ha fanyarul is.
- Nyugodtan - biggyesztem játékos fintorral a gesztuson keresztül. - Tényleg nem volt túl jó fej.

Aurora megjegyzése kissé belém fojtja a szót, pedig tényleg mondani akartam rá valami megnyugtatót. De mit is lehetne? Nincs rá garancia, hogy lesz majd olyan ember, akire Sofia apjaként tekinthet, vagy legalább bármilyen megbízható felnőttként. Az anyján kívül. Mert Aurora már most bizonyított. A szememben már akkor, amikor megpróbálta a babaágyat összeszerelni, pedig a leejtett csavarért sem bírt lehajolni. Szóval: nem mondok semmit. Csak biccentek, rövid sóhajjal. De talán el is küldene a fenébe, ha megpróbálnám a dolog jó oldalát keresni, mert nem mindennek van. Én már csak tudom.
Sofi megérkezik, akár egy kis hercegnő és Aurora megengedi, hogy fölvegyem. Ez olyan megható, hogy nem tudnék neki akkor sem ellenállni, ha nem lenne bennem ösztönös késztetés, hogy biztonságos ölelésbe vonjam a kölyköt. Nem mintha biztos lehetnék benne, hogy nem kezd majd pont miattam éktelen ordításba, de muszáj üdvözölnöm, legalább ez egyszer.
Egész jól tűri.
Oldalt fordulok, hogy Aurorát lássa, és nézem én is most őt, a könnyes arcával. Kivételesen nem érzem magam rosszul, mert még az én lassú eszemmel is felfogható, hogy elérzékenyült csupán. Megbillentem a kislányt előre-hátra, egész finoman.
- Nem sok mindenkinek örülnek így, mint neked. Hm? De érthető. Mit szólsz, ha leülünk? Velem jössz?
Lépek párat a kanapé felé, hacsak a házigazda máshogy nem látja jónak.

Kénytelen vagyok elmosolyodni, olyan melegen, ahogy csak egy igazán jó emlékre lehet. Persze, nem Aspen az. Ami őt illeti, rászolgált, hogy Aurorának ilyen harapós véleménye legyen róla... és gondolom az sem merő véletlen, hogy az a csibész Nagymenő is éppen az ő autója körül machinált. Aki ennyi mindenkivel rossz viszonyt ápol, annak a defekt még csak nem is a legnagyobb baja. Hosszú távon biztosan nem. Nem; a mosoly oka Maxine. Az, hogy újra láttam - és hogy ilyen jó bőrben van - őszinte örömet okoz, ahányszor eszembe jut. És milyen sokra vitte...! De hát mindig okos volt. Egyetértőleg hümmögök. Vendéglátóm kedvessége nagyon jólesik.
- Sokat költözködik ide-oda, de most itt van. Valamit épp dolgozik errefelé, szóval lehet, hogy látom még. Véletlenül futottunk össze, és véletlenül is sodródtunk el egymás mellől. Nem tudtam mostanáig, mi lett a sorsa.
Kutatón pillantok fel, nem akarok hosszan fürdőzni a saját szerencsémben épp előtte, aki olyan egyedül van, de nem is bírok hűvös maradni a kérdésben. Arról nem is szólva, hogy Aurora a barátai közé számolhat engem, tehát egészen egyedül mégsincs... igaz, én is belátom, hogy valószínűleg jobban elkellene valaki az életébe, akivel egy kicsit több bennük a közös. Szívem szerint mindent meghallgatnék és megbeszélnék vele, amit csak szeretne, de a traumák nem ilyen egyszerűek. Nem tudom, nem-e emlékeztetem csak néha, csak futólag a vele történtekre őt.

Ünnepélyes bólintással helyeslek, most már berendezkedhet a kólás poénokra a következő negyven évre előre. De bizonyosan tudta, mire vállalkozik, nem? Utána kibontakozó, csendes mondanivalójára csak egy hasonlóan halk 'óh' sóhajjal reagálok; jól láthatja és én is érzem, ahogy a vonásaim megértőn ellágyulnak közben. Aurora felnőtt nő és egy felnőtt nő életét éli, de attól még nagyon is fiatal. Ha nem ezt a borzalmas lapjárást kapja, valószínűleg egyetemre járna egy menő nagyvárosban az élete pedig pezsgősüvegek, sportautók meg jóképű fiúk körül forogna, teljesen biztosan abban, hogy örökké hajnalban fekszik és délben kel majd. Cseppet sem csodálom, hogy rázós az út, amelyre kényszerült.
- El tudom képzelni - mosolygom finoman. - Anyám elmesélte, hogy mennyit szenvedett annak idején, amikor a cipődben járt. Úgymond.
Francine nem akart gyereket, de a férfiakat, a flörtöt és az udvarlást imádta, ahogy a szexet is. Az a típus volt, aki mindig könnyedén szerelembe esett, és ebből talán több baj származott, mint minden más hibájából együttvéve. Ahogy az elharapózó alkoholizmus lassan megbízhatatlanná silányította, az elvárásokkal teli hagyományos munkarendből jóformán észrevétlenül szorult a szexmunka útvesztőjének sikamlós lejtőjére, ahonnét azután már nem is volt visszaút, de még akkor is szívből rajongott néhány férfiért - olyanokért, akiket minden épeszű ember messze elkerült volna. Velem nehezen boldogult. Az ilyesmi a szerelem egyetlen olyan oldala volt, ami nem érdekelte, ugyanakkor sok minden mástól megfosztotta, ami viszont igen. Nem utált, személy szerint nem, általában nem. De az anyaság... Az valami egész más lapra tartozott. Nem nekem való, ez volt a véleménye.
És egyáltalán nem tévedett.
Rengeteg dolog miatt utáltam őt, ám emiatt még egyszer sem sikerült, és Aurorára is elég egy pillantást vetnem, hogy csak a küszködést lássam. Egy olyan hatalmas feladattal, amit sosem kért és talán sosem érzi majd a sajátjának. Egy olyan emberét, akinek a véleményét nem kérte ki senki, mielőtt rámérték volna a sorsát. És nem is segít neki senki az égvilágon.
- Sajnálom, hogy meg kell birkóznod ezzel. Így. Most - rámosolygok, a gesztusban fanyarság lapul. - Azt hiszem, jogod van kimutatni, ha te is sajnálod.

Mintha csak észrevette volna, hogy szóba került, Sofia hangjai érkeznek a gyerekszoba felől. Nem hallgatózom, de éles fülem elfogja az apró hangokat, köztük a melegséggel teli harmóniát amelynek Aurora talán tudatában sincs, puha léptei hallatán pedig felkapom a fejemet.
- Ó - állok talpra, mikor mellém ér, hogy megnézhessem magamnak az aprócska párduckölyköt. Imádnivaló, még úgy is, ha nem mondhatom őszintén, hogy Aurorára hasonlít. Az ekkorka gyerekek leginkább egymásra hasonlítanak. De azért még ezzel a mércével mérve is helyes. - Nagyon szép. - Nagy szemekkel, döbbenten bámulok, ahogy elhangzik a folytatás. - Szabad? Csak ha nem bánod.
És ha tényleg engedi, akkor óvatosan a karomba is veszem a kisasszonyt. Engedem mocorogni, ha nekikezd, de csak annyira, hogy még le ne fészkelődje magát a magasból. Nehéz megállni, hogy a rózsaszín képébe ne hajoljak és az orrom hegyét játékosan az orra hegyéhez ne érintsem. De azért sikerül.
- Szervusz, Sofi - dünnyögöm inkább lágyan. - Te vagy a legaranyosabb kis nagymacska, akit valaha láttam. Megneszelted, hogy kimaradtál a tortából. Hm? - Fölnézek megint s nem is akarattal, de mosolygok Aurorára. Az imént említett nehézségei ellenére nagyon boldognak tűnt, amikor bejöttek. Akkor is, ha egyébként megüli a vonásait a fáradtság. - Gratulálok. Igazán.

Csak horkantok a viccelődésére. Egyfelől jellemző, hogy nem is a torta ízét hozza fel, hanem egyenesen azt, hogy bele is lehet betegedni. Másfelől sosem vágtam még egész tortát fel, így nem érek rá ellenkezni, mert túlságosan elfoglal a koncentrálás, hogy ne trancsírozzam fel a süteményt, ha már a kedvemért dolgozott vele.
Eszünk. Én kifejezetten boldog vagyok az eredménnyel.
Ő természetesen nem az.
- Nekem tetszik - jegyzem meg teljesen feleslegesen, mert annyit azért tudok az efféléről, hogy be lesz tudva udvariaskodásnak. Akkor is, ha az én tortámról van szó. Úgy látszik, Aurora is maximalista, ahogy olyan sok más nő. És persze férfi. Ebben mindenképpen. Zavartalanul fejezem be a szeletet, cseppet sem bánva, ha szétesik a keksztalp. Hümmögve forgatom a villát, ahogy megérzem a rám tapadó tekintetét és kutakodni kezdek, mi mindent tudnék felhozni történésképpen.
- Segítettem Aspennek kereket cserélni a Fordján - jegyzem meg végül. - Defektet kapott Wilmingtonban, aztán eltört az emelője. Épp előtte küldött el a fenébe, de erre aztán meggondolta magát. - A szememet forgatom, láthatóan mély sértettség nélkül. - Egész ügyes. Azt hittem, kinevethetem, amíg leforrázva rohangál az autó körül, de egyedül is megoldotta volna. És találkoztam egy kamaszkori jó barátommal is, hosszú idő után először. Sokáig azt se tudtam, él-e, hal-e. Nem volt olyan nagyon sűrű az élet, de egy-két dolog így is történt.

Például ledöftem ollóval az egyik falkatársamat, aki betört a lakásomba és megfenyegetett. Charlotte Evans pedig többet húzott ki belőlem az előéletemről, mint előtte akárki, pedig csak egy cserepes növényt akartam odaadni neki. Aztán ott volt az az eset, amikor közölnöm kellett a Fitzgerald lánnyal, hogy a volt barátjának kell urnát készítenie, annak, akit egész addig hazavárt és halotti bizonyítvány vagy holttest a mai napig nincs. Meg élő fiú sem.
Ezek közt azonban nincs olyasmi, amit szívesen mesélnék el éppen neki. Úgyhogy könnyedén vállat vonok csak.
- És veled? A nyilvánvalót leszámítva, persze. Annak mindenképpen örülök. Hogy lejöttél a vanilla coke-ról.

Értetlenül, némi együttérzéssel bámulok, amikor elképzelem, hogy valaki megtagadja egy kiskölyöktől - Aurorától - az éjjeli lámpát. Ilyen is van? Persze: nyilván igen. Abszurd gondolat, ennél sokkal rosszabb is van és mégis, a mentális kép egyszerre kicsinyes és érzéketlen, arról nem is beszélve, hogy most először nyerek némi betekintést a házigazdám múltjába. A Westék előtti családja, így hívta őket. Nem a nevükön, hogy Cavendishék vagy Taylorék és nem látok melegséget sem rajta, ahogy szóba hozza a dolgot. Mennyi helyen fordulhatott meg? Vajon mindenhol rosszul bántak vele? És legfőképp: mi vette rá a nagyképű West családot, hogy befogadjon egy ennyire hányattatott sorsú gyereket? A vagyonos família, akiknek két telivér, fehér fia már volt, annak idején valamiért örökbe fogadott egy otthontalan, kreol bőrű lányt.  
És hagyták sírni egy tizenöt dolláros lámpa után. Jézusom.

Nem mondhatnám, hogy kissrác koromra különösebben jó lapokat osztott nekem az élet, a nevelőszülőket és a nevelőintézményeket ugyanakkor mindenestül megúsztam. Az anyám, akármilyen szörnyűséges ember volt és akármennyire is haragszom rá ma is, a saját anyám volt: sose titkolta előttem se, hogy egyáltalán nem akart gyereket, mégsem hagyott sem éhen halni, sem megfagyni, nem dobott szemétkonténerbe, miután megszült és nem is felejtett a vonatállomáson, mint pár másik srácot a maguké Wichitában. Nem ment bele abba sem, hogy a kuncsaftjai fizessenek értem, igaz, talán ez volt a legmesszebb, ameddig a kedvemért elment valaha is. Vagy csak sosem ajánlott pénzt senki. Az általános vélekedés szerint rusnya és nyámnyila kölyök voltam.
Kényszerítem magam, hogy ne gondoljak itt, Aurora otthonában az otthoni életem záróakkordjára. Ez a hely a biztonság szentélye. Semmi szükség rá, hogy bemocskoljam ilyesmivel, különösen, hogy Sofi az igazak álmát alussza a szomszéd szobában. Lopott tűnődéssel nézek a házigazdámra, mi járhat a fejében a családjairól; milyen lehet egyáltalán új felnőttek keze alá kerülni, akármilyen felnőttek keze alá, akármilyen idősebb testvérek és unokatestvérek karmai közé, akármilyen új iskolai osztályba, kiszolgáltatottan mindennek és mindenkinek. Teljesen egyedül az egész kerek világon.
De ő csak nevet, és ezzel eléri, hogy énrajtam is mosoly jelenjen meg.
- Ha ezt előre tudom, két darabot hozok.
És még csak nem is viccelek.

- Cukor nélkül, tejjel - felelem derűsen, én sem tudom, ittam-e kávét a jelenlétében valaha, vagy ő az enyémben. Nem hinném. A hangulat a komoly és a derűsen könnyed között hullámzik, jó jel, kezdünk fölengedni és ezen még az sem ejt csorbát, hogy nem akar vagy nem tud mit felelni, csak a pultra szóródott kávét törölgeti elmerülten. Pár másodperc az egész, nem érzem magam rosszul a némaság miatt, nem akarom nyújtani a dolgot, nem akarok vájkálni egyikőnkben sem. Különösen nem akarom, hogy az ő szájíze megkeseredjen. Szembefordul velem. Az arcán érzelmek nehezen kibogozható keveréke, de annyit biztosan érzek, hogy e pillanatban mélységesen egyetértünk.
És hogy egyikőnk sem neheztel. Egyáltalán.
Összenevetünk. Először némi ünnepélyesség lappang benne. Aztán már annyi sem.

Biccentek.
- Ó, nem megkóstoljuk. Megesszük - korrigálom, átvéve a nagy kést némi tétovázás után. Ez is első alkalom: nem vágtam még fel egész süteményt saját kezűleg. Először elfelezem észak-dél irányban, aztán még egyszer, keresztben. Annyira nem nagy, hogy fel kelljen teljesen aprózni. - Tiéd az első darab.
Annyi realitásérzékem van, hogy ne szeletnek nevezzem és nem is igazán hagyom magam megakadályozni abban, hogy a tányérjára tegyem a szóban forgó negyedet. Aztán én következem, és rögtön utána helyet foglalok a közelebbi bárszéken. Egy rövid pillanatig csak a villát forgatom, ami elég nagy szó.
- Köszönöm - mondom végül még egyszer, és most magam se tudnám, mire értem pontosan, a bocsánatkérésre, a süteményre, a meghívásra vagy arra, hogy azon az első napon szóba állt velem. De akárhogy is, kivételesen nincs semmi ólmos nehézség benne. A villa végül határozott utat talál a krémbe. - Ugye tudod, hogy nem fogom elmondani, ha rossz.
De nem rossz. Egyáltalán nem.
Sőt.

Átvergődünk a felületes ismeretséggel és talán-jogos-talán-jogtalan rossz érzésekkel nehezített első perceken. Méghozzá elegánsan, akár két süketnéma vakegér. Innen, belülről nézve is van benne egy kevés abszurd nevetségesség, ahogy kerülgetjük a forró kását; az alapítványnak alighanem van egy egész kartotékfiókja ebből a viselkedésből valamelyik emeleti irodában és ha velünk lenne valamelyik tapasztalt mentor, biztos tanulhatnánk is az egészből. Így inkább csak átlépünk rajta, ahogy tőlünk telik. Lehetne rosszabb is.
A hírre felvonom a szemöldökömet. Mosoly társul hozzá.
- A világ egyetlen olyan tulajdonosa, aki biztosan nem fog cserben hagyni - csóválom a fejem derűsen. Kifogta a bizonyos aranyhalat. - Gondolom, megúsztad az összes leinformálhatósági piszkatúrát. Gratulálok hozzá! Örülök, hogy téged választott.
Szerencse. A bérlés a legtöbb esetben mindenféle feltételek teljesítésén múlik, munkahelyi igazolást meg bankszámlakivonatokat követelnek az embertől és minél lesajnáltabb társadalmi osztályba - vagy rasszba - tartozik az illető, annál esélytelenebbül indul a versenyben. E szempontból nekem is borzalmas a pedigrém (ebből a szempontból is), Aurora pedig egyedülálló, ifjú anyukaként szintén nem számíthatott volna semmi jóra. És ez még mind azelőtt, hogy egyáltalán be kellett volna akár csak egyetlen számlát is fizetni.

Kezemet a zsebembe gyűrve figyelem, ahogy a csomagolást bontogatja, kissé aggodalmasan. Nem mintha sok múlna azon, hogy tetszik-e neki a választás, valahogy mégis szeretném, ha eltaláltam volna vele valamit: talán mert annyira ráférne egy kellemes meglepetés Aurorára. Látom, ahogy letörli az arcán lefolyt könnycseppet, és egy röpke pillanatig szégyellném magam, hogy megríkatom, ha nem lenne egyértelmű, hogy a meghatottság okozta. Ez a ház nem az a ház, ahol a gyerek születése óta egymásnak adják a kilincset a barátok és rokonok, mind ajándékkal megrakodva. Talán még egy képeslapot sem kapott senkitől. Legszívesebben belerúgnék mindkét West fivérbe.
- Örülök, ha tetszik - mondom inkább ahelyett, hogy átadnám magam a dühöngésnek, és kissé lemaradva követem a lányt, hogy szemügyre vehessem a szobát. Bájos helyiség, láthatóan sok idő és gondoskodás ment belé. Sofiának annyira jó dolga van, amennyire az ő helyzetében csak lehetséges. Az ajtóból figyelem, ahogy elszenderedik, fülem pedig ösztönösen feltámadt éberséggel figyeli a szuszogás egyenletességét, közel egy teljes percig, míg csak a házigazda ki nem zökkent ebből.
- Egy kávét szívesen elfogadok - vágom rá a klasszikus választ, hogy meg is feledkezzek róla azon nyomban, ahogy nyílik a hűtőajtó.

Semmivel össze nem téveszthető süteményillatot érzek: az orromban szégyentelen élvezettel rándulnak meg belé a lágy szövetek. Egy vérfarkas orrának az ennivaló illata semmihez sem fogható élmény, én pedig mindig szerettem a süteményt. Naná. Harminc év alatt sem tudtam kinőni abból a rajongásból sem, amelyet a fahéjas cukorral megszórt édesburgonya sültkrumpli iránt táplálok kissrác korom óta. A látvány ugyanakkor meglepetésként ér. Értetlenül sandítok Aurorára a láttán és csak az ő arcából jövök rá, hogy a bocsánatkérés személyesen nekem szól: viszonozza a pillantásomat, a szavain pedig kissé tényleg elszégyellem magam. Végigsimítok a képemen, hogy azért, hogy nehogy túlságosan meghatódjak vagy azért, mert nem tudom, mit mondjak hirtelen, nem tiszta egészen.
- Semmi baj - mosolygok rá végül. - Nem te lennél az első, akit elriaszt pár hónapra, ha enni lát.
Nevetek egy kicsit a saját viccemen - erre nincs mentség, mindig hajlamos voltam rá -, aztán sóhajtok. Most már nem bánom, hogy látszik rajtam: sebezhető ponton érint a kedvessége.
- Kedves tőled. Azt hittem... - kis szünet, majd megvonom a vállamat. - Tudom, hogy olyan vagyok, mint... nem haragudtam miatta, csak... - újabb vállvonás. Szusszanok. Pislognom kell, és mintha őt másolnám, rágom a számat néhány másodpercig. Lenézek a tortára.
Jó lenne, ha nem itt és most csúsznál szét a semmin, Charles.
Aurora tekintetét keresem, hogy rábámuljak. A poharakkal matat éppen, de kizárt dolog, hogy nem szúrja erősen hátba ez a pillantás. Megköszörülöm a torkomat, nem mintha ezzel lóvá tudnám tenni. Vagy akarnám.
- Még soha nem sütött nekem senki tortát. Tudtad? Nagyon szeretem.