Nem tartozom magyarázattal senkinek, de neki végképp nem. Ha van olyan személy, akinek megtenném, az akkor is a lányunk lenne, de számítok arra, ha meghallja a híremet, akkor eszébe sem jut számonkérni.
- Beszélni akartál, hát itt vagyok – emelem meg az oldalamtól a két kezemet, majd hagyom nekik, hogy a gravitáció átvegye felettük az uralmat és visszacsapódjanak combjaim két oldalára. A mozdulat közben szembefordulok vele, néhány lépés távolságból jobban szemügyre vegyem öltözetét, de lépéseim irányán még így sem változtatok.
- Új szokásokat engedtetek be a házba? – vonom fel az egyik szemöldököm miután a szemüvegem feltolom a fejem tetejére. Az ilyen fajta lezser öltözködés nem illik hozzájuk és lelki füleimben cseng egy bizonyos magas frekvenciájú hang. Könnyed és lendületes mozdulattal fordulok vissza a konyha felé, feltehetően ebben a korai órában ott fogom megtalálni a kávét. Ha szerencsém van ezüstkannában melegszik és porcelánban fogják kitölteni, illene a ház miliőjéhez.
- Tudom – vágom rá határozottan, de aztán elbizonytalanodom. Az, hogy elhajtottam az épület előtt nem feltételezi, hogy Bee is bent van. De ajánlom neki, hogy ott legyen. – Számítottam rá, hogy nem lesz itt. A tartalmas és sokat mondó üzeneted azt sugalta a beszélgetést nélküle szeretnéd lefolytatni. Így reggel teljesen a tiéd vagyok, de a délutánom az övé – jelentem be, nem mintha szükség lenne rá. A lányunkkal kialakított rutinok csak kettőnkre tartozik, az, hogy átmenetileg itt él, nem jelenti azt, hogy joguk lenne beleszólni én miként nevelem, vagy miként viselkedek vele. Ahogy kérvényt sem vagyok hajlandó benyújtani, ha látni akarom, így marad az egyszerű kijelentése a ténynek; ez így lesz.
- A kettő megy egyszerre? Vagy meghaladja a képességeket? – harapós reggel a kedve, ismerem már annyira tudjam, egész éjjel dolgozott. Én meg egész éjjel fent voltam. De jó beszélgetés lesz ez. Mély levegőt veszek, mert nem a legelején kellene megmarnunk egymást. – Kávét. És a történetet – teszem még hozzá.
Az asztalhoz sétálok és az egyik széket kihúzom magamnak, valamikor azzal egy időben, amikor kéri a maga kedves és udvarias módján, hogy foglaljak helyet. Vannak dolgok, amelyek határozottan nem hiányoznak vele kapcsolatban, ez közéjük tartozik. De hát, nem köt minket más össze, mint méhem gyümölcse, aminek a megalkotásában elég aktívan részt vett. Leülök, két kezemet összekulcsolva fektetem az asztal lapjára és előre is hajolok. A szemüveg nyerge megcsúszik a hajamon, azt egy mozdulattal veszem le és helyezem le az alattam lévő deszkán.
- Sokáig – konkrétumokat direkt nem mondok neki. – Erről is akarok majd beszélni veled, de előbb jobban érdekel, mi történt a lányommal – szürkéimmel nyomon követem, amint elővesz a hűtőből egy doboz tejet. Seggfej, emlékszik, hogy miként iszom a kávét. Akaratlanul is összeszorítom a fogaimat.

Bárcsak azok közé az emberek közé tartoznék, akik a hosszú repülőutakat képesek végigaludni és úgy leszállni az égi monstrumról, hogy hajuk szálán sem látszik a több órás, kellemetlen utazás. A másodosztály kényelmetlen székei, melyek között alig van helye az embernek, a lábkinyújtás örömeit nem is feltételezném, de legalább annyit, hogy elférjenek… megteszik a kellő hatást, amikor az éjszaka közepén megérkezem New Yorkba. Az átszállásra van még időm, nem sietik el a gépek az indulási időt, arcomon dörzsölök végig, miközben az üzeneteimet nézem át.
Coopnak írok, hogy megérkeztem biztonságban és már csak egy járat vár rám Delawarebe, ahol pedig kocsi jár, hogy onnan már csak egy rövid út után végre otthon legyek. A tervek szerint Bee addigra már iskolában lesz, szóval majd délután fogom tudni meglátogatni és elújságolni neki a hírt, addig legalább lesz egy kis időm pihenni.
A reményeim abban a pillanatban törnek darabokra, amint egy bizonyos nevet meglátok a képernyőn a rövid üzenettel.
- Remek – dünnyögöm az orrom alatt és végigdörzsölöm az arcomat. Szívembe aggodalom lopakodik, mert az egyetlen indok, amiért beszélni akar az a lányunk lehet… vagyis bajba került – vagy képtelen tovább kezelni és visszaadná. Az utóbbinak, hogy őszinte legyek örülnék is, mert a terveim között ez is szerepel.  

Pár óra telik el, amit nem tudtam pihenéssel tölteni. A reggelben már bőven benne járunk, amikor meglátom Rose Harbor feliratot az oldal jobb oldalán, elhaladok a gimnázium előtt is – kitérőt kell emiatt tennem, de ezt szívesen teszem meg – és látom, hogy az oktatás elkezdődött. Vagyis minden bizonnyal Bee már nincs otthon.
Elfordulok a rettegett ház felé, ahol nincs már semmi jogom lennem, bekopogni felér egyenesen a halálos ítélettel, de csessze meg az vén banya, az én lányomról van szó. Igenis van jogom megnézni tényleg olyan rémes körülmények között tartják, mint amit mesél és ebben nem fog tudni megakadályozni.
Sipítozására számítok, de arra is, talán mégsem lesz otthon a látogatás alatt. Mélyen, legbelül bevallhatom a vele való találkozástól jobban tartok, mint vérfarkassal találkozni telihold idején; elsősorban azért, mert a dobhártyám szaggatja a hangja. Az pont nem érdekel, hogy miként vélekedik rólam, ha emlékeim nem csalnak ő volt az egyik zászlóvivője annak, házasodjunk össze a fiával… nyelje le a következményeit.
A pickuppal lepakolok a hatalmas ház előtt, amely bármely horrorfilm helyszínéül szolgálhatna. Hanyag mozdulattal csukom be az ajtaját és megnyújtott léptekkel érkezem meg a bejárat felé. Arcom minden csak nem friss és üde, hajam sem látott már jó pár órája fésűt. A csengőn keresztül jelzem vendégük érkezett. Egy percet várok türelmesen, mielőtt újra megismételném a jelzést, csak hogy biztos legyek abban, hogy ajtót nyissanak nekem. Szívesen mennék már haza, vagy néznék eladó ingatlanok után és mennék az utamra, minthogy beszélgetést folytassak le vele.
Két opcióm van, amikor nyílik az ajtó. Az egyik az ex anyósom teszi meg, akire a legbájosabb jégmosolyt villantom, amit csak ismerek.
- Jó reggelt, a fiához érkeztem. Számít rám – és a válaszát meg sem várva teszem tenyerem a nyitott ajtóra, benyomom annyira, hogy legyen helyem elmenni a szipirtyó mellett, be egyenesen a házába, ahol nem lát szívesen. Technikailag nem hazudok neki, épp csak szeme fénye azt nem tudja, hogy ebben a formában érek rá, de szava sem lehet: reggel van és beszélhet velem.
A másik opcióm, hogy Arthur nyit ajtót. Mosolyom ugyancsak bájos, de kevésbé jeges, mint amit az anyjának adnék. A szemüvegem leveszem, ha már ő áll előttem.
- ’Reggelt. Egy kávénak örülnék, mielőtt a beszédbe kezdesz – indítok vele szemben bárhol is érjem el: a bejáratnál vagy a ház belsejében. Felesleges lenne egymás idejét húznunk. – Mi történt? – kezemet keresztbe fonom a mellkasom előtt.