Nem érti és lehet el sem tudnám neki mondani, hogy mi az oka az ittlétemnek, főleg annak fényében, hogy jó magam sem tudnék rá választ adni.
Hülyeség is lehetne, ha a szívem nem verne máris vadabbul, ha nem pulzálna a vér, az adrenalin a fülemben.
Mindig ezt játsszuk, köröket futunk egymás körül, de pont úgy hiányzom neki, ahogy  Ő nekem, ez nem lehet máshogy, így kell lennie.
A szavai sértenének, ha az egom nem lenne magasabb, mint néha az IQm, de szerencsére egyikből sem szorulok  kiegészítésre.
Végigfut a pillantásom rajta, feltérképezem, megízlelem vele.
Újból felciccenek.
Sejtem, ha tehetné a szívem most azonnal kitépné és a szomszéd tacskója elé vetné, hogy darabokra tépje, mint a disznó.
Dühítem. Minek is tagadni, ha így fel tudom baszni, akkor még mindig érez valamit.  A düh és harag csak az iránt pezseg, aki nem hagy hidegen.
Nem! Arcon csap ez a határozott kijelentés. Ha kevésbé ismerném és nem a kerítés mögé menekülne előlem, még el is hinném. Valójában kifejezetten határozott, sarkon kéne fordulnom. Miatta.
Költői kérdések repkednek a levegőben, megválaszolhatnám, de nem tűnnék túl jó színben fel előtte.
- Talán túl sokat vártál el tőlem és én tőled, lehet sokkal pőrébben kellett volna kezelnünk a helyzetet. - a szavai vádlók és igazak, nem mondhatom, hogy nincs benne ráció. Annyiszor bántott meg, ahányszor én őt, csak míg ő beismerte magának, én daccal és dühvel kerekedtem felül, de a hiánya egy jeges kéz szorítása a szívemen.
- Ahogy én is hozzád! - de ez nem is lényeg, a baj az, hogy bőven igaza van, de engem már semmi sem érdekel, csak ő. Túl közel van, egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy az illata intenzívebb legyen. Ez a parfüm, ez tőlem kapta ajándékba, éppen egy kibékülésünk alkalmával, amiben beismertem, hogy elkúrtam, remélem felírta, mert nem jellemző rám. Már a bocsánatkérés.
Az egyetlen nő, aki képes volt romantikát kifacsarni belőlem, aki mellett elgyengülhettem vagy 30 másodpercre.
A harag nekem ugrik belőle, szinte felökleli a mellkasom, a farkas bennem bordától bordáig csapódik és ezzel a gyomrom ugráltatja. Az ideg megrántja az orrom tövét.
- Mennyi gyűlölet van benned. - szinte magam is meglepem, hogy kimondom, tudom, hogy vérmes és harcias, de most mégis egészen megdöbbent. Azt sem hazudom, hogy nem izgat fel vele, én ilyen elcseszett vagyok.
Minden szava igaz kéne, hogy legyen, jobbat érdemel? Sosem talál nálam jobbat, olyan, aki jobban megbecsüli talán, de persze józan eszemmel tudom, hogy igaza van, de miért nem érti meg, hogy nekem meg rá van szükségem
Kifújom a levegőt, olyan közel vagyok, hogy látom a pupillájában a szíve dühtől sűrű dobbanásait.
- Szükségem van rád. - olyan egyszerűen mondom ki, ahogy gondolom. Magam sem értem, hogy miért, de így van, talán mert túl rég nem érintettem meg és már elfelejtettem mennyire tökéletesen illik a teste az enyémhez.
- Nem akarom feltépni a sebeket és bántani sem akarlak. - a hangom halk, határozott. A kapu kilincséhez nyúlva betolom, ha hagyja.
- Sétálj egyet velem. - ennyit talán megtehet értem.
Csak azt mondhatnám, hogy tudom, hogy saját döntése van, saját élete, és Nő nagybetűvel, de ha most belemegyek a vitába, alul maradok szócsatában hiszen igaza van. Megaláztam. Elhagytam, megcsaltam, bántottam és ordítottam, amikor kibaszott, mint macskát szarni.
Értem a szavait, érzékelem a fájdalmát, de önző vagyok és csak arra tudok gondolni, hogy mellette akarok lenni.

Milyen nagyszerű szuka, a szívem kitépnéd, ha tudnád, hogy így gondolok rád a lelkem legmélyén, ezt persze sosem mondanám ki. Sértődékeny vagy, de jól áll neked és legyünk azért őszinték rúgtalak eleget, bántottalak és ostromoltak, mindig megadtad magad végük és én oly sikeres meccseket tudtam le, hogy öröm volt nézni, de most…
Az illatod tele haraggal, dühvel, nincs benne cseppnyi öröm sem, nem örülsz nekem?! Nem bizony, nagyon nem. Kár, hogy az ajkam csökönyös mosolyra húzódik, mert ha te ellenállsz én sokkal jobban akarom. Lehet ezt te pontosan tudod és amiatt csinálod? Olaj a tűzre.
- Aljas rágalom. - még oda is csettintek a nyelvemmel, hogy kikérjem magamnak, milyen igazad van. De legyünk azért valahol őszinték, nem úgy indul… én mindig pont ugyanezzel a hévvel állok neked, minden szempontból, mindig és most is elhiszem, hogy most örökre akarlak és lehet most tényleg?!
Ahogy állsz ott, mint egy megdönthetetlen oszlop, mint egy kőfal, melyről lefolynak majd a szavaim, de nem így lesz, nem szabad így lennie. Gyönyörű vagy, kívánatos, csillog a szemedben a harag, a gyűlölet irántam, de a gyűlölet csak egy lépcső a szerelemtől.
- Sssssz. - beszívom a fogaim között a levegőt, miközben feléd sétálok még egy kicsit, közelebb és még. - Fájnak a szavaid, felsebeznek. - játékos a hangom, nem gúnyollak, nem vagyok én szuicid jellem, nem akarok meghalni. Azzal pedig előre irányoznám, hogy kitéped a szívem és felfalod, miközben még lélegzem.
- Nem hallgatsz meg? - a kezem a szívemre szorítom színpadiasan,  hogy érezd a megadásom, ami sosem valós, játszma és ezt te kőpontosan tudod is, ahogy én is.
Kemény szavak a szádból, letaglóznak. Olyan nagyon nagy kár, hogy ez engem igaz, jézusom mennyire hiányoztál.
Közelebb lépek, hogy jobban lássalak, pedig nem vagyok egy nagymama és nem kell jobban hallanom, látnom, éreznem, mert minden ami te vagy itt pulzál körülöttem, belém ivódik, a farkasom hátán ver végig korbáccsal, amitől felágaskodik bennem, kifelé szaglászik, hiszen ő szereti a belső lényed, a farkasod, téged. Faszom haragos, amikor elhagysz, akkor jobban, amikor én küldelek.
Felnevetek, nem rajtad. Azon ahogy a szavakat taglalod, mintha fogyatékos lennék és nem jutna el hozzám, nem is jut. Túl jól ismersz. Semmi. Csak a vágy, hogy a közeledben legyek, hogy hozzád szóljak, olyan közel lépek, hogy a testem nekisimul a kerítésnek.
- Igazad lenne, de valami hozzád húz, hiszen itt vagyok. - pedig csak láttalak, éreztelek ma. Ilyen közelről az illatod még intenzívebb megugrik a  gyomrom tőle.
- Nem érdemlek meg még 15 percet? - dehogy. Szerinted nem, én meg tudom, hogy többet is, nekem fogod adni, mert kíváncsi vagy, mert el akarsz küldeni az anyámba, mert fel akarod mosni velem a padlót én pedig kihasználom a haragod, a dühöd, mert ezek intenzív és pulzáló érzések, ez kell nekem most IS.

Megérkezel. Tudom, hogy te is érzel engem, miként én téged, nem lehet ez máshogy, hiszen mi rég és jól ismerjük egymást, ami azt illeti túl jól és túl rég, ahhoz, hogy ne legyünk egymásra hatással. Minden alkalommal hatsz rám, nem ritka az sem, hogy az idegeimen táncolsz, akár egy dobozban forgó kis bábu, akinek néha lennék az ólomkatonája, máskor pedig az, aki a tűzbe taszítja, hogy megtisztuljon tőle, hogy kikerüljön a hatása alól.
Most pedig magam jövök abba a csapdába, amibe belecsal a hiányod, az ízed, illatod utáni vágy. Érinteni akarlak. Lopakodik bennem ez a bús akarás még akképpen is, hogy tudom a haragod nem csitult el, hullámzó tenger vagy.
Felszalad a szemöldököm, egy pillanatra magam is elhiszem, hogy köszönés, sőt mi több, anélkül mész be a házba, hogy felém pillantanál.
Csalódás  lenne, de érthető, még csak nem is hibáztatnálak érte, tettem azért eleget, hogy a haragod ilyen sötét felleg legyen, borús, de az illatod nem fedheti be.
Hallom a kocsi hangját, a leálló motort, a léptedig halk kopogását, mélyet szívok az esti levegőből, leállítom a motort és kiszállok, hogy egy könnyed mozdulattal belökjem a kocsiajtót és elhatározzam magam, hogy pór mód becsengetek, anyád, hogy fog örülni nekem…
Megmentsze ettől, mert hallak ám, erre tartasz, én pedig feléd, mily romantikus, hogy lefelezzük a távot, de én is megállok, hogy szavaid nyila messziről sebezzen fel, nincs kétségem, nekem szánod őket.
A hangod számon kérő, dühös, félre biccen a fejem, széttárom a karom és még egy lépést teszek a kerítés felé.
Minden mozdulatom ruganyos, magabiztos, pedig a szívem gyorsan ver, hallod… igaz? Van rá hallásod.
- Hiányoztál. - na, ha valamikor, hát most leszel ideges. Közelebb lépek, de megállok tisztes távból. Nem kell, hogy elérjen a belőled áradó harag fekete suhintása, lehet megakad a szívem.
- Látni akartalak. - még csak nem is hazudok, megtehetném, hogy előállok valami mesei sztorival, hogy így meg amúgy és egyébként, meg falkaügyek, de a tények pőrén igazak, fájók, valódiak. Veled akarok lenni, most éppen hozzád akarok tartozni, és mi van akkor ha ez most végleges? Ha tényleg te vagy az, akit nekem szánt a sors, az élet és minden, ami felettünk áll.

Lehetne véletlen, hogy ma láttalak az őrsön, mert nekem egészen ritkán van ott dolgom, de persze nem hiszek a véletlenek garmadájában. Az ugyan még lehetett volna az, de a házad előtti várakozás a nyitott kocsiajtó leengedett ablakán támasztó lábam, a járó motor, a lusta cigizésem nem mondható annak.
Vicky… ó édes Victoria. Úgy ízlelgetem a neved, mint egy édes mantrát, mint egy falat húst a számban forgatva, mint egy kocka csokoládét. Kifújom a füstöt, hátra döntöm a fejem, minden neszre külön figyelek, tudom, hogy a bokorban tőlem nem messze egy mókus kutakodik, hogy a mellettetek lévő házban éppen veszekednek, persze ezek foszlányok, apró jelzések, melyek nem jutnak el hozzám teljességükben, hiszen az érdeklődésemen kívül esnek, mint a legtöbb dolog, melyből nincs hasznom.
Lehunyt szemmel éberen rólad álmodom, az első találkozásról, az illatodról, a csókod ízéről, a haragod veszteseknek kijáró energiáról, mert kaptam abból is eleget. Gondolatban képet festek rólad, a hosszú combokról, a lapos hasadról, a gömbölyödő melleidről, egy tökéletes nő. A szád telt és forró, a lényed idegőrlő. Vászonra nem vittek még szebbet, élőbbet és pulzálóbbat, de téged nem is lehetne ekképpen megőrkíteni.
Hiányoztál. Kedvet kaptam hozzád.
Ahogy ma elhaladtál mellettem te is éreztél engem, ahogy én téged, még a napszemüveget is letoltam az orromra, hogy jobban lássalak, pedig minden részét a testednek magam elé tudom idézni.
Vicky… Viktora… Mmmm.
Hallania akarom a hangod, még ha dühös is, hallgatni a szíved, melyet sosem hagyok hidegen és legyünk őszinték, te sem az enyémet.
Drog vagy, néha azt hiszem leszokok, lejövök róla és rólad, de aztán a hiány belém mar és megjelensz a képzeletemben, az agyamban, a kezemben, a számban az ízed, a lényed, te.
Mikor is találkoztunk utoljára? Micsoda veszekedés volt, hogy kidobtál, mint egy használt zsebkendőt. Haragudtam, de őszinte hittel megértettem, csak nem érdekel. Tovább álltam, akkor éppen el voltam veled telítve, de most azok a részeim melyek a rabjaid lettek, most hiánnyal villognak, mint egy piros lámpa ott az utca végén.
Gyere már!
Ráhamuzok a sötét farmeremre, lustán nyitom fel a szeme, nem éppen jó egy randi előtt.
Felnevetek. Randi. Milyen dühös lennél, ha ezt tudnád, de nem áltatom magam dühös leszel, akkor is, amikor meglátsz itt.
Ó jössz már. Ismerem a kocsid hangját, a motorban az apró hibás zörrenést, lehettem volna autószerelő, milyen nemes munka, kár, hogy cseppet sem érdekel.
Lesöpröm a nadrágomról a hamut, az ujjvégeimmel elnyomom a csikket, nem számít, hogy a parázs megégeti az ujjbegyeim, sőt egészen felélénkít. Igazítok az ingen, amit viselek és a bőrdzsekin is, na nem mintha fáznék nélküle a hajamba is beletúrok, ha nőből lennék kiigazítanám a rúzsom.
Elpöccintem a csikket, mindjárt befordulsz az utcába, megpillantod az autóm, vagy érzel már? Mert nekem szinte az orromba szalad a bódító illatod, de én éppen képzelgek rólad.
Hasonló éjszakákon szoktam magamhoz nyúlni, de most randira jöttem, nem teszek ilyen kártékony dolgot.
A haragod az enyém lesz, a dühöd, a kis lesajnálásod, minden pillantásod, csak halljam már a hangod.
Megszállott lennék? Ki büntethetne meg érte?
Eljátszom a gondolattal, hogy kiszállok és udvariasan várlak, de az nem én lennék és ma nem viselem azt a maszkot, de mondd csak Vicky te melyik arcom nem ismered?
Közeledsz, a szívem szaporábban ver, ajkamra gúnyos mosoly szalad, gyere csak, várlak!
Tényleg drog vagy és én készen állok visszaszokni rád.