Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Szer. 4 Okt. 2023 - 21:48
To: Cole White
Véletlen találkozások nincsenek
Ha az ember egy olyan világban nő fel ahol minden arról szól, hogy mi az ami más, mi az amire figyelni kell, akkor könnyen és hamar ráérez arra, hogy ki akar túljárni az eszén. Cole pedig két évig volt velem, így akár még csukott szemmel is tudom mikor settenkedik valamiben. A kapcsolatunk alatt is biztosra vettem, hogy nem mindig őszinte velem, de nem érdekelt. Nekem is voltak és még vannak is titkaim, így nem tartottam helyesnek, ha Őt ezek miatt kérdőre vonnám és zargatnám. De így utólag visszagondolva, lehet, hogy mégiscsak azt kellett volna tennem és akkor talán hamarabb rájövök, hogy óvatosnak kell lennem. Végső soron viszont nem bánom, hogy hagytam magam megégetni, hiszen ha nem így történik akkor nem születik meg a kisfiam, aki miatt minden napom egy csoda. - Nekem is az volt amikor kicsi voltam. Viszont az akkori tiszteletes elmesélte, hogy mi a története. Ugyanúgy, mint ahogy a városban található többi ehhez hasonló vésésnek is. – avatom be egy kicsit a saját múltamba és a városéba is egy kicsit azzal, hogy több hasonló vésés is található szerte Rose Harbor-ban. Régen sok apró részlet utalta a városi legendákra, de manapság már ezek nem sokaknak jelentenek valamit is. A legtöbb fiatal, aki város történelméről tanul, csak átsiklik a részleteken és kevesen vannak azok, akik tudják, hogy mire is kell odafigyelni. - Ezért kár volt ennyit utaznod. A családom ősidők óta él a városban és hidd el, ha valaki akkor mi biztosan tudnánk róla, ha bármi különleges is lenne Rose Harbor-ban. – kortyolok bele a kávémba. Hazugságok, hazugság hátán. Többek között ezért is költöztem el anno innen, hiszen akkoriban annyi új alak hemzsegett a városban, hogy már sokszor azt sem hittem el amit kérdeznek az emberek. Így, bármennyire is jól tudok hazudni, nem szeretek. - Végtére is mindennél fontosabb a család és a kötelesség. Nem igaz? – szúrom oda sokat sejtetőn. Haragszom? Igen. Még mindig fáj? Naná. Ha azt mondaná, hogy megbánt mindent és fogadjam vissza, megtenném? Nem tudom. Lehet igen, lehet nem. Az egyetlen biztos ebben az egyenletben, hogy az agyam és a szívem nem lennének közös nevezőn. - Túlzás lenne azt mondani, hogy megőriztem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amikor pakoltam a költözéshez, akkor jöttem rá, hogy azok a te cuccaid. – sütöttem le egy pillanatra a szemeim. Számtalan alkalmam lett volna már kidobni azt a gyapjúsálat, amit az első közös karácsonyunkra kapott tőlem, vagy azt a kicsorbult Harvard-os bögrét, amit egy hevesebb pillanatunkban löktünk fel az íróasztalon. Valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy megtegyem, még úgy sem, hogy fájó emlékeket ébresztettek bennem. Nevezzen bárki nyugodtan szentimentálisnak, de az ember életét az emlékei határozzák meg igazán. Egy-egy emlék pedig a hozzá kapcsolódó tárgyaktól és emberektől lesz örök.
Rose Harbor nem szerepelt sosem valamiért azon helyek listáján, amit annyira meg szerettem volna nézni. Voltak azok a helyek, amelyek ontották magukból a jeleket, hogy érdemes lenne jobban szemügyre venni, dez ez a hely mintha kínosan ügyelt volna arra itt mindenki, hogy semmi ne szivárogjon ki. Ilyen érzésem volt az első naptól kezdve, a helyiek pedig legyenek bármennyire kedvesek, folyamatosan gyanakvó pillantásokkal kísérték a lépteim. Talán nem volt errefelé gyakori az átutazók népes tömege, márpedig biztos voltam abban, hogy ha egy szállást kaptunk volna mi négyen, akkor hamarjában körbement volna a híre. Ugyan már, ki veszi azt természetesnek, hogy négy férfi kér ki egy házatz magának csak úgy? Bár még egyedül voltam mindannyiunk közül, így nem kellett azzal törődnöm, hogy hozzájuk igazodjak és kicsit belevethettem magam a kutatómunkába is, mert tényleg érdekelt a hely történelme. A helyi könyvtárba és leváltárba már be is iratkoztam. Nem számoltam ismerősökkel, épp ezért is lepett meg pont az Ő felbukkanása. Enyire kicsi csak nem lehet ez a világ. De semmi gond, tényleg semmi ok pánikra, emlékeztetnem kellett gyorsan magam arra, hogy ő még mindig azon boldog átlagos emberek közé tartozott, akinek nem kellett egyebek miatt fájjon a feje. Nagy levegő, simán lezavarod. - Szerintem is. - vágtam rá én is, noha éreztem a gúnyt a szavaiban, ha magamnál tartom a meglepetés előnyét, akkor nyerhetek. Várjunk csak, miben is? Voltaképpen most magamnak is gazudtam azzal, hogy kényelmetlen a jelenléte, mert jó volt látni.
Az ember visszasírhatja a régi jó időket, de a jelenből nem menekülhet.
A mi kapcsolatunk hogy is mondjam kaotikus volt. Egyszerre tűnt őszintének és volt teletűzdelve hazugságokkal. De hogy is mondhattam volna el neki bármit mindarról, ami az én világomhoz tartozott? Egyszerűbb volt szó nélkül elmenni, mint magyarázkodni, őt egyébként is minden ide kötötte, a munkája, a kapcsolatai, a családja, akikről sosem beszélt, de tudtam, hogy amerikaiak. - Neked lehet semmiség, nekem érdekesnek tűnik az a felvésés a falon. - mutattam el a mondandómmal egyidőben a szimbólum felé. Talán már el is felejtette, hogy mennyire meg tudtam bolondulni az ilyenekért? Vagy csak azt szeretné a tudtomra adni, hogy idegesíti a jelenlétem. Ez utóbbi ugyancsak könnyen meglehet, hiszen éreztem némi feszültséget az irányából. Bármennyire nem volt őszinte a kapcsolatunk, a testbeszédből olvasni a legkönnyebb volt. Mitől tűnsz vajon ilyen frusztráltnak? - Miért is ne? - kérdeztem vissza olyan döbbent egyszerűséggel, hogy ezt a suliban is taníthatták volna. Mégis minek tűnt, amit épp csináltam? Megcsodáltam volna azt a valamit, hogy aztán lesatírozhassam magamnak. Mindig volt nálam egy miniatűr grafitceruza csak úgy megszokásból, a zsepi pedig tökéletes kombinációnak bizonyult bármilyen jel lesatírozására. Ezért akartam én ezt annyira elérni, hogy szem előtt legyen. - Áh, családi ügy... nekem is az volt az utóbbi időben. - a megjegyzésem tök ártatlan volt és még csak nem is kellett vele hazudnom, mert ez volt az igazság. Ha tudná, hogy mi minden történt azután, hogy hazatértem, ha nem kellene mindent rejtegetnem, akkor talán lett volna mindennek esélye. De így még az újszerű kardot sem említhettem fel és ez szomorú volt valahol, mert mostanában vele igyekeztem lelki életet élni. A kávén igazából nem lepődtem meg, elvégre ott szorongatta eddig is a kezében, az viszont nem rémlett, hogy hagytam volna cuccot a lakásban, amit valami különös okból nem dobott ki, gyújtott fel, vagdosott szét, elvégre biztos voltam benne, hogy haragudott rám. Most is haragudott, csak jól palástolta. Ismertem a nézést. - Te megőrizted? - pontosan úgy tettem fel a kérdést neki, hogy a válaszára kíváncsi voltam, miért? Miért őrizgetett emlékeket, amelyek valami olyanra emlékeztették, ami fájó? Nekem is fájó volt, ne gondolja, hogy nem.
Vendég
Vendég
Vas. 1 Okt. 2023 - 17:56
To: Cole White
Véletlen találkozások nincsenek
Igazán értékelem, hogy Őt mindenfelé elvezeti a útja, csak azt nem értem, hogy ehhez miért kell feltétlenül kereszteznie az enyémet. Igazán nagyon, de tényleg nagyon boldog lettem volna, ha egyszer és mindenkorra elfelejthetem. De ahogy azt sokan és sokszor mondják a sorsnak igazán sajátságos humora van. - Hát ez egy igazán örömteli hír. – vágtam rá, egy cseppet gúnyosan. Régen, mielőtt még elmentem volna egyetemre és ott ragadtam volna, sok időt töltöttem az itteni műemlékek vizsgálatával és a helyi történelem tanulmányozásával. Többek között kötelességből, másrészt meg azért mert érdekelt a történelem. Ez pedig egy olyan pont ami nem árt ha az ember műkincsekkel foglalkozik. Éppen ezért is vagyok tisztában azzal, hogy valóban egyediek és érdekesek a városban található műemlékek a környék összes többi ilyen műemlékéhez képest. Az pedig, hogy egy városnak fontosak a hagyományai annak nem kellene meglepőnek lenni. Főleg nem egy olyan valaki számára, aki egy olyan országból érkezett ahol a múlt jelentős szerepet játszik még manapság is a mindennapokban. - Nincs ebben semmi különös. – vonom meg flegmán a vállam. Amikor egy olyan városban és egy olyan családban élsz ahol titkok ölelik körbe a mindennapokat, akkor megtanulsz mindent olyan természetesnek kezelni, mintha csak egy sima mások által is előforduló mindennapi dologról lenne szó. - Kutatómunkát? Rose Harbor-ban? Na és mégis miről? A templom falán lévő vésetekről? – cukkolom, miközben próbálom leplezni ahogyan a gyomrom görcsbe rándul attól ha csak rá gondolok arra, hogy újra a közelemben lesz. Hihetetlen, hogy már kettő év is eltelt azóta, hogy egyik napról a másikra kilépett egy szó nélkül az életemből. Akármennyire is tiltakozik az agyam ellene, de a szívem még mindig érez iránta valamit. Máskülönben nem reagálnék rá és a jelenlétére így ahogy. Megőrülök tőle, vagyis miatta vagy tudja a fene, de az biztos, hogy felforgatja az életem újra és újra. Hogy miért hagytam ott Bostont? Őszintén? Mert szerettem volna, ha a kisfiam megismeri a családját. A múltunkat és tudatába kerül majd egyszer annak, hogy az árnyak közt meghúzódó lényekről szóló történetek, nem csak ijesztgetésre szolgáló mesék. Persze mindezt nem köthettem Cole orrára, hiszen Ő mit sem sejt arról, hogy amikor egy szó nélkül lelépett és itthagyott egyedül, akkor tulajdonképen már nem is voltam egyedül. - Van néhány családi ügyem, amit el kell intéznem. – válaszoltam sejtelmesen. Fogalmam sincs, hogy meddig rejtegethetem előle a tulajdon fia létezését, meg azt sem, hogy tényleg ezt akarom e viszont most úgy érzem, hogy kezdenek csapdába szorítani. Azt pedig ki nem állhatom, szóval valami kiutat kell találnom, de sürgősen. - Most is csak elugrottam kávéért és egy kicsit kiszellőztetni a fejem. – csacsogok, miközben már menekülőre is fognám. - Amúgy maradt nálam egy-két holmid. Ha megadod a címed akkor elküldöm valamelyik nap. – próbálok terelni és mindenféle mondvacsinált témát felvetni, csak azért, hogy még véletlenül se álljon be a csend köztünk.
Igazán örülnék neki, ha az életben egyszer könnyen kaparinthatnám meg a jutalmam, de erről már akkor letettem évekkel ezelőtt, amikor a tulajdon apám kezdte el irányítani a sorsom és keveredtem bele csupa olyan szituációba, ami nem az én képességeimnek volt megfelelő. Ezáltal mondjuk persze megtanultam gyorsan futni, kibújni helyzetekből, melyek határozottan hátrányosak voltak számomra. Sosem volt kívánsáműsor, hogy ÉN mit szeretnék, máskülönben az elmúlt két évemet biztosan nem ott töltöttem volna el apám hagyatékát felvéve, hanem lekötött volna az ezer nyom, ami itt feltárásra várt, a kialakított életem, amivel elégedett voltam, a titkokkal pedig talán lassan megbirkóztam volna. Mennyire egyszerű volt egyszerű ember szemével látni a világot, nem számolva azzal, hogy miféle lények éltek velünk egy anyaföldön. Ha választhattam volna, akkor az ő életüket választottam volna minden zokszó nélkül, örökség nélkül.
A világ tele van soha valóra nem váló álmokkal, elillannak, és harmatként telepednek az égre, ahol éjszaka csillagokká válnak.
Ha lett volna elég vér a pucámban, akkor nem mentem volna haza eleget tenni kötelezettségeimnek. Könnyebb volt abban a hitben ringatni magam, hogy az élet is könnyebben tovaillan nélkülem, nem csak az álmok, ha már nem leszek. Boldogított a tudat, hogy ha nekem nem is adatik meg egy újrakezdés, neki igen. Neki, akivel most újfent szemeztem, csupán fejjel lefelé. Ha nem égethettem volna ennél is jobban be magam, esküszöm nem én lettem volna. Igyekeztem leküzdeni kisfiús zavaromat és nem a zakót lesimítgatni miután a földről feltápászkodtam. Mennyire egyszerű lett volna most csak bevallani neki, hogy miért is voltam itt. Nem is, azzal kezdtem volna, hogy miért mentem el. De minimum hülyének nézett volna vagy flúgosnak, ha tudná, mi minden vett minket körül és miféle feladatom volt. Bölcsebbé tett a hallgatás, azt hiszem. - De, pont ott. Most viszont úgy adódott, hogy ide vezetett az utam. - hát persze, hogy csomót is köthetnék a nyelvemre, amilyen kusza választ adtam ezzel neki, de a szemem se rebbent. Hogy is rebbenhetett volna, amikor azt szerettem volna vele elhitwtni, hogy valóban egy nagyszerű ürügy miatt voltam itt. Hazudni pedig jól tudtam mindig is, elvégre az egész életem egy jó nagy hazugságra épült. Nem rogyhattam meg pont most. Pedig annyi kérdésem lett volna hozzá. - Roppant érdekes műemlékeitek vannak, azt látom, hogy fontosak errefelé a hagyományok. Talán különösen is. - legjobb védekezés a támadás, ebben pedig nem eshetett folt a becsületemen. Tényleg képes voltam akár egy csatornafedőnél is megállni, ha bármi különöset véltem felfedezni rajta. Nem lettem volna a saját magam ismerőse én sem. - Kutatómunkát végzek. Úgy fest akkor párszor össze fogunk még itt futni, mert ide köt a munka. - ha már ennyire kíváncsi volt, tessék, megadtam a választ a kérdésére. Egy szava nem lehetett, mert én valóban emiatt jöttem ide. Hogy a druida voltaképp hová lehetett, azt a legtöbb jel szerint itt tudhattuk meg a leghamarabb. De mit tudhatott ő minderről? - Miért hagytad ott Bostont?
Vendég
Vendég
Szomb. 30 Szept. 2023 - 21:52
To: Cole White
Véletlen találkozások nincsenek
Van az embereknek az a furcsa megérzése amire sokszor, sokan nem figyelnek oda. Egyesek szerint hatodik érzék, vagy megint mások szerint csak egyszerű intuíció. Nekem mindig az volt erről a véleményem, hogy nem más mint a túlélési ösztön egy bizonyos jelzőrendszere. Bizonyos helyzetekben, vagy bizonyos emberek környezetében beindul és hangos szirénázásba kezd az ember agyában, amit az nem tud hová tenni és inkább kitalál neki valami meseszerű megnevezést. Az esetek 99.9%-ban én hallgatni szoktam erre a fránya megérzésre, ezt az egy alkalmat kivéve. Hiszen amikor eldöntöttem, hogy hazaköltözöm, nem gondoltam arra, hogy pontosan ezen a helyen fogok belebotlani abba az emberbe, akit sokszor a pokolba kívántam amióta csak úgy felszívódott. De mégis miért gondoltam volna rá, hiszen neki valahol Angliában kellene lenni és az annyira rejtélyes munkáját végezni. Nem pedig Rose Harbor békés lakóinak nyugalmát zavarni. - Ugyanezt kérdezhetném én. Neked nem valahol máshol kellene éppen lenned? Mondjuk egy óceánnal messzebb? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. Egyébként nem is mi lennénk, ha nem valami ilyen szituációban találkoznánk úja. Még most is emlékszem az első találkozásunkra. Egek, mekkora lelkiismeretfurdalásom volt akkor, pedig így jobban belegondolva… Mindenesetre egy dolog miatt igazán hálás vagyok neki, és az a kisfiunk. - Azt látom. – mosolyodom el, miközben egy pillanat alatt átfut az agyamon, hogy ameddig a városban van, biztosan össze fogunk még futni, úgyhogy óhatatlan lesz, hogy tudomást szerezzen Oliról. - Szép és nyugodt. – jegyzem meg halkan, majd kortyolok egyet a kávémból. - Régóta nem jártam itt. – fűzöm hozzá egyfajta magyarázatként. - De most úgy alakult, hogy hazaköltözöm egy időre. – lépek el a kerítés oszlopától, majd teszek felé egy-két lépést. Mondanám, hogy szeretek veszélyesen élni és húzogatni annak a bizonyos oroszlánnak a bajuszát, de Cole már eljátszotta az esélyét. Fogalmam sincs, hogy valaha megbocsátottam e neki azt, hogy egy szó nélkül lelépett. De azt tudom, hogy az a csalódás és lelki seb egy egészen más emberré tett. Örökre megváltoztatott és talán ezt nem bánom. - De tulajdonképen, én itt születtem és itt nőttem fel, szóval nem kérdés mit keresek itt. Viszont azt még továbbra sem árultad el, hogy igazából te mit is keresel Rose Harbor-ban. Szóval? – nézek bele kíváncsi érdeklődéssel a szemeibe, miközben egy karnyújtásnyira állok meg tőle.
Ha valami felkeltette az érdeklődésem, akkor önfeledten vetettem magam bele a legaprólékosabb részletekbe is időt, energiát és fáradtságot nem sajnálva rá. Minden munka behozta a gyümölcsét akkor is, ha elsőnek nem tűnt eredményesnek, én különösen a türelmesebbek táborát gazdagítottam. A harmadik zsákutca után nem megfutamodtam, hanem még újabbakat is bevállaltam, hogy a végén azt mondhassam, nekem volt igazam és csak jó kutakodás kérdése az egész. Az iratok, ereklyék, a múlt bármely' fejezete nem tűnt annyira bonyolultnak, mint az emberi kapcsolatok. Ha pedig amúgy is kiszellőztetni akartam a fejem, hát jól jött egy remek kifogás - elvégre engem ezért hoztak magukkal. Megsértődhettem volna ezen a tényen, de igazából nem volt okom rá. Az már különösebb érzés volt, hogy két év után ismét itt találtam magam az Egyesült Államokban, szintúgy kötelességből, mint ahogy távoztam is. Sokaknak talán fel sem tűnt, hogy már nem az országban tevékenykedtem, egyeseknek pedig... mindegy is.
A múlton rágódni olyan, mintha képtelenek lennénk a jelenben létezni, a cél pedig mindig a jövő.
Vajon ha közelebbről is meg tudnám azt a jelet vizsgálni, akkor eszembe jut bármi róla azon kívül, hogy különösen nem a környezetébe illik a felvésés? Nem, na ugye. De erre tennem kellett egy kísérletet, hogy jómagam is rácáfolhassak. Ilyen volt a természetem, ezt pedig nem tagadhattam meg magamtól. Már csak a hangra - az oly' ismerős hangra - lettem figyelmes gondolatmenetemből kizökkenvén, amire sikerült is alaposan meglepődnöm, körbetekernem egyik lábam a másik körül a hirtelen fordulási kényszerben és hanyatt vágódni a fűben. Még szép, hogy ismerős volt a hang, mert fejjel lefelé is ezer közül meg tudtam volna ismerni a tulajdonosát. A nőt, az egyetlent, akit hátrahagytam. A bűntudat mardosva gurgulázott volna fel a torkomon, de helyette inkább csak megfordultam nevetséges helyzetemből és feltápászkodtam. Nem mondhatok neki semmit arról, miért vagyok itt, figyelmeztettem is rögvest magam. - Nahát... te itt? - vontam össze a szemöldököm gyanakvón és egyben kíváncsian. Hát persze, Montgomary, miért kellene meglepődnöm azon, hogy ebben a városban összefuthatok vele? Feltételezem a rokonai akadhatnak egypáran, mert már szóbeszédből is hallottam felőlük, nem csak valahol valami kiírásban. - Köszönöm megoldom, szép város az otthonod. - biggyesztettem mintegy úgy hozzá, mint egy információt, amiről eddig valahogy elfelejtett tájékoztatni.
Vendég
Vendég
Csüt. 28 Szept. 2023 - 22:15
To: Cole White
Véletlen találkozások nincsenek
Már az idejét sem tudom megmondani annak, hogy mikor sétáltam csak úgy, önfeledten ezeken az utcákon. Szánt szándékkal tartottam magam távol ettől a várostól, de most, hogy Oli itt van úgy éreztem haza kell jönnünk, ha nem is végleg, de egy kis időre biztosan. Szeretném ha megismerné a családját és múltunkat. Most, hogy Arthur a szabadidejében elvállalta, hogy vigyáz a kisfiamra egy kicsit, ameddig én kiszellőztetem a fejem a rengeteg pakolás után, úgy érzem mindent fel kell fedeznem. Mi változott, mi maradt a régi, kik mentek el és kik jöttek a helyükre. De ahhoz, hogy igazán tökéletes legyen ez a kis én idő, szereznem kellett egy nagy adag gőzölgő feketét Lou bácsinál. A város egyik, ha nem a legfinomabb kávéját csinálja az öreg. Nem hiába, hogy már annyi ideje nyitva vannak, hogy több generáció felnőtt úgy, hogy az Ő édességeiket habzsolta. Miután egy több perces menekülési procedúra után végre sikerült kijutnom a boltból, elindulhattam a céltalan bolyongásomra. Furcsa volt a kisfiam nélkül, hiszen amióta csak megtudtam, hogy létezik, számomra Ő a legfontosabb a világon. Viszont önző módon, most annyira jó volt nélküleeltölteni egy kis időt és csak úgy, céltalanul bojongani. Csendben szemlélődni és informálódni emberektől és természetfelettikről. Ez egy teljesen más közeg, mint Boston. Az egy olyan város ahol soha nincs megállás. Ott mindig történik valami furcsaság, de bármennyire is abszurdnak hangzik, csak normális furcsaságok történnek és nem olyanok amik itt előfordulhatnak. Pontosan a kis belső monológom közepén jártam amikor még itteni léptékkel mérve is fura dologra lettem figyelmes a templom kiskertjében. Nem láttam teljesen jól minden részletet ezért kezemben a gőzölgő kávémmal közelebb sétáltam, de bárcsak ne tettem volna. A pohár kihíján kicsúszott a kezeim közül amikor megláttam, hogy az akit éppen szemmel próbálok tartani, az tulajdonképpen az exem, Oli apukája. - Hát ezt nem hiszem el. – morogtam szinte magamban, ügyelve arra, hogy nehogy meghalljon. Mégis hogy a fészkes fenébe kerülhet ide? Neki egy óceánnal odébb kellene intézni a dolgait. Ehhez képest most a szülővárosomban van és éppen az egyik ősi vésést nézegeti, aminek az eredetét csak nagyon kevesen ismerik. - Kérhetek neked egy létrát, ha szeretnéd. – szóltam oda hangosan, miközben az oldalsó kiskapu oszlopának dőlve figyeltem ahogy még indig bénázik. Istenem, hogy mennyire szerelmes voltam ebbe az alakba. De ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mégis mi a fenét szerettem benne akkor nem biztos, hogy kapásból tudnék mit mondani. Hiszen tűz és víz, ég és föld vagyunk. De valahogy akkor amikor vele voltam, mégis azt éreztem, hogy hazaértem. Bolondság…
Annyi minden érdekelt. Amikor felkértek arra, hogy én is legyek részese a feladatot beteljesítő brigádnak, akkor szinte lepkék verdestek a gyomromban. Egyszerre voltam izgatott és féltem. Féltem, mert most először voltam ilyen éles bevetésen egy a Rend számára rettentően kényes ügy miatt, másrészt pedig a saját múltam miatt. Amikor ide jöttem továbbképezni magam, relatíve könnyedén vetettem bele magam a kutatók életébe, ami most akár kapóra is jöhetett, másfelől akadtak kapcsolataim, amelyeket hasznosíthattam. Igazából fogalmam sem volt arról, tőlem mégis mi a fenét vártak. Egy csapat olyan lovag között, akik jócskán rászolgáltak a hírnevükre én igazán jelentéktelennek éreztem magam, az út során pedig nem éreztem úgy, hogy bármelyikükkel is megtaláltam volna a közös nevezőt. Főleg Stephen volt harapós kedvében, de hát nem lehet mindenki beszédes, mint én, nem igaz? Semmi baj, majd egy nap biztosan nem fognak letorkolni is. Addig pedig a saját szabályaimat követtem. Ha már itt voltunk egy néhány napja, akkor ismerd meg szép hazádat alapon az utamat vagy a temetőbe vagy a templomhoz terveztem. Hogy miért? Maga volt a kitárulkozó történelem az apró, másoknak talán annyira nem is számottevő szimbólumával és feljegyzésével. Az itt megalapított újabb "Rend" nem fogja csak úgy felfedni magát, ha lehet hinni az elmondásoknak. Márpedig az a férfi erősen olyan jellegekkel bírt, mintha egy lenne közülünk.
Még én is rettentően tanácstalan voltam, hiába tőlem vártak magyarázatokat.
Ők pedig nem szolgáltathattak mást nekem, mint feltételezéseket, amiket leginkább nekem kellene felgöngyölítenem. Ez a hely egyszerre nyugtalanított és nyugtatott is, tele volt megmagyarázhatatlan misztikummal, ezt pedig nem tudtam volna úgysem senkinek elmondani, miért éreztem így. Akármi után nyomoztam eddig ami egy kicsit is különleges erővel bírhatott, éreztem ezt a különös érzést. Válaszokat akartam mihamarabb, türelmetlenségem pedig inkább a templomhoz vitt. Lehet furcsán néznének rám, hogy mit keresek az ő temetőjükben. Az utam azonban nem a piros épületbe vezetett, hanem a kertrészbe, ahol néhány melléképületen és régiesebb stílusban megépült faldarabon kívül nem fogadott semmi. A városnak gazdag történelme lehetett, annyi már szent. Felvéséseket akartam találni, bármit, ami utalhatott arra, hogy a korábbi generációk valamilyen módon itt hagyták a lenyomatukat. Találtam is egy érdekes pontot, egy szimbólumnak tűnő megkopott vésetet az egyik kődarabon, ami egészen magasan volt. Közelebb kellett mennem, felágaskodnom, hogy jobban kivehessem mi is az, fókuszálás közben pedig teljesen el is feledkeztem arról, mennyire feltűnően tettem ezt.
Kezdőlap
