Emlékszem, amikor először találkoztunk, akkor orrba vágtál. Aztán lehet, hogy én voltam a béna és te csak segíteni akartál, erre nem emlékszem tisztán már, annyira könnybe lábadt a szemem. Arra is emlékszem, mindenféleképpen meg akartam ezt hálálni, így kinyomoztam ki vagy és hol érhetlek el. Mindketten fiatalok voltunk, én nem titkoltam, hogy tanulmányi okokból érkeztem az Államokba, te pedig büszke amerikai voltál. Nem voltam mindig őszinte veled, hogy is lehettem volna. Na és te az voltál? Amit tudtam rólad, hogy mik az álmaid, a terveid, azok vajon igazak voltak?
Akkor sem voltál gyenge nő, egyszer bosszúsan elmesélted, hogy megtámadtak este az utcán, te pedig elfutottál. De nem kerülte el a figyelmem, hogy igazából tele voltál foltokkal, mintha közelharcba keveredtél volna velük. Sosem meséltél arról, hogy esetleg valahol szert tettél-e valamilyen ismeretre. Engem is biztosan elvertél volna.
Okos voltál, gyönyörű és mindig végighallgattad a hosszas monológjaimat. Igazából fogalmam sincs, bennem mi fogott meg téged, hisz elég peches vagyok az életben, sokszor viselkedem balek módjára. Mégis valahogy mindig visszatértél. Túl jó nő voltál hozzám.
Egészen addig a napig éltünk meg csodás pillanatokat együtt, amíg én nem döntöttem úgy, hogy haza kell térnem egyedül, nélküled. A kötelesség szólított, pedig annyi mindent elmondtam volna. Bár őszinte lehettem volna veled. Te az lettél volna velem? Elmondanád valaha is nekem, hogy azóta van egy másfél éves fiad tőlem?