Mit is mondhatnék? Piszkosszőke haj, világoskék szemek, borosta. Anélkül olyan kölyökképem lenne, hogy még magamat is megirigyelném, milyen fiatal is vagyok. Ez nem olyan jó dolog, amikor szeretném, hogy komolyan vegyenek.
Nem áldott meg az élet sem jó fizikummal, sem jó állóképességgel, de még kiemelkedő magassággal sem. Összesen az utolsó hajfürtömmel együtt, ha elérem a 179 centit. Noha én próbálkozom, tényleg nagyon próbálkozom fittnek maradni megannyi kikapcsoló sport mint az úszás vagy a vívás által, ez olyan mintha meg sem látszana rajtam.
Őszintén? Fogalmam sincs, hogy tudtam túlélni azokat az éveket, amelyeket végig katonáskodtam, leginkább mindig a kibúvó megoldásokat keresve. Sosem voltam büszke a teljesítményemre, ezért egy szóval biztosan nem hallottál róla. Ha így volt, akkor meglehet kicsit többet ittam, mint két-három pohár bor. Mondtam már, hogy nem bírom az alkoholt?
Esetleg még annyit, hogy gyakran vagyok sápadt, karikák a szemem alatt pedig arról árulkodnak, szertelen alvási szokásaim vannak.
Kényelmes embernek mondanám magam, aki előszeretettel görnyedezik különféle leiratok fölött laza pólóban vagy egy kockás ingben, de gyakori megjelenési forma a papucs-hálóköntös-bögre kombináció is. Általános viseletem egy kissé talán a múlt korban is ragadhatott volna, rajongok a mellényekért, a zsebórákért és az időtálló ruhákért. Lehet a 19. században sokkal komfortosabbnak érezném magam. A házból kilépve leginkább ingekben és zakóban érzem jól magam, ami illeszkedik ahhoz a szerelemhez, amit a mindenkori történelem iránt érzek.

Jó tulajdonságok:
Intelligens és széleslátókörű – Tudásom a fegyverem. Képes vagyok akár órákig is szöszmötölni pusztán elméleti anyagokkal, hiszen a történelem a sorok között rejlik, mint inkább kézzelfogható. Mindig is lenyűgöztek a régmúlt korok feljegyzései, ha pedig az emberiség rászánná magát, hogy egy kicsit is tanuljon belőle, most véleményem szerint nem kellene egyes ügyeket elsimítani. Elvégre egy háborút is könnyebb elindítani, mint befejezni. Nem kenyerem az erőszak, én inkább tisztán és korrektül egyezkednék.
Mindennemű témakör, amely érdekel, szívesen tanulmányozok elfeledett rúnákat, a történelmet, az ásatáson feltárt leleteket, a holt nyelveket. Ahogy szeretek vívni, úszni is. Nem különösebben kedvelem a kortárs művészetet, de elviselem. Ha olyanom van, szívesen hallgatok jazzt, bluest és komolyzenét, járok el színházba vagy koncertre.

Jó megfigyelő – Ez igaz az emberekre is, de a szituációkra is, amikbe bele szoktam keveredni. Könnyen kiismerem azokat, akikkel beszélgetésbe elegyedek, bár rettentően nehezen jövök rá arra, hogy is tereljem olyan mederbe a beszélgetést, hogy az nekem is kényelmes legyen. Szeretem azt hinni, hogy igazságos vagyok. Megértem és elfogadom a személyes problémákat és a hirtelen jövő, mulaszthatatlan eseményeket.

Lelkes és vitázó – Rengeteget tudok beszélni olyan témákról, amiket a kisujjamból kiráznék, szeretem megosztani a gondolataimat azokkal, akiket érdekel. Jól titkolom, de sosem tudok egy helyben maradni, kiváltképp igaz ez olyan helyzetekre, amikor valami felkelti a kíváncsiságom vagy különösen tetszik nekem. Ezzel együtt megvan mindenről a magam véleménye, amibe foggal-körömmel kapaszkodok és mindent megteszek azért, hogy alátámasszam, amit gondolok. Ha ez valamiért nem sikerül, azt igen nehezen fogadom el, de a tényekkel nem lehet vitába szállni.

Rossz tulajdonságok:
Passzív –  Tárgyilagos és diplomatikus vagyok az esetek túlnyomó részében. Nagyon ritkán hagyom, hogy az érzelmeim vezéreljenek, ez sokszor otthon is problémákat jelentett és jelent mind a mai napig.  Ugyanakkor annyira nem szeretek szerepelni, felelősséget vállalni olyan tettekért, amiket zsigerből ellenzek.

Befejezetlen ötletek tárháza – Ha ötletekről van szó, verhetetlen vagyok, de ha a megvalósításukról van szó… az már egy másik dolog. Van persze egy-kettő, ami mellett tűzön-vízen át kitartok, de az ötleteim többsége azok is maradnak: csak ötletek. Mindig túlvállalom magam.  Túlságosan idealista vagyok, és néha nem realizálom magamban, hogy ez bizony nem fog működni, néha le kell rángatni a földre.

Túlgondol dolgokat – Mindenben a mögöttes tartalmat látom, még a legegyszerűbb cselekedetben is. Egyáltalán nem szokatlan, hogy alig alszom éjszakánként, azt kérdezgetve magamtól, hogy ezt most miért is tette valaki úgy, ahogy, hogyan értette, és hogy mit tehetnék én az egésszel kapcsolatban. Ez sok félreértéshez is vezet, bár általában ki tudom vágni magam. Mindenesetre ez az egyik legrosszabb tulajdonságom.

Könnyen stresszel mindenen – Mivel túlgondolok sok mindent, általában én iszom meg a levét. Amikor valami nem úgy alakul, ahogy én azt szeretném, egy merő görcsbe ugrik a gyomrom és hajlamos vagyok habogni, hülyeségeket összehordani vagy ami még rosszabb, teljes hallgatásba borulok, miközben legbelül fel tudnék robbanni a feszültségtől. Ilyenkor gyakran megesik, hogy kiöntök, elejtek dolgokat, én pedig könnyedén egy tragikomédiában találom magamat.


Felettébb szertelen és végeláthatatlan arcok halmaza. Leginkább így tudnám megfogalmazni azt, ami engem és a kapcsolataimat illeti. Előbb jegyzem meg, melyik év milyen napján hoztak egy törvényrendeletet, mint mikor van az unokahúgom születésnapja. Ellenben remek a név és arcmemóriám, akivel egyszer találkoztam, utána meg fogom ismerni és kötni fogom valamilyen eseményhez.
Mindenekelőtt azonban lojális vagyok eszmékhez, elvekhez és a Rendhez. Apám úgy nevelt, hogy amit ő igaznak és követendőnek vallott, azt én is tiszteljem. Amíg megtaláltam a saját számításom a kötelezettségeim mellett, addig nem is igazán gondoltam bele az örökségembe. Mégis amikor ott álltam, inkább elfogadtam a rám rótt terhet, mint tiltakoztam volna ellene.
A mindennapokban nem a legkönnyebben barátkozom, mégis hamar megtalálom a közös hangot másokkal, köszönhetően széleskörű ismereteimnek, bármihez képes vagyok hozzászólni, amennyiben feloldódok. Azok a fránya gátlások, nem igaz? Egyesek azt mondják rólam, hogy hasznavehetetlen és csak egy okoskodó kolonc vagyok, mások pedig látnak bennem valamit, amivel lenyűgözöm őket. Ezt a két végletet pedig kénytelen voltam elfogadni az évek folyamán.


A világ, amely körülvett minket, mindig olyannak tetszelgett előttem, mint most. A szüleim egy pillanatig nem titkolták el, miféle teremtmények vettek körül minket, de egészen addig, amíg én nem váltam az egyetlen örökössé, nem mardosott ekkora felelősség. A világ annak előtte érdekes volt, mindent tudni akartam a működéséről, a kapcsolatairól és mindenről, ami oly' sokak számára még mindig rejtett és titokzatos. Sokáig gyermeki kíváncsisággal szemléltem azt, ami most élesebben kezd kirajzolódni. Ami most zajlik, már nem csak mese, nem bújhatok a lapok mögé.

Még nem avattak fel kiküldetéssel, így az amatőrök profizmusával lendültem bele életem első komoly nagy kalandjába. Sosem a védsorban álltam fel elsőként, inkább cselekedtem lassan, de annál alaposabban. Mindig próbáltam elképzelni, hogy reagálnék az első konfliktusom során, de annyi verziót képzeltem már el, hogy megszámolni sem tudnám. Én volnék az a személy, akit előbb vetnek oda feláldozhatónak, mint lendíti a fegyverét. Magamat mindig más szerepben tudtam elképzelni, inkább stratégaként, aki az információkkal számol el, aki az eszét értékesíti és nem az erejét.

Kódneve: Lancelot
Apám halála után még csupán két év telt el, így  még mindig újszerűnek érzem az őrszellemem jelenlétét, amely egy fehér ló képében olykor megjelenik előttem ha épp vele álmodok. Pedig annyi kérdésem lenne még apámhoz, amelyeket nem tettem fel, amíg még tehettem volna. Most úgy éreztem, az őrszellemmel és apám kardjával, Tisztességes ajánlattal egyedül vagyok felvértezve és nekem kell megtalálnom a saját utamat Lancelotként. Bár elmondhatnám magamról, hogy milyen nagy magabiztosságot ad, hogy ennyi mindent tudok... de talán nem kellene annyira elveszettnek éreznem magam, elvégre nem vagyok egyedül.

Kardom: Tisztességes ajánlat, egy hosszúkard, lovagi kard. A hosszúkardok családja igen tág, de a leggyakoribb fegyvereket a hosszú markolat, ívelt keresztvas és a markáns hosszú penge jellemez. Nevét tömörebb és tömzsibb testvérén túlnőve kapta, így valójában csak a méret az, ami megkülönbözteti a két pengét egymástól. A gyakorlottabb emberek képesek egy, akár két kézben is könnyedén forgatni a hosszú kardokat, én pedig még bőven barátkozom vele, mert teljesen más ezt fogni, mint egy vívókardot.


1994 februárjában jöttem a világra egy kvázi arisztokrata család második gyermekeként Londonban. Mint kisebb gyerek, eleve nagyonn kényelemmel indultam. Nyugodt, minden jóval megtoldott gyermekkorom volt. Az idősebb testvéremhez is hamar csatlakozhattam a játékokban, hisz nem volt nagy a korkülönbség. Akkoriban még igazán szerettük egymást mindenféle érdek nélkül. Dajkák, szolgálók vettek körül minket, a családunk erősen vagyonosnak számított már akkor is, apám kártyapartykat adott a gazdag barátainak, lovardénk is volt, mindezt a vagyont pedig látszólag a tőzsdén szerete. Természetesen tudtam, hogy ez közel sem volt az igazság, de ki voltam én, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam apám?
Kicsinek mégis távol tartottak minket a fényűzés, a bálok világától. Csak a magunk gondtalan gyermeki világában éltünk, csak anyám vitt el minket néha a teadélutánjaira, egy kis etikettet tanulni, és ismerkedni a barátaival. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy ez a 21. században lehetséges-e még, akkor csak azt ajánlanám neki, nézzen egy kis Downtown Abbeyt.
Akkoriban ismerkedtem meg a többi hozzám hasonló, a Rend berkeiben szolgáló lovag gyerekével is. Elkerülhetetlen volt bárkit is kihagyni, a drága Mama mindig is azt mondta, egyszer majd közülük kerül ki a jövőbeli szövetségesem. Mind annyira álomvilágnak tűnt, mint a kosztümös filmekben.

Nincs baj az álmodozással, csak ne hagyd figyelmen kívül a valóságot!

A kosztümöt aztán elhagytuk, legalábbis én egyenruhára váltottam. Nem szívesen emlékszem vissza az Akadémia berkeire, mert amennyire megnyílt ott a világ számomra, úgy kárhozott el a kiképzések terepén. Szívesebben bújtam a könyveket, mint futottam egy újabb kört, ültem lóhátra vagy képeztem magam a fegyverhasználat jártasságaiban. Az egyetlen szenvedélyemként a vívás szegődött mellém, mint a régmúlt egy kellemes és bajtársias szeglete. Betéve tudtam minden tananyagot, iskolaelsőként is végezhettem volna, ha egyéb testnevelési területeken nem hoztam volna a középszerűt. És mint ahogy akadémistákm között szokás volt, ott inkább az maradt a felszínen és került a népszerűen társaságába, aki kiemelkedőt nyújtott. Én inkább hédereltem a könyvtárban és vettem ki a nyolcszázhuszonhatodik könyvet, vettem szemügyre a levéltárban egy pecsétet vagy tanulmányoztam a bestiákról szóló legendáriumot. Mind csak mese, persze, egészen addig, amíg meg nem elevenedik a puszta valójában és szembe nem kerülök vele.
Olyan távolinak tűnik az az időszak...

A veszéllyel szembenézve mutatkozik meg az ember valódi jelleme.

Ahogy a bevetések képe is teljesen elhalványul, ahol sokakkal ellentétben nem az mámorított és tolta az adrenalint, hogy mások élete fölött játszottam istent, hanem a rettegés és a kételyek. Mert nekem bűntudatom volt attól is, ha megvédtem magam, attól is, ha elszalasztottam a célt és attól is, ha menni kellett. Az elme boldog tagadásában kényelmesebb úgy tekinteni erre az időszakra, mint a szükséges rossz, ami férfivá nevel. Olyan férfivá, akit ott hátra is hagytam.
Egy ilyen időszakban az egyetlen ami boldoggá tett, hogy én valóban szakmát is tanultam, mert akartam, hogy legyen valami a kezemben, ne csak háttértámogatás. Lehet apám kényelmesen ellébecelt a tőzsdén a támogatásaiból, én önálló is akartam lenni, olyan aki kicsusszanhat a rendszer karmai közül.

Ha kapnék nyolc órát, hogy kivágjak egy fát, az első hat órát a baltám élesítésével tölteném.

A belső harmóniát akkor találod meg, ha rájössz, mi célod az életben és ezt miképp tudod megvalósítani. Sokáig áltattam magam azzal, hogy majd könnyű lesz kikerülni egy olyan közegből, ahol még a hatalom is arra sarkall, szolgáld hűen és jámboran. Sokszor kaptam olyan feladatok után, amelyek külföldre szólítottak el, mert úgy éreztem, egy óceán elegendő lesz, hogy azt csinálhassam, ami igazán érdekel és amiben örömömet leltem akkor is és most is. Így kerültem el többed alkalommal is az Egyesült Államokba, elvégre a két népnek közös múltja is volt, a kapcsolatokat pedig sosem árt megerősíteni egy baráti gesztussal. Fiatalon ugrottam fejest sok kutatásba, közös projektekbe is, vállaltam magam túl olyan mértékben, hogy néha se a nappalom, se az éjszakám nem tudtam, de ettől éreztem annyira, hogy élek és a döntéseim is az enyémek. Már abban sem voltam biztos néha, hogy amikor lazítottam, azt álmodtam-e vajon vagy tényleg így történt, olyan szenvedéllyel űztem.

A béke szimbóluma sohasem mutathatja gyengeség jelét.

Emlékszem, igazán rettegtem, amikor először éreztem meg apám halálát. Először éreztem boldognak és szabadnak magam, amikor a kard megjelent és megérezutem az őrszellem jelenlétét. Egyszerre volt megnyugtató, éreztem ürességet, elhivatottságot és szomorúságot. Az életem eddigi könnyed vonala itt megszakadt, mindent hátra kellett hagynom, hogy visszatérjek szolgálni azt, amit apám és az összes eddigi felmenőm is olyan hűen követett. Nem mutathattam ki, mennyire féltem és mennyi kétség vont körül, amikor felavattak, még talán egy ízléstelen viccet is megpróbáltam eltolni, szörnyen kínos pillanataim voltak. Mondhatnák azt is, hogy két év bőven elég idő volt ahhoz, hogy kiteljesedhessek és megtaláljam a helyem a tagok között, de ez közel sem így volt. Minden egyes alkalommal, amikor valakit kijelöltek, én parázva vártam, hogy engem válasszanak a feladatra. Mindig is a levéltár nyugtatott meg, amikor kutatómunkát végezhettem, ettől éreztem magam hasznosnak. Épp ezért hiába is tettem nem olyan régen be a lábam ismét Amerikába, inkább tűntem a napra kilépú viszolygó vámpírnak, mint tettre kész lovagnak.

John White - NJK - korábbi Camelot lovagja - apa - elhunyt
Amelia White - NJK - ember - anya - 55
Lilibeth Darcy (White) - NJK - ember - nővér - 33
Mason Darcy - NJK - ember - sógor - 35
Olivia Darcy - NJK ember - unokahúg - 10